Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A Kígyó Erő (Kundalini)
A Hatha Jóga végső célja: felébreszteni az emberben a gerincoszlopa tövében lakozó éltető erőt, lenne belőle összetekert-kígyó-alak, Kundalini. Ha Kundalini felébred, kényszeríteni kell őt, szálljon "fel" egy keskeny csatornán a gerincoszlopban, jusson át különböző kapukon és állomásokon, egészen az agy tetejéig, ott teljesítse be jelképes egyesülését Sívával, jegyesével. Akkor visszatérhet korábbi rejtekhelyére. Ha ez az egyesülés állandósul, a jógi szabad lesz, belép a legvégső szamádhijába.
A Kundalini kígyó felébredésének és mozgásának fiziológiai és jelképes jegye is van - az előbbi groteszkül gusztustalan, az utóbbi azonban szépséges és mély. Mindkettő abból az archetipikusan erotikus képzeletvilágból eredeztethető, amely a hinduk vallásos művészetét és az ajurvéda orvostudományát áthatja.
Kundalini kígyó "három és félszer összetekeredve" hever a gerinc tövében, szájával a szusumnát szopja. A szusumna a gerincoszlop legbensejében futó szűk csatorna, melyen át a kígyót felfele kell kényszeríteni.
A kígyó ébredése a korábbiakban leírt különféle lég-zárásos és zsigeri gimnasztikák valamelyikével, netán ezek kombinációjával érhető el. A legtöbb ilyen esetben lényeges az asvani mudra, a végbél záróizom ritmusos összehúzása és kiengedése. Ajánlott változat a yoni mudra, vagyis az összes testnyílás bezárása - füleket hüvelykujjal, a szemeket a mutatóujjal, orrlikakat a középső ujjal, a szájat a maradék ujjakkal, a végbélnyílást és a hímtagot a sarkakkal. Együtt jár mindez szellemi összpontosítással is, bizonyos mantrák ismételgetésével, invokációkkal. Az eredmény: a kígyó fuldokolni kezd, sziszegve ébred, "kiegyenesül, akár a bottal megütött hüllő". Annak érdekében, hogy gerinccsatorna-béli felemelkedését megkezdje, több percen át hasi légzés ajánlatos. Ezután különféle hasizom-összehúzási gyakorlatok következnek, méghozzá másfél órán át, velük mantrák mondása, hogy a kígyót ilyképp fokról fokra feljebb kényszerítsék a csatornában.
A kígyónak három "kapun" kell keresztülerőltetnie magát, továbbá hat csakrán, azaz központon. Ez a hat központ nagyon fontos az emberi testről vallott hindu felfogásban. Az első a gerinc tövénél lelhető, a második a nemi szervnél, a harmadik a köldök közelében, a negyedik a szív táján, az ötödik a torokén, a hatodik a két szemöldök közén; a hetedik, mely az agy legtetején van, külön kategóriát képez.
A csakrák (szó szerint: kerekek) mindegyikéhez egy-egy padma - lótuszlevél - kapcsolódik, változó számú virágszirommal. Míg a lentebbi régiókban a szirmok száma legföljebb tizenhat, az agy tetején ezerszirmú lótusz virul.
Valahányszor Kundalini egy-egy központon áthalad, annak lótusza, mely az imént még lefelé mutatott szirmaival, fölfelé fordul, a szirmok a magasba mutatnak. A virág, így mondják, "hűvös lesz"; figyelme a test alantabb régióinak késztetéseivel nem törődvén Isten székhelye felé irányul, ahol az egyesülésnek be kell következnie az életkígyóval. Kundalini gyötrelmes útja, melyet zsigerakrobatika és fuldoklás kísér mindvégig, a libidó szublimálásának egyik legősibb szimbóluma.
Lótusza mellett mindegyik központnak van egy-egy jelképes állata is, színe, férfiistensége, a hozzá fűződő saktival és invokáló mantrákkal egyetemben. Így függ össze a gerinctő csakrája Brahmával és Dákini istennővel, a sárga színnel és a négyszirmú lótusszal; állatjelképe az elefánt, invokáló mantrája a lam szótag. A hat központ legmagasabbika, a két szemöldök közén, az adzsna csakra nevet viseli. Adzsna jelentése: parancs.(18) Itt uralkodik Siva; jelképe a lingam (fallosz), ennek ábráját a saiviták a homlokukra festve hordják. Helyét a parancsközpontban mindig háromszög jelöli, benne a lingam, a félhold és egy pötty. Ennek a pöttynek számos jelképes jelentése van. A szanszkrit szó rá a bindu, vagyis pötty vagy csepp; de - emberi - mag is; s jelenti azt a "vesszőpöttyöt", az írásjelet is még, mely az om mantra m betűje felett található, s amitől az m megnyúlik, rezegni kezd, mint egy laza húr.
A szimbólumok itt jóformán összetorlódnak: a lingam és a mag, az Isten, a végtelen hiányt képviselő pont. Kundalini útja a hetedik csakránál ér véget a koponya koronája alatt - mint mondtuk, az ezerszirmú lótusznál. Itt következik be egyesülése Sivával, utána pedig a kígyó, "nem szűz leány már, hanem ifjú özvegy", visszatér lakozó helyére, a gerinc tövébe. Visszaútján a különféle központok lótuszai ismét lefelé fordulnak, az ott lakó istenek hálnak nőtársukkal (a saktikkal), ekképp minden központban új életerő támad.
Mindazonáltal: ha a jogi eléri a végső szamádhit, a kígyó tartós egységben marad meg Sivában ardhanarisvara formájában - félig férfi, félig nő isten -, a hindu szobrászat gyakran előforduló motívumának tanúságaképpen.
Az, hogy hol is az üreg, mely a bindut raktározza, kicsit ködös ügy; mondják olykor, hogy oda tehető a szemöldök-csakra

A szamádhit, a joga kemény és kanyargós útjának végső célját, a következő fejezetben tárgyaljuk. Meg kell említenem röviden mégis egy jelenséget, mely, mint mondják, a szamádhi előtti végfokok valamelyikén mutatkozik: bizonyos "benső fény" és különféle "benső hangok" vagy nadák elkövetkezésében. Emez utóbbiakról a Siva Szamhitá ezt mondja: "Az első hang olyan, mint a méztől bódult méh zümmögése, a következő, mint a fuvola hangja, aztán mint a hárfáé; azután a jóga - a világsötétség rombolójának - gyakorlója csengő harangok hangját hallja; végül mintha mennydörgés hasogatna mindent. Ha valaki teljes figyelmét erre a hangra összepontosítja, a félelemtől szabadulva eléri a szamádhit." Másfelől: a Pradipika a nadák más sorrendjét adja meg, méghozzá négy fokozatban: először könnyű kis hangokat hallunk, "akár ha díszek csingilingije volna", azután "egy üstdob döngése" következik; harmadjára egy másik dob robaja; végezetül "tökéletes hang, mely mintha fuvoláé lenne".
Érdekesebbek a fények, mert leírásuk emlékeztet valamelyest a keresztény misztikusok által emlegetett "fehér fényességére" - kápráztató, csaknem vakító ragyogás, mely minden mást kiolt. Bernard tudósít róla:
"A második hónap során a fények jelentkezni kezdtek. Eleinte olyan volt ez csak, mintha kaleidoszkópba néznél; de ez az állapot hamar elmúlt; maradtak külön-külön, tündökletes és ragyogó színek. Akkor jött a "fehér fényesség", ez az oly sokat emlegetett. Érdekes jelenség volt. Néha csaknem vakító; persze, nem tartott soká... Ami engem illet, képes voltam tágra nyílt szemmel ragyogó napvilágnál is látni ezt a fehér fényességet. S mintha elmémet egy ízig eltörölte volna, semmi nem maradt volna, csak ez a sziporkázó fényesség."
Persze, tekintve a jóga légelzáró és szem-forgató technikáit, a fényeknek és hangoknak egyszerű fiziológiai magyarázata adódhat. Ilyesféleképp volt kilencéves koromban egy különös élményem: a kápráztató fehér fény megjelent nekem abban
a pillanatban, hogy elaltattak (éterrel) egy kisebb műtét kapcsán; ugyanakkor - a fény megjelenésével pontosan egyszerre - megszűnt a fulladásérzet, a félelem. Hasonló (rémséges!) beszámolókkal szolgálnak azok a halálraítéltek, akik túlélték az akasztást, vagy mert elszakadt a kötél, vagy mert élve levágták őket: színes hallucinációkról tudunk a révükön, igaz, a domináns szín itt a zöld.
Nem gondolom, persze, hogy a misztikus élményekről szóló beszámolók mindig cáfolhatók ilyesféle érvelésekkel. Azt hiszem, hogy ilyen élményeket más utak mentén jobb keresni, nem a Hatha Jógáénál. Kundalini utazása a lótuszvirágok során a gerinctetőtől a fejig, átalakulása biológiai erőből spirituálissá - szépséges parabola; de az emberi elme alaptulajdonsága, hogy semmiféle szimbólumot nem tud békén hagyni, megpróbálja "átültetni" holmi álracionalizálásokkal; így tanulja az indiai misztikus, hogyan zárja le nyelvével a koponyaüregét, igya binduját, pislogjon a végbélnyílásával, hogy ekképp Brahmával eggyé válhasson.

III. Jóga-kutatás

A Hatha Jóga minden tanítója, a régi mesterektől a mai kor tudományos gyakorlóiig három fő célt tűz ki: először gyógyítsa ez a "művelet" a lélek és a test bajait, eredményezzen jó és még jobb fizikai és elmebéli épséget; másodszor, támogassa a természetfeletti erők, a sziddhik érvényesülését a test rejtett erőinek kontrollja által; harmadszor, idézze elő a misztikus Egységet. Egyszerűre fogva: a jógának három aspektusa van, úgymint az orvosi, a csodajellegű és a misztikus.
Bár óhatatlanul gyakoriak az átfedések, hadd tárgyaljam itt a három vonatkozást külön-külön.

