Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Osváth
Gábor
A koreaiak magyarságképe és 1956 a koreai irodalomban
Elektronikus
kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Magyarország volt az első „kelet-európai” ország, amely 1989 februárjában diplomáciai
kapcsolatot létesített a Koreai Köztársasággal. Ezt követően a két ország között
szoros gazdasági és kulturális kapcsolatok alakultak ki. A koreaiak igen hálásak
azért, hogy a magyarok úttörő szerepet játszottak a diplomáciai kapcsolatok
felvételében, s természetes, hogy azóta is nagy érdeklődés nyilvánul meg a magyar
nép, a magyar kultúra iránt. A szöuli Hanguk Egyetem (한국외국어대학교 Hankuk University of Foreign Studies) 1989-ben alapított magyar
nyelv és irodalom tanszékének négy évfolyamán több mint száz hallgató tanul
magyarul. A hazánkkal szomszédos országokat leszámítva talán ez a legnagyobb
hallgatói létszámú magyar tanszék a világon!
A dél-koreaiak számára a keleti tömb történelme, kultúrája – részben az igen szigorú nemzetbiztonsági törvény jóvoltából – szinte teljesen ismeretlen terület volt. Valószínűleg ez az oka annak is, hogy csak a 80-as évek végére alakult ki hazánk nevének angolból átvett végleges koreai változata 헝가리 Hǒngari formában; korábban a 항가리 Hangari alakot használták. A két koreai állam eltérő külpolitikai orientációját jelzi, hogy míg Délen a 헝가리 Hǒngari, 부다페스트 Budap'esǔt'ǔ, 다뉴브 Danyubǔ (ritkábban 도나우 Donau) szóalakot használják, Északon az oroszból átvett 웽그리아 Wengǔria, 부다페슈트 Budap'ešut'ǔ, 두나이 Dunai terjedt el (Az 1443-ból származó koreai fonetikus írás betűit McCune-Reischauer rendszere szerint írtam át).
Ha manapság egy „átlagos” koreai értelmiségivel találkozunk, az illető – kérdéseinket meg sem várva – büszkén elsorolja, mit tud hazánkról. A következő pozitív sztereotípiákat lehet hallani: a magyarok ázsiai eredetűek, következésképpen a két nép között létezik valamiféle rokonság. Két idézet: „A Kelet-Európa középső részén élő magyarok a mongol fajtához tartoznak, mára azonban elszlávosodtak” (O-Ch’oe 1992: 213). „A magyarok ősei különböznek a szomszédságukban élő szlávokéitól és más kelet-európai népekéitől. Talán ezért olyan büszkék arra, hogy ők a fehér és sárga rassz között foglalnak helyet, s hogy az őseik ázsiaiak voltak” (Csong 1989: 338). A rokonszenv másik forrása az a vélekedésük, hogy a magyarok igen zenekedvelők: Liszt és Bartók neve hangzik el leggyakrabban. A magyar kultúrával, történelemmel kapcsolatos koreai információk tekintélyes része Japánból származik. Ennek oka az, hogy a haladó koreaiak számára a múlt század végén Japán volt a modernizációs modell, japán közvetítéssel, a japán „filteren” keresztül jutottak el Koreába a nyugati civilizációval kapcsolatos értesülések. Ez a transzmissziós szerep a japán gyarmati uralom idején (1910-1945) még inkább felerősödött, és ma is érvényesül (sok japánból fordított kézikönyv, útikönyv stb. jelenik meg).
A két nép közötti további hasonlóságnak tartják, hogy mindkettő hosszú ideig élt idegen elnyomás alatt és sok külföldi agressziót szenvedtek el. A fehér asztal mellett feltétlenül megemlítik, hogy - a koreaiakhoz hasonlóan - a magyarok is a fűszeres, csípős ételeket szeretik. A történelemben járatos értelmiségiek ismerik Nagy Imre nevét. Lukács Györgyöt mint a marxista filozófia szalonképesnek minősített (s így megtűrt) alakját divat volt olvasni a 90-es évek elején: műveinek három fordításáról tudok (Lukács 1991 a, b; 1992).
