Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Január 1-én, 1776. A csapataim és a főraktár számadásainak felszerelésével voltam elfoglalva, amelyeket a saját erszényemből fedeztem.

10-én Őfelsége szállítóhajója, a "Dauphin" Tromelin hadnagy parancsnoksága alatt elhagyta az Isle de France-ot és a Secheylles-szigetekre indult. A telepen megállapodott élelmiszerekért, amelyeket kiszolgáltattam neki.

11-én megérkezett Őfelsége briggje, a "Coureur", amelyet Mozambique-be küldtem volt. E hajó parancsnoka arról értesített, hogy kénytelen volt az Isle de France-on horgonyt vetni, és csak nagyon kevés rabszolgát vásárolhatott. Ez a jelentés engem nagyon meglepett, mert az árucikkek, amelyekkel őt elutazása előtt a főraktárból elláttuk, nagyon jelentékenyek voltak. Ennélfogva egy tisztet küldtem a hajóra, hogy hallgassa ki a tiszteket és a legénységet a mozambique-i üzletek felől, és magam is utána mentem, hogy segítségére legyek a kihallgatásnál. Ezen a réven megtudtam, hogy a hajóparancsnok az Isle de France-on negyvenkét szerecsent adott el, akiket a rakománya és a rizs árán vásárolt. Ennélfogva letartóztattam és őrizet alá helyeztettem őt a saját hajóján. Három Isle de France-i ember a partra küldetett, az egyik szabónak, a másik műasztalosnak, a harmadik írónak mondta magát. Mind a hárman betegek voltak, és a kórházból küldték ide őket, kétségkívül azért, hogy Madagaszkáron a halottak számát szaporítsák.

12-én jelentést kaptam, hogy Kunifaluesz rohandrián magát a telep védelme alá szándékozik helyezni, hogy ellentállhasson a szeklávoknak, akik őt fenyegetik és akiknek csapatai a határainkon már egész falukat fel is gyújtottak.

13-án két szambarive főnök, akik erősen ragaszkodtak a személyemhez, arról értesített, hogy a szeklávok királya titkos követet küldött Hiavihoz, a Foul-Point-i királyhoz és törzsfőnökhöz, fellázítandó őt a telep ellen, és hogy Hiavi e célból már gyülekezetet is hívott egybe, amelyen a szeklávok követei azt az ajánlatot tették Hiavinak, hogy támogatni fogják uralmát az összes keleti partvidéken, ha háborút indít a telep ellen. De Hiavi nem akart beleegyezni, mert amint mondá, a király nem képes ellentállni a franciáknak, akiknek fangafudijai,vagyis boszorkánymesterei erősebbek a szerecsenekéinél; ezenfelül a báró, ismervén a csillagok járását, mindenről értesül, ami ellene terveztetik, és végre ő (Hiavi) eskü alatt kötelezvén magát, hogy hű lesz a telephez, nem bátorkodik ellene semmiféle merényletet intézni, mert meg van róla győződve, hogy azonnal meghalna, ha megszegné esküjét.

14-én teljesen benne voltunk a kedvezőtlen évszakban. Azt mondtam magamban, ha ez az évszak elcsigáz bennünket és a segély nem érkezik meg, el fogjuk mondhatni Virgillel: Sic vos non vobis nidificatis aves.

Értesítést kaptam, hogy Hiavi, dacára a szeklávoknak adott feleletének, hozzájuk húzott és ellátta őket fegyverekkel és lőszerekkel. Ez a viselkedése engem arra indított, hogy a tekintélyét szűkebb korlátok közé szorítsam, ami könnyű dolog volt, mert csupán arról kellett meggyőznöm az európaiaktól származott mulát törzsfőnököket, hogy Hiavi és a szeklávok szövetkezése folytán szolgaságra fognak jutni, és ha egyszer kénytelenek lesznek Hiavinak engedelmeskedni, csakhamar össze fogják őket téveszteni Hiavi rabszolgáival. Heves véralkatuk következtében mohón kaptak volna az alkalmon felszabadítani magukat Hiavi uralma alól a telephez való teljes csatlakozás által; de végre mégis elsőséget adtam szelídebb módoknak a béke fenntartására a keleti partokon.

15-től 20-ig több rendbeli cabart tartottam, és megbízottakat küldtem ki az ellenség mozdulatainak megfigyelésére.

21-én a kormányzó új háza elkészült, és annál nagyobb megelégedéssel költöztem bele, mert eddig nagyon kényelmetlenül laktam és ennek hatását az egészségem meg is érezte.

22-én a szambarive főnökök értesítettek, hogy a szeklávok csatlakozásra hívták fel őket a fehérek ellen; de az ő nemzetük lőport, golyót és kovát küldött nekik (ami a háború jele volt), és azt izente, hogy a szambarivek őszintén csatlakoztak hozzám, az én ellenségeimet a saját ellenségeikül tekintik, és nem fogják a szeklávokat azzal fárasztani, hogy magukat általuk felkerestessék, mert maguk szándékoznak eléjük menni. Vigalmat rendeztem e derék nemzet tiszteletére.

23-án a tolmácsom jelentette, hogy a szambarivek több főnököket elküldtek különböző tartományokba a népeket felszólítandók a csatlakozásra a szeklávok ellen indítandó háborúban. Ez a derék nemzet kihirdette, hogy mindazokat, akik nem csatlakoznak hozzá, ellenségei gyanánt fogja tekinteni és tűzzel-vassal fog pusztítani a tartományaikban. E nagyfokú ragaszkodás engem mélyen meghatott, és buzgón óhajtottam, hogy alkalmam nyíljék e jó népet meggyőzni rokonszenvemről.

24-én biztos hírt kaptam afelől, hogy a fariavák és betalimenek újból megkezdték a háborút Hiavi ellen, és hogy a saját népe is fellázadt ellene azért, mert esküt váltott a szeklávokkal. Ezt a hírt csakhamar követte a segélykérés Hiavi részéről, és éppen ez volt az, amit vártam.

25-én az antamburok főnökei izenetet küldtek, hogy a határaik mellett megtelepült szekláv főnökök közül többen vonakodnak fegyvert ragadni a telep ellen, és a királyuk bosszúját elkerülendők egy csapat közülök menedéket keresett az antamburoknál és egyebütt, Kunifaloesz főnökük vezetése alatt, aki ezt az értesítést küldte, és nemsokára személyesen is fel fog engem keresni.

29-én Diafaik, a machineranonok főnöke és Hiavi meghitt embere eljött segélyt kérni ellenségei ellen, és egyúttal panaszkodott, hogy amint híre jár, elhagytam volna Hiavit. Feltétlenül szükségesnek vélte tehát, hogy mellette nyilatkozzam, mert csak azáltal lehet lecsillapítani a saját alattvalói közt támadt zavarokat és lázongásokat. Én azt feleltem, hogy Hiavi maga az oka annak, hogy bajba került; ő maga adott okot az ellenségeinek, hogy megint hadat indítsanak ellene, mert szövetségre lépett a szeklávokkal a kormány ellen; az ő saját eljárása szolgált intelmül a betalimeneknek és fariaváknak, akik engem Hiavi összes cselszövényeiről értesítettek. Fauna törzsfőnököt e kijelentésem oly nagy zavarba ejtette, hogy a lábaim elé borult, bocsánatot kért Hiavi nevében, és ígérkezett, hogy az urát vissza fogja terelni a kötelesség ösvényére. Utolsó feleletemben határozottan követeltem, hogy Hiavi hozzám küldje az öccsét ötszáz emberrel, megparancsolja neki, hogy harcra szálljon a szeklávok ellen, és ezenfelül nyilvánosan tagadja meg a szövetkezést ezzel a nemzettel. Megígértem annak a kieszközlését, hogy időközben az ellenségei semmiféle merényletet se kövessenek el ellene, de kijelentettem azt is, hogy ha a részéről csak árnyékát is tapasztalnám a vonakodásnak, azonnal nyíltan az ellenségeihez fogok csatlakozni.

Alig képzelhető, mily óvatos bánásmódot tartottam szükségesnek alkalmazni a bennszülöttekkel szemben. Itt a forradalmak oly váratlanul szoktak kitörni, hogy megakadályozásukra kénytelen voltam szónokká lenni, a nemzetek jellemének megfelelőleg. Nagyon szerencsétlen körülmény volt, hogy nem rendelkeztem elégséges erővel; a legcsekélyebb fegyveres segély is képessé tett volna olyan forradalmakat előidézni, amelyeket éppen célszerűeknek tartottam volna; de nem levén több emberem száznál, akik a fáradságtól ki voltak merülve, és a különböző telepeink által elfoglalva tartott száznyolcvan lieue-nyi partvidéket se voltak képesek megőrizni, lehetetlen volt annyi akadályt legyőzni másképp, mint fortélyok vagy cselszövények által, pedig nagyon szomorú helyzet az egy katonára nézve, ha műveleteit csupán a szobából intézheti unalmas és nem tisztességes módon.

Február 1-jén a hegyről egy hajó közeledését jelezték.

2-án a jelző még mindig látható volt, de nem bírtam egyebet felfedezni egy kis hajónál, amely magánemberé lehetett, akit balszerencséje kalózságra vagy kémszolgálatok teljesítésére kárhoztatott.

3-án az antamburok és szaphirobaik főnökei megjelentek előttem, és kijelentvén, hogy a telephez való ragaszkodásukat akarják tanúsítani, felkérnek, fogadnék el ezerötszáz fegyverest a nemzetükből segítségül a szeklávok ellen. "Ez jó hír! -kiáltám -; derék szambarivejeim példája más nemzeteket is hasonló magaviseletre fog ösztönözni."

A "Lizard" nevű magánhajó horgonyt vetett a révben és parancsnoka, St. Etheard úr a rakományát, amely posztóból, égettborból és cukorból állt, felajánlotta megvásárlásra, a király számlájára.

8-án biztos hírt kaptam a szeklávok előnyomulásáról a határaink felé.

9-ke és 15-ke közt megszemléltem állomásainkat és meggyőződtem róla, hogy a tüzérség kellően használható állapotban volt.

Tisztjeim a bennszülöttektől értesülvén a szeklávok közeledéséről és ismervén csapataik elcsigázott állapotát, nem csekély rémületbe estek, és nem mulasztották el néhányat a tudomásukra jutott körülmények felől ismételni előttem, minthogy engem színleg nyugodtnak láttak, és e válságos helyzetben azt hitték, hogy nincs tudomásom az ellenségeink mozdulatairól.

17-től 23-ig megtiszíttattam a Lajos-erőd környékét, hogy hamarább észrevehessem az ellenség közeledését, és főleg gondoskodtam tűzgolyók, röppentyűk és tüzes lándzsák elkészítése felöl, hogy az ellenség zaklatásait meggátolhassam.

23-án az Antivarai és Angontzi tartományok főnökei megjelentek, és ötszáz harcost ajánlottak fel. Ez a hír némi csekély vigaszt nyújtott, és kezdtem némileg nyugodtabban nézni a szerencsétlen események elé, amelyek a telepet fenyegették. A kedvezőtlen évszak nagyján most már túl voltunk, és a betegeink száma csekélyebbnek bizonyult, mintsem vártam.

Lambuin, az éjszaki részek királyának követei megérkeztek, és egy gyülekezet egybehívását kérték. A fejedelmük nevében kijelentették, hogy ő már síkra szállt, és kész megtámadni a szeklávokat, csupán az én parancsaimat várja. E törzsfőnök rendes kereskedési viszonyba szándékozott lépni a teleppel, annak védelmét a maga számára és tekintélyének fenntartására biztosítandó. Ez az ajánlat csakis a legnagyobb előnyöket eredményezhette a telepre nézve.

2-án jelentették Kunifaloesz törzsfőnök követeinek megérkezését, akik arról értesítettek, hogy az urok közeledik Rozai, a szeklávok királya unokatestvérének kíséretébén. Ezen utóbbit a rokona kiűzte a hazájából, és nyilván azért jött, hogy a jelen körülményeket bosszúja érdekében felhasználja. Miután Kunifaloesz törzsfőnök követeit a barátság minden tanújeleivel elhalmoztam volna, néhány kémet küldtem eléje azon utasítással, hogy szemmel tartsák a magaviseletét, és elejét vegyék minden esetleges meglepetésnek.

Kunifaloesz törzsfőnök, a Szantianak tartomány birtokosa, tizennyolc év óta a szeklávok hűbérese volt, akik gyakran pusztítottak a tartománya területén adószedés ürügye alatt. Ennélfogva okom volt hinni, hogy idejövetelének célja nem egyéb, mint felszabadítani magát a szeklávok uralma alól a telep segélyével. E törzsfőnök átpártolása a szeklávok erejét jelentékenyen csökkenteni ígérkezett, miután példája másokat is utánzásra fog csábítani. Rozai, a szekláv főnök, aki vele jött, a nemzet uralkodó családjából származott, amelynek koronáját a mostani király bitorolta. Ezen utóbbi a lakosok váratlan fellázadását felhasználván, az ország urává tette magát, és a régi uralkodó családot irgalom nélkül szolgaságra kárhoztatta. Bizonyos voltam afelől, hogy Rozainak sok párthíve van a nemzete közt, akik őt bizonyos jelentőségű haderő élén látván, hozzá fognak csatlakozni. Mindezen körülmények okot nyújtottak remélnem, hogy ez évben nagy előnyöket biztosíthatok magamnak egy hadjáratból, és ha a várt segítség megérkezett volna, kétségkívül kockáztatom is a döntő csapást. Miután az alább leírandó háború a szeklávok országával is összefüggésben áll, célszerű lesz némi fogalmat nyújtanom e királyság és nemzete felől.

LEÍRÁSA A SZEKLÁVOK KIRÁLYSÁGÁNAK, AMELYET BOJANÁNAK NEVEZNEK

Március 1776. A szeklávok királysága a Masszaheli öböltől fogva Madagaszkár nyugati partjain terül el, amelyek párizsi hosszúság 40° 20' és 42° és a déli szélesség 14° - és 16°-a közt feküsznek. Itt meg kell jegyeznünk, hogy ezt a királyságot nem szabad összetéveszteni a szeklávok régi királyságávál, amely sokkal messzebb dél felé terjed el, és többé nincs ugyanazon törzsfőnöknek alávetve. A szeklávok legelső törzsfőnöke, aki emberi emlékezetet meghaladó idők óta viselte a királyi címet, kényúri hatalmat gyakorol. Az egész népe csupa rabszolgákból áll, ő nevezi ki a főnököket, akik a különböző tartományokat kormányozzák. Az egész lakosság vagyona és élete az ő kezében van. Folyvást talpon tart háromezer fegyveresekből álló hadsereget. Hatalma, amellyel gyakran visszaél, félelmessé teszi őt szerencsétlen népe előtt, amely halálosan gyűlöli.

A Johanna-, Comoro- és Mayotto-szigeteken lakó arabok Maronvaiban, a szeklávok fővárosában kereskedelmi telepet alapítottak, amely mindenkor el van látva különböző árucikkekkel, ú. m. surah szövetekkel, fésükkel, ezüstkarperecekkel, aranyfüggőkkel, üveggyöngyökkel, borotvákkal, késekkel stb., amelyekért bőröket, tömjént, benzoet, ambrát, viaszt és deszkát cserélnek be. Az a kényelem, amelyet a szeklávok királyának az arabokkal való kereskedés biztosít és az a körülmény, hogy eddig könnyűszerrel kapott fegyvereket, lőport és égettbort, részint a Madagaszkárt érintő magánhajókról, részint pedig a hűbér fejében a különböző keleti parti tartományokból, ellenszenvet ébresztett benne ama gondolat iránt, hogy közvetlen kereskedelmi összeköttetésbe lépjen a franciákkal. Az is igaz lehet, hogy az arabok a velük versenyző kereskedelmünk ellen való irigykedésükben a telep érdekeivel ellentétes érzelmeket ébresztettek benne. De miután megérkezésem óta a keleti parti tartományok lerázták magukról az igát, és nem szállítanak többé se fegyvereket, se hadiszereket, a szeklávokat könnyen tönkre lehet tenni.