Orvosi vonatkozások
Legjobb tudomásom szerint a mai Indiában három olyan központ létezik, ahol több-kevesebb tudományos komolysággal foglalkoznak jógakutatással, értsd, a dolog gyógyászati részével. Ezek: az Összindiai Lelki Egészségi Központ (Bangalore), mely az egységes kormányzat örve alatt működik; a Kaivaljadhama Isvardas Cunilal Jóga Egészségügyi Központ, élén Szvámi Kuvalajánandával, s ezt a Kormányzat és Bombay Állam Kutatóintézete néven is ismerik; végezetül a Jóga Akadémia, a bombayi (Santa Cruz) Jóga Intézet felügyelete alatt, főnöke Srí Jógendra, "elismerője" Bombay Állam.
A bangalorei intézetnek nincs klinikája, gyógyászati kérdésekkel gyakorlatilag nem foglalkozik. A másik kettő valamelyest hadilábon áll egymással, enyhén szólva is kételkednek egymás módszereinek helyességét illetően.
A Kaivaljadhamának Egészségügyi Központja van Bombay West Endjében, a Marine Drive-on, Kutatási Intézete Lonvalában, a Púnah felé vezető út mellett. Igen rátermett vezetőjük az említett Szvámi Kuvalajánanda - Albert Einstein brahmin "változatának" látszó, elragadó üregúr, busa fehér bajusszal, kupolás homlokkal, bozontos hajjal, két vállára bojtként göndörkés fürtökkel. Einsteinre mindezeken túl azért emlékeztetett engem, mert felvillant nagy barna szemében ugyanaz a bizonyos fény: töprengő, döbbent és világ-naív egyszerre. Szerény volt, a jelentéktelenség látszatáig, nemes tekintélyt sugárzott mégis, "benyomást keltett" - ezt a fura személyiségkeveréket sok indiainál tapasztalhatjuk, Gandhitól kezdődően. Mikor bókolni próbáltam neki, említvén nagy érdemeit a modern fizika és biokémia terén, a rá legjellemzőbb őszinteséggel felelte: "Tudok egy kicsit mindenről - és semmiről." Az Egészségügyi Központ indiai-viktoriánus épülete villa a szokásos (rozsdás) vas-csipkés falú verandával, európai mércével mérve szerényecske, de Indiában eléggé előkelőnek számít. Mikor ott jártam, négy tanára volt, három férfi és egy női "instruktor", s mintegy százötven férfi s női hallgatója, avagy páciense - ezt a két kifejezést egyenértékűként használhatjuk itt. Naponta pár órára jártak be egy-egy kurzus időtartamáig, mely átlagban háromhónapos volt.
Figyeltem egy kis csoportot: négy-öt középkorú férfi gyakorolt egy-egy ászanát; kicsit furább változata volt a nyugati világ üzemi-hivatali tornanegyedóráinak, mikor is a fáradt munkaerőnek ilyképp kellene frissülnie. Szerény kis intézmény volt az egész, szerény eszközökkel is működtették - egy láthatóan becsületes szvámi vezérlete alatt. Az előző fejezetben vázolt "fejlett technikákig" itt nem jutottak. A klinikai jellegű betegségekkel kapcsolatban a szvámi azt mondta: ezeket mind egyedi elbírálás szerint kezelik, persze, a jóga-orvostudomány elveinek megfelelően. A statisztikai eredmények nyomtatásban voltak olvashatóak az Egészségügyi Központ 1954-55-ös évkönyvében; ezt megmutatták nekem. Későbbi időkről vagy nem készültek még összefoglalók, vagy nem voltak feltárhatók. A szvámi akkor meghívott, látogassam meg az intézmény másik részét, a lonvalai dombok közt épült Kutatási Intézetet.
Visszaúton aztán a barátságos indiai úr, aki a Központba kísért, s aki a szvámi rajongója volt, elmesélte a maga történetét. Idült asztmában szenvedett, és a szvámi kigyógyította
- főként különféle fejenállási gyakorlatokkal, a helyes légzés technikáival. Nem nagyon tudtam kideríteni, miféle jellegű asztmája volt, mennyit javult, nem lehetett vitás azonban, hogy kedvezőbbre fordult az állapota. Mint megtudtam, kísérőm a sikeres gyógyulást követően Olaszországba ment, "ahol ostoba fejjel rászoktam a bor élvezetére", mesélte, s ez meghozta a viszszaesést. Hazatérve közölték vele - a szvámi vagy pedig egy orvos-e, nem derült ki -, a mája annyira megsínylette az ivást, hogy nem állná ki már a jógagyakorlatok megpróbáltatásait. Hamarosan heveny asztmarohamok törtek rá, akkor pár napot kórházban kellett töltenie; oxigénezték. "És most már minden késő", foglalta össze szomorúan. A jóga rajta többé nem segíthet. Két nap is vacsoráztunk egyet "szárazon" - bor nélkül - a száraz Bombayben; ami azt illeti, meggyőződésem, hogy ez az ember soha nem volt iszákos.
A beszámoló(19), melyet hazahozhattam magammal, leszögezi: az Intézet Központja "jógagyakorlatokat tanít azzal a céllal, hogy idült betegségek gyógyíthatók legyenek, nem ismer kaszt- vagy hitbéli megkülönböztetést, felügyeleti szempontjai jógajellegűek és egészségügyiek". Impozáns a kezelt kórok listája:
"Székrekedés, emésztési rendellenességek, aranyérbántalmak, idegkimerültség, magömlési problémák, impotencia (nem okvetlenül csak nemi jellegű), elmegyöngeség, idült funkcionális fejfájások, álmatlanság, szívbetegségek (funkcionális jellegűek), idült megfázások, idült hörghurut, asztma (bizonyos típusai), derékzsába, isiász, reumatikus panaszok, diabétesz, elhízás, magas vérnyomás, női bajok, beleértve a sterilitás (meddőség) bizonyos válfajait, vérzékenység, menstruációs zavarok, (méhbéli) rendellenességek (hátraesés, összehúzódás-kitágulás), ismétlődő elvetélés, petefészek-gyulladás hajlama stb., stb."
A gyógyulási arány is lenyűgözőnek hatott: a kezelt férfi betegek 84,65 százalékáról jelentették, hogy "gyógyult, ill. javul", és a nőbetegeknél 89,2 az esetarány. Ha pedig figyelembe veszszük, hogy a kezelt betegek 12,5 százaléka szenvedett krónikus asztmában, mintegy 13 százaléka "neuraszténiában", és közel 10 százaléka pszichoneurózisban, a közzétett eredmények elismerést keltőbbek, mint a legjobb klinikákéi Nyugaton. Persze, ahogy figyelmesebben tanulmányoztam a táblázatokat, láthattam már: a mindkét nembéli 1024 beteg közül 470, tehát közel 50 százalék távozott "a rövid kezelés miatt megállapíthatatlan eredmény"-nyel; s azoknak a százalékarányát, akik "gyógyultak vagy gyógyulnak" már csak a maradék bő ötven százalékhoz viszonyították. Nem határozták meg továbbá, mekkora a különbség a "gyógyul vagy gyógyult" között, sem arról nem szóltak, hogyan alakult a gyógyulók vagy - pillanatnyilag - gyógyultak kórtörténete a továbbiak során. Volt egy olyan feszengető érzésem, hogy az én boldogtalan asztmás-oxigénsátras barátom esete is a "gyógyul vagy gyógyult" kategóriába sorolódott a statisztika szerint.
Nem kétlem, hogy a szvámi hithű becsülettel meg volt győződve módszereinek helyessége és eredményessége felől, s amit az iméntiekben elmondtam, csak a statisztikai adatok gyarlóságára kívánt rámutatni. Mivel a Kaivaljádhama Egészségügyi Központ tudomásom szerint az egyetlen Jógaorvostudományi Intézet Indiában, mely ad a hírnevére, hogy szakszempontból komolyan vegyék, arra a következtetésre juthattam, hogy a jóga gyógyító eredményei nem alapulnak végső soron "tapasztalati tényeken".
A rivális intézmény Bombay Santa Cruz nevű elővárosában működik. Apró, modern épület, viszonylag szépen ápolt kerttel, belvilága azonban első pillantásra szűkösebb, mint a Marine Drive-on látott központé. A reklámfüzet büszkén hirdeti, hogy a "Jógaakadémiá"-nak "Gyakorló Csarnoka" és "Előadói Csarnoka" van; ám kisebb betűkkel ez alatt ott olvasható máris, hogy a Gyakorló Csarnok "nyolc személynek adhat fedelet", és az Előadói Csarnokot tizenhat hallgatóra "méretezték". Gyakorlatilag az is, ez is akkora, mint egy garzonlakás egy enyhén szólva is csak "mérsékelten hangulatos" londoni városnegyedben. A szerény klinika javára lehetett írni legalább azt, hogy tiszta volt.
Az Akadémia alapító-elnöke, Srí Jógendra ugyanannál a gurunál tanult, mint vetélytársa, ám minden más szempontból merő ellentéte volt a Marine Drive központvezetőjének. Szvámi Kuvalajánanda szelíd, fehér hajú, mindenképp békés küllemű férfiú; Srí Jógendra közel 190 centi magas, fekete szakállú, horgas orrú, a szeme olyan tüzes parazsú, mint egy patan törzsbéli harcosé. Rövidre fogva: Jógendra inkább Ézsau, Kuvalajánanda Jákob.
Srí Jógendra életrajzát a felesége írta meg (aki egyébként az Akadémia titkára); érdemes röviden ismertetnünk.(20) Srí Jógendra l897-ben született a Bombay állambéli Szuratban, Manibhai Haribhai Deszai volt a neve, apja szegényecske tanító. Tizennyolc évesen a bombay Szent Xavier Főiskolába küldték továbbtanulni. Egy év múlva meglátogatta Bombay városát egy híres guru(21). Az ifjú Manibhai és Ambalal nevű szobatársa elmentek látására:
"A nagy első emeleti fogadóteremben közel 200 tisztelő hívő gyűlt egybe, hogy Őszentségének áldásában részesüljön. Manibhai, meg nem magyarázható okból, beleborzongott, ahogy a lépcső első fokára fellépett. Ambalal követte. Manibhai fejét hirtelen a jelenlévők is megpillantották, de akkor a szent ember már üdvözölte is, mielőtt felért volna magasának közelébe, e szavakkal: "Hát eljöttél. Annyira vártalak, évek óta. Hogy téged látlak, erőre kapok. Légy üdvözölve!" Megemlítendő, hogy soha életükben nem látták még egymást. A rajongó hívek sorain döbbenet futott végig, főleg azt látván, hogyan emeli magához, öleli át a nagyérdemű tanító Manibhait... S akkor Őszentsége tovább beszélt, feltett egy kurta, de jelentős, halk kérdést: "És most?" Erre pedig Manibhai, aki jó ösztönnel értette meg, miről van szó, leküzdve túláradó érzelmeit, azt felelte: "Követlek" Egymásra néztek, mint akik mélységesen értik egymást, ünnepélyes csend támadt, a megindultság áhitatos csendje."
S így esett, hogy Manibhai, megkapván atyjának áldását, követte a gurut a remeteségbe, lett neve pedig Masztamani, azaz Jóga-Áthatottja. Két évig maradt a szent emberrel, annak legkedvesebb tanítványa lett:
"Mikor Paramahamszadzsi elvitte Manit s más imádó tanítványait a Matheren-hegyekbe, hogy gyakorolják magukat a bastiban és a vadzsroliban (folyadék felszívása végbélen és peniszen át), a Természet cifrázatlan szépsége a fiatal szerzőt poétai töprengésekre késztette."
A következő évben Mani több kötetnyi verset jelentetett meg, lefordította gudzsurati nyelvre Tagore Gitandzsáliját. Akkor "tapasztalt magában egy bizonyos belső ébredést, roppant bonyolult, de magasrendű változást, mely egy hétig tartott, s amelyből azzal a meggyőződéssel ébredett meg, hogy Amerikába kell mennie a jóga tanainak terjesztése végett".
A guru boldogan egyezett bele a dologba, ahogy ez ki is derül aztán egy leveléből, melyet tanítványának New Yorkba küldött: "Büszke vagyok Amerikában végzett munkádra. Ugyanazt teszed értem, amit Szvámi Vivekánanda tett az Ő gurujáért, Paramahamsa Ramakrisnáért... Tudom, követni fogod példáját: guruja emlékének megörökítésében..."
Szvámi Vivekánanda, a Ramakrisna Rend alapítójának kedvenc tanítványa volt az első szvámi, aki (a századfordulón) a jógát előadássorozatokkal népszerűsítette szerte az Egyesült Államokban.
Mindazonáltal, mielőtt az Egyesült Államokba utazott volna, Mani lelt egy gazdag patrónust, Mr. Dadenát, akinek Bombay közelében lévő villájában megalakította a maga első "Jóga Intézetét". Itt az akkor huszonkét éves guru olyan betegségek gyógyítására vállalkozott, mint "szívbajok, elhízás, asztma, gyengeelméjűség, prosztatanagyobbodás, köszvény, migrén" stb. 1919-ben Mani és Mr. Dadena megérkezett Amerikába, New Yorkban volt szállásuk a Riverside Drive 125. sz. alatt.
"Az első esetek fogyasztásiak voltak... A dolgok haladtak is szépen, amíg tartott a pénz, ám úgy 1920 januárja közepe táján eljött a nap, mikor Mr. Dadena anyagi erői 5 centre apadtak... s ő maga kissé zaklatott lett, mit várhat a jövőtől? Az Alapító rezzenetlenül fogadta a kedvezőtlen fordulat hírét. Mi más következhetett volna, mint egy gyors telefon, hogy Mr. Dadena netán megkönnyebbülhessen."
A telefonáló a dél-afrikai gyémántbányák egyik mérnöke volt, feleségét gyötörték főfájások. A Szvámi és Mr. Dadena siettek segíteni, s az eredmény: "Egy kitöltetlen csekk." A következő évben újabb Jóga Intézet nyílt a Bear Mountains vidékén, nem messze a Tuxedo Parktól. A betegségek listája most már "hiánytalan" volt, és az ígéret: "Mind a várva várt eredmények..." Két év múlva azonban az Intézet bezárt, Mani visszatért Indiába, ahol Srí Jógendrára változtatta a nevét. A következő pár évet azzal töltötte, hogy - hiábavalóan - pénzt próbált összekotorni egy újabb Intézet létrehozására. Mikor a kísérletek rendre meghiúsultak, Srí Jógendra "feltalált egy új vegyi szert, Joco nevű könyvfényezőt, melynek lényege az volt, hogy védi a könyveket a rothadás, penészedés, férgek - molyok, hangyák stb. - és más veszélyek ellen... Nemzetközi hírnevét a szer alkalmasint annak köszönhette, hogy a londoni Oxford University Press a Joco könyvfényezőt elfogadta hitelesen szavatolt ellenszernek..."
1927-ben Srí Jógendra feleségül vette Szita Dévit, akitől két fia született. Intézetek és Akadémiák alakultak - "Litvániában és Arábiában működő" lerakatokkal -, reklámfüzeteket vitt szanaszét a posta, ígéretekkel, hogy a tanulók három hónapon belül "J. M."-nek (Jógában Míveltek) lesznek, négy év tanulás után pedig "J. D."-k, azaz a Jóga Doktorai. "Hála, mindazonáltal, a Tartományi Kormányzat ellenszenvének, melyet egy kortársunk provokált, a megújító szellemű terv befúlt." Akire utaltak, e "kortárs", maga Szvámi Kuvalajánanda volt. 1958-ban, végre, élethossznyi küzdés után, Srí Jógendra akkori Intézetét is elismerte és kisebb összeggel támogatta a bombayi kormány.
Ez, röviden, a második indiai Jóga Központ története. Amióta elismerték így, az Intézet - Srí Jógendra közlése szerint - ötven újabb jelentkezőnek örvendhetett tanfolyamain; igaz, ezek közül csak huszonhatot vettek fel, s kilenchónapos képzés után mindössze heten érdemelték ki a Tanári Oklevelet. Az Alapítótól nem lehetett megtudni, a többiek "megbuktak-e", netán visszaléptek. Srí Jógendra elmondta, hogy az orvosi szak hallgatói még kevesebben voltak - tizenketten; meglepően kis létszám, de talán biztatóan "tömör" keret.
Az Alapítóval és segítőjével, egy igen feszültnek látszó, energikus fiatalemberrel folytatott beszélgetésemből kiderült: az ortodox Hatha Jóga pozitúráit mint "gyakorolhatatlanokat" elvetették. A klasszikus ászanák, magyarázta Jógendra, "túl nehezek és fájdalmasak" voltak, s ezért módosított rajtuk
a saját elképzeléseinek megfelelően. Ez jelentős jóga-újítás volt csakugyan: annak elismerése, hogy a gyakorlatoknak nem célja a test végső megerőltetése. Hasonlóképp érdekes volt Srí Jógandrának az a véleménye, melyet nagy erővel képviselt is:
a különféle fejállások "többet ártanak, mint használnak". A fejenállások a Hatha Jóga alapelemei, Szvámi Kuvalajánanda rivális Intézetében nagyon is gyakorolják mind az ilyesmit
- ez magyarázata alkalmasint annak, hogy Srí Jógendra oly nagy erővel ellenez bármi effélét. Srí Jógendra módosította a klasszikus légzési ritmust is, vagyis az 1:4:2 ütemet; helyettesítette ezt a "Jógendra ritmus"-nak elnevezettel. A prána szerinte nem a levegő, hanem "ritmus által keltett biofizikai energia", és így tovább.
Nem kell túlságosan komolyan venni a különféle testhelyzetekkel és gyakorlatokkal kapcsolatos terápia-elméleti eltéréseket, viszályokat; nem tagadható, hogy a nyugati orvostudományban is gyakoriak az ilyen nézeteltérések. De az is igaz, hogy a nyugati orvostudomány - megannyi véleménykülönbségével, előítéletével és kudarcával egyetemben is - Avicenna kora óta egyenletesen fejlődött, haladt; és Avicenna akkor élt, amikor a Hatha Jóga Pradipika szerzője. A nyugati orvostudomány eredményei fél tucatnyi tudomány összehangzó, egymást segítő vívmányaira épülnek; a gyakorlat és az elmélet mind tágabb horizontját fogják be. És a módszereket a statisztika hiteles adatai igazolják. Ugyanakkor a jóga-terápia és az ajurvéda orvoslás több, mint ezer éve változatlan állapotban maradt fenn. Persze, hogy hegyeket mozgathat a hit, sőt, talán veseköveket is; szentségtörés lenne azonban az átlagembereket gyógyulásért merőben a hitükre utalni. Gandhi nem engedte meg, hogy feleségét - halálán - penicillinnel kezeljék (hörgőfertőzését gyógyítandó), mert a hindu vallás "tabuja" tiltotta volna az injekciózást. Vinóba Bhavé kevés híján meghalt ugyanily okból; és Indiában mindazóta is folytatódik ez
a "békés mészárlás" a gyógyítás elemi eszközének makacs mellőzése okán.
Ha nehéz lenne is bizonyítani, hogy az egyszerűbb jógagyakorlatok ártalmasak az egészségre, ugyanilyen keservesen lehetne csak meggyőzni bárki józan embert, hogy az említett eljárásmódok célszerűbbek a nyugati orvostudomány javallatainál. A lélegzési technikák, melyeknek lényege a túlzott ventiláció vagy az önmérgezés, enyhén szólva is kérdéses "kalandok"; az pedig, hogy ha "tapasztalt tanító vezetésével" végzi valaki a gyakorlatokat, máris szavatolja a sikert, merőben hit kérdése. S ha azt nézzük, miféle testhelyzeteket ajánl India a lelki béke eléréséhez, nem szabad elfelejtenünk: különféle emberfajok rendre különféle eszközöket véltek üdvözítőnek ily célokra; van, ahol sarkunkra nehezedve kellene kuporognunk, másutt valahogy fél lábunkat az asztalra téve fél könyökünkkel ránehezedve ülnünk. A lótuszülés, változataival együtt, nyilvánvalóan megfelel az indiai testfejlesztésnek és lelki állagnak; de semmi okunk feltételezni, hogy egy nyugati szerzetes számára bármi könnyebbé tenné a meditatív oldottságot, mint a békés sétálgatás egy kolostorkertben.

Természetfölötti célok
Indiában járva több, mint negyven emberrel találkoztam, akiknek mindegyike "gyakorolta" már ekkor-amakkor a Hatha Jógát. Akadtak köztük idősebb, a társadalmi vagy hivatali hierarchiákban magas rangokat betöltő férfiak, fiatal újságírók, kishivatalnokok, jógakutatók és betegeik-növendékeik, vallásos hívők és agnosztikusok, gandhisták, marxisták, volt még egy exkommunista is - legnagyobb sajnálatomra azonban egyetlen nő sem volt soraikban. Ha a hivatásosaktól eltekintünk, az általam megismert személyek három héttől tizenkét évig terjedően alkalmazták a Hatha Jógát, napi átlagban egy szűk félórától sok óráig. Ez olyannyira különböző korú, foglalkozású és társadalmi hátterű embereket egyedül az kötötte össze, hogy hittek benne: ha nagy akaraterővel és kitartással gyakorolják a jógát, sziddhik - természetfölötti képességek - birtokába jutnak. Alig néhányan tapasztaltak aztán, előrehaladásuk valamely fokán, "tényleges" természetfölöttiségeket; mind egy emberként hittek benne azonban, hogy csakis saját henyeségük, következetlenségük volt a kudarc oka. Ezt a hiedelmet osztották - bár csak vonakodva vallották meg - azok a gyógyászok is, akik a jóga-jelenség tudományos kutatásával foglalkoztak.
Patandzsali klasszikus tanulmányában, mely négy fejezetből áll, a harmadik legnagyobb részét(22) ezeknek az okkult erőknek szentelték; terjednek pedig ezek a régi inkarnációkra való emlékezésektől a próféciákig, a "csodás" éleslátásig, a misztikus lebegésig, más testekbe való belépésig, elemek áthatolásától a mindentudásig. A későbbi jógairodalom nyolc alapvető sziddhit említ(23): (1) anima: atom-méretűvé összezsugorodni; (2) mahima: kiterjedni a térben; (3) laghima: könnyűség, lebegés; (4) prapti: erő, mellyel bárhová elérünk; (5) prakamja: az akarat mindenhatósága; (6) isatva: a teremtés ereje; (7) vasitva: önmagunk teljes ellenőrzése, külső befolyások teljes kivédése; (8) kamajaszajita: minden vágy és testi szükséglet elfojtása.