A mai koreai közvélemény magyarságképének megismerése szempontjából érdemes áttanulmányozni 한탁채 Han T'ak-ch'ae (Han Thak-cshe) 1997-ben megjelent könyvét, amely a következő címet viseli: 다뉴브강의 푸른 물결 - 부다페스트 외교 일기 Danyubǔgang-ǔi p'urǔn mulgyǒl – Budap'esǔt'ǔ wegyo-ilgi (A Duna kék hullámai – Budapesti diplomáciai napló, 삶과 꿈 Salm-gwa kkum Kiadó, Szöul. 345 p.). A szerző a Koreai Köztársaság első budapesti nagyköveteként szolgált 1989-1991 között. Műve egy külföldi diplomata szemszögéből próbálja végigkísérni, elemezni azoknak az éveknek a történéseit, amelyek óriási változást jelentettek mind Magyarország, mind a kelet-európai blokk más országai számára.
A könyv alapján egyértelműen pozitív kép rajzolódik ki a magyarokról, a magyar kultúráról. Népünkkel szemben – a diplomáciai kapcsolatok felvétele miatti hála kifejezéseként – egy kissé elfogult pozitív irányban, azokat a külföldön elterjedt, általunk is közhelyként ismert sztereotípiákat veszi át, amelyek igazolhatják rokonszenvét: a magyarok élelmes, vállalkozó szellemű, találékony emberek, a bajban feltalálják magukat (33. p.), igen magas közöttük a Nobel-díjasok száma (102. p.). Nem ejt szót olyan tényezőkről, amelyek ezt a képet beárnyékolhatják (a társadalmi beilleszkedési zavarok és mentális problémák igen magas arányáról, az alacsony átlagéletkorról, a válások számáról, a fogyó népességről stb., stb.). Meglátja a magyar nemzeti jelleg bizonyos negatívumait is, de még ezek is alkalmasak arra, hogy az olvasóban a szimpátia érzését kiváltsák: „Talán azért, mert történelmük során olyan sok szenvedésen mentek át, hajlamosak a borúlátásra, gyakran adnak elő önmagukat is kicsúfoló történeteket” (102. p.). A negatív magatartásbeli tulajdonságok tetemes részét a „szocializmus” jellemtorzító hatásának tulajdonítja, panaszkodik a nehézkes ügyintézésre, a bürokráciára (38., 145., 310. p.). Az akkor még egyetlen kínai étterem (Szecsuán) pincéreinek hozzáállását is felpanaszolja: az előzetes helyfoglalás ellenére sem tudott leülni (42. p.). A probléma mára megoldódott: a kétszáznál több budapesti kínai étteremben bizonyára bőven akadna szabad hely (koreai étterem is van már három). Kár, hogy az 1997-ben kiadott mű nem tesz említést az 1991 óta eltelt időszak legjelentősebb változásairól, legalább lábjegyzet formájában; ez is erősíthetné a mű egyik alapkoncepcióját: a piacgazdaság felsőbbrendűbb a „szocialista” tervgazdaságnál, és ezen a téren van mit tanulni Koreától.
Felháborítja a környezet, az épületek elhanyagoltsága, a sok szemét, amely főleg akkor vált különösen szembetűnővé, amikor átlépte a magyar-osztrák határt (56. 145. p.). Más helyütt viszont dicséri a szemétszállítás korszerű voltát (49. p.), ugyanakkor megbírálja a locsolókocsit, amely eső után is dolgozik, hogy teljesítse a tervet (145. p.).
A koreaiak – mint említettem korábban - hajlamosak arra, hogy egy általuk szimpatikusnak ítélt nép esetében rögtön az etnikai eredet és a történelem rokonvonásait keressék. Ez a mű is több helyen hangsúlyozza a magyarok ázsiai eredetét, társtalan voltát Európában, másrészt felhívja a figyelmet arra a tényre is, hogy a magyar vallási élet, a magyar kultúra nyugat-európai jellegű, s ez – Csehszlovákiához és Lengyelországhoz hasonlóan – a térség többi országához képest kedvezőbb feltételeket biztosít a gazdasági-társadalmi átalakulás számára (35. p.).