A szeklávok országa nagy jólétnek látszik örvendeni. A terület lapályos, kevés az erdő rajta, számtalan szép folyóvíz szeli át, számos óriási síkságain ezerszámra barangol vad állapotban a szarvasmarha, amely azé, aki meg tudja fogni. A szeklávok királya harmincezer embernyi hadsereget állíthatna a síkra, ha bírná a népei szeretetét; de ez a nép a háború legelső előjeleire a keleti partok felé fekvő hegyek közé szokott menekülni. E kivándorlások következtében több különböző nemzet alakult. Mióta a szigeten rnegérkeztem, folyvást tartottam egyes csapatokat részint a szeklávok országában, részint a határszéleken, és csapataim soha se tapasztaltak olyan zavargásokat, amilyenek a keleti részeken napirenden vannak. Ennélfogva meg vagyok róla győződve, hogy a nyugati partvidék kedvezőbb volna az európaiakra nézve. Ezen előny, párosulva több kitűnő kikötő birtokával, amelyekből az afrikai partokkal lehet közlekedni, megérdemli, hogy az itt székelő kormányzó minden lehetőt elkövessen ezen ország megnyerésére, s e cél elérésére semmi egyéb se szükséges, mint az összes keleti partok lakóit a saját pártjára hódítani a szeklávok ellen. Most a legszerencsésebb alkalom kínálkozott, mert miután a szeklávok királya hadat izent a telep ellen, nem kellett többé a védelmi műveletekre szorítkoznunk. De a csapataim elgyöngült állapota és rendkívüli szűkölködése nagyon is alkalmas volt a hevem lehűtésére.

Egy futár Foul-Point-ből azt a jó hírt hozta, hogy Hiavi a legőszintébb megbánását fejezte ki a szeklávokkal való esküváltása miatt, és hibáját jóvá teendő, tizenkétszáz harcost küldött a segítségemre.

6-án végre megérkezett Kunifaloesz törzsfőnök. Parancsot adtam, hogy 8-án tartassék meg a gyülekezet, amelyre meghívtam a szambarivek, szaphirobaik, antamburok, antavakák és antavoliszbaik főnökeit is. Miután a tanácskozás megkezdődött, Kunifaloesz beszédet intézett hozzám. Leírom a beszédet szó szerint, hogy azok, akik utánam fognak következni, megismerkedjenek a szerecsenek beszédmódjával. "Én Kunifaloesz, a Szantianak faj szerencsétlen főnöke, aki a hadi törvények értelmében alá vagyok vetve a szeklávoknak, megjelentem, megadni azt, amivel tartozom a nagy harcosnak és a fehér emberek nagy főnökének, akinek a neve legyen áldott, és akinek a karját támogassa az Isten ereje. Megértvén, hogy igazak a hírek, amelyek azt állítják, hogy a szeklávok háborút akarnak indítani ellened, idesiettem felajánlani neked karomat és a népem karját. Rendelkezzél a javainkkal tetszésed szerint. Az én javaim és a gyermekeimé örökké a tieid lesznek. Méltóztassál elfogadni eskünket és meggyőződni arról, hogy Kunifaloesz nem ismer kívüled más urat."

E beszédet örömkiáltás követte, amelyet a főnök mintegy háromszáz harcosból álló kísérete több ízben ismételt. Én azután következőleg feleltem: "A te hírneved, barátom, és szerencsétlenségeid már régtől fogva biztosították védelmemet számodra. Nem ismeretlenek előttem sem a jogos követeléseid, se méltó bosszúságod a szeklávok bitorlója ellenében, és légy róla meggyőződve, hogy az én karom támogatni fogja a tiedet. De ami meghódolásodat illeti, azt mondom, hogy tévedésben vagy. Tudd meg, hogy nem egyezik össze elveimmel a derék madagaszkári nemzeteket szolgaságra juttatni. Csupán barátságot követelek magam iránt és ragaszkodást ama szövetséghez, amely fennáll ama nemzetek közt, amelyeknek képviselői itt egybegyülekeztek. Nincs egyéb szándékom, mint téged érdekeink felől értesíteni, a kereskedelem előnyeit megmagyarázni és felvilágosításokat adni, amelyek boldogulásodra vezethetnek. Ha elhatároztad a közös érdekeinkhez való csatlakozást, akkor esküvel fogod magad hűségre kötelezni a szövetség iránt, és meg fogod érteni a parancsokat azoknak az ajkairól, akik esetleg utánam következhetnek."

A törzsfőnök, alig hogy a válaszomat meghallotta, azonnal kért, hogy letehesse a hűségi esküt, kötelezvén magát, hogy a telepnek ugyanolyan hűbért fog fizetni, mint a szeklávoknak fizetett, és egyúttal ezer harcost ajánlott fel a nemzetebeliekből, akik a körülményekhez képest az én parancsaim alá fognak rendeltetni. E kijelentés után az eskütétel szertartása következett, amely a képzelhető legnagyobb ünnepélyességgel ment véghez. Alig hogy a szertartás elvégződött, Rozai, szekláv törzsfőnök, aki Kunifaloesszel együtt érkezett, a következő beszédet intézte hozzám. "Én, Rozai, Bojana szerencsétlen fejedelme, lábaidhoz borulok védelemért, kénytelen levén idegeneknél keresni segélyt királyságom bitorlójának igazságtalansága ellen, aki nem elégszik azzal, hogy megfosztott az országomtól, hanem a nejeimet és gyermekeimet is rabszolgaságban tartja. A nép azt beszéli rólad, hogy a szerencsétlenek atyjának nevezed magadat, ne utasítsd tehát vissza egy fejedelem kérését, aki a segélyedért folyamodik. Meghódolásom jeléül fogadd el eskümet, és ezentúl bízvást hű barátaid közé számíthatsz engem."

A válaszom következőleg hangzott: "Rozai fejedelmet, aki a telep és a szövetséges nemzetek pártfogását kéri, annyival inkább biztosítom fegyvereink állandó és kitartó támogatásáról, mivel szerencsétlensége mellette tanúskodik, ilyen tanúskodás pedig minden időben támaszra talált az igazságtalanság és elnyomatás ellen. Rozai fejedelem pedig az eskü letétele után biztosítsa magának a pártfogásunkat."

Miután ekképp a szerencsétlen törzsfőnököt megnyugtattam, hozzá és Kunifaloesz főnökhöz fordultam, figyelmeztetvén mindkettőjüket, hogy jól megfontolják, amit tettek, amikor eskü alatt csatlakoztak a telep érdekeihez, amelynek pártfogását ezúttal biztosították maguknak mindaddig, míg elvállalt kötelezettségeikhez hívek maradnak; ha ellenben szerencsétlenségükre megszegnék esküjöket, akkor nem állna többé a hatalmamban elhárítani ama végzetes következményeket, amelyeket ez az esküszegés magukra, családaikra és alattvalóikra nézve maga után vonna.

9-én, 10-én és 11-én a keleti partok főnökei vigalmakat rendeztek Kunifaloesz és Rozai tiszteletére. Derék szambarivejeim ezúttal különösen kitettek magukért. A vigalmak után Kunifaloesz és Rozai főnökök azt kérték, hogy elbocsáttassanak, és táborba szállhassanak a szeklávok ellen. Hasonlóképpen értesítettek engem, hogy haladék nélkül megbízottakat fognak küldeni a szeklávok uralma alá tartozó különféle tartományokba a lakosságot megnyerendők Rozai pártjára, és kegyelmet, oltalmat kértek mindazok részére, akik a ligájukhoz fognak csatlakozni.

12-én Lambarol törzsfőnök érkezett meg tizenkét felszerelt csónakkal és kétszáz harcossal. Értesített, hogy a telep segítségére jött és fehér ember fia levén, a legelsők közt akart lenni a harcban, és hogy a szeklávok országából visszatért több alattvalójának jelentése szerint az ellenség már csak öt napi járóföldnyire van a határainktól. Ajánlkozott kémszemlére menni azon esetre, ha az ajánlatát elfogadnám. Szívélyesen fogadtam e törzsfőnököt, de különböző okaim voltak őt a magam közelébe tartani.

13-án, a tolmácsom tudósított, hogy embereinek jelentése szerint a különböző tartományok főnökei követeket szándékoznak hozzám küldeni azzal a kérdéssel, vajon a szeklávok megérkezését bezárkózva szándékozom-e bevárni, avagy talán félek eléjük menni? Arról is értesültem, hogy a főnökök feltétlen bizalommal viseltetnek irányomban, de attól tartanak, hogy tisztán védelmi állásban maradván, tartományaikat áldozatul fogom odadobni a szeklávok pusztításainak. Ez a jelentés arra az elhatározásra bírt, hogy hasznomra fordítsam a dolgok ezen állapotát, és érdekeinknek megnyerjem a partvidék összes lakosságát, amelynek főnökei annál készségesebben fognak velem együtt síkra szállni, mivel tartományaik meg lesznek oltalmazva a szeklávok pusztításai elől, mialatt ők maguk az ellenség ellen harcolnak.

Ekképp végre ismét egy fontos üggyel voltam elfoglalva, amellyel szemben el kellett határoznom, hogy az európaiak segélye vagy támogatása nélkül kockáztassak-e egy nagy horderejű műveletet egy maroknyi emberrel. Mindazonáltal szerencsére a rossz évszak elvégződött, és embereim egészségi állapota olyan volt, hogy bátorságuk ellensúlyozhatta helyzetük kedvezőtlen voltát.

14-én a szambarive főnökök meglátogattak, és bemutatták nekem a különböző tartományok néhány követét, akiket illető nemzeteik küldtek azon értesítéssel, hogy valamennyien készek síkra szállni, és csupán tőlem várják ama nap kitűzését, amelyen hozzánk csatlakozzanak. Erre azt feleltem, hogy miután a kelleténél több emberem van ahhoz, hogy a szeklávokat megakadályozhassam az ellenségeskedések folytatásában a határainkon, egyelőre elhatároztam, szövetségeseinket fel nem szólítani a hozzánk való csatlakozásra, nehogy a földjeik mívelése félbeszakítást szenvedjen. De miután nem vagyok képes ellentállni sürgető kéréseiknek és önkénytes ajánlataiknak, elfogadom a segítségüket és részesíteni fogom őket a szeklávok megfenyíttetésének dicsőségében, következőleg el fogom küldeni futáraimat, az összes partvidék lakosságát értesítendő azon elhatározásomról, hogy táborba fogok szállni a jövő hónap végén, és egyenesen az ellenség ellen indulván, kényszeríteni fogom őt a csata elfogadására.

Alig végeztem el beszédemet, mikor mindnyájan egyhangúlag felkiáltottak: "A szeklávok le fognak győzetni és rabszolgáinkká lesznek!" A nap hátralevő része tánc és harci dalok éneklése közt telt el. Én azon a ponton álltam, hogy igen komoly ügybe bonyolódjam, minden segítség vagy parancs nélkül az udvar részéről, amely e percben talán már el volt határozva az Isle de France kormányzói hazug jelentései következtében, feladni a telepet, és visszahívni a csapataimat. Már három év múlt el anélkül, hogy csak a legcsekélyebb parancsot is kaptam volna a szolgálatomat illetőleg.

15-én hosszas megfontolás után végre elhatároztam hadat izenni a szeklávoknak és rendeletet küldeni az összes törzsfőnökhöz, hogy április végén legkiválóbb harcosaik kíséretében a zászlóm alatt egybegyülekezzenek.

Nem levén elégséges számú csapatom a tábori ágyúk körüli szolgálatra, elkezdtem a mozambique-i rabszolgákat betanítani a velük való bánásra.

20-án meghagytam összes tisztjeimnek, hogy április elsejére megjelenjenek a Lajos-erődbe, haditanácsra, mert nem akartam, hogy okom legyen bárminemű szemrehányást tenni magamnak ily kényes ügyben, amelynek kockáztatását ellenfeleim hibámul róhatták volna fel. A mozambique-i rabszolgák nagy előmeneteleket tettek, és kezdték megszokni az ágyúk robaját és manővereit. A szolgálat érdekében minden ágyú mellé egy tüzért rendeltem ki önkényteseim közül egy segéddel és négy mozambique-ivel. Kilenc ágyú állt a rendelkezésemre, ezek közt kettő egy-egy fontos golyóra. Nagy okom volt megelégedve lenni a mozambique-iek előmenetelével, mert 25-én már igen jól kezelték az ágyúkat az európaiak segítsége vagy vezénylete nélkül is.

27-én a kémeim visszatértek a szeklávoktól, és azt jelentették, hogy az ellenség megállapodott az antanquinek tartományában, és egy nagyszámú csapat csatlakozását várja, továbbá, hogy a szeklávok a telepet egyenesen megtámadni s egyidejűleg a határszéleken pusztítani szándékoznak, amelyeknek lakossága az erdőkbe menekült, és csupán a megérkezésünket várja, hogy hozzánk csatlakozzék.

Április 1-én a nagy haditanács megtartatott (lásd a határozatát a mellékletek közt) és megállapíttatott, hogy a csapatok két részre osztassanak, az egyiknek De Sanglier lovag, százados és távollétemben főparancsnoki helyettesem vezénylete alatt feladata lesz őrizni állomásainkat Louisbourg-ban, a Szt. János és az Ágoston-erődben; míg a második az én parancsaim alatt azonnal síkra száll, és a háborút megindítja a szeklávok határain, feltartóztatván az ellenséget mindaddig, míg a várt segélycsapatok vagy rendeletek megérkeznek. A haditanács határozatának megállapíttatása után azonnal felvonattam a vörös lobogót, mint a szigeten jól ismert háborújelvényt.

2-án a csapataimmal gyakorlatokat tartottam. A tüzérség igen jól működött, és önkényteseim közt kevés volt, akiben meg ne bízhattam volna, hogy kétszáz lépésről lelövi a maga emberét, és ez bizonyossá tett engem afelől, hogy e tekintetben messze felülmúlom az ellenséget; de nehogy a hadjárat igazgatásában zavar álljon elő, megállapítottam a következő csatarendet, amely magában foglalja a parancsnokságom alatt állott összes haderőt négyezer egyszáztizenhárom embernyi létszámban és három hadosztályban, amelyek a telep hadseregét képezték.

Ez volt a haderő, amellyel síkra készültem szállni, de megjegyzendő, hogy e három hadosztálynak szaporodnia kellett ama csapatokkal, amelyeket a szövetségeseink tartoztak kiállítani, úgymint a jobbszárnyra háromezer hatszáz bennszülöttet; a deréksereghez ötezeret, a balszárnyra háromezer ötszázat, úgy hogy az összes haderő nem rúgott kevesebbre tizenhatezer háromszáztizenhárom embernél.

3-án kidolgoztam a rendeleteket De Sanglier lovag, helyettes főparancsnokom számára, hogy szándékaimhoz alkalmazhassa magát mindenben, ami a gondjaira bízott állomások biztonságát illette. Hetvenhat fehérembert hagytam nála, négy tiszttel, százhúsz mozambique-i rabszolgát és hatszáznyolcvan bennszülöttet, amely haderő elég volt a parancsnoksága alatt levő állomások megvédelmezésére.