A Siva Szamhita bővíti ezt a lajstromot a láthatatlanná válás erejével, valamint a test bárhová történő akaratlagos áthelyezésével.
A nyugatiak által vagy nyugatiak számára írt jógakönyvek általában leszögezik, hogy a csodák nem céljai a jógagyakorlásnak, inkább mellékjelenségei; és hogy minden jó guru lebeszéli tanítványait a természetfölöttiségek hajhászásáról. Ez összevág a keresztény misztikusok felfogásával, akik az efféle jelenségeket kerülendő, megdöbbentő élményként értékelték. Életírásában így számol be például Avilai Szent Teréz arról, hogy mikor egyszerre a levegőbe emelkedett, "nagyon kellemetlen és zavarbaejtő volt számomra"; imádkozott is az Úrhoz, "ne részesítene Ő engem eztán ily kegyekben"; és amikor egy apáca meglepte őt, ahogy éppen a levegőben függött
"s egész testében remegett", Teréz meghagyta neki, "tekintse kötelességének, hogy a látottakról szót sem szóljon senkinek".(24)
Annak bizonyítására, hogy a hindu misztikának ugyanez
a beállítottsága, gyakran idézik Patandzsalinak egy híres passzusát. Raghavan professzor fordítása szerint a mondat így értelmezhető: "A 37-es aforizma azt mondja, hogy az ilyenfajta okkult erők valóban akadályt jelentenek a tökéletesség állapotának elérése és beteljesülése számára." Ernest Wood fordítása így hangzik: "Az elme kiterjedésének (vagy kiáramlásának) ezen erői ártalmasak a szemlélődésre (szamádhi)." Egy korábbi fordítás a figyelmeztetést feltételes formában adja vissza: "Az előbb leírt [okkult] erők alkalmasak arra, hogy akadállyá váljanak a tökéletes összpontosítás útján, mégpedig a gyakorlásukból fakadó csodák és örömök lehetősége miatt, viszont nem jelentenek akadályt azon aszkéta számára, aki tökéletes az előírt gyakorlatban." Képtelen vagyok eldönteni, hogy a három változat közül melyik áll közelebb az eredetihez - különösen azért, mert Wood a 36-os, Raghavan a 37-es, Judge és Connelly pedig a 38-as számmal hivatkozik az aforizmára. Viszont egy tény kitűnik: ez az aforizma az egyetlen figyelmeztetés az egész szövegben, és némely, az előző paragrafusokban említett pszichikai erőkre utal; míg azokat az erőket, amelyeket e figyelmeztetés után sorol fel, mint például behatolás más testébe, mindenhatóság és levitáció, legitim jutalomként csillogtatja meg azok számára, akik a szemlélődés magasabb formáit tökéletesen elsajátítják. Ami a későbbi forrásokat, a Hatha Jóga Pradípikát és kísérőszövegeit illeti, ezek a nyolc sziddhit gyakorlatilag minden egyes lapon a nehezebb mudrák ellenszolgáltatásaként igérik. Minden cáfolat dacára a sziddhik a jóga integráns részét képezik.
Jógát gyakorlókkal - hivatásosokkal vagy amatőrökkel - beszélgetvén többé-kevésbé ugyanezt a képet kapjuk a dologról. Tájékoztatóim eleinte mindig kicsit sértetten tagadták, hogy sziddhik-re "pályáznának"; s hogy ilyen buta eszméket csak sarlatánok vagy kolduló fakírok vallhatnak. Mert hogy a jóga egyetlen célja: az egészséges test és a töprengéshez kellőképpen békés lélek. De mihelyt kifejtettem, hogy hiszek a telepátia tényszerű bizonyítékaiban, e meggyőződésem jegyében pedig nyitott vagyok az indiai jelenségek iránt is, a hangulat hamar megváltozott, a beszélgetőtársak is "megnyíltak".
Ott volt például B., a fiatal fizikus, aki huszonhat évesen épp posztgraduális kutatómunkát végezett. Jellegzetes ifjú indiai entellektüel volt B., komoly, józan, kicsit pedáns. Meglepetten hallottam, hogy három évig gyakorolta eléggé komoly formában a jógát, s csupán azért hagyott föl vele, mert azt érezte, "nincs elég akaratereje". Nem volt része sziddhi-élményekben, bár egyszer-kétszer eljutott már a dolog küszöbéig; látott viszont kilencévesen, a faluban, ahol született, Mjszore közelében egy beavatott jógit valóságosan jó egy méternyire
a föld színétől lebegni, majd lassan ismét visszaereszkedni. Húszévesen is látott effélét: akkor egy másik jógi úszott meztelenül a légben egy forrás felett két-két és fél méternyi magasságban, "vagy kuporgó testtartásban, vagy fejenállva". Elég nagy hatást tett rám az a tárgyilagos, tényközlő modor, ahogy fiatal ismerősöm beszámolt ezekről az élményekről, mígnem a végén egy kis bádog Durga-szobrocskát is elővett, elmesélvén, de ugyanúgy "ismeretterjesztő előadásos" hangon, hogy ezt egy bizonyos csodatévő nő készítette a tenyerén, méghozzá
a puszta levegőből. Olvastam már erről a nőről, tudtam róla, hogy bűvészféle előadóművész, nem is állít magáról semmi többet. Megemlítettem hát a fiatal tudósnak, hogy a Durgáját bármelyik bazárban három rupiáért vesztegetik. Ezt ő, persze, tudta, ám mindössze ennyit válaszolt: "Ennek ahhoz semmi köze; ön nem értette meg a lényeget".
Egy másik találkozást talán sűrített formában, naplómból idézhetek fel a legjobban:
"Felhívtam a jeles V. N. urat a főiskolán, ahol filozófiát tanít, ebédelni invitáltam a Tadzsba. Magas, délceg, fekete férfi, sötét európai öltözékben, sötét fényű szempárral dús, fürtös fekete hajjal, fülétől felfésülve alkalmasint, s ráadásul onnét is nő. Mint egy faun. Eleinte visszafogott, "tudósos", aztán, ahogy hosszan kocsikázunk a szállodához ebédelni, feloldódik. Harminchárom éves: nőtlen ("így egyszerűbb"), tizenegy-tizenkét éve gyakorlatozik; kísérletképpen úgy háromhavonként változtat az étrendjén ("Gandhi is csinálta ezt, holott csak Karma Jógi volt"). Átélt különféle sziddhiket: pl. bezárta magát egy hermetikusan zárt szobába, s ott, pusztán akaraterejével, egy szeánsz során két-három Celsius fokkal emelte a hőmérsékletet ("halálosan ki is fáradtam, utána 2-3 hétig nyomtam az ágyat"). Mikor ugyanezt a bezárkózást megismételte, egy kígyó jelent meg, haladt át a szobán ("és nem volt hallucináció"). Egyszer abbahagyatta egy majommal a dióevést a szomszédos helyiségben - megint puszta akaraterejének segélyével. Egy nap, ahogy gurujának háza előtt állt, megpillantott három anyaszült meztelen törzsbéli férfit, a semmiből léptek ki a bejárati ajtónál, beszélni kezdtek a guruhoz aztán megmagyarázhatatlanul eltűntek megint ("valamiféle klubjukba akarták meghívni a gurut"). Európában azt gondoltam volna róla: pszichés bajok gyötrik szegényt. De Indiában mindennapos az ilyesmi…"
Jellegzetes történet ez az iménti, és nem csupán a jóga gyakorlóiról ad képet. Indiában sosem szakadtak el a mágikus világhoz fűződő "szálak". A nagy indiai napilapok szerkesztői jegyzethasábjain a 20. század világa érvényesül, de az oldal túlfelét, eltekintve a modern betűtípustól, akár a l6. században is nyomtathatták volna. Itt, a házassághirdetési rovatban a szülők részletezik fiaik és leányaik vallását, kasztját, színét, magasságát, képzettségi fokát, valamint "erőteljes" vagy "kiemelkedő" mahamszáját. Egyik-másik ismertetőjegy elmaradhat, ám a mahamsza, értsd, a horoszkóp: az sosem. Döntő tényezője ez nem csupán a "jelölt" megválasztásában, ám a házasságelhálás legszerencsésebb, "igazi" napjának kijelölésében is. Félmillió faluban, ahol pedig a lakosság kilencven százaléka él, ma is minden fontos tevékenységet és döntést a csillagok állása határoz meg.
Egyszerű az ok, miért van ez így. India átmegy ugyan valami Nagy Ipari Forradalmon, de nem élte meg a tudományos forradalmat, mely az európai gondolkodást a 17. században szerkezetileg oly alapvetően átalakította, a bűvös okolásokat és okoskodásokat hűvös-józan okságokkal helyettesítve. E fordulópontig Európa szinte ugyanoly mélyen süppedezett az asztrológia és a misztikus gondolkodás más formáinak televényében, ahogy India mindmáig. Ám Európában a gondolkodás átalakulása megelőzte a társadalom átformálódását; Indiában fordítva alakult ez. A Második Ötéves terv modern erőgépei és gyártelepei alatt a régmúlt talaja fortyog. S csak meg kell kotorni kicsit a felszínt - de akárhol! -, és máris előtörnek az ősi "gőzök".

Lebegés
El kell kalandoznom látszólag, s mégis: szükségét érzem, hogy megmagyarázzam valahogy, mennyire bonyolult is az adott körülmények között bármiféle józan bizonyítékot lelni amaz indiai paranormális jelenségek cáfolatára - netán épp igazolásukra -, melyekről a jóga irodalma beszámol. Még máskülönben fondorlatig józaneszű európaiakra sem hagyatkozhatunk ily kérdésekben maradéktalanul, ha az illetők hosszabb ideig éltek Indiában. Így például Ernest Wood azt írja ismert jógakönyvében (Penguin Books): "A levitáció, vagyis a test el-emelkedése a talajtól, lebegése negyven-ötven centire, vagy magasabbra is a levegőben, a szék vagy a heverő felett, egyetemesen elismert indiai tapasztalás. Emlékszem egy alkalomra, amikor egy öreg jógi ott lebegett a szabadban, fél órán át a föld felett, mintegy hátratámaszkodva, és a szemlélők botokkal döfködhették a köztes teret."(25)
Komoly tudóstól azt várná el az ember, hogyha egy ilyen rendkívüli eseményről számol be, közli a pontos helyet és időpontot is, tanúvallomásokat sorakoztat fel hitelesítésül
- helyette annyit kapunk csak, hogy "emlékszem egy alkalomra"; csakhogy ez, kapaszkodjunk meg, nagyon is jellemzi az efféle tárgyról írók modorát. Hasonlóképp jellemző az a tény, hogy az egyetlen bizonyítékdarabka, melyet Wood a lebegési jelenség bizonyítására odasorakoztat, idézet Fosco Maraini elragadó Titkos Tibet című könyvéből, hol is a szerző elmondja, Szikkim maharadzsájának lánya elmondta neki, hogy mikor Ő még kislány volt, a bácsikája "csinált olyasmiket, amiket ma lebegési gyakorlatoknak neveznénk. Vittem neki mindig egy kis rizst. Ő maga mozdulatlan volt fenn a levegőben. Minden nap egy kicsit feljebb emelkedett... Vannak dolgok, amiket nem felejt el az ember."
Nem akarok a levitáció - "lebegés" - lehetősége vagy képtelensége mellett érvelni, épp csak a bizonyító anyag minőségével perlekedem némileg. Ernest Woodnak igaza van, mikor azt mondja, a lebegés "egyetemesen elismert indiai tapasztalás". Mi több, a levitációt az egyik legkönnyebb sziddhinek tekintik,
s úgy vélik, többnyire a khecsari mudra révén lehet elérni. Alain Danielou például, egy másik "megtért európai", akit Indiában nagy becsben tartanak a miszticizmus tanulójaként, írja: "Ezt eléggé egyszerűen megcsinálhatónak tekintik (a khecsari mudrát), és a lebegés véghezvitelének alapvető elősegítője."(26)
Érvelhet valaki úgy: egy népszerű hit, mely évszázadok óta tartja magát, nyilván csak tartalmaz valami igazságot. De ez nincs mindig így. Hogy boszorkányok seprűnyélen lovagolnak, archetipikus jelkép lehet, de nem a faj emlékezésanyaga. Azt hiszem, két tényt kell figyelembe vennünk. Először is: minden állítólagos szemtanúvallomás, ha első-, ha másod-, ha netán harmadkéből származnak azután, megfelelni látszik egy közös alapképletnek. A tanuk mindig úgy keltezik élményüket, hogy "mikor kisgyerek voltam", vagy hasonlók, s általában 5-9 éves korról van szó. Eltekintve most az én fiatal fizikusomtól, két indiaival találkoztam (pszichiáter az egyik, gazdálkodó a másik), akik szintén azt állították, hogy láttak levitációt - gyerekfejjel, a falu főterén, jókora tömegben. Nem tudok elsőkéz-beszámolóról, ahol a tanú felnőtt lett volna; az egy szál - keltezetlen - könyvidézeten, vagyis Wood professzor "beszámolóján" kívül. Tekintve, milyen érzékeny kor az 5 és 9 év közötti, s hogy az indiai gyerekeknél még fokozottabban az, elképzelhető, hogy az illetők egy elmesélt történetet jegyeznek meg úgy, "mintha látták volna", később ezt tanúsítják - ez máris magyarázat lehet a dologra.
Másodjára, furcsának tartom, hogy hiába láttam sok írásos művet, beszámolót különféle jógakutató-gyógyászati intézetekben, nem tettek említést - sem a munkák, sem a kutatók személyesen nekem - lebegési kísérletekről. Némelyik kísérlet (leírásuk következik) drága és bonyolult gépi felszerelést igényel. Egyszerű dolog lenne elvégeztetni az illetővel a szükséges mudrákat, miközben gyékényén fekszik egy mázsáló lapján, s megnézni, megmérni, könnyebbé vált-e. Nem is kellene lebegnie - már az önmagában, hogy a gyakorlatozó pár fonttal könnyebb lett, bizonyítaná az elme győzelmét a gravitáció felett. Az egyik kutatóintézetben javasoltam is ilyesmit, de úgy éreztem, elutasításra találok. Így azonban az igen tiszteletreméltó kérdés, a lebegésé - maga is "lebeg"; s ez nem is lesz másképp, míg türelmes kísérleteket nem végeznek valakiken; s akárhány esetben legyen is negatív az eredmény, már egyetlen "sikerült kísérlet" sokat jelentene, hogy a jelenség hihetőbbé váljék a külvilág szemében.