A magyarországi szocializmusról árnyalt képet rajzol: megemlíti a más „kommunista” országokhoz képest sokkal szabadabb légkört, a gazdasági reformok máig érvényes hatását (80., 99. p.). Kádárról igen elismerően ír: „Ha azt mondjuk, hogy az 1956-os szovjet beavatkozásnak ellenálló, és ezért kivégzett Nagy Imre nemzeti mártír, akkor igaz ugyan, hogy a szovjetekkel együttműködő Kádár árulást követett el, de a hatalmat megszerezve önálló liberalizációs politikát folytatott, s olyan hazafinak lehet tekinteni, aki a maga módján a magyar érdekeket védte. 32 évig volt hatalmon, de csak egy kis házban élt szerényen” (134. p.). Nem csoda, hogy ilyen pozitívra sikerült a kép; egy dél-koreainak elég, ha Kim Ir Szen diktatúrájára és mértéktelen személyi kultuszára gondol.
Han nagykövet könyvének több lapján, majd a legvégén összefoglaló jelleggel is, külön fejezetben foglalkozik a magyar történelemmel. Kár, hogy nem vette figyelembe az egy évvel korábban kiadott 헝가리사 Hǒngari-sa ('Magyarország története') című monográfiát, amelyet a szöuli magyar tanszék vezetője, 이상협 Lee Sang-hyup (Li Szang-hjop) írt (Lee 1996), ha megtette volna, akkor valószínűleg kevesebb tévedés lenne művében. Néhány közülük: „ a 9. század végén a magyarok elűzték a hunokat, és letelepedtek a Magyar Alföldön” (102. p.), „annak ellenére, hogy bizánci hitű országokkal voltak körülvéve, a katolikus hitet választották” (uo.). Különösen érdekes ez a megállapítása: „A török uralom a magyar nemességen keresztül megvalósuló közvetett uralom volt, amely viszonylag nagylelkűnek, toleránsnak minősíthető” (324. p.). Ezt a megfogalmazást először a török nagykövet szájába adja, akitől megkérdezte, hogy a magyarok miért nem gyűlölik – a 150 éves elnyomás ellenére – a törököket (108. p.). A nagykövet válaszul azt a közismert viccet is elmeséli neki (a könyvben több politikai vicc szerepel a magyar állapotok érzékeltetésre), amelyben azt kérdezik, hogy a törökök uralma miért tarthatott olyan hosszú ideig (a válasz: nem tették kötelezővé a török nyelv oktatását és a mohácsi csata évfordulójának megünneplését). Egyéb következetlenségek, hibák: a 103. lapon 1526-ot, a 343. lapon pedig 1541-et jelöli meg a török hódítás kezdeteteként, s értelmezésében a törökök az egész országot elfoglalták. Szerinte Debrecenben robbant ki a 48-as forradalom (144. p.), és Pozsony már a 13. században az ország fővárosa volt (148. p.). Irányunkban elfogult, jószándékú csúsztatásnak érzem, hogy a két világháborúban a németek oldalán történő részvételünket csupán „geopolitikai okokkal” magyarázza (103. p.), bár más helyütt a Horthy-rendszert szélsőjobboldaliként jellemzi (344. p.). Az évszám téves: „A magyarok szándékában kételkedő németek 1943. márciusában megszállták Magyarországot (344. p.).
Csekély, a mű erényeit lényegesen nem csökkentő fogyatékosság, hogy a szerző néhány név átírásában tévedett (a magyar név latin és koreai betűs alakját egyaránt megadja). A Kossuth név végét, valószínűleg az angol kiejtési szabályok szellemében, sz-ként értelmezi: 고수스 Kosusǔ. A szóvégi r (angol és/vagy német hatásra?) néma r-ként jelenik meg: Stadinger > 스타딘거 Sǔt'adingǒ, Huszár > 후사 Husa, Major > 마요 Mayo.