4-én a csapataimat a parancsnok iránt való engedelmességhez akarván szoktatni, tábort ütöttem a síkságon, egy lieue-nyire Louisbourg-tól. E helyről küldtem el még ugyanaznap rendeleteimet a szövetségeseink főnökeihez, hogy a hónap végén jelenjenek meg Hirbayban, Mananhar közelében, tizenöt lieue-nyi távolságra jelenlegi táborunktól. Ezt a helyet azért választottam találkozási helyül, mert ott könnyebben szerezhettem be élelmiszereket tizenhatezer ember számára, akiknek élelmezése kimerítette volna a telep raktárait.

10-én küldötteim visszatértek, és biztosítottak afelől, hogy az összes törzsfőnökök készen állnak az indulásra, és még előbb lesznek Hirbayban, mint én. Ugyaneznap a szambarivek nagy hadiünnepélyt rendezték az itteni szokás szerint. A szaphirobaik ugyanezt tették, és az egész part mentén csupa merő örömtüzek látszottak.

11-én elkészítettem a miniszterhez intézett sürgönyeimet, akinek jelentést küldtem műveleteimről.

12-től 15-ig még egyszer megtekintettem állomásainkat.

16-án, előnyomulásomat lehetőleg gyorsítani akarván, elrendeltem, hogy összes dereglyéink kijavíttassanak a tüzérség és a lőszerek elszállítása céljából. Szövetségeseink kötelezték magukat, hatvan dereglyét küldeni a csapatok elszállítására, ennélfogva okom volt remélni, hogy 30-án útnak indulhatok, és május 2-án megérkezhetem Hirbayban, ahonnét az elindulást 4-ére tűztem ki, úgy, hogy 8-án vagy 9-én a hegyek túlsó oldalára érhessek, és 10-én vagy 11-én megütközhessem az ellenséggel. A hadjárat többi része az ellenség magatartásától, vagyis inkább az udvar rendeleteitől fog függeni, melyeknek eddigelé ismeretlen és bizonytalan tartalma arra kötelezett, hogy a jelen körülmények közt ne bocsátkozzam be nagyon mélyen a háborúba.

18-án, az elindulásomat csak kevéssel megelőző napon, elhatározásommal tisztában levén, nem maradt egyéb hátra, mint aszerint cselekednem. Isten veletek hát, töprengések és elmélkedések. Ha a katonai kaland egyszer elkezdődött, hévvel kell azt folytatni.

Ugyaneznap Hiavi testvére, Mulem, megérkezett tizenkétszáz ötven harcossal, és a rendelkezésemre bocsátotta magát; a harcosok, akik vele jöttek, testőrségemnek voltak szánva, és Hiavi különösen kitüntette magát, amennyiben csupa fiatal embereket szemelt ki, akik közül egy se volt öt láb és nyolc hüvelyknyinél alacsonyabb termetű.

20-án két futár, akik éjszakról érkeztek, arról értesített, hogy az Antimananhar, Angotzi és Antiamak tartományok törzsfőnökei már úton vannak, háromezer harcossal, akiknek fele a szárazföldi úton, a másik fele dereglyéken érkezik. Azt is hírül hozták, hogy e főnökök esküvel kötelezték magukat a lobogóimat el nem hagyni mindaddig, míg Szinamur, a szeklávok királya hadifogságba nem jut. A közelgő hadsereget D'École tolmácsom vezette.

A hadjárat előkészületei és hadi mozdulataim nem fogják megengedni, hogy naplómat napról napra, rendesen vezethessem, ennélfogva majd csak a visszaérkezésem után fogom újból folytatni.

A SZEKLÁVOK ELLEN VISELT HÁBORÚ TÖRTÉNETE

Kis hajórajommal, amely százkilencvenhárom dereglyéből állt, április 30-án elindultam és megállapodtam a D'Aiguillon szigeten, ahol a dereglyék felett szemlét tartottam, és a csapatok helyesebb beosztását eszközöltem.

Május 1-én, 1776. Elindultunk a Louisbourg-tól hét lieue-nyi távolságra fekvő Manambia felé, ahol egy kellemes síkságot találtam, amely kiválóan alkalmas volt a táborozásra. Ugyanaznap este a helybeli főnökök látogatását fogadtam. Takalunin, a legelőkelőbb törzsfőnök háromszáz harcost, hat dereglyét élelmiszerekkel megrakodva és harminc ökröt bocsátott rendelkezésemre.

Május 2-án. A tábort feloszlatván, elindultunk Tanszonba, ahol este érkeztünk meg, és a Takalunin csapatát táborozva és élelmiszerekkel és szarvasmarhával ellátva találtuk. Az éj beállta előtt e vidék törzsfőnökei megjelentek üdvözlésemre, és megajándékoztak tíz dereglyére való élelmiszerekkel és mézből és szirupból készült italokkal, valamint háromszáz fiatalemberrel, katonai szolgálatra.

3-án, éppen mikor hajóra akartam szállni, az útunkat folytatandó, küldöttek érkeztek Kunifaloesztől, és tudósítottak, hogy több szekláv csapat lappang a vidéken, és csupán a kedvező pillanatra vár, hogy rajtunk üssön. Azt is jelentették, hogy a saját főnökeik már táborba szálltak, de nagyon félnek, hogy a szeklávok, akik túlnyomó erővel vannak, megérkezésem előtt sikerrel megtámadhatnák őket. A küldöttek jelentését meghallgatván, megparancsoltam nekik, hogy kövessenek, és nehogy az élelmiszereinket kísérő csapatok valamelyik hegyszorosban megtámadtassanak, De Mallendre századosnak, a jobbszárny vezérének meghagytam, hogy őket a hadtestével fedezze.

Ezen elővigyázati intézkedés foganatosítása után folytattam útamat Hirbay felé, de az ellenkező szél kényszerített horgonyt vettetnem Fontzimarunál. Az egyik dereglye, amelyen ágyúk voltak elhelyezve, egy sziklába ütődött és elsüllyedt, egy másik lyukat kapott, néhány pedig megfeneklett, aminek következtében, a balszárnyat hátra kellett hagynom, azon utasítással, hogy halásszák ki az ágyúkat és szekereket, és szállítsák el Hirbaybe. Az itteni főnökök elláttak bennünket különböző tárgyakkal és dereglyékkel, hogy a hadosztályomat elszállíthassam a találkozási helyre, ahol 4-én szerencsésen megérkeztünk. De alig volt időnk tábort ütni, mikor a szerecsenek azt jelentették, hogy De Mallendre úr hadosztálya megtámadtatott a szeklávok által. E hír következtében tizenkét dereglyén önkényteseim és a bennszülöttek egy részét elküldtem a jobbszárny segítségére. Embereim csakhamar visszatértek azzal a hírrel, hogy a hadosztályt csekély távolságra tőlünk úton látták, és hogy a csapatok egészen rendes állapotban látszottak lenni. Végre ezen utóbbiak is szerencsésen megérkeztek éjféltájban. A parancsnokuk értesített, hogy a szeklávok csakugyan megtámadták őket egy hegyszorosban, de az ellenség folyvást igen nagy távolságból lődözött rájuk, úgy hogy a golyói nem is találtak. Miután ezt észrevette, célszerűbbnek tartotta egyenesen továbbhaladni a találkozásra kitűzött hely felé, mintsem a megállapodás által zavart okozni.

5-én végre a balszárny megérkezett, és egész haderőnk együtt volt. A főnökök által küldött harcosok száma napról napra növekedett, és miután az élelmiszerek folytonos fogyasztása kellemetlen következményeket vonhatott maga után, kényszerítve láttam magamat a hadi műveletek siettetésére.

7-én visszaküldtem Kunifaloesz követeit, hogy értesítsék őt előnyomulásomról. Ugyanaznap értesítést kaptam egy csapattól, amelyet kémszemlére küldtem volt ki, hogy a szeklávok eltűntek, és visszavonultak az Antonquin tartomány határai felé.

E jelentés következtében előreküldtem a jobbszárnyat, azon meghagyással, hogy a hegységet tisztítsa meg az ellenséges csapatoktól, és magam is utána mentem egész hadseregemmel. Nagy fáradalmak és nehézségek közt keltünk át a Vohibay hegységen. Ágyúink, amelyeket szekerekre raktunk, nagy alkalmatlanságot okoztak e hegyes-völgyes vidéken. Sokkal jobban szerettem volna, ha hengereken lettek volna megerősítve.

Miután a hegyeken átkeltünk, tábort ütöttünk a Mananhar folyam partján, ahol az antimogol, antivojezon, antivohibey és a szambarive főnökök csatlakoztak hozzánk, közel négyezernyi jól fegyverzett harcossal.

Ezen a helyen a csapataimnak két napi pihenőt engedtem, és miután egy élelmiszer-raktárt szerveztem, és annak védelmére a balszárny egy csapatát hátrahagytam volna, három hadoszlopra felosztva átmentünk egy erdőn, amely hat lieue-nyi szélességben terjedt el keletről nyugatnak. Mikor az erdőből kiértünk, megpillantottam első hadosztályom táborát és vele szemközt három szekláv tábort. De miután embereim nagyon fáradtak voltak, elhatároztam elrejtőzve maradni az erdőszélen, hogy észre ne vehessen az ellenség, amelyet megtámadni szándékoztam, mihelyt a hadseregem kissé kipihente magát. E célból értesítettem az első hadosztály parancsnokságát a szándékomról, nehogy heves támadásom meglepje őt.

Hajnali három órakor, hátvédet hagyván hátra podgyászaink biztosítására, egyenesen előnyomultam az ellenség első tábora felé. Napkeltekor egy ágyúlövésnyire voltam tőle. Közeledésünkre több hadosztályban sorakoztak a táboruk előtt, ahol hajlandóknak látszottak velünk szembeszállni, és azonnal elkezdték a tüzelést. Szövetségeseink szerecsen csapatai a tilalom dacára viszonozták a lövéseket, aminek következtében kénytelen voltam előre parancsolni az ágyúimat. Húsz ágyúlövés futásra kényszerítette az ellenséget, amely elhagyta az első tábort. E táboron megállapodás nélkül keresztülmentem, és a második ellen indultam, amelyet azonban már az első hadosztályom kezei közt találtam.

Az ellenség, látván két táborának elpusztulását, a harmadikat a saját jószántából kiürítette, és ez is csakhamar a lángok martalékává lett. Ez az ütközet a szeklávoknak nyolcvan halottjukba és ötven sebesültjükbe került, akiket foglyokul ejtettünk. Az én önkényteseim közül egyetlenegy se sérült meg, csupán egy pár bennszülött kapott sebet. A szövetséges főnökök, a siker által felbátoríttatva engedélyt kértek, hogy az ellenséget üldözhessék, amit igen szívesen meg is engedtem, mert a folytonos cabarjaik vagy gyülekezeteik már kezdtek nagyon terhesekké válni.

A szerecsenek eltávozása után egy kellemes síkságon ütöttem tábort narancsfák, banánfák és kardamon növények közepette.

14-én Kunifaloesz törzsfőnök csatlakozott hozzám tizenötszáz harcossal. Elbeszélte, hogy a megfutamodott szeklávok mindenfelé azt a hírt terjesztik, hogy nem a fehér emberek verték meg őket, hanem az ördögök, akik velük vannak és borzasztó lángokat okádtak a hadseregükre.

17-én több szekláv csapat érkezett, és bocsánatért könyörgött, és egyúttal esedezett, hogy menjek az országukba és védelmezzem meg őket szerecsen szövetségeseim pusztításai elől.

18-án De Mallendre urat Antonguinba küldtem, hogy a szövetséges főnököket a fegyelem korlátai közt tartsa, ugyanazon este feloszlattam a tábort, és személyesen elindultam Antonguin tartományba.

19-én az antongézek faluja elé értem, amely körülbelül ötszáz jól elpalánkolt házból áll, és árokkal van körülvéve. A falun túl hat tábort pillantottam meg, amelyekben a szövetségeseink főnökei helyezkedtek el. Én célszerűbbnek láttam az innenső oldalon tábort ütni, hogy nyugalmat élvezhessek, amelyről végképp le kell mondani, mihelyt a bennszülöttekkel összevegyülünk.

20-án a pártombeli összes főnökök megjelentek előttem szerencsét kívánni, és nagy kérkedések közt elbeszélni a saját hőstetteiket. Azt újságolták, hogy a szeklávok nem tartván célszerűnek a saját határaikon egyesülni, a sziget nyugati partjáig futottak.

22-én Tihenbato, az antonguini főnök személyesen megjelent a táboromban. A haja és szakálla le volt borotválva a meghódolás jeléül. Bocsánatért esedezett, hogy a szeklávokat követte, és azonnal letette a hűségi esküt, elismervén, hogy a tartománya meghódíttatott, de egyúttal könyörgött, hogy az hagyassék meg a birtokában bizonyos évi hűbérért. E főnöktől bővebb értesítéseket kaptam a szeklávokra vonatkozólag, amelyek arról győztek meg engem, hogy e nemzet királyának elment a kedve az európaiak elleni háborútól. Ugyanezen főnök arról is értesített, hogy a szeklávok királya követeket küldött Hiavihoz, és a közbenjárását kérte arra nézve, hogy békét eszközöljön ki tőlem minden áron.

Néhány nap múlva követek jelentek meg a szeklávok királyától békeajánlatokkal, de miután nem tartottam célszerűnek ezen ajánlatokat elfogadni, visszaküldtem őket azzal az egyszerű válasszal, hogy a szeklávok főnökeinek nem békét kell kérniök, hanem bűnbocsánatot. Figyelmeztettem őket, hogy itt fogok maradni, és időt engedek nekik az elhatározásra, de a királyuknak nem szabad soká haboznia afelett, hogy alávesse-e magát a keleti parti főnökökkel együttesen megállapított törvényeknek.

E követek eltávozása után a helyszínen maradtam táborommal a hónap végeig, s ezen idő alatt több tisztet küldtem ki a vidék megszemlélésére. Jelentéseikből mindinkább meggyőződtem arról, hogy célszerű volna telepet alapítani e szép, gazdag és kellemes tartományban, de segélyforrások és kellő erő hiányában nem állt hatalmamban a cselekvés.

Június 1-én, 1776. Le Cerf úr, a balszárny parancsnoka értesített, hogy Louisbourg-ból néhány szerecsen érkezett, akik állítólag két hajót láttak bevitorlázni a révbe. Ez a hír engem nagyon felbátorított.

5-én végre megérkezett a rég várt futár, és sürgönyöket hozott az udvartól, amelyekből megtudtam kimondhatlan örömömre, hogy a miniszter elküdte Őfelsége "La Sirčne" nevű hajóját Franciaországból lőszerekkel, élelmiszerekkel és pénzzel a kereskedés folytatására, és hogy a küldeményt nemsokára egy újabb és jelentékenyebb fogja követni. De fájdalom, örömöm nem tartott soká, mert másfelől az Isle de France-ról érkezett sürgönyökből megtudtam, hogy a korvett a Dauphin-erődtől délre hajótörést szenvedett és elveszett, következőleg nem váthatok segélyt. És az egésznek koronájául, a miniszter magánlevélben értesített, hogy Őfelsége a Madagaszkárra vonatkozó szándékainak közlését elhalasztotta az év végeig, aminek következtében műveleteimet az állomások fenntartására stb. kell korlátoznom.

Mindezen események csakis az aggodalmaimat növelhették, kénytelen voltam hadi műveleteimet felfüggeszteni, annál is inkább, mert jelenlétem Louisbourg-ban szükségessé vált. Ennélfogva egybehívtam a tisztjeimet, hogy végleges megállapodásra jussunk a jelenlegi helyzetünkben teendő lépések iránt.