A verem kísérlet
Tekintve az említett ügyeket-bajokat, bátorító tudni, hogy azért igen komoly kísérleti munka is folyik. Helyszíne ennek elsősorban a bangalorei Összindiai Lelki Egészségi Intézet, valamint Szvámi Kuvalajánanda Lonvalai Kutatási Központja.
Ha fenntartásaim voltak is a Szvámi Egészségi Központjában (Bombay, Marine Drive) zajló gyógyítótevékenységével kapcsolatban, másképp vélekedem kutatói munkájáról. Lonvala a Sahia-hegyek fennsíkján fekszik, Púnah közelében, békés, inkább görögös jellegű vidéken; áldott tengeri fuvalmak járják. Az Intézetnek mintegy ötven angol holdnyi földje van, ez a terület két domboldalát jelenti, itt található továbbá a Szvámi magánasramja. A laboratóriumi felszerelés egészen elsőrangú, van ott hazugságvizsgáló gép, lélegzetelemző, röntgenrészleg, elektroencephalográf, és a többi. Van gazdag könyvtár, jókora termekkel, és az irodalmi részlegnek öt tudósa foglalkozik éppen a tíz kötetre tervezett Jóga Enciklopédia előkészítésével.
Bemutattak az akkori kísérleti alanynak - középkorú férfi, középmagas, de atlétikus alkat, kedves-szivélyes modor, s az
a kíváncsian tüzes szempár, mellyel a jógagyakorlók körében oly gyakran találkozhattam. Kolduló mutatványos volt, vásárokat járt, míg a megfelelő alanyt kereső Szvámi föl nem fedezte, kísérleti malacává nem tette. A volt trükkmester most a fehér-dugóhúzó-halántékfürtű Szvámit gurujának tekinti. Ahogy sorra jártuk a laboratóriumokat, hű kutyaként kullogott mestere-gazdája mögött, a legodaadóbb alázattal figyelt minden szavára. "Bármi erőm legyen is", magyarázta nekem,
"a Szvámitól ered." Hogy a körbejárással végeztünk, a Szvámi utasította emberét, tartson bemutatót. A jógi boldogan tűnt el, aztán egy perc múlva már jött is vissza, vidám mintájú köpeny volt rajta, afféle, amilyet cirkuszi artisták öltenek, mielőtt a porondra lépnének: nyakában érmés lánc. Levetette a köpenyt, s akkor láthattam, tigrisbőr atlétanadrág van rajta, csuklóján láncos fityegők. Remekül festett, fekete szeme most aztán csakugyan fergetegesen villogott. Kezdte a klasszikus gyakorlatokkal, jött ekképpen az uddijama - a hasizmok behúzásával a zsigereket-beleket és a rekeszizmot felfelé kényszeríti, míg nagy üres üreg nem keletkezik a bordák alatt, hihetetlen "grotta" emberi testből kialakítva, és az obliqui abdomini, a két harántizom riasztóan kiáll, mintha nyúzott anatómiai alakzatot látnánk. Majd jött a came nauli, a hasi egyenes irányú izmok különválasztása s ilyesképpeni működtetése: a köldöknél spirállá tekerődtek, aztán jobbra-balra szaladozni kezdtek, mintha furcsa görgő tű mozogna ott - miközben a hasüreg további részeiben nem lenne semmi, s a köldök oda-oda rándul valóban a gerincoszlop pár hüvelyknyi közelébe. Lenyűgöző, közben kicsit émelyítő látvány is volt mindez; ugyanígy a különféle fejenállások, mikor is karok-lábak úgy kavarodtak egymásba, mintha bonyolult matrózcsomó bogozódnék megannyiszor. Azután a jógi bemutatta mellizmainak hihetetlen erejét - az a pránájama eredménye -, mégpedig úgy, hogy vastag sodronyacél kötelet (belül bőrpárnásat) csavart felsőtestére, szilárdan összeerősítette két végénél, majd egyetlen belégzéssel lepattintotta magáról. A következő "mutatvány" az volt, hogy negyed-hüvelyk vastagságú vasláncot tekert a mellkasára, meztelen lábfejét a láncba dugta és lassan eltörte. (Volt a kezemben a kötél is, a lánc is: nem volt semmi csalás, semmi ámítás, épek voltak.) Ez eddig olyasmi volt, mint amit a legeslegjobb varietékben az erőművészek produkáltak; ellenben az utolsó gyakorlat csakugyan valami rendkívülit nyújtott: a jógi fogott egy frissen tépett pálmalevelet, kétszer összehajtotta, aztán
- mutatóujjával és középső ujjával, mint egy olló két pengéjével, szépen takarosan kettévágta. Ujjait keménynek, csontosnak éreztem, de cseppet sem kérgesnek. Magyarázata a művelet sikerére az volt, "hogy ő minden életerejét a két ujja között összpontosította".
Az izomkontroll figyelemreméltó vívmányai voltak ezek - beleértve a sima izmokat is. Ezzel kapcsolatban meg kell említenem egy beszámolót, mellyel egy kiváló bombay-i pszichiáter szolgált nekem, aki megfigyelt, le is fényképezett egy jógi mutatványost, hogyan teker egy szál húrt, rajta közel tízkilós súllyal a penisze végére, hogyan emeli fel a súlyt - a közönség szeme láttára erekciót produkálva. A fényképeken a megszokott magasságú és soványságú egyént láttam viszont, hamuval bemázolt testet, gyapjas hajat, vad tekintetet; az orvos elmondta nekem, hogy a férfi droghatás alatt állt, be is vallotta neki, hogy a drog a ő gurujánál a "tréning" lényegi része. A bhang, ez a hasisjellegű desztilláció a Cannabis Indicából készül, a Hatha Jógában eleve fontos szerepet játszik. Dr. Bernard például bhangot kapott a gurujától végső beavatását megelőzően.
Mindezeknek, persze, semmi köze a sziddhikhez. Ez utóbbiak közül mindössze egyet vizsgáltak meg alaposan Lonvalában: a veremben történő elevenen eltemettetés klasszikus jógagyakorlatát. Megmutatták nekem a kísérleti vermet: körülbelül kétszer-egyszer-egy méter méretű volt. Szorosan záruló betonlap fedte, és a mélysége kétméteres volt, a felszínhez mérve.
A beton fedőlapot közel egy méter vastag földréteggel borították be. Nem akarok a részletekbe bocsátkozni, mert mint a Szvámi őszintén megvallotta nekem, a kísérlet sikertelennek bizonyult. Bár a verem kellőképpen légszigeteltnek látszott ahhoz, hogy benne pár perc múltán bármely emberi lény megfulladjon, és a helybeli falusi közönséget bizonyosan meg is győzték volna a körülmények: kiszivárgott, hogy mindenki jócskán alábecsülte a környező föld anyagának porózusságát. Erre akkor jöttek rá, mikor próbálkozások egész sorát követően megkísérelték kiszivattyúzni a levegőt a veremből, ám a belső nyomás csak 0,5 atmoszférával esett. A kísérlet ideje alatt csak a verem relatív oxigén- és széndioxidtartalmát mérték; az, hogy a verembe mindegyre friss oxigén szivárgott be, csak a teljes kiszivattyúzáskor derült ki.
A kísérlet végrehajtásának alapossága, a kudarc őszinte beismerése mindenképpen növelte a Szvámi hitelét. Bár ő maga nyilvánvalóan hitt a sziddhikben, ugyanilyen nyíltan bevallotta, hogy minden ilyen irányú kísérlete negatív eredménnyel járt. A jelek szerint az eddig produkált egyetlen jelentősebb felfedezése az volt, hogy az EEG-ívek(27) a transzban lévő alanyban normálisak maradtak, ellenben a pszichogalvanikus reflex kitartóan a normális szint alatt volt.(28)
A veremkísérletet a bangalorei Lelki Egészségi Központban is elvégezték: a csapat öt kutatóból állt, egyikük európai volt. Alkalmam adódott hármójukkal is beszélni, megvizsgálni a vermet, később pedig elolvasni egy közös kiadványukat.(29)
Az itteni veremnek is kezdjük a méreteivel: jó százhúsz láb mély volt, további adatai pedig bő kilencven és közel hetven láb. Habgumi aljazat borította lent, fedele közel három láb vastag falap volt, erre került majdnem húsz láb föld. Az alanyt "betemették" a verembe, három különböző alkalommal is, egyszer két órára, egyszer kilencre, majd nyolc és félre. A veremben elhelyezett eszközök "tudósítottak" az agy és a szív elektromos aktivitásáról, a hőmérsékletről, a verembéli levegő nedvességtartalmáról, vegyi összetételéről, mechanikusan jegyezték a mellkas légző mozgását (spirométerekkel). A kísérleti alany, egy Srí Krisna Ijengar nevű jógi egy szál ágyékkötőben volt. Lehevert a verem aljára, rászerelték a készülékeket, az elektródákat, ő maga meggyújtott egy tömjénrudat és szamádhiba merült. Akkor betemették - a három jelzett időtartamra
a három különböző alkalommal; kettő és kilenc óra közötti időszakokat töltött, ismétlem, odalenn. Az első és a második kísérlet között egy hónap telt el, a második és a harmadik között két hét. Íme a kísérletek eredménye ez lett:
Az agy aktivitásának elektromos képei ugyanazok maradtak a veremben, mint a szabadban, normál állapotban bármikor. Ez arra utal, hogy az alany éber is volt, elengedett is, de nem aludt. A következtetés: nem volt szamádhiban, vagy a szamádhi nem befolyásolja az agyelektromosságot.
A legérdekesebb eredmények a lélegzésre vonatkoznak. Sajnos, mint a jelentésből kitűnik, "itt sem vizsgálták meg annak lehetőségét, hogy a nyers földbe vájt verem porózus falai esetleg gázokat szivárogtatnak át". De ha így volt is, adódott egy jelentős tény. A szívműködés végig állandó maradt, szabályos képet mutatott, percenként 40 és 100 verés között változgatott, ami teljességgel normális határokon belüli érték. A lélegzés azonban a percenkénti 16-os normális átlagról lecsökkent percenkénti 1, olykor kétpercenkénti 1 lélegzetvételre. Ezt a jelek szerint kompenzálta a ventiláció mennyiségének megkettőződése (a tüdőn átmenő levegő tömegéé) 0,5 literről 1 literre.(30) Még így is: a metabolikus ráta jelentősen csökkent. Az eredmények a szervezet "lassúbb menetre" történt átállására vallanak, mutatja ezt az oxigéncsere rátájának alászállása. Ez figyelemreméltó eredmény, mégsem természetfölötti vívmány, és nem jogosít fel olyan állításra, hogy verembe temetett jógik lélegzés nélkül is túlélik a dolgot.

A szív megállítása
Ide tartozik az a másik állítás, mely szerint a jógik akaratlagosan meg tudják állítani saját szívverésüket. Ezt az állítást alaposan megvizsgálták a viszakhapatnami Andra Medical College-ben. A kísérleti alany egy Rámánanda nevű, enyhén szólva is haladó fokot elért jógi volt; aki nemcsak annyiban értette a khecsari mudrát, hogy nyelve inát le tudta választani, de magát a nyelvét is - sebészileg - kettévágatta már, mert annakelőtte egyszerre csak egy orrlikát tudta befogni vele.
A kísérletet 1957-ben végezték, akkor Rámánanda negyvenhárom éves volt, Hatha Jógát 16 éve gyakorolt. Könnyen bemutatta mind az összes fejlett technikát, beleértve a folyadékok beszívását végbélen és húgycsövön át, valamint a folyadékok kipréselését a gyomorból a szájon vagy az orron át, akaratlagosan, bármikor. Különféle időszakokat töltött verembe eltemetve, és azt állította, a leghosszabb ilyen szakasz huszonnyolc napos volt; ám a jelentés(31) szerint "ezt nem ellenőrizték".
A kísérlet lényege a szívverés és az érverés akaratlagos szüneteltetése volt. Az eredmények azt mutatták, hogy Rámánanda mindkettő csökkentésére képes volt - egy bizonyos fokig, valamint úgy jó 20-30 másodpercre. Ez idő alatt a pulzust nem lehetett a szokásos módszerrel észlelni, vagyis az ütőérre tett ujjal; de a sphygmograph (a vérnyomás mérésére szolgáló eszköz) továbbra is jelezte a gyengécske lüktetést, nagyon szabálytalanul, persze, és olykor alig-alig érezhetően. A pulzus ily elgyengülését két - egymástól független - módszerrel lehetett elérni: először is a bicepsz, a pectoralis és más izmok összehúzásával, ami így a kari ütőér mechanikus összeszorítását eredményezi; másodjára, hogy a vér áramlását a lélegzet visszatartásával lassítjuk. Azt is, ezt is bárki átlagember megtanulhatja; ha ilyenekkel végzett kísérletek eredményeit tekintjük, Rámánandának a légzés-visszafojtással elért ideje alig kedvezőbb, s ennyit nyugodtan betudhatunk a kitartó gyakorlásnak.
A szív működésének vizsgálata a "szüneteltető szakasz" idején mutatósabb eredményeket hozott. A szív normális módszerrel történő meghallgatásakor veréseit nem hallani; a magnószalagon "olykor halkak és olykor nem hallhatóak" voltak. Az EEG eredményrögzítő a kísérlet teljes ideje alatt normális szívelektromosságról számolt be; másrészt a fluoroszkóp, a radiológus jelentése szerint, a következőket mutatta: "Miután az alany lassan lélegzett és leállította a légzési tevékenységét, azt találtuk, hogy a kardiális lüktetés is megszűnt, kivéve egy kis villódzást a bal szélen a pulmonális conus alatt, valamint a baloldali kamra csúcsi szegmensében. Egyetlen más szegmensben sem volt lüktetés. Ez az állapot mintegy 30 másodpercig tartott. Az újra elkezdett légzési tevékenység következtében
a kardiális lüktetése ismét észlelhetővé vált."
Rámánanda így minden kétséget kizáróan bizonyította: képes akaratlagosan minimalizálni szívműködését, méghozzá egy bizonyos légzési technikával. Persze, a legtöbb ember befolyásolhatja saját szívműködését, bár nem ilyen drámaian hosszú ideig: elegendő, ha visszatartja lélegzetét "akarván", hogy szíve nyugodtabban verjen. Klinikai zsargonnal ezt úgy nevezik, hogy "Valsalva-manőverezés".(32) A szív akaratlagos kontrolljának foka természetesen egyénenként más és más; ám legalább egy olyan esetről készült megbízható jelentés Amerikában, amelyik még a Ramanandáénál is drámaibb volt.
A dr. Charles M. McCure által írt beszámoló a Calafornia Medicine-ben, a Kaliforniai Orvosszövetség hivatalos periodikájában jelent meg.(33)
Leírja ez a jelentés egy negyvennégy éves repülőgép-szerelő, a dán eredetű Vernon W. Hansen esetét, aki kialakította magában azt a képességet, hogy szívverését lelassítsa, sőt, szintén akaratlagosan, teljesen le is állítsa, beleértve a szívelektromosságot is, öt másodpercre. Hansent hétéves korában reumatikus lázak gyötörték, s egyszer véletlenül meghallotta, hogy háziorvosuk azt mondta: nem fogja megélni a húsz évet. A betegség nyomán szívgyengesége maradt és abban az állandó félelemben élhetett, hogy szíve egyszer álmában megszűnik verni. Ennek megakadályozására gyakorlatozni kezdett: hogy akaratlagosan befolyásolhassa a szívműködését. "Csöndesen ülve, teljességgel elengedetten, "hagyván, álljon meg minden", elő tudta idézni pulzusa fokozatos lassulását, míg a szívműködés szünetei is mutatkozni kezdtek már, ezt követte az öntudatvesztés közelsége. Ezen érzés pár másodperce után mindig egy mély lélegzetet vett, s ekkor szívműködése ismét rendesen elindult." A kardiális szünet idején "színe hamuszürke lett
a hirtelen keringési kihagyás okán". Az elektrokardiogramm, melynek ábrája is ott van a jelentésben, ellentmondást nem tűrő tisztasággal mutatja a lelassulás folyamatát, valamint az öt másodpercnyi teljes leállását. A folyamatot pedig "indukálta valamiféle mechanizmus, amely, bár akaratlagos kontroll alatt áll, a páciens számára is ismeretlen. A gondos vizsgálat nem tudott felderíteni sem lélegzet-visszatartást, sem Valsalva-manőverezést a szívverés szüneteltetésével kapcsolatosan." Így itt pránájámához sem kellett fordulnia Hansennek; a repülőgép-szerelő minden kétséget kizárón megdöntötte a jóga minden efféle rekordját.
Dr. McClure öt éven át ismerte őt. És Hansen mindenkor - valóban bármikor! - képes volt produkálni a jelenséget, méghozzá erőfeszítés nélkül. Maga sem tudta hogy hogyan csinálta, mint a jelentés is vallja. Alkalmasint a reumatikus láz okozta károsodás, meg az ő ennek nyomán érzett állandó rettegése: ilyesmik lehettek az eszközei annak, hogy képes legyen figyelmét szervezete ily végletesen veszélyeztetett központjára irányítani, "abnormálisig" növelni a szervvel kapcsolatos kontrollját. Hansen esete újabb illusztrációja annak a ténynek, hogy nincs éles és áthághatatlan határ testünk "akaratlagos"