Mivel diplomáciai naplóról van szó, természetes, hogy a mű nagy részét azok az értesülések teszik ki, amelyeket a szerző más diplomatáktól vagy magyar politikusoktól szerzett (a sok politikai viccet tőlük hallotta); több újságcikk és politikusi beszéd fordítása is fontos szerepet játszik a szövegben. Egy nagykövet meglehetősen keveset járhat gyalog vagy taxin, mindössze két olyan esetet említ, amikor „az utca emberével” kommunikált angolul: egy taxisofőrként dolgozó docenssel (99. p.), az újonnan megnyílt McDonald's étteremben pedig egy olyan amerikás magyarral, aki Koreában volt (USA) katona; ő a koreai gazdasági fejlődést dicsérte (35. p.).
A mű összességében rendkívül pozitív képet sugall Magyarorszáról, alkalmas arra, hogy a koreai emberek érdeklődését felébressze, vagy még inkább hazánk felé fordítsa. Erre azért is nagy szükség van, mert a Koreához jóval közelibb új piacok (Szibéria, Kína, Vietnam) lehetősége egy kissé lelohasztotta a dél-koreai tőke kezdeti lelkesedését hazánk iránt.
A volt nagykövet több helyen (részben koreai, magyar vagy más külföldi szakértők szájába adva) a koreai gazdasági fejlődés modelljét ajánlja a magyar vezetők figyelmébe (62., 71., 79., 140., 307. p.). Érdekes lenne megtudni, hogy az akkortájt olyan egységesen hangoztatott vélemény mennyiben módosult az 1997. decemberében akuttá váló koreai gazdasági és pénzügyi válság hatására (amelynek egyik fő oka – az elemzők szerint – éppen a nyugat-európai gazdasági, kulturális modelltől olyannyira különböző keleti, ún. „konfuciánus”, azaz lényegében tekintélyelvű modell kudarcában keresendő).
A két ország eredetének, történelmének rokon vonásai, a nemzeti jellemvonások feltételezett hasonlóságai, és ebből fakadóan az egymásra utaltság, a szolidaritás igénye gyakori motívumként bukkan fel a különböző koreai kiadványokban. Erre vonatkozó hajlandóság hazánkban is megfigyelhető, szép példáját adva a történelmi legendaképződés folyamatának. Han nagykövet memoárjában két helyen is említi, hogy a magyarok és a koreaiak az 1956-os forradalom idején összefogtak, együtt harcoltak az oroszok ellen. Mindkét esetben magyar beszélgetőtársától szerez tudomást erről az együttműködésről. Göncz Árpádtól ezt hallotta: „Az 1956. októberében bajtársként együtt harcoló észak-koreai diákok 1957-ben hazatértek, és azóta nem tud róluk” (254. p.). Győriványi Sándor munkaügyi minisztertől (Antall-kormány) is hasonlókat hallott: „Az 56-os forradalomban az észak-koreai diákok is részt vettek, akikkel együtt énekelte az Arirang című koreai népdalt” (283. p.). Az észak-koreai diákok szolidaritásának mítosza (?) magyar kiadványokban is fel-felbukkan: „ a szappanhab, a szappangép* , a koreai vendég-diákok nyílt szívű 56-os újítása” (Mészöly 1989: 57). Gosztonyi Péter így ír: „Való igaz, hogy a magyarokkal együtt harcoltak külföldiek is (...) Így az észak-koreai diákok nagy része ... ” (Gosztonyi 1988: 159). Ezeknek az állításoknak ellentmond az az elbeszélésrészlet, amit az ELTE fiatal íróinak egykori kiadványában találtam: „Somos azt mesélte Gázlósnak, hogy októberben a koreaiak két pártra szakadtak, és harcoltak ők is – Állati nagy marhaság – mondta azonnal Pali. De azért hazafelé elképzelte a Pak Den Aj Intézet egyik épületének ablakát, ahol homokzsákok mögött Ri Il Nam hasal a géppuska mellett. Cang Jong Csant telefonok közt látta, egyszerre háromba is beszél nagyon dühösen, és lecsapja mind a hármat. – Keszekki! Sipszekki! – káromkodik, mert Ri Il Namék óriási üvöltéssel rohamra indulnak.” (Bikácsy 1964: 90). Az író valószínűleg gyerekkori személyes élményeiről vall művében. Az egyes szám első személyben előadott történet egy olyan budapesti iskolában játszódik, ahol néhány – a koreai háború idején, 1953-ban Magyarországra került - észak-koreai gyerek is tanult (összesített számuk összesen ezer körül volt, utolsó csoportjuk 1956 decemberében hagyta el az országot).