6-án haditanácsot tartottam, és az abban hozott határozat értelmében elhatároztam visszatérni Louisbourg-ba és a csapataimat hátrahagyni Mallendre úr vezénylete alatt, összes szerecsen szövetségeseinkkel egyetemben, akiket rábeszéltem, hogy egyelőre elégedjenek meg az ellenségeink felett kivívott előnyökkel és győzelmekkel. Csupán Kunifaloesz és Rozai főnökök voltak elégedetlenek, mert féltek a szeklávok bosszújától. De megvigasztaltam őket, eskü alatt megígérvén, hogy a segítségükre fogok sietni, mihelyt azt hallanám, hogy a szeklávok valamit terveznek ellenük. Kunifaloesz végre belenyugodott az ígéretembe, de a szerencsétlen Rozai fejedelem vigasztalhatatlan volt, és kijelentette, hogy többé nem fog az oldalam mellől távozni, mert miután egyszer hozzám folyamodott, minden reménye az európaikkal való szövetségén alapul. Látván, hogy e főnököt a szerencsétlensége annyira lesújtotta, megígértem, hogy a szeklávoktól követelni fogom a nejeinek, gyermekeinek és egész családjának kiadatását, és biztosítottam őt, hogy ez irányban csakhamar kedvező választ fog kapni. Erre aztán ő is megnyugodott.

7-én ajándékokat osztottam szét a főnökök közt, és megosztoztunk a hadifoglyokon is, és miután az Antonguin tartomány meghódolását biztosítottam volna, elindultam Louisbourg-ba.

8-án estefelé keltem útra, és 12-én megérkeztem Louisbourg-ban, ahol egész időmet a miniszterhez intézett sürgönyeim megírása vette igénybe, munkámat csupán azok az ünnepélyek szakították félbe, amelyeket a főnökök rendeztek győzelmünk tiszteletére.

21-én Őfelsége korvettje, az "Iphigenia" elindult az Isle de France-ra.

26-án egy dereglyecsapat közeledett a rév felé.

27-én a dereglyék horgonyt vetettek, és egész csapatom örömkiáltások közt sietett a partra. Ugyanazon este a szerecsen csapatok is partra szálltak, és tábort ütöttek Louisbourg körül. Mallendre úr jelentette, hogy elutazásom után a szeklávok követei jelentek meg előtte, és a királyuk nevében békepontozatokat ajánlottak neki, de nem levén felhatalmazása ily természetű ügyben intézkedni, azt felelte a követeknek, hogy hirtelen elutazásom meggyőzheti a királyukat afelől, hogy nem szándékozom ellenük a háborút nyomatékosan folytatni, ennélfogva célszerű volna, ha egyenesen hozzám küldene követséget, hasznára fordítaná irántuk való jó indulataimat és szerencsés eredményre vezetné ezt az ügyet, ami mindenesetre sikerülni is fog, ha jóhiszeműségének tanújeléül elküldi nekem a Rozai fejedelem családját. A tisztem azt is jelentette, hogy a követek ezzel a válasszal nagyon meg voltak elégedve, és azonnal visszatértek, és hogy az összes szövetséges főnökök pontosan engedelmeskedtek a parancsainak. A hónap utolsó napjai vígalmak közt múltak el, amelyek tetemesen megapasztották az lsle de France-on bevásárolt égettbor-készleteket.

Július 1-én az összes főnökök vonakodtak visszatérni a csapatokkal illető tartományaikba, és kijelentették, hogy okaik vannak engem el nem hagyni e pillanatban.

2-tól 9-ig az állomásokat vizsgáltam meg, míg a hadjáratból visszatért csapataim a fáradalmaikból való kipihenésre engedett időt e célra csakugyan fel is használták.

10-én felosztottam csapataimat a különböző helyőrségek megerősítésére, és elrendeltem különféle építkezési anyagok beszerzését.

11-én főtolmácsom, Mayeur úr, akit megbíztam volt, hogy fürkéssze ki az okot, amely miatt a főnökök vonakodnak engem elhagyni, értesített, hogy Hiavi levelet kapott az Isle de France-ról, amelyből megtudta, hogy engem az állásomtól meg akarnak fosztani és Franciaországba akarnak küldetni, hogy ott perbe fogattassam. Hiavi testvére ezt a hírt közölte néhány főnökkel, akik elhatározták, hogy ellene fognak szegülni minden ilynemű szándék végrehajtásának. E tudósítás, amely az egész nemzet őszinte ragaszkodásáról tett tanúságot, némi vigaszt nyújtott viszontagságaim közepette, de nem volt képes eloszlatni kellemetlen töprengéseimet.

12-én több csapat szekláv engedelmet kért, hogy megtelepedhessék a telep területén, és a mi saját szabályainknak legyen alávetve. Kérésüket teljesítettem, és földeket jelöltem ki nekik a Tingballe balpartján; e tartomány ereje napról napra növekedvén, könnyen eltalálhattam, hogy ezentúl a sziget összes lakosságának egy harmada itt lesz összpontosulva.

18-tól 29-ig felfedezési kirándulást tettem éjszak felé, a sziget belső részeibe, ahol néhány jelentékeny folyamot találtam a Ramangazi és Voliszbey hegyláncok közt, az utóbbinak tövében pedig különféle ásványokat és nagyon szép hegyikristályokat, köztük színeseket is.

Augusztus 1-én; 1776. Miután az ország nyugalma eddigelé még nem élvezett pihenési időt engedett, megvizsgáltam a lakásokat és majorokat, amelyeket jó rendben és mívelés alatt találtam. Ennélfogva elhatároztam földeket kiosztani egyesek közt, faluk alakítására. Néhány katona és mások is kértek egyes parcellákat, amelyekből hatvannégyet hasíttatam ki.

3-án egybehívattam a főnököket, és eléjük adtam, hogy itteni tartózkodásuk teljesen kimeríti a vidéket, és hogy a mennyiben szilárdul el volnának határozva, az oldalam mellett maradni, tanácsos lesz az embereiket hazaküldeni az illető tartományokba, hiszen mindig elég idejük maradna őket ismét összegyűjteni. Erre azt kérdezték, hogy mikorra várok hajókat Európából, s miután e tekintetben nem adhattam nekik határozott választ, arra kértek, hogy ne kívánjam eltávozásukat, miután ez ügyben csakis irántam táplált barátságos érzelmeik sugallatát követik, és készebbek elveszni, mintsem engem elhagyni.

9-én hírt kaptam, hogy egy magánhajó süllyedt el éjszak felé, ennélfogva elküldtem Őfelsége hajóját, a "Coureur"-t, hogy szedje fel a hajótörést szenvedetteket, és hozza Louisbourg-ba.

14-én megérkeztek a szeklávok követei, akik a nemzetük jóindulatának jeléül elhozták nekem a Rozai fejedelem családját. Hasonlóképp háromszáz ökröt és ötven rabszolgát ajándékoztak a telepnek, és arra kértek, kötelezném magamat eskü alatt, hogy többé nem fogok ellenük háborút viselni. Elfogadtam az ajándékokat, és örömmel üdvözöltem Rozai fejedelem családját, de miután azon ígéret, hogy többé nem fogok ellenük háborút viselni, a telep érdekeit érintő kötelezettség elvállalását jelentette volna, azt feleltem, hogy hajlandó vagyok ugyanilyen értelmű esküt letenni, de csak ama feltétel alatt, hogy a szeklávok királya ugyanazt teszi, és biztosítékot nyújt az iránt, hogy a keleti parti törzsfőnökök és népek szövetségéhez fog csatlakozni, elismeri magát e szövetkezet tagjául, és annak határozatait elfogadja magára nézve kötelezőkül. Ezenfelül követeltem, hogy a népével való kereskedés szakadatlan folytatásának céljából megengedje mindazon árucikkek szabad bevitelét, amelyek a telepről az országába küldetnek, és miután az árucikkek fenntartása és biztos őrizete különös gondozást igényel, engedélyt adjon arra is, hogy alkalmas helyeken raktárakat építtethessek, amelyek a katonáim által laktanyául és az utasok által megszálló helyekül használtathassanak. A követek azt válaszolták, hogy e tekintetben semmiféle ígéretet se tehetnek, hanem haladéktalanul visszatérnek, és urokat értesíteni fogják kívánságaim felől, hogy a teendők iránt határozhasson. Mielőtt a követek elutaztak volna, elhalmoztam őket ajándékokkal, ők pedig eskü alatt megígérték, hogy egész erejükből iparkodni fognak urokat rábírni feltételeim elfogadására, és őszinte híveimnek vallották magukat.

16-án Mayeur úr értesített, hogy Raul, Manding, Raffangur és Ramaraombe főnökök, mint a nemzeteik küldöttei kihallgattatást kérnek. Ez az eddig szokatlan, rendkívüli kívánság némileg meglepett, de természetesen azonnal megadtam a kihallgatást, és felkeltem, hogy a főnökök elé menjek, azt hivén, hogy már úton vannak. De Mayeur úr jelentette, hogy még a táborban tartózkodnak, és ünnepélyes díszben kívánnak előttem megjelenni, ennélfogva ő előbb elmegy hozzájuk, és tudatni fogja velük engedélyemet. Mayeur úr eltávozása után azonnal meghívattam néhány tisztet és kezelési hivatalnokot, hogy legyenek jelen e kihallgatáson, amely nagyon fontosnak ígérkezett, mert a modor, amelyben a küldöttség bejelentetett, arról győzött meg, hogy a bennszülöttek valamely komoly természetű ajánlattal akarnak elém járulni, és e feltevésemben nem is csalódtam. Tíz óra tájban az erőd őrsége két fegyveres csapatot pillantott meg, amelyek szép rendben közeledtek dobszóval és lobogó zászlók alatt, és azonnal fegyverbe hívta a katonaságot, de, mint később megtudtam, az őrtiszt be volt avatva a titokba, nem ellenezte előnyomulásukat, csupán a jelszót követelte tőlük, és jelentést küldött hozzám. Magam is csakhamar megpillantottam a csapatot, amely 1200 emberből állt, a főnökeik és követeik vezetése alatt, akik előtt a tartományok lobogóit vitték. Mikor a kormányzói lakás elé értek, rendben sorakoztak, és a küldöttek az előcsarnokba beléptek, ahol a tisztjeim fogadták és elém vezették őket. A legelső üdvözlések után ezen országban különös ünnepélyességek alkalmával használtatni szokott alacsony székeket hozattam a főnökök számára; hárman közülök leültek, de Raffangur törzsfőnök állva maradt, és a következő beszédet intézte hozzám, amelyet szó szerint ide iktatok:

"Áldott legyen a nap, amelyen e világra születtél. Áldottak legyenek a szülőid, akik gyermekkorodat gondozták, és áldott legyen az óra, amelyben a szigetünk földjére léptél."

"A madagaszkári főnökök és vezérek, akiknek szíveit meghódítottad, akik téged szeretnek és híven ragaszkodnak hozzád, arról értesültek, hogy a francia király más egyéniséget akar kinevezni a helyedre, és haragszik rád azért, mert vonakodtál bennünket az ő rabszolgaságára juttatni, ennélfogva egybegyülekeztek és cabarokat tartottak, elhatározandók, hogyan cselekedjenek, ha e hír valónak bizonyulna. Az ő szeretetük és hozzád való ragaszkodásuk e körülmények közt arra kötelezett engem, hogy felfedezzem előtted a születésed és ama jogaid titkát, amelyekkel ezen egész roppant ország felett bírsz, amelynek összes népe imád téged. Igen, én magam, Raffangur, akit a Ramini család legutolsó élő ivadékának tartanak, lemondtam e szent jogomról, hogy téged kiáltsalak ki Ramini egyetlen valóságos örököseül. Az Isten szelleme, amely a cabarjaink felett uralkodik, az összes törzsfőnököknek és vezéreknek azt sugallta, hogy esküvel kötelezzék magukat, téged ismerni el ampanszakabéjük gyanánt, téged többé el nem hagyni, sőt személyedet, a saját életük árán is megvédelmezni a franciák erőszakoskodásai elől."

E kijelentés után leült, és utána Raul törzsfőnök állt fel, elmondani izenetét, amely következőleg hangzott: "Én Raul, szaphirobai törzsfőnök, több szövetkezett nemzet főnökei és vezérei által küldettem ide, hogy felkérjelek, hívj egybe holnapra egy nyilvános cabart hódolati és hűségi eskünk átvételére. Hasonlóképpen megbízattam, hogy téged felkérjelek, ne tűzesd ki a fehér lobogót, hanem a kéket, annak jeleül, hogy a hódolatunkat szívesen fogadod."

"A cabarban egybegyűlt főnökök és vezérek azon kérésük előterjesztésével is megbíztak, hogy tisztjeidet és katonáidat tartsd bizonyos távolságra attól a helytől, ahol a cabar meg fog tartatni, és addig is fogadd el testőrségedül a tizenkétszáz harcost, amelyet a nemzet állandóan a személyed körül kíván tartani."

Beszédét befejezvén, ő is leült és várta a feleletemet. Ez a váratlan jelenet engem nem csekély zavarba ejtett, de miután időt akartam nyerni a gondolkozásra és a dolog megfontolására, azonnal azt feleltem, hogy örömmel fogom látni a törzsfőnökök és a nemzetek egybegyülekezését a cabarban, és hogy ezen alkalommal fogom érzelmeimet nyilvánosan tolmácsolni. Addig is azonban felkértem őket, legyenek meggyőződve irántuk való barátságom, érdekeik iránt való buzgalmam és ama készségem felől, hogy a nemzet javára minden áldozatot meghozzak.

Válaszom kielégítette őket. Mielőtt eltávoztak volna, mindnyájan a földre borultak előttem. A meghódolás ily jelét eddigelé még egyetlen törzsfőnök se tanúsította irányomban. Eltávozásuk után vallatóra fogtam Mayeur urat azon okok felől, amelyek a főnökök közt ezt a mozgalmat előidézték, de ő azzal mentegette magát, hogy néhányan a tisztjeim közül többet tudnak e dologról, mint ő maga. Mialatt Mayeur úrral beszélgettem, három tiszt érkezett ötven ember élén, és kijelentették előttem, hogy értesülvén ama lépésekről, amelyek ellenem az Isle de France-on terveztetnek, valamennyien elhatározták inkább az életüket feláldozni, hogysem engem a szigetről eltávozni lássanak; ami őket magukat illeti, miután összeköttetésekbe léptek a bennszülöttekkel, elhatározták, hogy végképpen a szigeten fognak megtelepedni, ennélfogva arra kérnek, ne tekintsem őket többé katonáknak, hanem olyan embereknek, akik csupán az én érdekeimet akarják szolgálni. Ez a határozott kijelentés, kiváló állású tisztek részéről, még nagyobb zavarba ejtett. Hiába kértem őket, fontolják meg, mit tesznek. Hiába mondtam nekik, hogy csak rosszallhatom a ragaszkodásukat ilyen kényes természetű elhatározáshoz. Azt felelték, hogy miután egyszer ezt a lépést megtették, többé meg nem hátrálhatnak, és miután a törzsfőnökök érdekeihez csatlakoztak, és a személyemhez is különösen ragaszkodnak, az elhatározásukat végre fogják hajtani, akár helyeslem azt, akár nem. Ez alkalommal felemlítették a miniszter eljárását irányomban, hangsúlyozták, mennyi cselszövénnyel és fondorlattal igyekeztek az Isle de France kormányzói a bennszülötteket felizgatni a mi elpusztításunkra, és azzal fejezték be nyilatkozatukat, hogy a történtek teljesen igazolják az eljárásukat. Oly modorban mondták el mindezt, hogy nem volt reményem őket a szándékukról lebeszélhetni. Ennélfogva beszédemmel főleg oda igyekeztem hatni, hogy rábeszéljem őket a kötelességeik állhatatos teljesítésére, és megígértem, hogy kieszközölöm felmentetésüket és elbocsáttatásukat, aminek következtében meg fognak végképp telepedhetni a szigeten anélkül, hogy emiatt maguknak szemrehányásokat kellene tenniök. Az egyik tiszt erre azt mondta, hogy nem fogok tíz katonát találni, aki hajlandó volna elhagyni Madagaszkárt, és hogy a tisztek közül is legfellebb kettő vagy három van más véleményben. Ez a kijelentés arról győzött meg engem, hogy a csapataim egyetértése a törzsfőnökökkel onnét származik, hogy a szeklávok ellen viselt háborúban megszokták az együttélést a bennszülöttekkel.