Ami a többi sziddhit illeti, nem láttam, sem a kötéltrükköt, sem a mangófacsodát, s nem bukkantam olyan megbízható szavú illetőre sem, aki bármelyiket is látta volna. A "tűzönjárás", sorsotítélő megpróbáltatás, egyidős a civilizációval, és ha bűvös produkció, akkor sem sajátosan India terméke. Függ, persze, a tűzérzékenységtől, az érintkezés tartamától, más technikai tényezőtől, ám mindet így a jógakutató intézetek egyikében sem vizsgálták.
Következzék még itt egy megjegyzés a vízenjárásról vagy víz feletti lebegésről, mely is a jóga sziddhik hagyományos kategóriájához tartozik. Említettem, hogy fiatal fizikusom, aki azt állította, hogy gyerekkorában látott lebegni egy jógit, húszévesen egy másik jógit is látott, aki egy forrás vize fölött levitált "vagy kuporgó testtartásban, vagy fejenállva". A gyerekkori lebegésemlékhez képest, amely kissé ködös volt, ez a forrásos emlék már meglehetős pontossággal körvonalazódott - kivéve a nagy és alapvető kérdést, pontosan milyen testtartásban lebegett is hát az a jógi ott. Mint a legtöbb indiai, ez a fiatalember sem tudott úszni, és a víz feletti lebegés - bármilyen pozitúrában - már eleve csodának számított a szemében, vívmánynak. Mármost "megfordulva lebegni", mikor bukfencet vet a vízben az ember, vagy oly soká lemerülni, míg lélegzetünkből futja, semmiség annak, aki úszni tud; és ilyen "csodát" egy akrobatikában jártas test, meg a gyakorlott jógi légzéstechnikája együtt - látványos időtartamon át produkálhat. Ami a "kuporgó testtartást" illeti, a fiatalember bizonyossággal állította, hogy a jógi összefonta, behúzta lábait, de hogy a teste fölfelé meredt-e, avagy netán feküdt a vízen, már nem tudta volna megmondani; kis gondolkodás után végül úgy gondolta mégis, ez utóbbi változat a valószínűbb, "mert a szeme az égre meredt". Háton lebegni a vízen, akár összefont, akár kinyújtott lábbal, megint csak az olyan ember számára csoda, aki nem tud úszni, akinek tehát a vízzel kapcsolatosan csak annyi tapasztalata van, mint a legtöbb hithű hindunak, akik rituálisan magukra fröcskölik a folyékony elemet, belemerülnek, orrukat befogva, szemük hunyva, egy szentélybéli kádba vagy egy folyóba.
Gyanúm, hogy a vízen lebegő jógik csak a naív közönség hiszékenységével élnek vissza némi lábficamok segítségével, mulatságos módon igazolódott, mikor egy kicsivel később olvashattam egy beszámolót a dologról az International Journal of the Science of Yoga hasábjain(34); a periodikát a Santa Cruzban működő intézet adta ki. A cikk szerzője kitér rá, hogyan keresett Srí Jógendra pár hónapon át egy híres gurut, aki Kasmír hegyei között rejtőzködött - míg végre rátalált. Ennek a gurunak "adománya volt a lebegés a víz felett, méghozzá a plavini pránájáma mesterfokú tudásának erejével, és ezt a tudományát be is mutatta, mielőtt Srí Jógendra távozott volna tőle". A következő képen - egy fotón - ott látunk egy férfit, aki kényelmesen lebeg a víz színén, a hátán, két kezét a feje mögött összefonva. S a fénykép szövege, a magasztalás szavaival: "A jógalégzés plavini-folyamatának mesterfokú ismerete lehetővé teszi, hogy a növendék lebegjen a víz felett, mint azt e fotó mutatja. Az alkalmazott testhelyzet a hagyományos Hal-tartás".
Akkor megkerestem, mi pontosan a plavini pránájáma. Abból áll, hogy "szüneteltetjük a légzést a tüdőn kívül - vagyis nagy mennyiségű levegőt nyelünk -, miközben elménket a szemöldökök közti pontra összpontosítjuk, míg el nem ájulunk".(35) A fentebbiek szerzője, dr. Bernard kifejezetten int:
"a kezdőnek nem tanácsos ennek gyakorlását próbálnia". Mint az ilyen erőfeszítések jutalmát, lebegteti meg a Hatha Jóga Pradipika a következő ígéretet: "ha a has teli a testben szabadon keringő levegővel, a test könnyeden lebeg, még a legmélyebb vízen is, akár a lótusz levele."(36) Egyszerűbb útja is van ennek.
Foglaljuk össze: a Hatha Jóga által előidéződő, demonstrálható jelenségek semmivel sem csodásabbak vagy kevésbé csodásak, mint a felhólyagosodások és stigmák, az anesztéziák, katatóniák, hallucinációk, amelyek hipnózis során vagy hisztérikus állapotban mutatkoznak. A Hatha Jóga: sajátos módszere ilyen jelenségek kiváltásának, főként az önhipnotizálás technikáira épít, ahol is az eszköz légzési, vérkeringési vagy más belső, zsigeri manőverek sora, ismételgetett invokációk, hasistípusú drogok. Hogy mindez olyan nagy hatással lehet a nyugati érdeklődőkre, alkalmasint az ilyen jelenségeket előidéző technikák rendszerezettségében, valamint a hozzájuk fűződő misztikus értékekben kereshető. Az első tényező lehetővé teszi, hogy hathatósabban jelenítődjék meg az elme ereje a testi funkciók felett, mint bármely nyugati iskola kifejtésében, ám ennek ára megannyi eltúlzott-erőszakolt, nyakatekert, önlealacsonyító eljárásmód. Így marad a kérdés: hogyan állunk a misztikus értékekkel, amelyek a jóga végső, legfontosabb vonatkozását jelentenék.

A misztikus vonatkozás
A jóga végső célja a szamádhi, a misztikus Egység. "A só, ahogy a vízben oldva eggyé válik avval, olyan, mint mikor az átma és elme eggyé válik, ezt nevezzük szamhadinak."(37) Ám a szónak láthatóan eltérő jelentése van különféle kontextusokban. A Gheranda Szamhitá hatféle szamádhit ad meg, ezek hat különböző módszerrel érhetők el.(38) Akadnak fordítók, aki a 'meditáció', a 'kontempláció', az 'abszorbció' szavakkal helyettesítik; mások transzról, eksztatikus áldásról beszélnek; s vannak, akik azt mondják: 'csúcs-tudatosság', netán 'mély álomtalan álom'.
Ennek ellenére a különféle források jókora átfedések jegyében értenek igenis egyet a szamádhi bizonyos alapjegyeit illetően. Ezek, elsőként fiziológiai szempontból tekintve: minden alapvető életfunkció visszafogása, tehát a szívverésé, az vérkeringés lüktetésé, a lélegzésé, az emésztésé, ekképpen a test bizonyos hibernálása. Elmebéli-lelki vonatkozásban a szamádhi, azt mondják, "tiszta" tudatosság lenne, vagyis tárgy nélküli tudatosság, más szóval, olyan tudatosság, mely csak saját maga iránt érdeklődik. Így magába fordulván, a tiszta tudatosság behatol az Igaz Valóba, az átmába, mely az érző ego mögött van, azon túl. Az ego - átmeneti jelenség, az átma változhatatlan, így hatja át a jelenségvilágot, része és burka a Brahmának, az Egyetemes Szellemnek, melyet tartalmaz és amely tartalmazza őt. Végezetül, ha érzelmileg nézzük, a szamádhi az áldottság állapota, beálltát alak nélküli fényesség megjelenése jelzi, mely minden mást kiolt.
A szamádhi tarthat pár percig, pár óráig, pár napig. Létezik azonban "végleges szamádhi" is, melybe egy szent ember akaratlagosan lép be; ezzel együtt jár a test és a testhez kötött ego halála, ellenben az Igaz Való, megszabadulván az újjászületés kerekétől, szakadatlan egységben marad az egyetemes szellemmel. E végső szamádhi kivételével a többi esetben az elme mindenkor visszatér az érző egóba, s nem is őriz maradandó, pozitív emléket az Egységről, melyet tapasztalhatott.
Az Igaz Valónak ekképpen semmi köze a freudi értelemben vett tudattalanhoz vagy a jungi kollektív tudattalanhoz. Mert a tudattalan, ahogy mi értelmezzük, elsősorban az álomban nyilvánul meg, míg a hindu filozófiában az álmodás is az ego funkciója, nem az Igaz Valóé. Csak "mély álomban", amit álomtalan álomnak kell értenünk, csakis ott érhető el az Igaz Való.

Akkor tehát a szamádhi a "mély álom" fogalmával lenne azonosítható? S ha ez így van, hogyan nevezhető "csúcstudatos" vagy éppen "kontemplatív" állapotnak? Nincs-e itt inkább valami kómás "tudatosságalatti" vagy "tudatossághagyta" állapotról szó akkor? A válasz: az indiai filozófia vagy nem tekinti egymással ellentmondóaknak ezeket a meghatározásokat, vagy közömbös a köztük fennállható ellentmondások iránt. A Brahma maga a teljesség és a hiány, a minden és a semmi, az egyedül-lét és az együtt-lét, méghozzá mindez ugyanakkor és semmikor. Az elmének azt az állapotát, mikor a tudatosság minden tárgyától visszahúzódik, minden tartalmából elürül, semmin sem töpreng, a nyugati pszichológia az öntudatlanság állapotának nevezné. A keleti filozófus nem szállna vitába az ily jellemzéssel, de megjegyezné, hogy mindenesetre "tiszta tudatosság" van itt jelen. A párbeszéd akkor így folytatódhatna, például, pár főbb gondolat mentén:
Kérdés: Mikor "tiszta tudatosságról" beszél a micsodának
a tudatában levését érti ezen?
Válasz: Annak magának a tudatában levését, természetesen.
Kérdés: De ki tudatos annak tekintetében, hogy tudatos: az a személy, aki a szamádhiba belépett?
Válasz: Nem, a szamádhiban az ego nem létezik többé. Ott ego nélküli Igaz Valója van az Igaz Való tudatában.
Kérdés: Akkor hát, ha a személy mind közönséges önvalója megszűnt létezni, ez a személy nem lehet többé tudatos, s önnek el kell ismernie, hogy ez az illető a tudattalanság vagy a tudat nélküliség állapotába lépett be.
Válasz: Pontosan. Belépett egy csúcstudatosság állapotába, melyet úgy is nevezünk, hogy "samadhi", vagy "kontempláció", vagy "egynek lenni a valósággal".
És így tovább és tovább: a körhinta pörög, csak pörög.
Hogy a szamádhi a "mély álom"-mal lenne azonos, az Upanisadokban jelenik meg először - és követhető innen az útja egészen olyan modern misztikusok írásaiig, mint Krisna Menon; jóllehet a kortárs hindu akadémikusok megpróbálták "elmagyarázni" a dolgot. Mivel a kérdés némiképp érdekes az indiai filozófiával és indiai misztikával kapcsolatos tévképzetek terjedése szempontjából, talán nem lesz haszontalan, ha idézem a főbb Upanisadok néhány részletét.

Prasna Upanisad
"4. kérdés
Akkor Szaurjájanin Garga megkérdezte őt: "Becses Úr! Az emberben, íme, ki az (miféle képességek együttese az), aki alszik, ki az, aki ébren van, mi az a befogadó erő, mely az álmot látja. Kié a boldogság, amit ezek élveznek? Kiben foglaltatik mindez?"
Felelte Pippaláda: "Garga! Csak ahogy a lebukó Nap sugarai, mind egy szálig odagyülekeznek ama fénykorongba, aztán onnét folytatódnak, ha Az ismét feljő, látod, így gyűlik meg minden az elmében, mely megannyi dolgok Uralkodója; ezért, hogy az egyén nem hall, nem lát, nem érez szagot, ízt, nem szól, nem fog, nem élvez semmit, nem ürít, nem mozdul, s azt mondják, alszik. Az éltető lélegzetek tüzei vannak csak ébren e testben... Íme, e befogadó elme élvezi önnön nagyságát, alvó. (Ám) ha az elmének ura a benső fény, nem álmodik álmot; itt ebben a testben a mély álomnak boldogsága foglaltatik akkor. Pontosan úgy, drágám, mint madarak térnek a fészkükre, ilyesképp szívódik fel minden Végső Önmagába...""(39)

Mandukja Upanisad
Ez az alapfontosságú szöveg az Om helyes ejtését érintő vitával kezdődik; az Om az Igaz Valót jelöli; a dolog folytatását:
"Ez az Önvaló a Brahman; és ez az Önvaló négy fokozatból áll... Az éber állapot a külső tárgyak tudásával az első fokozat… Az álom állapot, mely magában élvezetet rejt, s nincsenek ott nyers tárgyak, a második fokozat. Mély álom ez, ahol az alvó nem érez semmi vágyat, nem lát álmot - mély álom állapota, egyesített, tiszta tudás egyetlen tömege, csak áldást élvez - ez a harmadik fok... Nem fogad se kintről, se bentről semmit, sem nem tud, sem nem nem-tud; az áthatolhatatlan, leírhatatlan, nevezhetetlen, az egy Való tudatosságának egyetlen formája, a jelenségvilág tagadása, a Békés, a Boldog, az Egy másik nélkül, ezt tartják akkor a negyedik foknak; ez az Önvaló, ez az a dolog, ami megvalósítandó."(40)

Csándogja Upanisad
"6, 8, 1-7. Uddálaka Aruni mondta fiának Szvétakétunak: "Tudj tőlem, drága fiam, az alvás állapotáról. Amikor valakiről azt mondják, alszik, egyesül ő, drágám, a Valósággal; eléri (apiti) az ő saját Önvalóját (Szvám); azért mondják róla, hogy alszik (szvamapiti): ő akkor valóban eggyé vált saját önvalójával...""(41)
"8, 1, 4. Mármost ez a komolyság (a mély álom), mely a fizikai állapot fölé emelkedik fel, eléri a Legfőbb Fényt, eléri saját veleszületett formáját; ez az igazi Önvaló; vagyis a halhatatlan, a félelmet nem ismerő; ez a Brahman..."(42)
"7, 11. "Mikor valaki mélyen alszik, a teljes komolyságban s álomtalanul, íme, ez az igazi Önvaló; Ami halhatatlan s félelmet nem ismer; Ami a Brahman...""(43)