Az észak-koreai diákok 56-os forradalomban való részvételére vonatkozó adatokat egyéb történeti munkákban, visszaemlékezésekben, szépirodalomban nem találtam, szakértőktől nem hallottam. Érdemes lenne e témával kapcsolatban megkérdezni Göncz Árpádot és Győriványi Sándort, akik közvetlenül tapasztalt élményként adták elő az észak-koreai diákok együttműködésével kapcsolatos emlékeiket.
1956 emléke Dél-Koreában nem felejtődött el, a világtörténelemmel foglalkozó tankönyvek, tanulmányok, újság- és folyóiratcikkek rendre megemlítik. Ennek oka az lehet, hogy a két diktatúra (az északi kommunista és a déli katonatiszti) szorításában vergődő déli értelmiség számára lelkesítő példa és tanulság maradt. Az egyik közismert dél-koreai versnek is a magyar forradalom a témája: ez a tény hazánkban a mai napig ismeretlen volt. A 90-es években, szöuli tanulmányutam során hívta fel a figyelmemet erre a költeményre a Hanguk Egyetem egyik magyar szakos hallgatója, s a szövegét kézzel írva el is hozta nekem. Azóta többször is nekigyürkőztem a fordításnak, a vers patetikus hangneme azonban sokáig ellenállt próbálkozásaimnak. A költemény szerzője, 김춘수 Kim Cshun-szu / Kim Ch’un-su (1922-) 경상 Kyǒngsang megye 충무 Ch’ungmu helységében született. Japánban, a Nihon Egyetemen képzőművészetet tanult. Neves dél-koreai költőként kritikusi és egyetemi oktatói tevékenységet is folytat. Egy budapesti kislány halálára című verse az 1956-os forradalmat követően született, és – hogy a mondanivaló fontosságát önmaga és a koreai olvasóközönség számára kellőképpen kihangsúlyozza - kötetcímül is választotta (1959). Az eredetileg 56 soros szabadverset később 49 sorosra csökkentette, fordításom az utóbbi változatot vette alapul. A kimaradt részben saját megpróbáltatását is párhuzamba állítja a versben szereplő budapesti és koreai kislányéval: a költőt ugyanis 22 évesen börtönbe zárták hazafias kijelentései miatt Japánban. A szöveg rövidítését valószínűleg az indokolhatta, hogy néhány hónapos börtönbüntetését mint motívumot nem érezte azonos fajsúlyúnak a két gyerek tragikus halálával. A vers koreai vonatkozásának hátterét az jelenti, hogy a 80-as évek elejéig a katonai diktatúra többször is véresen megtorolta az ellenzéki megmozdulásokat, amelyekben a fiatalság mindig fontos szerepet játszott. A költemény gyakran szerepel antológiákban (így például: 김희보 Kim Hoe-bo szerk.: 한국의 명시 Hanguk-ǔi myǒngshi ’Híres koreai versek’, Seoul: 종로 서적 Chongno-sǒjǒk, 1993. 358-359). Jelen fordítás alapjául e kötet szolgált). A vers átültetése – mint említettem – nehéz feladatot jelentett. A koreai nyelvű klasszikus költészetben a laza, ütemes verselés volt az uralkodó, többnyire rímek nélkül, hiszen a japánhoz hasonló koreai mondattani szabályok, az igen szigorú szórend (az állítmány mindig a mondat utolsó helyén van) a rímelést nem tették lehetővé. Időnként - koreai költők kínai nyelven (hanmun) írott verseinek fordításakor - megpróbálkoztak ugyan a rímeléssel is (egyfajta ragrímek lehetségesek), de használata mindvégig rendkívül korlátozott volt. Petőfi verseit eddig csak Észak-Koreában adták ki (1958), a fordítás nem használt rímeket. A laza, ütemes verselésből természetes volt az átmenet a 20. század uralkodó koreai versformájába, a szabadversbe. A fordítás során az érzelmi-értelmi csomópontokat esetenként rímeléssel hangsúlyoztam, erre a koreai eredetiben is van példa. A pátosszal teli stílus érzékeltetésére a jambikus lejtést alkalmaztam, a fordítói szabadság – úgy érzem – megengedte a sorok számának növelését, mivel az eredetiben helyenként 19, 20, 23 szótagos sorok is előfordulnak. Ezeket túl hosszúnak éreztem, s két sorrá tördeltem. A költő eredeti szövegét is mellékelem.