A katonáim eltávozása után afelett gondolkoztam, hogyan csillapítsam le a népeket, és hogyan biztosítsam a lehető legnagyobb előnyt ama kedvező hangulatból, amelyet az ország bennszülöttei tanúsítottak irányomban. E gondolatok természetesen a madagaszkári nemzetek civilizálásának eszméjére vezettek. Estefelé elrendeltem, hogy azon helyiség padlóját, amelyben a cabar meg fog tartatni, szőnyeggel borítsák be, és előkészületeket tegyenek a gyülekezet befejezése után elkezdendő vigalmakhoz.

17-én reggel az erődből huszonegy ágyúlövés dördült el anélkül, hogy a lobogó felvonatott volna, de a saját házam előtt levő nagy árbocon, parancsomnak megfelelőleg, a kék lobogó lengett. Megparancsoltam, hogy az összes csapatok az erődben maradjanak. Hét órakor hatszáz szerecsen érkezett meg, és sorfalat képezett a cabar színhelye körül. Kilenckor a törzsfőnökök összes népeik kíséretében elhagyták a tábort, és elindultak a cabarra. Mikor a házam előtti térre értek, tizenkét törzsfőnökből álló küldöttséget küldték érettem, ugyanannyi lobogóval. Miután felkészültem, késznek nyilatkoztam őket követni, de mielőtt a cabarba beléptem volna, egyenkint felkerestem a törzsfőnököket, és kifejeztem előttük köszönetemet az udvariasságukért és a figyelmükért. Hatvankét törzsfőnök ült a cabarban, és kísérőik szép rendben, fegyverben maradtak. Manonganon volt az első főnök, aki szót emelt, és a következőket mondta:

"Mi, a fejedelmek és vezérek, akik egybegyűltünk, és az egész nemzetet képviseljük, születési jogaid, bölcsességed és irántunk való ragaszkodásod következtében elhatároztuk, és e pillanatban ki is jelentjük, hogy elismerünk téged a mi ampanszakabénkül, és kérünk, fogadd el e címet és rangot, és légy meggyőződve afelől, hogy hűséget, ragaszkodást és állhatatosságot fogsz találni a mi szíveinkben.

Felelj."

Ekkor felálltam, és azt feleltem, hogy ugyanaz a buzgalom, amely az egész nemzet elismerése szerint engem az ország java iránt lelkesít, arra indított, hogy ajánlatukat elfogadjam abban a reményben, hogy a fejedelmek, törzsfőnökök és vezérek mindenkor támogatni fognak a civilizálás nagy vállalatában. Azután kifejtettem előttük azon előnyöket, amelyet nekik, de főleg a gyermekeiknek egy szilárd kormány megalapítása biztosítani fog. Igyekeztem a büszkeségükre hatni, és ecseteltem azt a halhatatlanságot, amelynek fényében a nevük át fog adatni az utókornak azért, mert bölcs és emberies törvényeket alkottak és hosszasabban beszéltem ama dicsőségrőI, amelyben a madagaszkári nemzet a messze jövőben is tündökölni fog. De legnagyobb benyomást azon előnyök elősorolása tett rájuk, amelyet a jól irányzott kereskedelem és helyes földmívelés segélyével már egész rövid idő alatt elérniök kell. Beszédemnek ez a része, amely a madagaszkári nép által legjobban ismert tárggyal foglalkozott, csakugyan a legalkalmasabb is volt arra, hogy legjobban hasson az elméjükre.

Mihelyt beszédemet befejeztem, a törzsfőnökök egy vezért küldték ki, hogy tudassa megválasztatásomat a néppel. Erre azonnal elkezdődött a lövöldözés és csaknem egy óranegyedig tartott. Midőn a nyugalom helyreállt, Szanszé törzsfőnök emelt szót, és kifejezte a nemzete abbeli kívánságát, hogy hagyjam el a francia király szolgálatát, és hagyassam el mindazokkal, akik végleg Madagaszkárban akarnak megtelepedni. Végül pedig arra kért, jelölném ki, melyik tartományt választottam székhelyemül, hogy ott várost építhessenek. Mikor észrevettem, hogy többé nem beszél, azt feleltem, hogy csakugyan szándékozom kilépni Franciaország szolgálatából, mindazokkal együtt, akik végleg Madagaszkárban kívánnak maradni, de e szándékomat végre nem hajthatom, mielőtt Őfelsége biztosai meg nem érkeznek, ennélfogva felkértem a cabart, hogy halassza el az eskütétel szertartását, mivel a mai napig a király szolgálatában állván, még nem vagyok ura a cselekedeteimnek. A városépítés kérdését illetőleg ama nézetemet fejeztem ki, hogy legcélszerűbb volna a székváros helyét a sziget központján kijelölni, mert így lehetőleg közel laknám mindegyik tartományhoz, és szándékaimmal őket bővebben megismertetendő, kijelentettem, hogy az ampanszakabé címét és rangját elvállalván, első kötelességem lesz jó törvényeket alkotni, a békét és nyugalmat az egész országban fenntartani és azt kültámadás ellen megvédelmezni; annak utána figyelmem arra lesz fordítva, hogy a kereskedelmet a legvirágzóbb állapotba juttassam a földmívelés emelése által; de mindezen dolgokat nem létesíthetem egyedül a saját akaratom erejéből, hanem szükségem van a nemzet főnökeinek támogatására, akik közül néhányan a főtanács tagjaiul, mások kormányzókul, ismét mások a hadi és tengerészeti ügyek osztályába stb. fognak kineveztetni.

E beszédem következtében a törzsfőnökök számos kérdést intéztek hozzám, és hosszasan kellett velük társalognom, míg megértettem velük a szavaim valódi értelmét. Végre ez is sikerült, és többen a főnökök közül leborultak előttem, és megköszönték, hogy olyan érzelmeket ébresztettem a szíveikben, amelyek megérlelték bennük azt az elhatározást, hogy engem ampanszakabéjuknak megválasszanak.

A harmadik főnök, aki szót emelt, Diamandrisz volt. Azt jegyezte meg, hogy a franciák haragudni fognak rám a szolgálatukból való kilépésem miatt, következőleg a háború megindítását várhatjuk a részükről. Ez ügyben tehát a véleményemet kívánta hallani.

Azt feleltem neki, hogy a francia királynak hatalma van felettem mindaddig, míg a szolgálatában állok, de attól a pillanattól fogva, mikor e szolgálatot elhagytam, a magam ura leszek. Elismertem, hogy a franciák valószínűleg féltékenyekké lesznek, ha látni fogják, hogy Madagaszkár szigetén szilárd kormány alakult, de nagyon sajnálkoznám felettük, ha eszükbe jutna erőszakosan fellépni egy egész nemzet ellen. Megjegyeztem egyébiránt, hogy ezen esetre való tekintettel is a kellő időben egy tervet fogok eléjük terjeszteni, amely szilárd barátságot biztosíthat a francia és a madagaszkári nemzetek közt. Itt Raffangur törzsfőnök közbeszólt, és megjegyezte, hogy a franciák sohase lehetnek a madagaszkári nemzet jó barátai, mert nem feledhetik el, hogy a nemzetbelieik e szigeten több ízben lemészároltattak.

A cabart Raffangur fejezte be, azt indítványozván, hogy egyelőre csupán én és a főnökök váltsunk egymással kölcsönös esküt azon kijelentéssel, hogy az eskü nyilvánosan fog ismételtetni, mihelyt kiléptem a francia szolgálatból. Az eskületétel azonnal meg is történt, és hogy annál ünnepélyesebb legyen, megerősíttetett a véreskü által. Ez abból áll hogy a főnökül választott férfi mellét a baloldalon egy borotvával megvágják, és a jelenlevők mindegyike egy csöpp vért szí ki a sebből. E szertartás alkalmával átkot és kárhozatot mondanak mindazokra, akik eskü alatt elvállalt kötelezettségeiket netalán megszegnék.

Az eskütétel után a törzsfőnökök Szanszé főnököt bízták meg a csapataik vezényletével, és a lelkére kötötték, hogy őrködjék, nehogy a király biztosainak megérkezése alkalmával valamely merénylet követtessék el a személyem ellen. Mielőtt a cabar feloszlott volna, Szanszé főnök kiment, kétségkívül a csapatokat és a népet utasítandó, hogyan viselkedjenek. Nemsokára egyik alparancsnoka által izenetet küldött, hogy minden rendben van, s ezzel a cabarnak vége volt. Mikor kiléptem, a csapatok meghajtották előttem a lobogókat, és a madagaszkári katonák a puskáikat lebocsátván, balkezüket a mellükre szorították hódolat vagy eskü jeléül. Megtudván, hogy közel tizenegyezer ember jelent meg a cabarra, húsz ökröt vágattam le és tizenkét hordó égettbort osztattam ki. A főnököket külön vendégeltem meg. Végre a csapatok is engedelmet kaptak az erőd elhagyására, és a tisztjeik kíséretében eljöttek szerencsét kívánni nekem ahhoz, amit a telep és az ország főnökei közt való szövetség és egyetértés megvalósításának neveztek.

D'École úr, második tolmácsom, arra figyelmeztetett, hogy az embereim közül mindazok, akik fehér kokárdáikon kék szalagot viselnek, elhatározták végleg megtelepedni Madagaszkárban. A nap hátralevő része vigalmak közt múlt el. Estefelé közel tizenkétszáz asszony és leány jelent meg a tiszteletemre a dísztéren, ahol aztán táncra kerekedtek. Valamennyiöket megajándékoztam kendőkkel, szalagokkal és cukros égettborral.

18-án egybehívtam a főnököket, és azt tanácsoltam nekik, hogy térjenek vissza illető tartományaikba, hatnak kivételével, akiket magam körül akartam tartani, hogy tanácsosi minőségben segítségemre legyenek. Szanszé főnök, aki szintén itt maradt parancsaim alatt, háromezer emberével táborba szállt. Ez az intézkedés annál szükségesebbnek látszott előttem, mivel egy kereskedő állítása szerint, aki Foul-Point-ből érkezett Louisbourg-ba, az Isle de France-on kihirdették, hogy kiadatott a parancs elfogatásomra és Franciaországba való elszállíttatásomra, ahol a bűnfenyítő törvényszék elé fognak állítani.

19-e és 22-e közt folyvást a törzsfőnököktől való elbúcsúzással voltam elfoglalva, akik megállapodtak abban, hogy azonnal egybe fognak gyülekezni, mihelyt megpillantják a tüzi jelt a Mangabey hegyen. Valamennyi főnök kötelezte magát a jelet tovább adni tüzek gyújtása által a tengerparton vagy a hegyeken.

23-án végre beállt az a nyugalom, amely után annyira vágytam, mióta a szigeten megérkeztem. Az egész keleti partvidék teljesen egyesült a teleppel, és a nyugati partvidék is készen állt a közös érdekekhez csatlakozni. A földmívelés mindenütt megkétszereződött, és valódi, jelentékeny előnyöket igért; semmi se hiányzott, csupán bővebb segély hazuról, hogy az ügyek kedvező állapotát ki lehessen aknázni. De szerencsétlenségre, a telepítvényesek letelepítésére legalkalmasabb időt elszalasztották, és én magamat legnagyobb sajnálatomra egy automata egyszerű mozdulataira láttam korlátoztatva. Ezenkívül alapos okaim voltak az ellenem felizgatott előítéletek következményei miatt aggódni, mert a segélyküldés késleltetését csak ama hazug jelentéseknek tulajdoníthattam, amelyeket az Isle de France kormányzósága küldött az udvarnak a madagaszkári telep felől, és okom volt attól félni, hogy a miniszter, akit e jelentések elfogulttá tettek ellenemben, csupán azért nem küld segélyt, hogy engem tönkretegyen. Hasonlóképp láttam azt is, hogy azon elvek, amelyekre a madagaszkári telepet alapítottam, a kellő erő hiányában válságos állapotba jutottak, ez a válság pedig felébresztette a bennszülöttekben a saját erejük tudatát, és arra indította őket, hogy a saját kebelükből alakítsanak kormányt, amely, ha egyszer megalakult, nem fogja tűrni, hogy idegen hatalom is létezzék a körükben. Miután az első lépés ebben az irányban megtörtént, ha a miniszter végrehajtja ama tervet, amelynek létezéséről engem értesítettek, Franciaország okvetlenül meg fog fosztatni mindazon előnyöktől, amelyeket a bennszülöttekkel kötött kereskedelmi és barátsági szerződések nyújtottak volna neki.

27-én a "St. Vincent" nevű magánhajó Blanchard úr parancsnoksága alatt megérkezett az Isle de France-ról, megrakodva indiai árukkal, amelyek nagyon alkalmasak voltak a rizzsel való cserekereskedésre. Ennélfogva meghagytam a raktárfelügyelőnek, hogy vásárolja meg az egész rakományt. Nem tehettem másképp, mert nem volt szabad félbeszakítanom a kereskedelmi üzleteket a bennszülöttekkel, minthogy a rendes kereskedelmi forgalom megszakítása okvetlenül a földmívelés elhanyagoltatását vonta volna maga után.

10-én a "Désire" nevű hajó megjelent a révben, és azt a hírt hozta hogy Bellecombe és Chevreau urak már megérkeztek az Isle de France-on, Őfelsége fregattján, a "Consolante"-on, és utasításaik értelmében haladéktalanul tovább kell utazniok Madagaszkárra. Ez a váratlan körülmény engem arról győzött meg, hogy a miniszter elhatározta őket biztosi minőségben ideküldeni, egyfelől elfogatásom, másfelől erőszakos intézkedések megtétele végett a bennszülöttek ellen. Gyanúm alaposnak bizonyult, mert levelet kaptam egy barátomtól, aki arról értesített, hogy a biztosoknak parancsuk van engem Európába visszavinni, ha arról győződnének meg, hogy ezen eljárás nem fogná a bennszülötteket annyira felbőszíteni, hogy az összes franciákat elkergessék a szigetről. A bizalom, amelyet a bennszülöttek ragaszkodásába helyeztem, e tekintetben teljesen megnyugtatott; de erősen megbotránkoztam a miniszter eljárása fölött, és elhatároztam lemondani állásomról, hogy hatalmamban legyen barátaimat hathatósabban szolgálni.

20-án a tartomány főnökei, akik hírt kaptak az újabb udvari rendeletek megérkezéséről, és bizonyos rémületet észleltek embereimnél, megjelentek nálam és kérdezősködtek, vajon kaptam-e rendeletet elutazásom iránt, és ha igen, hogyan lehessen e rendeleteket összeegyeztetni azon ígéretemmel, hogy sohase fogom őket elhagyni? E szemrehányásokat jajveszéklések követték, amelyek engem mélyen meghatottak, mert meg voltam győződve afelől, hogy őszinte ragaszkodás a forrásuk. Minden kigondolható érvet elősoroltam a megnyugtatásukra, azt mondtam nekik, hogy a mozgás, amelyet a fehéremberek közt tapasztaltak, csak annak tulajdonítandó, hogy előkészületeket kell tenniök ama főtiszt illő elfogadására, aki Őfelségétől érkezik megszemlélni a telep állapotát és biztosítani a bennszülötteket a király pártfogásáról. Ez a felelet némileg lecsillapította aggodalmaikat, de nem volt képes azokat teljesen eloszlatni.