Brihadáranjaka Upanisad
"14-20 ...Adzsatasatru kézenfogta Gargát; elérkeztek egy alvó emberhez; ezt Adzsatasatru nevén szólította: "Ó, fehér ruhában hatalmas, Szóma, király!" ... Adzsatasatru kérdezte: "Mikor ez az ember aludott... hová ment el? Honnét jött vissza mostanra?" Ezt Garga nem tudta. Adzsatasatru: "Mikor... aludott, öszszegyűjtötte az érzékek tudását képességeit, s aludott az éterben, mely szívbelseji; amikor húzza (be magába) mind e képességeket, akkor a személy alszik; akkor a szaglás érzéke visszahúzva, a beszéd visszahúzva, a szem visszahúzva, a fül visszahúzva, az elme visszahúzva. Amikor álmában ő mozog, mind e világok: ő; roppant király ő, íme, vagy elsődleg Brahman, vagy emelkedik magasba s hull alá; pontosan mint egy roppant király, gyűjti erőit, mozog országában, mint s hogy kedve, ugyanígy e személy gyűjti be érzékeit s mozog testében, mint kedve néki. De hogy mély álmon, nem éber már semmire; hetvenkétezer ér fut szerte a szívből, szerte a testbe; visszatérve rajtuk át a testben ott leledzik ő; mint fiú, mint nagy király, vagy mint épp egy elsődleg Brahman, túláradó boldogságot élve, elérve, lefeküszik, így aluszik... Ez titkos leírása annak, mi valakit befogad; az Igazság Igazsága; a képességek az igazság; mert övék ő, az Igazság ő.""(44)
"4, 3, 2-7 "...Elaludván, áthatja ő máris e világot s minden formáját a halálnak, vagyis a földi tetteket... 9. ...Ebben az állapotában a személy maga-kivilágította... 21. ...A mély álom emez állapota az Önvaló formája, melyben nincs vágy, nincs lehelete se gonosznak, erénynek, félelemnek; egyként, ölelve szerettétől, nyitottan bárminek, kint vagy bent, még így is e személy az Önvaló ölelésében... öntudatlan bármi dolgában, kint vagy bent; ez néki ama formája, melyben minden vágy megvalósult, melyben az Önvaló egymaga létesíti a vágyat, melyben nincs vágy van bánat...""(45)
Végezetül Krisna Menon:
"A mélyálom állapotban szórja sugarát az az elv, melyre az "Én" mutat. Ott az elme szétolvadott, ezért nem is képes érzékelő befogadására. Amikor az elme ráirányul, átváltozik azzá, elvesztvén az elme-jellemzőket. Ennek neve szamádhi."(46)
Mindez úgy hangzik, mint egy Himnusz Thanatosznak - azt hiszem, valóban ez is legmélyebb jelentése. A szamádhi álma-se, transzos alvása-álma valóban Thanatosznak hommage: a halál gyakorlása, miközben előkészülés lenne a "végső szamádhi"-ra, melyben el is tűnik (minden, a ford.).
Az álom, normális esetben, nem produkálható semmiféle akarati gesztussal, és az álomtalan alvás még kevésbé. A Szamádhi megkülönböztető jegye, hogy így produkálható. És mert a jóga első és végső célja a Védikus-korok óta épp ez volt s maradt mindig: a szamádhi misztikus egyesülése - jobb helyzetben vagyunk már, íme, hogy megértsük a látszólag perverz technikák mögötti legvégső értelmet. Rendszeres felkészítése mindez a testnek arra, hogy önnön elrombolását elfogadja-előlegezze, méghozzá akaratlagosan-maga, fokozatok állapotain át - az éltető lélegzet szüneteltetésén kezdve, tovább a tudatosság időleges felfüggesztésén át, el egészen a végső lépésig.
A testnek ezt a negatív értelmű felkészítését csak úgy lehet elérni, ha minden fizikai funkciója felett uralmat szerzünk
- elsősorban a vegetatív idegrendszer által kormányzott, nem ellenőrizhető terepeken. Minden testi reflexet, mely a túlélést segítené, el kell ragadni Erósztól, Thanatosz szolgálatába kell kényszeríteni. Ha valamely (testi, a ford.) szerv funkciója megfordítható, ezt meg is kell tenni - bármi áron. Így kell a test alsó nyílásait, melyeknek ürítés lenne céljuk, a befogadásra fordítani. A befogadásra rendeltetett szerveket el kell zárni, le kell pecsételni, a világ számára áthatolhatatlanná kell tenni. Ha ez nem érhető el teljességgel, legalább időlegesen fel kell függeszteni működésüket: lélegzet, szívverés, ütőér... A szemgolyók; ahogy vad villogással fordulnak úgy, hogy csak fehérjük mutatkozzék vakon ennek a bizonyos világnak.
A jógi, ahogy a test különféle szerveit tekinti, hasonlítható ahhoz a tapasztalt katonatiszthez, aki egységét különleges, veszélyes, végső soron öngyilkos feladatra készíti fel. Egységét tökéletes állapotban kell tartania; hogy abszolút engedelmességre számíthasson, rend legyen, fegyelem, tisztaság és hadrafoghatóság stb. Szigor kell, hogy ennek morálját megőrizzék, mely megértéssel jár párban. Másképp fogalmazva: a testnek csúcsformában kell lennie ahhoz, hogy képes legyen megsemmisíteni önmagát, részben vagy teljességgel, méghozzá akaratlagosan. Ez az oka annak, hogy a kígyó-életerőt, mely a gerinc tövében pihen, fel kell ébreszteni, felfelé kell kényszeríteni a szemöldökök közt lelhető Parancsoló Központhoz - s onnan bele Siva, a Pusztító ölelésébe.
A keresztény aszkéta azért gyilkolja testét, hogy az mielébb visszaváltozhasson porrá. A keresztény aszkéta az egyenes utat választja; a jógi élete a csigavonalban tékozló fiúé. Neki fel kell építenie testét az önmegsemmisítés csúcs-nem-érzékelő eszközévé. A megsemmisítés aktusa a szamádhi. Ezen túl aztán nincs viszont Égi Atya, nincs mosolygó Szűz, szerető Vőlegény, senki nem vár. Csak az Igaz Való vár, ennek tulajdonságai pedig mind negatívak - "se alakja, se láthatára, se vége"; akit így hívogatnak: "neti, neti", vagyis "nem ez, nem ez"; a végső Hiány - ahogy összepréselődik az így vagy úgy ejtett Om szó hangzatanyagába.
Nem csoda, hogy ennek a borzadályos alászállásnak a szikláit benövi mindenféle növényzet - ezek a csodás sziddhik. Mert aki hatalmat nyert a halálon, ugyan nincs-e akkor már csodálatos erőknek is a birtokában? Ha egyszer rájött, hogy az érzékek világa illúzió, ne gondolhatná-e úgy, hogy a tér, az idő, a nehézkedés világa ugyanekképp szintén illúzió.
Ahogy teltek a századok, a szirteken a növényzet egyre bujább lett, és a mászók testhelyzetei mind ficamosabbakká, groteszkebbekké váltak. Reagáltak pedig ők arra az örök emberi-létezési tragédiára, hogy az eszközök önmagukban létező célokká válnak.
Pantandzsali Jóga Szutrái, egy-két évszázados eltéréssel talán, ugyanabból a korból származnak, mint Arisztotelésznek a Logikája. A Hatha Jóga Pradipika és a hasonló művek egybevágnak, így hasonlóképp lazán vett korlátok között tekintve a dolgot, az arisztotelészi tudósok eszmevilágával. Amaz is, ez is: az emberi elme nagy és eredeti kalandjának steril, pedáns párlata. Ám míg az athéni tudósok a szavak szőrszálait hasogatták, a szvámik a hasi zsigereiket forgatták így és úgy; és miközben
a skolasztika ma már a messzi múlt, a jóga nem az. Emlékezzünk Erasmusnak a hajdani skolasztikusokról fogalmazott epigrammájára: "Teljes sötétségben kutatják azt, ami seholsem létezik" -, de akkor, vigyázzunk, az indiai misztikus ezt a kijelentést máris ténynek fogná fel, sőt, olyan programnak, melyet szó szerint követnie kell.
Nyugati emberek sokan próbáltak behatolni a jóga világába a legnehezebb utakon, s köztük is dr. Bernard volt talán a legkitartóbb, a legszerényebb, a leginkább őszinte. Utolsó művét a Hatha Jógáról sok évnyi odaadó gyakorlatozás után írta meg, és ennek a kicsiny műnek a Mutatójában két megindító értelmezés áll:
Csodák, mindmegannyi áthatolhatatlanság.
Természetfölötti, feltáratlan.

A nyomasztó múlt

I

A szexualitás veszélyei
Indiában ma is újdonság a pszichoterápia; gyakorlói kevesen vannak, előrehaladásuk is lassú az asztrológusok, szvámik, ajurvedisták, hakimok és minden úton-módon "csodatévők" (sarlatánok?) világában. Mármost ami ezt illeti: a vezető irányzat Freud és Adler nem ortodox, eklektikus kombinációja.
Freud, ahogy az egyik ottani pszichiátertől hallhattam, "késztetéseket ad nekünk az indiaiak mindennapos, gyötrelmes szexuális és emésztési kérdéseiben; Adler ugyanakkor a dédelgetett kisebbségi érzések címkéjét biztosítja".
Jungnak meglepő módon nincsenek követői, könyveit alig olvassa a szakma, még annyira sem a művelt nagyközönség. Nem kedvelik őt, mert állítólag félreértelmezte az indiai filozófiát és vallást, és "mit sem értett meg Indiából". A háttérmotívum itt: valamiféle mitológiai parochialitás. Európaiakat szeretettel várnak Indiában, hogy Oidiposz királyról hallgassák őket, ám a hindu Pantheont hagyják békén.
Mikor reménykedve kerestem "nekem megfelelő" indiai pszichiátereket, hátsó gondolatom az volt: betekinthetek az indiai lélek kevésbé nyilvánvaló rejtelmeibe; közelebbről, megtudhatok valamit arról, hogyan is reagál India a társadalmi hagyományok és vallási hitek "erózióira".
Informátoraim többsége tagadta, hogy bármi jelentősebb különbség létezne a nyugatiak és az indiaiak pszichés állaga között. Az eltérések, fejtegették - nos, azok nagyon is ott vannak a felszínen, avval kész. A tudattalan világában viszont minden ember egyforma, függetlenül a faj, a hit, a vallási hagyományok jellegétől. Egy elfojtásos neurózis vagy egy depressziós pszichózis ugyanazt az "utat" járja, ugyanazokat a tüneteket produkálja Európában, Amerikában - avagy Indiában. Hadd említsem meg itt, előre- és közbevetőleg, hogy a japán piszchiáterek többsége épp ellenkezőleg vélekedett: a japán id struktúrája, mondották, egészen külön ügy, nyugati ember azt meg nem értheti.
Meg sem próbálom eldönteni, melyik csoportnak van igaza, s hogy az elme tudattalanja-tudatalattija valóban azonos-e az emberi faj minden egyedében. De az a konfliktustípus, melyhez "használják", valamint a szimptómák, melyekre általánosságban reagál, bizonyára jellemzőek: nem csupán az egyénre, de arra a kultúrára is, amelyben él; és ez azonnal kiderült, mihelyt konkrét kérdések taglalására került sor. Például a jógaintézetek és a pszichiátriai klinikák betegeinek leggyakoribb panasza olyasmi volt, amit a Nyugat ilyen arányban nem ismer: férfi spermatorrhoea - értsd, magvesztés éjszakai ömlések vagy patologikus folyások révén. Ha valós, ha képzelt volt az ilyesmi, tény, hogy a vele járó panaszok ilyesképp hangzottak: koncentrációfogyatkozás, emlékezetgyengülés, egyáltalán, a fizikai képességek gyakorlásának csökkenő lehetősége. Akik a The Twice-Born című könyv szerzőjét, G. Morris Carstairst tájékoztatták ilyen kérdésekben egy igen átlagos radzsaszthani faluban, úgy nyilatkoztak: negyvenöt beteg közül harmincegy hiszi azt, hogy spermatorrhoeában szenved, "vagy valami efféle betegségben, mert ilyenre írtak fel neki ellenszert".(47) Ha nem is pontos statisztikai adatokkal, de valami hasonló kép alakult ki, ahogy jómagam elbeszélgettem némely pszichiáterrel és gyakorló orvossal, akik nagyvárosi középrétegekbe tartozó, jómódúnak nevezhető pácienseket kezeltek, művelt embereket. S ha az ajurvéda terápiát tekintjük, az így meghirdetett harminckilenc "legnépszerűbb" orvosszer közül tizennégy szolgált a spermatorrhoea remélhető gyógyítására. Ebből az ember azt a következtetést vonhatja le, hogy a hindu férfiak jókora hányada fél a spermával kapcsolatos fogyatkozásoktól.
A dolog oka, mint erről már szóltam, nyilvánvalóan igen egyszerű: eleven ma is az a hiedelem, hogy az "életnedv" a vérből desztillált attar, minden cseppjével valóban életadó, s furcsa módon még legtermészetesebb "új-életet-adó" felhasználása is a test és a szellem fogyatkozásával jár. Ezért tartják oly nagy becsben - az önmegtartóztatást, a brahmacsarját. Gandhi, aki a nemzet lelkére oly alapvető befolyást gyakorolt, rendíthetetlen, szinte fanatikus híve volt a brahmacharyának, méghozzá fizikai és vallási okból egyaránt. Tagadta, hogy a "szex", eltekintve szaporító szerepétől, valódi emberi szükség volna; és mert Indiát eleve sújtotta már a túlnépesedés, a teljes önmegtartóztatás - egyfajta békés együtt nem működés a nemek közt - nem csupán a társadalom javát szolgálta volna, de az emberi egészséget is: Hosszú önedzés eredménye lehet csak, "hogy viszszafogjuk és asszimiláljuk az életnedvet. De ha e nedvet valóban megfelelően konzerváljuk, mérhetetlen energiává és erősséggé alakul át."(48)
Amikor Gandhi önmegtartóztatást esküdött, rájött, hogy "az íny feletti kontroll az eskü megtarthatásának első lényegi része".(49) Egyik élethossziglani foglalatossága maradt a különféle étrendekkel való kísérletezés: "Láttam, a brahmacsári ételének szűkre fogottnak, egyszerűnek kell lennie, fűszerezetlennek, valamint - ha egy mód van rá - főzetlennek... Hat éves kísérletezés vezetett rá ekképp, hogy a brahmachari eszményi étke a friss gyümölcs, a dió". Még a tej is veszélyes, mert hogy: "A legcsekélyebb kétség sem lehet felőle, hogy a tejes étrend a brahmacharya eskü megtartását nehézzé teszi." A Mahatma felfogása szerint a tejes pirítóstól úgy kellett félni, mint a farkastól.
Gandhi szélsőséges eset volt; mégis, elmondható, hogy a hinduknál mintegy nemzeti ügy az étrenddel való bajlódás, elsősorban annak érdekében, hogy "hideg" ételekre korlátozódjék végül, melyek az éltető nedveket szenvedélyeket nem ébresztve serkentik, feledhetők legyenek a "meleg", fűszeres étkek, melyeknek hatása épp ellenkező. Különböző válfajai vannak emez "étrendközpontúságnak", de a szexualitás szempontja mindegyikben előjön.
Az a sarkalatos hiedelem, hogy a szexualitás fizikailag is, szellemileg is csökkentebb értékűvé tesz, természetesen kialakítja - nyílt vagy titkos közmegegyezés formájában - a "csábító", a nő iránti ellenérzéseket. Hiszen ő lenne a veszedelmes fogyatkozások oka. Tükröződik e felfogás az élet négy színpadával-fokával, esetleg évszakával kapcsolatos hindu felfogásban is: a Diák önmegtartóztatásban él; a Ház Atyja családot alapít; az Elkülönült Személy, aki nem él már szexuális életet a feleségével, de még a háztartás részese; a Szanjászin, aki elvágott minden társadalmi és szociális köteléket, és kizárólag vándorolva él, szent emberként. Ekképpen a négy évszak közül három is a cölibátus jegyében van, csak a második "színpadon" zajlik nemi élet, ám ez a fokozat csak átmenet a zarándok útján, ahogy a brahmacharya egyik állomásától a másik felé halad.
Az máris lehetetlenné teszi férj és feleség szívbéli, emberi kapcsolatának kialakulását, hogy a házasságot elve "úgy szervezik össze", valamint hogy a közös háztartásban a "magánjellegűségnek", intimitásnak semmi tere. Ez így megy, míg
a felek végül középkorúak nem lesznek, amikorra a gyerekek gondozása és sorsa, mindenféle közös gyakorlati teendő létrehoz valami megkésett, de semmiképp sem romantikus "köteléket". A két fiatal ember, a férfi és a nő idegenként találkozik, és hosszú időn át a megosztott ágy vagy gyékény marad a kettejüket összekötő kizárólagos kapocs. Nappal jószerint sohasincsenek kettesben, gyakorlatilag még alkalmuk sincs elbeszélgetni egymással, mert az idősebbek társaságában az ilyesmit kihívó viselkedésnek tartják. Intellektuális társas viszony, emberi megértés, közös érdeklődés: mindez oly fokig hiányzik, hogy európai szemmel nézve az már szinte embertelen. Megemlítettem ezt egy indiai barátomnak, így felelt: "Miért, mit akarna? A házasság világi, társadalmi szerződés." A "társadalmi"-t úgy értette, hogy a két család társas viszonya. Még olyan rendkívüli személyek, mint Gandhi és Nehru is csak kései éveikben értették meg, hogy a feleséggel megértő társas viszony is kialakulhat. Gandhi írja önéletrajzában: "Mondottam már, Kaszturbai írástudatlan volt. Nagyon szerettem volna tanítgatni őt, de a szerelem örömei erre nem hagytak időt. Például, hogy nem is lett volna tanulni kedve, másrészt meg, hogy éjszaka kellett volna azt is. Az idősebbek jelenlétében nem mertem találkozni vele, hát még beszélgetni."(50)
A hinduk pantheonja nem ismeri Éroszt; helyét Káma foglalja el, a Vágy első számú ereje. A szexualitás az egyetlen módja, hogy a fiatal férj kivívja feleségének elismerését, és az egyetlen "érzés", melyet nyújthat néki. Ugyanakkor a szex állandó aggodalom tárgya, lévén hogy a test és az elme erőinek fogyatkoztatója. Ennek eredménye az, hogy a szexualitással kapcsolatos indiai felfogás kétarcúbb, mint bármely más nép körében. Egyrészt ott a nemek dermesztő elkülönítése, a prüdéria, az önmegtartóztatás testi-lelki előnyeinek magasztalása, "hideg" ételek fogyasztása, az éltető nedv mohó gyarapításának óhaja. Másfelől: a lingam-kultusz, a csupa-szex-mitológia, a szentélyek erotikus szobrai, melyek a kopulatív akrobatika legfantasztikusabb testtartásait "okítják", ott a Káma-szútra szerelemművészeti tananyaga, ott vannak a legvérforralóbb curry-k, sehol másutt a világon nem lehet ily bőségben, ily nagy választékban vásárolni a szerelemserkentő készítményeket, fűszereket. Vessük össze ezzel - bár a viktoriánus erkölcshajhászás képmutató volt -, igen, vessük össze vele azt, hogy a viktoriánus korban a pőre testű szoboralakokat leplekkel vonták be, valláserkölcsi előadóteremmé változtatták volna a világegyetemet. Elméletben még a középkor is tisztességgel egyértelmű, következetes magatartást tanúsított a szex dolgában: hangsúlyozván a lélek élete és a test gyarlósága közti ellentmondást.
Indiában az ilyen ellentmondás még mélyebb rétegekig "ásódik". A legismertebb - mégis a legmegdöbbentőbb - példája ennek a lingam kultusza. Milliók hordják láncon a nyakukban. Alig akad falu, ahol ne lenne Sívának szentelt fülke, benne a hengeres alakú kő, ahogy ott áll egy lukba meredve. A napnak bármely szakában láthatjuk, hogyan áldoznak neki lányok-asszonyok, általában vajjal és mézzel kenegetve a fallikus oszlopot, anélkül, hogy látszana rajtuk, bármiféle tudatában lennének annak, mit cselekszenek. A bazárokban mindenütt kapható - mondjuk ki - a fasz. Főleg a szent Benareszben, ahol egész utcák olyanok, mintha férfi nemiszervből nőtt vadonok volnának. Van lingam minden méretben, minőségben. De hogy minek a jelképe egy-egy ilyen alakzat, mintha valamelyest messze távolodott volna a tudatos elmétől. Azt mondom, "valamelyest" -, de hogy mennyire messze, nem tudni. Egy Kalkuttában meglátogatott pszichiáter azt mondta: "Ha egy benaresi bazárban utalást tenne rá, mit jelent a lingam-forma, nem úszná meg ép bőrrel." Lehet; nem próbáltam ki; de csak a védekező gesztus erősségét bizonyíthatná. Hasonképp: nehezen hihetem, hogy azok a nők, akik a lingamot a szent helyen "érintik", ne lennének tudatában - a műveltség vagy
a tapasztalat valami fokán -, mit művelnek s mivel. Annál is inkább, mivel a lingam kultuszának eredetét jócskán részletezik a Puranák, s a dolog azért az indiai néphagyomány szerves, ismert eleme. A Lingam Purana változatában például amikor Brahma, Visnu és kíséretük meglátogatták Sivát, szexuális aktus közepén kapták őt Durgával, nejével. Siva, ittasult szenvedélyében nem is vett tudomást róluk, folytatta tevékenységét; ám ahogy utána elmondták neki, mi volt, hogy volt - ő maga és Durga meghalt szégyenében, mindketten ugyanabban a testhelyzetben, ahogy "rajtakapták" őket. Siva akkor közölte, hogy a hithűnek őt az ő lingamja jelképes formájában kell imádnia, melyben ő az örök életre jutott.
Az, hogy a legendában egyszerre jelenik meg a szexualitás szégyenkező eltagadása és diadalmas érvényesülése, utal a hindu hit ilyesképpeni mély kettősségeire. A szentélyek erotikus faragványai, ahol is luxuskivitelben és lázasan jelenítődik meg a mindent elárasztó valóság és mindenen túlburjánzó képzelet, ábrák százaiban, a falakon, azt a képzetet kelti a látogatóban, hogy szentséges bordélyba került, az istenekébe; és ennek a szentélybeli táncosok is jelenbéli kézzelfogható, hús-vér hitelesítői csupán. A mindenütt előforduló színes Siva-reprodukciók, amelyeken együtt van a csábító Parvátival, Krisna pajzánkodik a Gopikkal, a lingamimádás - szüntelen emlékjelek a teremtés előtti erők idézésére; együtt és külön a fondorlatos bujaság jelképei; ugyanakkor a szexualitástól félni kellene, a nemiségtől óvakodni volna ajánlatos, és a jelkép tagadja jelentését. Íme, újabb példája az ellentétek figyelmen kívül hagyásának, a logikai ellentétek békés egymásmelletiségének az érzelmi szférában. Az indiaiak gyűlölik, amit szeretnek és szeretik, amit gyűlölnek - még jobban, mint ez más népeknél szokás.(51)