|
Egy budapesti kislány halálára (Budap’esǔt’ǔesǒ-ǔi sonyǒ-ǔi chugǔm)
Kelet-Európában a koratél hártyás jeget vont a Dunára. Az út mentén fák hullatták halott levelüket, mikor a sorozat orosz golyó leterített kóbor kutyát irtó közönnyel. Néhány másodpercig tekinteted az égig meredt, nyakadból vérár hullott az ismerős utcakőre. Tizennégy voltál az újság szerint. Mikor meghaltál, a galambok leszálltak, s csak némán megültek, a pesti éj sem sírhatta el bánatát. Csak a halál szabadított föl! A lelked majd kering ott, a kék Duna fölött, távol a figyelő, szúrós szemektől, zokogva lent maradottakért. A Duna manapság békésen folydogál? Édesdeden, mint Strauss melódiája? Miért halt meg az a tizenhárom éves koreai kislány is, ártatlanul, a Han folyó sáros partján? A Han folyóról nem írtak slágert, alig látszik a térképen. Miért kellett meghalni ott, ahol vigyorgó ördög tapsikolt, kezeddel a semmit kapkodva? Miért? Vajon miért? Ó, budapesti kislány, sorsod távol visszhangozik, gyászolnak Koreában is. Az emlékek dühödt folyója a jövőt összeköti a mával, mert könnyekből táplálkozik. A zsoldosok lepihentek a két hét harc után, de a halott képmásod ott leng az emlékek folyóján, ott él az emberek szívében. Ott él az emberek szívében? Ott él a térdre roskadt apák, fivérek emlékében? A kínzó lelkiismeretben? A Péterek, mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadják Őt. Kelet-Európában a koratél hártyás jeget vont a Dunára. Az út mentén fák hullatták halott levelüket, mikor a sorozat orosz golyó leterített kóbor kutyát irtó közönnyel. Szegény budapesti lány, lehullott tested gátja-é a rettegő megalkuvásnak? A csupasz fák közönyét legyőzi-é az ember; az öntözés, a sűrű vér rügyet fakaszt talán? A sötét éjben békétlen, lázas virágként lobogsz, budapesti kislány!
|
부다페스트에서의 소녀의 죽음