21-én a hegyről egy háromárbocos hajó közeledését jelezték. Kevéssel később magam is megpillantottam és megismertem a "Consolante"-ot. Este horgonyt vetett a D'Aiguillon-sziget előtt, és két óra múlva együttes levelet kaptam Bellecombe és Chevreau uraktól, akik értesítettek, hogy mint királyi biztosok és felügyelők jelennek meg. A levélhez egy rendelet volt mellékelve a király nevében, amelynek értelmében a hajóra kellett volna mennem. Miután előre figyelmeztetve voltam ezen urak utasításainak tartalmáról, nem tartottam célszerűnek, a parancsnak engedelmeskedni, hanem ugyancsak levélben azt feleltem nekik, hogy Őfelsége rendeletéhez képest kész vagyok a telep kormányzatát letenni a kezeikbe, hogy utasításaik énelmében járhassanak el, de mielőtt a lemondásomat benyújtottam volna, nem hagyhatom el, és nem is szabad elhagynom a szigetet. E válaszommal egyidejűleg Bellecombe úrnak magánlevelet írtam, amelyben arra kértem őt, hogy szálljon partra félelem és kíséret nélkül, egyúttal ünnepélyesen megígértem, hogy alkalmazkodni fogok minden kívánságához, amelyet becsülettel teljesíthetek. Levelemre azt válaszolta, hogy bizalmamat megnyerendő, partra fog szállni, és udvariasságomra és ildomosságomra bízza magát. Levele végén megjegyezte, hogy ha hitelt adna mindazon dolgoknak, amelyeket felőlem hallott, nem tenné meg e lépést, de katonaember létére megbízik a becsületszavamban.

22-én De Bellecombe tábornagy és Chevreau főraktárbiztos urak partra szálltak. Úgy fogadtam őket, mint Őfelsége megparancsolta és a miniszter külön levélben részletesen kifejtette, és rögtön azután bemutattam a csapatomat De Bellecombe úrnak, a katonaság élén elismervén őt királyi biztosul. Ugyanazon este a biztosok egy iratot kézbesítettek nekem, amely a küldetésükre vonatkozólag huszonöt kérdést tartalmazott, és minden egyes kérdésre külön-külön választ kívántak. Az este a telep különböző ügyei felett való beszélgetés közt telt el.

23-án átnyújtottam hasonlóképpen huszonöt pontozatból álló feleleteimet a biztos uraknak. E pontozatok L. X. A. jegy alatt a jelen emlékirathoz vannak mellékelve. A nap folyamán meglátogattuk az erődöt, a nyilvános épületeket és a kórházakat, Chevreau úr pedig ezalatt megvizsgálta a számadásokat, a kezelési hivatalnokok segédkezése mellett.

24-én részletes jelentést tettem, a katonai szolgálatot illető összes dolgokról.

25-én a tartomány főnökei, akiket a biztosok kívánsága következtében meghívtam, hogy a telepen egybegyülekezzenek, néhány napi halasztást kértek, hogy összehívhassák messzebb lakó társaikat is. A biztosok időnyerés tekintetéből velem együtt kirándulást tettek és megtekintették a síkságon a Szt. János- és Ágoston-erődöket. Abbeli félelmükben, hogy a tartományban zavargások támadhatnának, siettették a visszatérést.

26-án Louisbourg-ba visszaérkezvén cabart tartottak a főnökökkel. Én e gyűlésen nem vettem részt, azért, hogy a bennszülöttek szabadon kimondhassák, ami a szívükön feküdt. E gyűlés eredménye szintén a jelen emlékiratok egyik függelékét képezi.

27-én a biztosok, miután eddigi működésemre és számadásaimra a felmentvényt megadták, és elismervényt állítottak ki ama négyszáztizenötezer livre-nyi összegről, amelyet a telep pénztárának előlegeztem, előkészületeket tettek ismét hajóra szállni. Úgy hiszem, hogy azért sietteték elutazásukat, mert féltek a zavargásoktól, amelyek, mint az Isle de France-on elhitették velük, Madagaszkárban napirenden volnának. E körülmény valószínűleg kedvüket szegte a szigeten való tartózkodástól, és ez okozhatta, hogy jelentéseik, bár igen jól voltak szerkesztve, nem hangzottak oly kedvezőn, amint talán különben hangzottak volna.

28-án átnyújtottam De Bellecombe úrnak a lemondásomat, és a csapatok parancsnokságát átadtam De Sanglier századosnak.

29-én De Bellecombe úr visszatért a hajójára, és rendeletet küldött nekem a király nevében, hogy működésemet a főtelep fenntartására korlátozzam, mindaddig, míg további parancsokat kapok az udvartól. E rendelet azt is meghagyta, hogy mindennemű építkezési és egyéb munkát megszüntessek; tartsam fenn a szerecsenekkel való kereskedésre vonatkozó tilalmat, és végül megengedte, hogy eltávozhassam Madagaszkárról. De miután állásomról lemondtam, nem tartottam célszerűnek bármily rendeletet is elfogadni, következőleg ezt a rendeletet elküldtem De Sanglier úrnak, és kijelentettem levélben a biztosoknak, hogy szilárdul el levén határozva ezentúl be nem avatkozni a telep ügyeibe, nem mozdíthatom elő a kormány szándékait másképp, mint ama szolgálatok által, amelyeket esetleg a bennszülöttek körében tehetnék. E kijelentésemre a biztosok azt a kérést intézték hozzám, hogy ezentúl is legyen gondom a telep hasznára, de egyúttal kijelentették, hogy miután lemondásomat el nem fogadhatják, tartozom a hivatalommal járó kötelességeket teljesíteni mindaddig, míg Őfelségétől szabatos parancsok nem érkeznek, amelyek az ő jelentésük következtében bizonyára nem fognak késni. Ezután nem láttam többé a biztosokat, akik Foul-Point-be utaztak. Ottani működésükről nincs tudomásom. Én részemről visszavonultam egyik házamba, ahol több rohandrian és voadziri főnök látogatott meg, akik megtudván, hogy kiléptem a francia szolgálatból, felkértek, tenném le az ampanszakabé esküjét. Ennek következtében elrendeltem, hogy az egész nemzet egybehívassék nagygyűlésre a jövő hónap 14-én.

Visszavonulásom után harmadnapra több tiszt fordult hozzám ama kéréssel, hogy segítsem őket tanácsaimmal; a csapatok pedig egy küldöttség által kijelentették, hogy ha nem veszem át újra a parancsnokságot, el vannak határozva elhagyni az erődöt, és magukat függetlenekké nyilvánítani. A parancsnok, De Sanglier úr, szintén nagyon erélyesen támogatta e kérdést, és biztosított afelől, hogy ha annak teljesítését megtagadom, a csapatok okvetlenül fellázadnak, a bennszülöttek pedig kétségkívül el fogják pusztítani a már létező állomásainkat. E körülmény és a telepet közvetlenül fenyegető veszély rábírt végre, hogy újra átvegyem a parancsnokságot, de egyúttal kijelentettem, hogy ezen eljárásom indító oka csupán ama kívánságom, hogy az európaiakat megoltalmazzam és a barátságos és kereskedelmi összeköttetéseket fenntartsam, de a parancsnokság újból való átvétele nem tekintendő előbbi kötelezettségeim megújított elvállalásául, miután Franciaország szolgálatából végképp kilépettnek tartom magamat.

Ez volt a következménye a miniszter elhamarkodott eljárásának. Magamviselete azóta bebizonyította, hogy összes cselekedeteimet a legszigorúbb lelkiismeretesség vezérelte, és hogy soha, semmi tekintetben se vétettem a Franciaország iránt tartozó hűségem ellen, és csak a kötelességemet teljesítettem akkor, midőn megtagadtam a hozzájárulásomat a kormány által kívánt lépésekhez és ama szövetségi és kereskedelmi szerződések megszegéséhez, amelyeket én magam kötöttem a madagaszkári nemzetekkel. E magamviselete által bizonyára a francia érdekeket akartam szolgálni, mert az itteni nép jelleme és szokásai körül szerzett tapasztalataim arról győztek meg, hogy minden erőszakos merénylet, amely a bennszülöttek szabadsága ellen intéztetnék, veszélyes volna a telepre és a nemzet általános érdekeire nézve. A jövő idők be fogják bizonyítani, hogy Madagaszkárt nem lehet erőszakkal meghódítani, és csupán szelídség és méltányosság juttathatja ezt a nemzetet polgárisult állapotra, amely ha egyszer létrejött, okvetlenül a szövetségeseinek óriási meggazdagodását és felvirágzását fogja eredményezni. De, fájdalom! a történtek után nincs reményem, hogy a miniszter megváltoztassa a rendszerét, noha el vagyok tökélve minden erőmet megfeszíteni, hogy őt erre rábeszéljem.

Október 1-én, 1776. A telepet oly állapotba kívánván helyezni, hogy magát fenntarthassa az újabb udvari rendeletek megérkezéseig, visszatértem Louisbourg-ba, egybehívtam a csapatokat, és kijelentettem előttük, hogy a parancsnokságot csupán azért vettem át újból, hogy a telep élelmezéséről gondoskodhassam, amely üggyel Coquerean főraktárbiztos úrral egyetértőleg fogok foglalkozni. Intézkedéseim kellő végrehajtásának biztosítása végett egy bizottságot hívtam egybe, amely a főraktár-biztosból, két századosból és egy tengerészeti albiztosból állt. E bizottságban megállapítottuk a kereskedelmi üzletek fenntartásához és folytatásához szükséges intézkedéseket, valamint a bennszülöttek irányában jövőre követendő magatartást. A katonai szolgálat tekintetében kevés módosítás volt szükséges, miután ezen ügyekre már előbb is kiváló figyelmet fordítottam.

2-án és 3-án megírtuk utasításainkat az illető egyéneknek.

4-én gyűlést tartottam a szambarive, szaphirobai, antevoeni, antevohibei, antimaroa, antambur, antimokol, antimananhar, szafeibrahim és szaferahimina főnökökkel. E gyűlésben kijelentettem, hogy miután kiléptem a francia király szolgálatából, illőnek tartottam Őfelségét a miniszterei útján értesíteni a telep állapotáról, hogy ne legyen okom önmagamnak szemrehányásokat tenni a következmények miatt azon esetre, ha a francia miniszter ragaszkodnék ama szándékához, hogy erőszakkal igázza le Madagaszkár lakóit; ennélfogva felkértem őket mindnyájukat, mondanák meg őszintén, vajon óhajtják-e a telep további fennmaradását, vagy a megszüntetését kívánják, és eskü alatt megígértem nekik, hogy határozatukat szóról szóra a francia király tudomására fogom juttatni. Ezen indítvány felett a főnökök csaknem egy óráig tanácskoztak maguk közt, aztán ismét elfoglalván a helyeiket, következőleg feleltek:

"Bölcs és okos létedre kételkedhetel-e irántad való ragaszkodásunkban? Nem láttad-e, milyen hévvel harcoltunk testvéreink ellen, mikor fellázadtak, hogy visszatérítsük őket a kötelesség ösvényére? Honnét van tehát, hogy ily bizalmatlanságot tanúsítasz egy nép ellen, amely hozzád ragaszkodik? Ha a szíved azt sugallja, hogy jót kívánj a franciáknak, mondd meg és írd meg a királyuknak, hogy a szívünket és a barátságunkat kínáljuk neki. De a te parancsnokságod alatt akarunk élni. Te vagy a mi atyánk és urunk. Szeressenek téged a franciák épp úgy, mint mink, akkor a fegyvereink egyesülni fognak az övéikkel, lobogóink egyesülni fognak a fehér emberek lobogóival, és vitézül fogunk harcolni a közös ellenség ellen: de ha neked szenvedned kell a franciák gyűlölete miatt, akkor sohase fogjuk őket elismerni testvéreinkül, sőt az ő ellenségeik a mi barátaink lesznek. Ezek a mi gondolataink és szívünk szavai. Ígérd meg ennélfogva azon Isten színe előtt, akit mindnyájan imádunk, hogy megírod ezeket a francia királynak, és kötelezd magadat, hogy inkább fogsz hozzánk ragaszkodni, mint a franciákhoz, és hogy el nem hagysz bennünket soha."

Ezen egyhangú válasz elmondatása után megtartatott a cabar és az eskületétel. Eskü alatt köteleztem magamat, hogy a francia királyt értesíteni fogom a madagaszkári nép gondolkozásáról, és hogy jövőre köztük fogok élni. Másrészt a törzsfőnökök is kötelezték magukat, hogy szigorúan fogják teljesíteni a parancsaimat, és jó egyetértésben fognak élni a teleppel.

A szertartás után a bennszülöttek tiszteletére vigalmat rendeztem, amelyen az összes európaiak is jelen voltak. Az események e sorozata, amely Madagaszkár civilizálásának kezdetét jelzé, sokféle gondolatokat keltett bennem. Tapasztalásból tudtam, mily kevéssé lehet megbízni a versailles-i kabinet elhatározásainak célszerű voltában. Csupán a saját elszántságomra támaszkodhattam aggodalmaim közepette ama politikai cselszövények miatt, amelyeket a franciák fognak ellenem szőni oly célból, hogy engem elrágalmazzanak és jó hírnevemet tönkre tegyék. De lelkiismeretem lojalitásom felől nyugodt levén, miután a madagaszkári törzsfőnökök és a nép közt követendő magamtartása iránt önmagammal megállapodásra jutottam volna, elhatároztam, hogy el fogok utazni Franciaországba, személyesen kifejtendő a telep érdekeit és leküzdendő a miniszter előítéleteit. Nagyon jól tudtam, mit kockáztatok ezzel, de utóvégre is a jó hírnevem féltése és a madagaszkári nép iránt való ragaszkodásom megérlelte bennem ezen elhatározást. Ennélfogva eltökéltem, hogy miután Franciaország nem vádolhat engem lázadással, hanem csupán a minisztereit vádolhatja az ország valódi érdekeinek nem ismerésével, egész vagyonomat, hitelemet, sőt Madagaszkár érdekeit is arra fogom felhasználni, hogy barátokat szerezzek e szigetnek és szerencsésen befejezhessem a civilizáció nagy művét. Ez az elhatározásom, és ehhez fogok ragaszkodni életem fogytáig.

5-én a különböző törzsfőnököktől jelentékeny ajándékokat kaptam, ú. m. rabszolgákat, szarvasmarhát, rizst; mindezt kiosztottam a csapatom közt. E napon a telep összes személyzetét egybehivattam, és kijelentettem előttük, hogy miután biztosítottam a nyugalmat és békét köztük és a bennszülöttek közt, és gondoskodtam élelmeztetésükről is azon időre, míg rendeleteket kaphatnak az udvartól, most már el fogom őket hagyni, és nem tartok meg tovább semmiféle parancsnokságot. A könnyeik félremagyarázhatlan feleletet adtak kijelentésemre, és csak ezt az egy felkiáltást lehetett hallani: "Nem, nem akarjuk elveszteni az atyánkat!"

6-án a tolmács jelentette, hogy hat törzsfőnök érkezett küldöttségképpen jelentékeny számú fegyveres kíséretében. Miután magam elé bocsátottam őket, értesítettek, hogy az eskületétel nagy napja közeledik, és az egybegyűlt törzsfőnökök a néppel egyetemben azt kívánják, hogy hozzájuk menjek lakni, ennélfogva egy fegyveres csapatot küdtek ki testőrségemül és a szolgálatomra. Kívánságukhoz képest tehát levetettem francia ruháimat, és indián ruhákba öltözködtem, és velük együtt útnak indultam. Végig kellett mennem egy hosszú sorfala közt a bennszülötteknek, akik örömujjongásokban törtek ki, és a Zahanhar nevét kiáltozták. Barátaim, a csapatbeli tisztek és a telep összes népe elkísértek. Mihelyt a táborba érkeztem, az összes törzsfőnökök elém jöttek üdvözlésemre, és a számomra kijelölt sátorba vezettek. Szolgáim számára más hat sátor volt kijelölve. Hat négyfontos ágyút hozattam a táborba, ezeket a sátorom előtt állították fel, és naponként kétszáz ember teljesítette a testőrségi szolgálatot.