A beszennyeződés veszélyei
Az alapképlet szinte mindenre érvényes, ami számít - nők, szülők, ennivalók, istenek, angolok. Érdekes ilyen szempontból például a testi tisztasággal kapcsolatos viszony. Egyrészt a tisztaságos tisztaság elérése a cél, mindenféle ritusokkal, másfelől ott a környezet - enyhén szólva - mocska. A mosdási szertartásokat érdemben sokkal inkább motiválják a vallási, mint a higiéniai szempontok, és az orthodox hindu fürdési módszer aligha fedi a szó által kifejezhetni vélt fogalmat, a tisztálkodásét, inkább annyi történik, hogy így-úgy jelképes módon
a testre vizet fröcskölnek, a hagyományosan előírtak szerint. A "skála" másik végén ott a szent emberek némelyike által gyakorolt teljes "testelhanyagolás"; a hagyományosan hosszú, mosatlan haj, poros és ragacsos fürtök aláhulló sokasága, mintha fejen hordott lábtörlő lenne; több hüvelyknyire megnőtt körmök; retkes test. A Maharisi, az utolsó nagy guruk egyike élt meg életében ilyen korszakot. Jelenti ez az anyagi jellegű test megvetésének kifejezését, ám sokszor nem különböztethető meg a szenny iránt érzett beteges vonzalomtól.
Ez ismét elvezet egy korábban már említett témához - hogy az orthodox hindu felfogásban milyen nagy szerepet játszik az emésztés. Carstairsnek harminchét megkérdezettből harminchét kezdte egy átlagos napjának leírását azzal, hogy "elvégzi székletét, aztán megfürdik", és "olyan volt ez, mintha

Tisztelt Uram!
Az utóbbi három évben az agyam komolyan foglalkozik azzal a gondolattal, hogy összeházasodjam egy bizonyos lánnyal.
Első alkalommal akkor találkoztam vele, amikor ő tízéves volt.
Ettől az időtől fogva ő többször közeledett hozzám, de valahányszor úgy adódik, hogy találkozom vele, a testem reszket, a szívverésem felgyorsul, és egyfajta testi gyengeséget érzek.
Újabban megtudtam, hogy ő is ugyanettől a bajtól szenved.
Kérem, tanácsoljon nekünk valami orvosságot erre.
Köszönettel és őszinte megbecsüléssel:
(aláírás)
a nap két alappillére volna".(52) Az indiai falvakban szinte sehol sincs vécé, és a dolog úgy történik, hogy a nap kezdetén mindenki kimegy valahova a földekre - az egyik oldal a férfiaknak, a másik a nőknek van fenntartva -, viszik magukkal a lothát, a vízzel töltött fém edényt. Primitív falvakban a lotha méretét tekintik a "hithűség" mértékének. Részletes leírása van az egész procedúrának: ahogy a földdel-vízzel történő tisztálkodás zajlik. A Nitja Karma, a brahmin kézikönyv huszonhárom passzust szentel mindjárt a tárgykör első felének.(53) Csak összevetésképpen: az Ótestamentum írói két mondatban intézték el a kérdést(54); és tudomásom szerint egyetlen nagy vallás sem foglalkozik ezzel ilyen részletesen, csaknem megszállottan. Az egyik szembeszökő mozzanat a bal kéz tabuja: mivel kizárólag és mindig ez a kéz végzi a széklettel kapcsolatos tisztálkodást, sosem minősül egészen tisztának, ételhez nem érhet. Következésképpen étkezéskor a bal kezet úgy tartják, hogy lehetőleg ne is lássék; ünnepibb alkalmakkor, főleg ha európaiak vannak jelen, a társaság öntudatosabb tagjai még magukhoz is szorítják karjukat, mintha láthatatlan hurok kötné testükhöz, netán kór sorvasztaná.
A balkéz tabujának racionális oka a fertőzésveszély; s az ettől való megszállott félelem az érinthetetlenség koncepciójának közel rokona. A népességből csakis a kivetettek érinthettek
- munkájuknál fogva - levágott barmokat, mocskos vásznakat, elsősorban pedig ürüléket; ezért aztán, hogy a velük való bármilyen érintkezés - ugyanannak a forrásnak a használata, sőt, bizonyos vidékeken már egy kivetettnek a látványa is - fertőződés okának számított. Amikor Gandhi elkezdte az érinthetetlenség elleni kereszteshadjáratát, tüntetőleg asramja latrináinak tisztításához látott, a bélműködés szépségeit isteni csodaadományként énekelvén meg. Vagyis ekképpen mintegy "ellenirányú" fordulatot hozott a latrina-tudatosságba.
Összefüggő rendszert alkot tehát mindez - a kényszeres rítus, a fertőződésfóbia, a közös étkezés tabui, a merev társadalmi elkülönülés. Ahogyan a kivetetteket méltatlan egyéneknek tekintették, a saját testük működésének méltatlan mivoltát vetítették ki másokba. Jó példája az, hogyan hat áldatlanul
a hindu társadalomra a megkövesült vallás.

A zaklatottságok veszélyei
Még egyszer vissza kell térnem a szentélyek profán zsibongásának kérdésére.
Az egyének egészséges elvonulásának lehetetlensége, ami a családi életet jellemzi, még erőteljesebben érződik a vallási szférában. A közös háztartásban a férj ritkán lehet kettesben a feleségével; a szentélyben maga az ember nem lehet soha így az istenével. Ha mégis kettesben akar lenni vele, remetének kell állnia, vissza kell vonulnia a Himalája vidékére. Innen az a kimagasló szerep, mely az indiai költészetben az üreglakó remetéknek jut. A Nyugat, persze, félreértette a dolog jelentését, s ezeket a magányos embereket egy olyan nemzet jellegzetes képviselőinek tekintette, amely a meditáció értékét mindenek fölé helyezi. Valójában a remeték alkotják a kivételt, a vallási viszonyok visszásságai ellen lázadókat, akik azért vonulnak el a vadonba, mert az indiai társadalom természete nem engedi meg a tűnődő életvitelt.
Érdekes és érdemes felfigyelni rá, mit is mond Gandhi e tárgyban. 1924-ben, a vallási ellenségeskedések egyik nyílt és heves szakasza után ezt írta egy cikkében:
"A hinduk és a muszlimok arról fecsegnek, hogy a vallás nem ismer kényszerítést. De hát mi az, ha nem kényszerítés, amikor hinduk meg akarnak ölni egy muszlimot, mert az tehenet vágott? ... Csakígy: mi az, ha nem kényszerítés, amikor muszlimok erőnek erejével akadályoznak hindukat, ne zenéljenek mecsetek előtt? Az igazi erény az, ha valaki eltud merülni az imába a legnagyobb zsivaj és lárma közepette is."(55)
Sok mindent megvilágító kitétel. Valójában Gandhinak arra kellett volna intenie a hindu testvéreit, ne legyenek "zsivaj és lárma" okozói a muszlimok istenimádó helyeinek környékén; helyette a muszlimokat inti, tűrjék el azt, amit nem csupán zaklatásnak, de szentségtörésnek is kell érezniök. E furcsa alapállás igazolására bukkanunk a következő mondatban: tőle mint hindutól idegen volt az az áhitatos csend, mely a keresztények és a muszlimok imaházait jellemzi: "Az igazi erény az, ha valaki el tud merülni az imába a legnagyobb zsivaj és lárma közepette is."
Gandhi a hindu neveltetés alapelvét fejezte ki, a hangsúly az összpontosításon van, azon a már-már jógi erőn, mellyel kihasítod magad a külső zaklatások világából. Ha igyekszik, bárki képes lehet az összpontosítás révén maga is himalájai barlangüregben élni, még egy nyüzsgő háztartás közepette, otthon is. A dolog úgy fest, mintha ezek a rendkívüli erőadományok azért lehetnének az egyén részévé, mert az lemond a magányról, s akkor íme, itt az ellenérték máris. Rendben volt ez így Gandhi számára, aki visszavonulhatott önmagába a legnagyobb tömeg kellős közepén is; és jó volt talán a hagyományos társadalomban, mely az individualista tendenciákat fonnyasztani igyekezett. De annak a fiatal egyetemistának, aki művészi, intellektuális vagy vallási ihletettséggel vágna az életnek, az ilyen embernek a magában maradás jogától való megfoszttatás, az ezzel együtt járó követelés, hogy "összpontosítással" teremtse meg üdvét, rettentő elmebéli "stresszt" jelent. Ezért van az mostanság, hogy járóbeteg rendeléseken, klinikai osztályokon is oly sok a panasz a páciensek részéről, hogy "összpontosításképtelenek", netán "gyengülnek szellemi képességeik"; s hogy mindez a hímtaggal kapcsolatos félelmeket is felidézi bennük. Újabb komoly gond ez, mely gondozásra vár napjaink átalakulóban lévő Indiájában.

II

Apák és fiúk
A minden mást beárnyékoló probléma azonban: a családé.
Mr. X., negyven év feletti rangos közhivatalnok, négy gyermek apja, ebédre hívott meg. Mikor cigarettával kínáltam, elhárította, s eléggé reménytelenül vágyódó pillantással kísérte rágyújtásomat. Kérdeztem, miért nem dohányzik, s ezt akkor úgy magyarázta meg, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó: - Harminckét éves koromig Angliában tanultam, akkor sokat is dohányoztam. Szívesen felhajtottam olykor egy-egy pohár sört. Mikor visszajöttem, el kellett titkolnom ezeket a szokásaimat az apám elől, aki nemtetszését nyilvánította volna; én pedig nem szeretem a titkolt élvezeteket, ezért inkább felhagytam ezekkel a dolgokkal. - Félig tréfásan megkérdeztem, rászokna-e újra a dohányzásra, ha apja egyszer meghalna.
A válasz így hangzott: - Elképzelhető.
Elmeséltem ezt a történetet egy másik ismerősömnek, egy társadalmi kutatóintézet idősebb igazgatójának. Nem talált benne semmi furcsát. - Hát persze - mondta -, apám halálakor negyvenöt éves voltam, s addig minden estémet vele töltöttem. Pár évvel korábban eljártam olykor egy-egy előadásra, vitakörbe, egy ilyennek tagja is voltam, hanem akkor apám azt mondta, mindig olyan magányosnak érzi magát, ha este nem vagyok vele, ettől fogva nem mentem sehova, inkább beszélgettem, felolvastam neki.
Aztán mindkét történetről beszámoltam egy bombayi pszichiáternek. Mindössze ennyi volt a válasza: - Ugyan, hát épp ez az, a brahminoknál az apa-fiú viszony rendkívül boldog. Az én apám is nálunk él, együtt a családommal. Ötven múltam, de eszembe se jutna ma sem, hogy a jelenlétében leüljek, míg hellyel nem kínáltam őt magát; holott az ott az én házam. És soha semmiféle jelentősebb döntésre nem vállalkozom anélkül, hogy tanácsát ki ne kérném. - És mint az emberi psziché tudós tanulmányozója, kívánatosnak tartja a dolgok ilyen állását? - Teljességgel annak.
Egyetlen egy indiai pszichiáternek tért el a véleménye, ő is délről, keresztény családból származott. Lenyűgözően cinikus mosollyal mondta: - A hinduknál a legidősebb fiú privilégiuma, hogy apjának halotti máglyáját meggyújtsa. De hogy arra mennyit várhat! - Majd kis töprengés után hozzátette: - Naiv, ha azt hiszi, brahmintól valaha is rendes választ kap kollektív fóbiáink vagy elfojtásaink dolgában. - Ha pszichiáter az a brahmin, akkor se? - Akkor még kevésbé.