다뉴브강에 살얼음이 지는 동구의 첫겨울 가로수 잎이 하나 둘 떨어져 뒹구는 황혼 무렵 느닷없이 날아온 수발의 소련제 탄환은 땅바닥에 쥐새끼보다도 초라한 모양으로 너를 쓰러뜨렸다. 바숴진 네 두부는 소스라쳐 30보 상공으로 뛰었다. 두부를 잃은 목통에서 피가 네 낯익은 거리의 포도를 적시며 흘렀다. --너는 열세 살이라고 그랬다 네 죽음에서는 한 송이 꽃도 흰 깃의 한 마리 비둘기도 날지 않았다. 네 죽음을 보듬고 부다페스트의 밤은 목놓아 울 수도 없었다. 죽어서 한결 가비여운 네 영혼은 감시의 1 만의 눈초리도 미칠 수 없는 다뉴브 강 푸른 물결 위에 와서 오히려 죽지 못한 사람들을 위하여 소리 높이 울었다. 다뉴브강은 맑고 잔잔한 흐름일까, 요한 쉬트라우스의 그대로의 선율일까, 음악에도 없고 세계 지도에도 이름이 없는 한강의 모래 사장의 말없는 모래알을 움켜 쥐고 왜 열세 살 난 한국의 소녀는 영문도 모르고 죽어 갔을까? 죽어 갔을까, 악마는 등 뒤에서 웃고 있었는데 한국의 열 세 살은 잡히는 것 하낱도 없는 두 손을 허공에 저으며 죽어 갔을까? 부다페스트의 소녀여, 네가 한 행동은 네 혼자 한 것 같지가 않다. 한강에서의 소녀의 죽음도 동포의 가슴에는 짙은 빛깔의 아픔으로 접어든다. 기억의 분한 강물은 오늘도 내일도 동포의 눈시울에 흐를 것인가, 흐를 것인가, 영웅들은 쓰러지고 두 주일의 항쟁 끝에 너를 겨눈 같은 총부리 앞에 네 아저씨와 네 오빠가 무릎을 꾼 지금 인류의 양심에서 흐를 것인가, 마음 약한 베드로가 닭 울기 전 세 번이나 부인한 지금 다뉴브강에 살얼음이 지는 동구의 첫겨울 가로수 잎이 하나 둘 떨어져 뒹구는 황혼 무렵 느닷없이 날아온 수발의 소련제 탄환은 땅바닥에 쥐새끼보다도 초라한 모양으로 너를 쓰러뜨렸다. 부다페스트의 소녀여 내던진 네 죽음은 죽음에 떠는 동포의 치욕에서 역으로 싹튼 것일까, 싹은 비정의 수목들에서보다 치욕의 푸른 멍으로부터 자유를 찾는 네 뜨거운 핏속에서 움튼다. 싹은 또한 인간의 비굴 속에 생생한 이마쥬로 움트며 위협하고, 한밤에 불면의 염염한 꽃을 피운다. 부다페스트의 소녀여.
|
Bikácsy Gergely (1964): Makacs égitest (kisregény). Tiszta szívvel. ELTE: Budapest, 1964. november. 52-111. pp.
Chong, Won-jo 종원조 (1989): Tongyurǒp-kihaeng 동유럽 기행 (Kelet-európai jegyzetek). Kyobo mungo 교보문고: Seoul.
Gosztonyi Péter (1988): 1965. A magyar forradalom története. Áramlat Független Kiadó: Budapest.
Han, Thak-ch'ae 한탁채 (1997): Danyubǔgang-ǔi ph'urǔn mulgyǒl. Budap'esǔt'ǔ wegyo ilgi. 다뉴브강의 푸른 물결 - 부다페스트 외교 일기. (A Duna kék hullámai. Budapesti diplomáciai napló). 삶과 꿈 Salmgwa kkum: Seoul.
Kim, Jaihun J.(1987): Korean Poetry Today. Hanshin: Seoul.
Lee, Sang-hyup 이상협 (1996): Hǒngari-sa 항가리사 (Magyarország története). Taehan-kyogwasǒ-chushik-hwesa 대한 교과서 주식 회사: Seoul.
Lukács György (1991a): Über die Besonderheit als Kategorie der Ästhetik. Iron-gwa shilch'ǒn 이론과 실천: Seoul.
Lukács György (1991b): Mihak yǒngu 미학 연구 (The Aesthetics of György Lukács). Iron-gwa shilch'ǒn 이론과 실천: Seoul.
Lukács György (1992): Ruk'ach'i mihaksa yǒngu 루카치 미학사 연구 (Shille-esǒ Nich'e-kkhachi). Esztétikai tanulmányok (Schillertől Nietzschéig) Iron-gwa shilch'ǒn 이론과 실천: Seoul.
Mészöly Miklós (1989): Érintések. Hitel, 1989/5. 57. p.
O T’ae-son – Ch’oe Chin-shik 오태선 – 최진식 (1992): Segye-chiri 세계지리 (Földrajz). Chihak-sa 지학사: Seoul.