7-én, 8-án, és 9-én elkészítettem a gyülekezet elé terjesztendő indítványomat egy állandó kormány alakítása iránt. Végre elérkezett október 10-ke, és három ágyúlövés ébresztett fel álmomból. Reggel hat órakor Raffangur főnök hat társával együtt, fehérbe öltözve, megjelent, és beszélni óhajtott velem. Én is fehérbe öltöztem, és a sátorom előtt fogadtam őket. Raffangur kifejtette a beszédében a bizalom ama jeleit, amelyeket a madagaszkári nép tanúsított, mikor engem a legfőbb hatalommal felruházott, valamint az előnyöket, amelyeket ismereteimtől és szolgálataimtól remél. Beszéde végén felkért, hogy kövessem őt. Azután elindultunk ki a síkra és ott egy körbe léptünk be, amelyet harmincezer fegyveres képezett. A törzsfőnökök mindnyájan illető nemzeteik élén álltak, a nők pedig a körön kívül maradtak. A főnökök azonnal egy belső kört képeztek körülünk, és Raffangur a következő beszédet intézte hozzájuk:

"Áldott legyen Zahanhar, aki visszatért az ő népéhez. Áldott legyen a Zafferamini vére, amely iránt hűséggel tartozunk. Áldott legyen őseink törvénye, amely azt parancsolja, hogy a Ramini véréből származott főnöknek engedelmeskedjünk. Az atyáink tapasztalták és mink is tapasztaltuk, hogy az egyenetlenség: Isten büntetése. Ama hosszú idő alatt, míg nem volt főnökünk a Ramini véréből, úgy éltünk mint a vadállatok, néha a testvéreinket öldököltük, néha magunk pusztultunk el az ő erőszakosságaik következtében. Egyenetlenségünk által meggyöngítve, mindig az erősebbek prédája voltunk. Bűnösökké lettünk, és nem akartunk az igazság és méltányosság szavára hallgatni. Igen, még a mi időnkben is láttuk, hogy azon emberek nyomorult ivadékai, akik a Ramini vérét kiontották, az országba behívták a franciákat, és azoknak a segítségével akarták a testvéreiket elnyomni és elpusztítani. Tudjuk, hogyan büntette meg őket Zahanhar, megengedvén egyik rabszolgájuknak, hogy a franciák segítségével kiontsa a vérüket, a bűneik bűnhődéseül. Ti mindnyájan értetek engem, de szükségesnek tartottam a tényeket visszaidézni emlékezetetekbe, hogy a szívek egyességét ismerjétek el törvényetek gyanánt. Hogy pedig ezt megtarthassátok, követnetek kell atyáitok törvényét, amely azt parancsolja, hogy alávessétek magatokat a Ramini ivadékának - íme bemutatom őt nektek, átadom neki ezt a szagájt, hogy ő legyen az egyetlen Ombiasszobe, mint Ramini atyánk volt. Halljátok meg a szavamat, ti rohandriánok, anakandriánok, voadzirik, lohavohiták, philubeyk, ondzatszik, ombiászok, ampuriák. Ez a mi atyáink vérének törvénye. Ismerjétek el az ampanszakabét, vessétek neki alá magatokat, hallgassatok a szavára, tartsátok meg a törvényeket, amelyeket alkotni fog és boldogok lesztek. Fájdalom! az én agg korom nem engedi, hogy a boldogságotokban osztozzam barátim, és a lelkem nem fogja észrevehetni a hála ama jeleit, amelyeket a síromon fogtok tanúsítani." Itt aztán hozzám fordult, és így folytatá: "És te, Ramini vérének méltó ivadéka, könyörögj az Isten segítségéért, aki téged a szellemével fog megvilágosítani. Légy igazságos, szeresd a népedet, mint a saját gyermekeidet; a néped boldogsága legyen a tied is, és ne légy idegen a szükségeik és a balszerencséjük iránt. Uralkodjál, és támogasd a tanácsoddal a rohandriánokat és az anakandriánokat, védelmezd a voadziriket; atyai gonddal őrködjél a lohavohiták és a philubeyk felett; alkalmazd a közjó érdekében az ondzatszikat és ombiasszokat, és ne vesd meg az ampuriákat, hadd tekintsék uraikat atyáik gyanánt, mint Ramini atyánk idejében volt."

Beszédét befejezvén, kezembe adta a szagájt, és leborult előttem a földre, társaival és az összes jelenvolt törzsfőnökökkel együtt, és végre több mint ötvenezer embert láttam magam előtt a földre borulva. Raffangur felkért, hogy felelnék nyilvánosan a nép előtt és a válaszomat a következő szavakban ismételte: . . . "Velun Raminiha, Velun Ulun malakassza, Velun rohandriani, anakandriani, voadziri, lohavohites; philubey, ondzatszi, ombiasszes, ampuria, Velun, Velun Zaffé Aminiha, mitomba Zahanhar" . . . ami annyit jelent, hogy: "Soká éljen a Ramini vére. Soká éljen a madagaszkári nemzet. Soká éljenek a rohandriánok stb. Soká éljen az atyáink vére és tartson meg mindnyájunkat soká az Isten, aki az eget és a földet teremtette." A nép örömkiáltásban tört ki, minden egyes rangosztály nevének megemlítésénél, és végre mindenki felkelt. Ekkor tovább folytattam a beszédemet és azt mondtam, hogy hálát adok az ég kegyének, amely engem ismét visszahozott az atyáim földére, és egész életemet annak a véghezvitelére fogom szentelni, amit az Isten szelleme fog nekem sugallni, és hogy a madagaszkári nemzet minden egyes tagja engem atyjának tekintsen. Aztán felkértem a rohandriánokat és a többi főnököket, a voadzirikig, hogy támogassanak a tanácsukkal. Felszólítottam a lohavohitákat, hogy híven teljesítsék a veendő parancsokat, és biztosítottam az ampuriákat afelől, hogy a törvények meg fogják szüntetni szerencsétlen rabszolgaállapotuk nyomorúságát. Az ondzatsziknek és ombiasszoknak megígértem, hogy alkalmazni fogom őket, a nemzet javára, és beszédemet azzal a nyilatkozattal fejeztem be, hogy kötelességemnek tartom egész időmet oly kormányforma megalapítására fordítani, amely fenn fogja tartani az egyetértést és az összhangot. Beszédemet még folytatni akartam, mikor Raffangur felkért, hogy hallgassak el. Ekkor a rangosztályok szétváltak egymástól, a rohandriánok külön csoportosultak, az anakandriánok szintén, valamint a többiek is mind. Aztán elvezettek engem legelőször a rohandriánokhoz, akiknél egy ökröt találtam, amelynek a torkát elvágtam, s egyúttal elmondtam az áldozati esküformát. Mindegyik rohandrián egy csöpp ökörvért nyelt el, és fennhangon megátkozta magát és gyermekeit azon esetre, ha megszegné az engedelmességet, amelyet nekem esküdött. Innét elvezettek az anakandriánokhoz, ahol két ökröt öltem meg, és ugyanazon esküt ismételtem. Ily módon végigmentem az összes rangosztályokon és a voadziriknél három ökröt öltem meg, a lohavohitáknál négyet, az ondzatsziknál hatot, az ombiasszoknál kettőt és az ampuriáknál tizenkettőt. Az utóbbiak a szagájuk hegyét mártották a vérbe, és aztán lenyalták, egyidejűleg elmondván az esküformát. Az egész szertartás a legcsekélyebb rendzavarás nélkül ment véghez, és végre engem ismét visszavezettek a rohandriánok közé, akik még egy esküt váltottak velem, a következő módon: mindegyik a jelenvoltak közül - és velük együtt én is - egy vágást ejtett a melle baloldalán beretvával, és mindnyájan kölcsönösen egy csöppet szívtunk egymás véréből, és a legborzasztóbb átkokkal sújtottuk azt, aki valaha megszegné esküjét, ellenben áldást mondtunk mindazokra, akik a kötelezettségeiket híven fogják teljesíteni. Mindezen szertartások összesen két órát vettek igénybe. Délután a törzsfőnökök intették a népet, hogy egy pillanatra szálljon magába, hívja segítségül az Isten szellemét és adjon hálát a Zahanharnak jóságáért és pártfogásáért.

Egynegyed három órakor a rohandriánok visszavezettek sátoromba, ahol ebédre marasztaltam őket. Az anakandriánokat és a voadziriket felszólítottam, hogy ebéd után igyanak és a lohavohitákhoz négy hordó bort küldtem, szétosztás végett az ondzatszik, ombiasszok és ampuriák közt.

Este hat óra tájban mintegy háromszáz bennszülött nő jelent meg, és esküt kívánt váltani a feleségemmel. A szertartás holdvilágnál ment véghez és tánc közt. Az eskü azt tartalmazta, hogy engedelmeskedni fognak a nőm parancsának, és hozzá fognak fordulni minden civódásaikban és vitáikban, amelyekbe férfinak nem illik beavatkozni. Az eskületétel után a vigalom újra kezdődött és az éjszaka táncok és éneklés közt telt el.

11-én az összes főnököket felkértem, hogy egybegyülekezzenek és megtartsák legelső cabarjukat. Nyolc órakor a gyűlés tagjai teljes számmal jelen levén, egy kölcsönösen kötelező okmány kiállíttatását kértem eskü alatt és a jelenlevő főnökök és nép neveivel ellátva. Az okmány az ország nyelvén volt szerkesztve, latin betűkkel íratott le, és így hangzik:

"Ez az okmány bizonyítja a rohandrian királyok, a voadziri fejedelmek és a lohavohita törzsfőnöknek 1776. évi október 10-én letett esküjét, amelynek értelmében a cabarban egybegyűlt és alulírott királyok, fejedelmek és törzsfőnökök Benyovszky Móric Ágoston grófnak ampanszakabé vagyis a nemzet legfőbb főnöke rangjára történt megválasztását kihirdetik és megerősítik:

Miután népünk jelenlétében az áldozat végrehajtatott és a véreskü letétetett volna, kihirdetjük, kikiáltjuk és elismerjük Móric Ágostont legfőbb főnökünkül, ampanszakabénkül, amely címek kihaltak a szent Ramini családunk kimúlta óta, és amelyeket benne és az ő családjában új életre feltámasztunk. Ezen oknál fogva, az áldozat végrehajtása után megmásíthatlanul alávetettük magunkat az ő hatóságának, és ennek következtében elhatároztuk, hogy Mahavalu tartományunkban emléket fogunk emelni, megörökítendő szövetségünk emlékezetét és halhatatlanítandó eskünket, azért, hogy gyermekeink és azoknak gyermekei a legkésőbb utókorig engedelmeskedjenek az ampanszakabé szent családjának, amelyet mi valamennyien szentnek vallunk, meghódolásunk által. Átkozottak legyenek gyermekeink, akik ezen akaratunknak nem engedelmeskednének, átkozott legyen örökségük, átkozottak legyenek ama föld gyümölcsei, amelyen laknak, és a legborzasztóbb rabszolgáság sújtsa őket."

Ezen esküokmány háromszor fennhangon felolvastatván, a nemzet nevében a következők írták alá:

          Hiavi, a keleti részek királya.

          Lambuin, az éjszaki részek királya.

          Raffangur, a szambarivek rohandrianja.

Névjegyzéke ama nagy férfiaknak vagy főnököknek, akik e cabaron jelen voltak:

          Raffangur rohandrián, - Szievi roadziri,
          a Zafferamini tartományból, népükkel.

          Szianique rohandrián, - Mandingue anakandrián,
          a Szaphirobai tartományból, népükkel.

          Raul anakandrián, - Diamanong voadziri,
          az Antambur tartományból, népükkel.

          Manongamon rohandrián, - Mamon anakandrián,
          az Antivojezu tartományból, népükkel.

          Manakandrian anakandrián, - Diamandrisz lohavohita,
          az Antiszaphirobai tartományból, népükkel.

          Raffenu anakandrián, - Leloatu anakandrián,
          az Antivohibey tartományból, népükkel.

          Szanszé rohandrián mulát, - Damo anakandrián,
          a Szambarive tartományból, népükkel.

          Lambaranthe rohandrián, - Franszé anakandrián,
          az Antszirak tartományból, népükkel.

          Hiavi rohandrianabé,
          király, Ondzatszi csapataival.

          Lambuin rohandrianabé,
          az éjszaki részek királya, csapataival.

          Ramaraombe rohandrián, - Diambulmassze anakandrián,
          a Masszuala tartományból, csapataikkal.

          Raffidzimon anakandrián, - Diafaitcse lohavohita,
          az Antivakair tartományból, népükkel.

          Dianbandze anakandrián, - Sziomba lohavohita,
          a Rantabay tartományból, népükkel.

          Romain lohavohita, - Mamay lohavohita,
          a Hiavi alá tartozó tartományból, az ondzatszikkal.

          Diane Sara rohandrián, - Ravoye lohavohita,
          a Manoaru tartományból, népükkel.

          Mumere rohandrián, - Ravoye lohavohita,
          a Mananzari tartományból, népükkel.

          Ravuzov anakandrián, - Belaze lohavohita,
          a Mahafali tartományból, népükkel.

          Diane Szuloat rohandrián, - Fanhamenon anakandrián,
          a Matanani tartományból, népükkel.

A nap hátralevő része a főnökökkel való beszélgetés közt múlt el. Igyekeztem őket rábeszélni, hogy fogadják el az alkotmányt, amelyet másnap, a délelőtti tíz órára kitűzött gyűlésben szándékoztam előterjeszteni.

E napon is tovább folyt a mulatság és vigalom, és semmi nevezetesebb dolog se történt, csupán egy kérvény átadása, amely harmincnyolc katona, öt altiszt, három tiszt és hat polgári hivatalnok aláírásával volt ellátva. A pártfogásomért folyamodtak, amelyet nem tagadhattam meg tőlük. Már előre biztosították magukat a rohandriánok többségének pártfogása felől. Estefelé jelentették, hogy két magánhajó érkezett meg a parton. Azonnal elküldtem egy tolmácsot, hogy e hajókat, rakományukkal együtt, megvásárolja.