(Summary)
Hungary was the first socialist country that established diplomatic relations with the Republic of Korea in 1989. The Koreans did not forget this fact, and are very grateful for the pioneering role of Hungary. Their most frequent stereotypes related to Hungary are as follows. The Hungarian people is of Asian origin, their language, culture and history have many common features with those of the Koreans. Hungary like Korea suffered several foreign invasions. Hungarian music and musical pedagogy are regarded as first class (many Koreans learn music in Hungary). Hungarians, like Koreans, are fond of very hot and spicy foods, etc. Concerning the Hungarian image of Koreans, the memoires written by the first South Korean ambassador to Hungary are worth analysing (Han T’ak-ch’ae: Danyubǔgang-ǔi p’urǔn mulgyǒl – Budap’esǔt’ǔ wegyo ilgi. The Blue Vawes of Danube – A Diary of a Diplomat in Budapest. Salmgwa kkum: Seoul, 1997.). In his work, the ambassador drew a very positive picture of Hungary after the collapse of the totalitarian regime. Among other things he mentioned his several meetings with Hungarian politicians. Two of them (Á. Göncz and S. Győriványi) told him that in 1956 the North Korean students learning in Hungary supported Hungarians in their fight against the Soviet army. G. Osvath has found two other testimonies related to this topic. M. Mészöly, a famous Hungarian writer and P. Gosztonyi, a well-known historian also shared this view in their works, however, later investigations made by G. Osvath produced no other evidence. The Koreans very often associate Hungary with the memory of 1956: a student at the Hankuk University of Foreign Studies called the attention of G. Osvath to the poem „The Death of a Girl in Budapest” by Kim Ch’unsu (1922-), which has become famous among the Korean youth as a protest against Stalinist dictatorship, just as against South Korean dictatorial regimes. The poem, which has a longer and a shorter version, was totally unknown in Hungary so far. G. Osváth has translated the shorter version of the poem into Hungarian. The English translation of the longer version was made by Jaihun J. Kim (Korean Poetry Today. 450 Poems since the 1920’s. Hanshin: Soul, 1987. p. 187). .
|
Winter was setting in across Eastern Europe, ice filming over the Danube, roadside trees starting to drop their dead at dusk when suddenly half a dozen Russian bullets knocked you down, more wretched than a rat dead in a ditch. At the moment your bashed head bounced into the air for 30 seconds. From your neck where head had been blood was gushing out to soak the pavement so familiar to you when alive. You ’re forteen, as reported. Over your death not a single white dove flew; Budapest’s night could not weep freely over your death. Now freed at last through death yur soul would return to ride the blue waves of the Danube, way off from the watchful eyes and weep aloud fot those left behind you. Is the Danube flowing quietly? Does it run as sweetly as Johann Strauss’ melodies? Why is it that a 13-year-old Korean girl should have died, so innocent, on the mute sands of the River Han that’s not made famous in music nor well marked on the world map? Why should she have died, her hand jerked into the hollow of the air, with the devil laughing behind her beck? Why should she? O girl in Budapest, what you’ve done isn’t done on your own, it seems, for the death of a girl on the sands of the River Han rends in bitterness the hearts of her people. The angry river of memory will for certain flow today and tomorrow bringing tears to the eyes of the people.
Though braves were gone, though your brothers and uncles fell at the same gun that aimed at you that river of memory will be flowing through the conscience of man. In the days when feckless Peters deny three times before cockcrow why should that man crucified to death bring to mind all memories
|
on this sleepless night? I was 22, in college, thrown into jail in Tokyo charged with being a reactionary Korean. One day I heard a voice, a sickening voice, issuing from my own throat, „Mother, I wish to live.” The voice I had never heard before seemed to come somewhere far out; it wasn’t my voice, yet it was mine. Then I battered my head against the concrete floor. I could hardly resist wailing, sorrow welling up within me.
Who could have made mockery of me? Did my shame stem from my desire to live? Did the death that Budapest girl had thrown herself into sprout from the seeds of shame sown in the hearts of those trembling before death? The greening sprout does not spring from the impersonal vegetation but from the gushing blood of the girl fallen in the fight for freedom. The greening sprout shoots up in an image that betrays our own cowardice; it springs into blossom Through the nights, sleepless and anguished. Man will fall but he will rise. Man will fall again and again for ages shuddering in the abyss of existence. Man will continue to weep with the parents who lost their daughter to the devil’s bullets.
Winter was setting in across Eastern Europe, ice filming over the Danube, roadside trees starting to drop their dead at dusk, when suddenly half a dozen Russian bullets knocked you down, more wretched than a rat dead in a ditch.
|
* A szappanhabbal borított úttesten a tankok lánctalpai egyhelyben forogtak, s ezért nem tudtak haladni.