12-én a Rantabay tartomány főnökei bemutatták azon európaiakat, akik azelőtt a telephez tartoztak, és arra kértek, hogy fogadjam őket a pártfogásom alá, és engedjem meg, hogy letelepedhessenek köztünk. E kérést teljesítettem és az európaiak a cabarban letették az esküt. Tíz órakor a meghívottak teljes számmal megjelenvén, megnyitottam a gyűlést, és egy kormányforma megalapítását indítványoztam, alkotmánytervezettel egyetemben. Indítványom így hangzott:

Ampanszakabéül megválasztatván, roppant súlyt érzek magamra nehezülni. Midőn e méltóság elvállalásakor megfontoltam a hivatalommal járó kötelességeket, előre láttam, hogy a nemzet javát kell főcélomul tekintenem. Meg vagyok róla győződve, hogy e cél elérésére a hatalmat egy főtanács kezébe kell adni, amely bölcsességükről, okosságukról és tevékenységükről ismeretes tagokból álljon. E főtanács gyakorolja a főhatalom összes teendőit, és csupán neki álljon jogában, az ampanszakabé beleegyezésével, egybehívni a nemzet egyetemes gyülekezetét, amelynek dolga lesz a kidolgozandó alkotmányt elfogadni és jóváhagyni és az ampanszakabé előtt letenni a hűségi esküt. A főtanács tagjai közül, akik mindenkor az indiai vagy európai származású rohandriánok és anakandriánok közül választandók, fognak kineveztetni a tartományok kormányzói, valamint az állami miniszterek, a hadügyi, tengerészeti, pénzügyi, kereskedelmi, igazságügyi és földművelési osztályok élére. És miután hasonlóképpen szükséges, hogy a főtanács rendeletei és határozatainak legpontosabb végrehajtása felett kellő felügyelet gyakoroltassék, az ampanszakabé, a főtanács meghallgatása után, egy állandó tanácsot fog alakítani, amelynek tagjai egy vagy két rohandrián kivételével, csupán voadzirikből és lohavohitákból fognak állni. Lesznek ezenkívül tartományi tanácsok, amelyekbe egy rohandrián kormányzó elnöklete alatt öt anakandrián, két voadziri és négy lohavohita fog működni. E tanácsok többi tagjai az ondatzik és ombiasszok közül neveztetnének ki. A főtanács dolga lesz elejét venni minden meghasonlásnak, amely a rohandriánok vagy a különböző tartományok közt felmerülhető félreértésekből támadhatna, s e célból csupán az igazságszolgáltatás eszközeit lesz szabad használnia. A főtanács fog őrködni afelett, nehogy külföldi hadseregek merényletet intézhessenek a madagaszkári nemzet szabadsága ellen, a szigeten alapítandó gyarmatok által. Főtörekvése lesz az ipar és kereskedelem felvirágoztatása, szóval legfőbb törekvését oda kell irányoznia, hogy a nemzet számára a lehető legtökéletesebb jólétét biztosítsa."

Beszédemet azon meggyőződésem kifejezésével végeztem, hogy Isten segítségével megérni remélem rövid idő alatt a boldogság, gazdagság és jólét új felvirágozását e szigeten, egyszersmind kifejezést adtam ama bizodalmamnak is, hogy a jó elveken alapuló kormányzati rend és forma segélyével a sziget örökre meg fog szabadulni a belső egyenetlenségektől, a háború csapásaitól és a rabszolgaság szerencsétlen állapotától.

Alighogy a szavaimat befejeztem, az összes jelenlevők felkiáltottak: "Velu ampanszakabé, Velu Ramini!" - ami annyit tesz, hogy: soká éljen a mi urunk, soká éljen Ramini ivadéka. Raffangur törzsfőnök felkért, engedném meg, hogy beszédemet kihirdesse a népnek; e célból ki is ment, és egy óra múlva visszatért az összes néppel együtt. A cabarban újból megjelenvén, biztosította a jelenvolt törzsfőnököket, hogy a nemzet összes jogait átruházza a jelen gyülekezetre, amelynek tagjai engem felhatalmaznak, hogy megalakítsam a főtanácsot, és általában megtegyek mindent, amit a közjó érdekében célszerűnek tartok. Ennélfogva elhatároztam, hogy azonnal kinevezem a főtanács tagjait, akiknek száma harminckettőben állapíttatott meg. Négy európait azonnal kineveztem, valamint a következő nyolc bennszülöttet:

A két utóbbi rohandrián ünnepélyesen lemondott minden igényéről bárminemű fölényre.

A többi húsz tag kinevezése elhalasztatott, hogy hely maradjon később érkezendő európaiak és oly bennszülöttek számára, akik képeseknek fognak bizonyulni e hivatalok betöltésére.

E kinevezések után, amelyeket általános örömkiáltások üdvözöltek, végrehajtottam az állandó tanács megalakítását, amelynek tagszáma tizennyolcban állapíttatott meg.

Azonnal kineveztem két európait és hat bennszülöttet, akiknek nevei itt következnek :

E kinevezések is helyeseltettek, a hátralevő tíz tag kijelölése pedig ugyanazon okoknál fogva halasztatott el, amelyeket a főtanács tagjaira vonatkozólag említettem.

A mai nap eredményével meg voltam elégedve, miután felállítottam azt a két oszlopot, amely az alkotmány terhét fogja hordozni, ennélfogva a cabart elnapoltam másnap reggeli nyolc óráig. E napon felszólítást kaptam a telepről, hogy szállítsak egy hajórakomány rizst az Isle de France számára; a louisbourg-i parancsnok értesített, hogy a raktárak üresek, nincs készletben semmiféle árucikk, és a segítségem nélkül nem tud kiszabadulni a zavarból. E felszólítás következtében, bebizonyítandó, mennyire a szívemen viselem a telep javát, felkértem a szaphirobai főnököket, hogy szállítsanak árut váltókra, amelyekhez mintát készítettem, és belőlük kellő számmal küldtem át a telep parancsnokának.

Ugyanezen éjjel értesültem, hogy a szeklávok királya ajándékokat és követeket küldött hozzám, a béke megkötésére. A követek elfogadására egy rohandriánt küldtem ki.

13-án a tanács egybegyűlvén, indítványoztam, hogy jelöltessék ki a pont, ahol várost fogunk építeni. E város helyeül a Mananguzon folyam forrásainak szomszédsága szemeltetett ki. Hasonlóképpen indítványoztatott hat kormányzóság alakítása a moroavai révtől a Itapere földcsúcsig. De miután híjával voltam olyan egyéneknek, akik a hivatalok betöltésére alkalmasak lettek volna, a főtanács e határozatának végrehajtását későbbre halasztottam. E körülmény alkalmat nyújtott nekem a főtanács tagjai előtt kifejteni, mily előnyös volna a nemzet érdekeire nézve, kereskedelmi és barátsági szerződést kötnünk a francia királlyal vagy más európai hatalommal, mert ezáltal biztosíthatnók terményeink kivitelét és oly árucikkek behozatalát, amelyek szükségesek az ifjúságnak különböző tudományokban, mesterségekben és kereskedelmi ágakban való oktatására, amely utóbbi azáltal is előmozdíttathatnék, hogy az effélékben ügyes európai emberek szerződtethetnének a megtelepedésre köztünk. Ezen indítványom kíséretében kijelentettem, hogy én magam fogok személyesen e dolognak utánalátni, és ennek ellenében csupán az öreg Raffangur rohandrián fejezte ki a rosszallását, azt mondván nyíltan, hogy a halálomat keresem. De szerencsétlenségemre, nagyon is ragaszkodtam elveimhez és kijelentettem, hogy szándékom elutazni Európába, kereskedelmi és barátsági szerződést kötni bármelyik európai nemzettel, és hogy e tervem megvalósítását csupán akkorig halasztottam el, míg az általam alapított kormányforma a rendes kerékvágásba jut.

14-én, 15-én és 16-án folyvást a kormány szabályrendeleteinek megállapításával voltam elfoglalva. E napon bemutatták nekem Szimanunpu, a szeklávok királya követeit. Nyolcvan rabszolgából és ötszáz darab szarvasmarhából álló ajándékot jelentettek be, de miután azt mondták, hogy királyuk a francia parancsnokhoz küldte őket, értésükre adtam, hogy az már többé nem én vagyok, és elküldtem őket, a kíséretükkel együtt Louisbourg-ba, de rendkívül meglepte őket azon hír, hogy engem, mint Ramini ivadékát, a bennszülöttek ampanszakabéül megválasztottak, mert a bojanai rohandrián csakis Ramini Larizon halála, vagyis inkább lemészároltatása után vette fel a szeklávok királya címét.

17-én megvásároltam egy magánhajó rakományát negyvenötezer livre értékben, amelyért százhuszonnyolc rabszolgát adtam. E rakomány aztán az állandó tanács elnöke, Ramaraombe rohandrián, rendelkezése alá bocsáttatott.

18-án szükségesnek láttam megállapítani a katonai szolgálat rendét. Szanszé rohandrián mulátot kineveztem miaditompe generalissimussá, és egyenkint százötven ondzatsziból álló tizenkét századot alakítottam, amelyeknek feladatuk volt a béke fenntartására felügyelni, a főtanács által megállapítandó rendeletek értelmében. Mikor a századok megalakíttattak, mindegyik rohandrián engedelmet kért arra, hogy illető kerületében egy-egy hadi századot állíthasson fel. E kérésüket nemcsak teljesítettem, de meg is hagytam nekik ily századok felállítását, és hogy ez a rendszabály nagyobb hatályt nyerjen, célszerűnek láttam az erre vonatkozó határozatot a teljes cabarban kimondatni, amelyet 19-ére hívtam egybe. E napon elrendeltem huszonkét lobogó elkészíttetését, amelyek a különböző rohandriánok és anakandriánok közt voltak kiosztandók. A lobogók színe kék volt, közepén fehér holddal. A légiók lobogói ellenben fehér alapon kék négyszöggel voltak ellátva, közepén a holddal és hat csillaggal.

19-én a nép cabarban gyülekezett egybe. Nyilvánosan jóváhagytam a hadtestek felállítását, és a lobogók kiosztása valóban megható ünnepélyességgel ment véghez.

20-án egy korvett készen állt az indulásra. Miután a házi dolgaimat elrendeztem, és a nemzet ügyei iránt is intézkedtem, elhatároztam megújítani indítványomat, az elutazásomat illetőleg. A tanácsban a következők határoztattak el:

A rohandrián, anakandrián, voadziri és lohavohita főnökök és az ondzatszik és ombiasszok népe, általános nemzeti cabarban egybegyülekezvén, hozzájárultak ampanszakabéjük indítványához, és beleegyeztek, hogy a nevezett ampanszakabé Európába utazzék, szerződést kötni a francia királlyal vagy akármely más nemzettel és felhatalmaztassék különféle művészetekben és egyéb foglalatosságokban ügyeskedő embereket szerződtetni a Madagaszkárban való megtelepedésre, ennélfogva elhatározták, hogy teljes jogot és felhatalmazást adnak neki. Megígérik, hogy szigorúan meg fogják tartani távollétének egész időtartama alatt ama rendet, amelyet a kormányformára nézve megállapított; megesküsznek, hogy hívek maradnak hozzá, hogy semmiféle idegent se fognak a szigetre bocsátani, és még kevésbé fogják eltűrni, hogy valaki a népükből külön szerződésre lépjen bárkivel is. Hasonlóképp kijelentik, hogy ha ampanszakabéjük másfél év leforgása alatt nem térne viszsza, semmiféle francia telepet se fognak megtűrni a szigetük partjain.

De viszont kérik, hogy ampanszakabéjük kötelezze magát a visszatérésre, akár sikerül a vállalkozása, akár sem; és hogy bármily késlekedés esetén, küldjön nekik hírt a hogylétéről.

Ezen elhatározások és kölcsönös kötelezések megerősíttettek a véreskü által, és a cabar jajgatások közt végződött, amelyek erősen megingatták elhatározásomat; de fájdalom! a végzetem erősebb volt, és annak a sugallatát követtem mindabban, ami előttem igazságosnak és észszerűnek látszott.

A cabar szétoszlása után Raffangur hozzám jött, és még egyszer ecsetelte a veszélyeket, amelyeknek eléje megyek. Azt mondta, hogy ismeri a franciák ama nagyravágyását, hogy előbb-utóbb a sziget uráivá legyenek, és ennélfogva merényleteket fognak elkövetni az életem és szabadságom ellen. Példákat említett fel kegyetlenségükről és elmondta, hogyan viselkedtek a szigeten. Szóval úgy beszélt, mint jó barát, aki ismeri a rám várakozó viszontagságokat. Érvelése alapos és a legnagyobb mértékben valószínű volt, és én csak hibáztathatom magamat amiatt hogy annyira buzgólkodtam Franciaország érdekeinek előmozdításában, a saját vagyonom, állásom és életem kockáztatásával. E napon még kiállíttatott a felhatalmazás, felolvastatott a bizottság kebelében és aláiratott. Teljes szövege így hangzik:

Október 23-án, 1776. Madagaszkár éjszaki és keleti partjainak királyai, fejedelmei, törzsfőnökei és népe a mahavelui síkságon cabarban, vagyis egyetemes gyűlésen egybegyűlvén, miután ampanszakabéjük indítványait megértették volna, teljes bizalmat helyezvén irántuk való ragaszkodásába és esküvel megerősített hűségébe elvállalt kötelezettségei iránt, teljes és visszavonhatatlan felhatalmazást adnak neki, hogy Európában alkudozásokba bocsátkozzék a francia királlyal vagy bármely más királlyal, avagy nemzettel és kereskedelmi vagy barátsági szövetségeket, viszonyokat vagy szerződéseket köthessen. Ennélfogva a jelen cabarban kijelentjük, hogy jóváhagyjuk, helyeseljük és megerősítjük mindazt, amit ampanszakabé minőségében meg fog kötni és alá fog írni. És hódolatunk bebizonyításául egyhangúlag elhatároztuk és kijelentettük, hogy azon esetre, ha a francia király nem fogadná el ajánlatainkat, az ampanszakabé teljesen fel legyen jogosítva és hatalmazva, bármily más fejedelemhez vagy nemzethez fordulni, velük kereskedelmi és barátsági szerződéseket kötni, és más idevágó kötelezettségeket elvállalni. Egyidejűleg ünnepélyesen lekötelezzük magunkat, hogy az ampanszakabénk távolléte alatt nem fogadunk be a szigetünkön semmiféle idegent, és nem kötünk szerződést vagy viszonyt semmiféle más nemzettel. Minek bizonyságául kiállítottuk a jelen okmányt, miután ez a teljes cabarban felolvastatott és megmagyaráztatott volna, és átadtuk ugyanezt a nevezett ampanszakabé urunk kezébe. Aláíratott a fennírt évben, hónapban és napon az összes nemzet nevében:

          Raffangur, rohandrián - Hiavi, a keleti részek királya
          Lambuin, az éjszaki részek királya

21-én értesítettem a főnököket, hogy előkészületeket akarok tenni elutazásomhoz, ennélfogva el fogok tőlük búcsúzni, és indítványoztam, hogy távollétem egész tartamára ismerjék el Raffangurt vagy távolléte, avagy akadályoztatása esetén Szanszét a főtanács elnökeül. A nap többi része vigalmak közt múlt el, amelyeken negyvenezernél többen vettek részt.

E hó 22-től december 10-ig számos nyilvános és magántermészetű ügy elintézésével voltam elfoglalva.

11-én Louisbourg-ba mentem, e telep parancsnokoló tisztjét tanácsaimmal támogatandó és 14-én végre értesülvén, hogy minden poggyász el van helyezve a "Bel Arthur" nevű briggen, amelyet kibéreltem, hogy engem a Jóreménység fokára szállítson, elbúcsúztam, és a hajóra szálltam. Mikor a tengerpartra érkeztem, a vidék legtöbb törzsfőnöke és a telep egész lakossága által láttam magamat körülvéve, akik szerencsés utazást kívántak, a bennszülöttek pedig a Zahanhart kérték, hogy legyen segítségemre a vállalkozásomban. Végre valamennyien sírva fakadtak, és életem ezen egyetlen pillanatában tapasztaltam, mennyit képes szenvedni az emberi szív, mikor szeretett és ragaszkodó környezetéből kiragadtatik. Végre a hajóra mentem, de nem anélkül, hogy a természetnek könnyeimmel le ne róttam volna adómat, amit kegyetlen száműzetésem legborzasztóbb szenvedései közt se tettem. Végre az éjszaki szél feltámadt, és alkonyat táján elindultunk a Jóreménység foka felé, ahol másik hajót szándékoztam bérelni, amely Franciaországba szállítson. Ez az út valószínűleg szerencsés körülményeket fog eredményezni, amilyeneket a madagaszkári telep javára óhajtok, és talán jóvá fogja tenni a miniszter által elkövetett hibákat.

VÉGE

az angol kiadás szerint