Kitekintés: Gandhi
Gandhi egyik legkedvesebb hindu mítosza e tárggyal függ öszsze. Hiranjakaszipu király, egy Démon összeesküvést szervezett Visnu Úr ellen. Ám a király fia, Pralada, az Úr rajongó híve volt; és amikor apja a térdére vette, Pralada megvallotta e hitét. Kicsivel később a király feltette ugyanezt a kérdést, és fiától ugyanazt a választ kapta. "Hiranjakaszipu letaszította térdéről a fiát. Lángoló tekintettel rendelte el, ölnék meg Praladát, méreggel vagy bármi eszközzel. De hiába az elefántok, a kígyók, a sötét mágia, a mérgek, az éheztetés, a szél, a tűz, a víz, és hiába dobták akár szakadék mélyébe is - semmi meg nem ölhette Praladát, aki Urára összpontosított az ő elméjével."(56)
A király akkor utasította a fiú nevelőit, győznék meg: igenis engedelmeskednie kell atyjának, aki hatalmasabb, mint az Isten. Amikor így sem értek el semmit, a király úgy döntött, saját kardjával vágja le fia fejét (más változatban: a fiúnak át kell ölelnie egy fehér izzásig hevített fémoszlopot). Ám az oszlopból egyszerre kilépett akkor Hari Úr, félig oroszlán, félig ember, "a királyt a térdére kapta, éles karmaival felhasította". Pralada azt kérte akkor, tisztulhassék meg bűneitől az ő atyja, s himnuszt énekelt: "Szülők nem lehetnek fiúk menedékei, sem csónakok a nyílt tengeren fuldoklóknak; a mentség meddő, ha te, Ó Uram, elhagytad őket."(57)
Ez a történet a Bhagavata egyik legismertebb epizódja; gyakran énekelték, meg is jelenítették, és a tanulsága rendkívül nyilvánvalónak látszik. Holott nem volt annyira nyilvánvaló még Gandhi számára sem. Bár egész India úgy hívta őt: Bapu, azaz apa, s ő maga általánosságban a kedvesség mintaképe volt, két legidősebb fiával förtelmesen bánt. Nem iskoláztatta őket, nem hagyta, hogy szakmájuk legyen, azt akarta, maradjanak az ő közelében, formálódjanak a saját képmására. Mikor - negyvenévesen - úgy döntött, örökre feladja a szexualitást, két fiától is ezt akarta megkövetelni. Mikor huszonhárom éves fejjel Manilal, a kisebbik hallgatott egy hindu nő "csábítására" - egy férjes asszonyéra -, "Bapu közbotrányt csapott, böjtölt, a nőt rávette, borotválja le haját tövig, s közölte, sosem engedi meg Manilalnak a nősülést".(58) És csak tizenkét év múlva lett engedékenyebb. Akkorra már, persze, Manilal rég száműzve volt Gandhi asramjából, mert pénzzel segítette szorult helyzetében a közben szintén kegyvesztetté vált bátyját. "Apám nem teljesen üres kézzel eresztett szélnek. Adott annyi pénzt, ami a vonatjegyre elég volt, meg még erre-arra... Élete során mindazonáltal alig pár évet tölthettem igazából apámmal... Tőle távol, száműzetésben kellett élnem, Dél-Afrikában."
Manilal túlélte mindezt; Harilal nem. Merészkedett előállni óhajával - tizennyolc évesen-, hogy megnősülne. (Gandhi tizenhárom éves fejjel nősült.) Bapu nem adta meg az engedélyt, fiát kiközösítette. Harilal volt olyan bátor, hogy mégis megnősült; de amikor a felesége meghalt, s ő harmincévesen - új asszonyt vitt volna a házhoz, megismétlődött az előző eset. Ez már sok volt Harilalnak, összeomlott; "nőzni" kezdett, részegen randalírozott, s őrizetbe vették, áttért a muzulmán hitre, apját "Abdulla" álnéven írt cikkekben támadta. Mikor aztán üzleti botrányba is keveredett, a Mahatma kenetteljes levélben pellengérezte ki - nyílt levélben, persze, a Young India hasábjain:
"Csakugyan, való igaz, atyja vagyok nevezett Harilal M. Gandhinak... Ha befolyásolhattam volna, velem tart számos ügyem végzésében, s ekképp derekasan megkereshette volna kenyerét is, és többet. Ő azonban, mert ehhez minden joga megvolt, más utat választott, a függetlenség ösvényét. Törekvő volt mindig, ma is az. Szeretne meggazdagodni, méghozzá nagyon is gyorsan... Az ember lehet jó, az embernek fia nem szükségképp jó... Caveat emptor."
Harilal alkoholista roncsként halt meg 1948-ban egy bombayi kórházban.
Gandhi, ha valaki a 20. században szent lehet, "maximálisan szent" volt; atyai maximáit tekintve azonban olyanynyira közel járt "Démon" Bhagavata királyhoz, amennyire csak nyugati neveltetésű hindu ember járhat. Fiai iránti embertelensége szélsőséges esetként lenne "leírható", jól beleillik mégis az összképbe, amit a hindu bapuk zsarnoki viselkedése mutat. Kitetszik ez abból is, ahogy Gandhi viszonya annak idején alakult a saját apjával, és megjegyzéseiből - vagy "racionalizációiból" -, ahogy fiait kezelte.
Gandhi tizenhat éves volt, már rég nős ember, apja "ágyhozkötött... egy fisztulától szenvedett... rám vártak az ápolónői kötelességek... Minden este masszíroznom kellett a lábát, és csak akkor térhettem nyugovóra, ha ő maga elküldött, netán elaludt. Szívesen szolgáltam őt így. Nem emlékszem, hogy feladatomat egyszer is megtagadtam volna... Esti sétára is csak akkor mentem, mikor ő megengedte nekem, vagy éppen jól érezte magát."
Történt mindez 1885-ben; de pontosan ugyanezek az alapképletek tetszenek elő hetvenöt évvel későbbről, indiai barátaim elbeszéléseiből - beteg apa gondozása, vele töltött esték, a fiú magánéletének feláldozása. Persze, minthogy Gandhi önéletírásának címe az, hogy Experiments with Truth (Kísérletezések az Igazsággal), a következő szakaszban már így folytatja:
"Ebben az időben várt mindazonáltal gyermeket a feleségem - s ez a körülmény, mint ma már látom, kettős szégyenem volt. Egyrészt, hogy nem tudtam megtartóztatni magam, holott diák voltam még csak. Másodjára, hogy ez a testi élvezet... fontosabbá tudott válni számomra, mint a szüleim iránti odaadásom... Valahányszor a kezem ott buzgólkodott apám lábának dörzsölésével, elmém másutt járt: a hálószobában - történt pedig ez így egy oly időszakban is, amikor a vallás, az orvostudomány és a józan ész szempontjai is tiltották volna a szexuális együttlétet. Mindig boldog megkönnyebbülést éreztem, ha magam mögött tudhattam kötelességemet, fiúi szorgoskodásom végeztén mehettem a hálószobába."
Egy-lélegzetre mondja el tehát, hogy "szívesen szolgált... így", valamint hogy "megkönnyebbülést" érzett, ha kötelességét "maga mögött tudhatta".
Saját gyermekeinek taníttatásáról a következő mondandója volt:
"Hogy nem foglalkoztam velük sosem eleget, a képességem hiánya s a halaszthatatlan ügyek gátolták igazi iskoláztatásukat, pedig szerettem volna, legyen meg az is; elmaradása miatt fiaim rendre szemrehányásokat tettek nekem. Valahányszor tudós képzettségű emberekkel - szakmájuk doktoraival stb. - találkoztak, kisebbségi érzést keltett bennük iskolázatlanságuk.
Mindazonáltal úgy érzem, ha valahogy mégis a forma szerinti iskolák rendjén-módján járattam volna végig őket, megfosztódtak volna attól az iskolától, mely a gazdag tapasztalot adó életé, és attól is, hogy szüleikkel állandó kapcsolatban éljenek… Gyakran kellett hallanom barátaim kemény kérdését: Ugyan mi baj esett volna, ha akadémiai képzettségig juttatom fiaimat? Mi jogom volt így megnyesegetni szárnyuk? Mi jogon álltam közbe - hogy ne szerezhessenek tudós fokozatokat, ne választhassanak maguknak, s kedvük szerint, hivatást?
Nem hiszem, hogy e kérdéseknek túl sok értelme volna... Számos fiaim korabéli fiatalembert ismerek, és nem hinném, hogy fiaimnál sokkal különbek volnának, vagy hogy fiaimnak olyan sok tanulnivalója lenne tőlük..."
Ez az írás akkor került a nyomdába, amikor a szerető szívű Bapu száműzte magas színe elől Manilalt, Harilalt pedig a köz színe előtt kipellengérezte.
Gandhi minden szempontból szélsőséges ember volt. Géniuszának titka, azé, hogy a nemzetet így lenyűgözhette, talán épp abban a képességében rejlett, ahogy el tudta túlozni (olykor a groteszk aránytalanságig) és dramatizálni tudta (néha egy showman gesztusaival) a hindu hagyománynak éppen azokat az elemeit, melyek az indiai képzeletben a legnagyobb érzelmi hatásra számíthattak. Áll ez tevékenységének teljes skálájára: ahogy apostolian magasztalta a vegetariánizmust és a gyümölcsevést; ahogy (néha végzetes hatással) természetgyógyászkodott; ahogy egy szál ágyékkötőben, "pucér fakírként" jelent meg a Buckhingham-palotában; ahogy a sztahanovista szellemiség jegyében az otthon font khádi ügyét támogatta; ahogy a tolerancia és az erőszakmentesség elveit már-már a jakobinus szélsőségekig hajtotta; ahogy mártíriuma volt olykor a böjtölés; ahogy imatalálkozókat tartott patriarchális asramjában; ahogy elutasította még házastársak között is a szexet, mert az a spirituális és fizikai elkorcsosulás forrása lenne; ahogy - embertelenül - "elszakadt" a családjától a közszolgálat érdekében; és ahogy abban hitt, hogy az apának élethosszat abszolút joga van fiainak parancsolni.
Gandhi, amikor megtiltotta fiainak, hogy nősüljenek, látszólag a hindu hagyomány ellenében cselekedett; valójában mégis a hindu apa elnyomó szerepét túlozta el az elképzelhető végső határig. Ismét Carstairst idézzük:
"A férfinak, míg apja fedele alatt él, fenn kell tartani azt
a fikciót, hogy megtagadja a saját aktív szexuális életét. Ha nem így tesz, az tiszteletlen viselkedés. Következésképpen férj és feleség sosem beszélhet egymással természetes hangnemben
a férfi szüleinek jelenlétében; az sem célszerű az illem szempontjából, hogy saját gyermekeik iránti érzelmeiket kimutassák, ha jelen vannak az öregek...
Hogy nagyon is hangsúlyozták, mennyire alá kell vetnie magát, méghozzá fenntartás nélkül minden fiúnak, hogy a tekintélyelvű atyát istenként kell kezelnie, mindez arra vallott: nem mehetett ez a dolog mindig olyan egyszerűen; és mégis... a másik megoldást, hogy valaki szembeszegüljön az atyai akarattal... elképzelhetetlennek tartották... a férfi igenis habozás nélkül kövesse mindig az atyai parancsot... Az apa szavatolta így az önuralmat, a szenvedélyek fegyelmét, az érzelmek viszszafogottságát; mindazt, ami forma szerinti rend, ami medret ismer, ami igaz út. És annak mértéke szerint, ahogy valaki igazodni képes e végsőkig szigorú viselkedési normákhoz, számíthat apja elismerésére és támogatására. Másfelől, ha a fiú átadta magát a spontán érzelmeknek, netán a nemi étvágy hatalmasodott el rajta, ezt igencsak helytelennek és veszedelmesnek vélték: különösen áll ez a nemi kielégülésre, melyet mindig is úgy tekintenek, mint nem egészen törvényes és végképp nem hithű dolgot."
Mindez arra szolgálhat, hogy a fiatal férfit függőségi helyzetben tartsa - ahogy Gandhi mondja, megnyesegetett szárnynyal -, középkorú éveiig megfossza a teljes felnőttség érzetétől. A felnőtt férfi "státusszimbóluma" a nemi érettség, s mert ezt visszafogni nem lehet, legalább annyi elérhető, hogy a hagyományok örvén kétes helyzetbe hozzák, látszatra jogát elvitassák. Ismételjük, Gandhi élete végsőkig dramatizált változatban példázza a szexualitás és a fiúi lojalitás ellentétét. Tizenhat évesen adódott egy kísérteties élménye, mely a szexualitást illető későbbi magatartását alapvetően meghatározta - akárcsak fiai "testi vágyát" tiltani igyekvő zsarnokoskodását. Történt, hogy szokás szerint masszírozta apja lábát, mikor nagybátyja felajánlotta, helyettesíti egy kicsit, pihenjen. Örömmel fogadta el az ajánlatot, sietett - terhes - felesége szobájába, azonnal nemi aktust kezdett vele. "Öt-hat perc múlva azonban kopogtak, a szolgáló volt az", jelentette: "Atya nincs többé."
"Rohantam apám szobájába. Jól értettem. Ha az állatias szenvedély el nem vakít, megkíméltem volna magam e gyötrelemtől: hogy nem lehettem apámmal az ő utolsó perceiben. Dörzsölgettem volna testét, ott halt volna meg a karjaim közt...
Hogy a testi vágy még apám halálának kritikus óráján sem távozott tőlem, ennek szégyene... oly csapás volt a számomra, melyet soha többé ki nem heverhettem, nem feledtem... Nagy időbe telt, míg a kéj rabláncaitól végre megszabadulhattam, és sok megpróbáltatáson kellett keresztülmennem, hogy ez sikerülhessen.
Mielőtt bevégzem kettős szégyenemnek ezt a fejezetét, hadd mondjam el még, hogy a szegény kis poronty, akit feleségem aztán megszült, alig lélegzett három-négy napnál tovább... Legyen intő példa az én esetem minden házaspárnak."
Életnagyságnál nagyobb arányokban próbált Gandhi valóban minden dolga révén intő példát adni egy Bapu-megszállott társadalomnak. Nemcsak annyi volt ez, hogy fiai vállán úgy ült például, mint az Ezeregyéj könyörtelen dzsin alakjai, hogy férfiasságuktól megfossza őket, de ugyanezt próbálta tenni minden munkatársával is. "Útitársaimnak a brahmacharyát úgy mutathattam fel, mint az igazi életszabályt, melyet nős embereknek is követnie kellene az Igazság keresésének útján." Az önmegtartóztatás az asramban élő párok számára íratlan, abszolút törvény volt, és ha egy fiatal párt mégis rajtakaptak, Gandhi nyilvános bőjtbe kezdett, hogy az asramot a szennytől megtisztítsa. Fáradhatatlanul prédikálta a brahmacharyát nyilvánosan is, közvetlen környezetének is, és a bűvkörébe került fiatal nők egészen rendkívüli módon büszkék voltak, hogy meggyőző erejének áldozataivá válhattak. Gandhi nem egy házasságot tett így tönkre: egy esetben például esküjét vette egy fiatal nőnek, míg férje valahol küldetésben járt. Mahatma ilyes megszállottsága még furább formákat is öltött: időről időre, főleg élete vége felé, ragaszkodott hozzá, hogy fiatal lányok osszák meg vele ágyát-gyékényét, hadd bizonyítsa magának e "kísérletekkel", hogy minden alkalommal képes ellenállni a testi vágy kísértéseinek. Szomorú travesztiája volt az Krisna enyelgésének a pásztorlányokkal. A jelek szerint az sem izgatta, mi a hatása azután ezeknek az ő "sikerélményeinek" - magukra a lányokra. Egy alkalommal, mikor a brit rendőrség éjszaka a letartóztatására megérkezett, a közegek Mahatmát egy tizennyolc éves lánnyal találták az ágyban. Mivel fogalmuk sem volt a dolog merőben spirituális jellegéről, felháborodott jelentést írtak, ezt azonban a brit hatóságok bölcsen elsüllyesztették.(59)
Gandhi vezércsillaga a tolerancia, mely bűvölő-bűvös erejének forrása volt. Toleráns volt minden emberi hibát illetően, de a férfi és nő közti testi szerelmet nem tudta megbocsátani. Ezt a szeretésfajtát gyűlölte. Istennek nem tudta megbocsátani azt a hibáját, "hogy hímneművé és nőneművé teremtette az emberiséget".
Ez az ellenérzés ott parázslik a hinduizmus felszíne alatt
a történelem során véges végig. Halhatatlanná teszik az uralkodó istennők faragott és metszett képmásai. Az ilyeneknek se szeri, se száma, ám a legnépszerűbbek közé tartozik még így is a fekete arcú, négykarú Káli, ahogy ott táncol földre terült kísérője mellén, nyelvet öltögetve, száját ámulva tátva, koponyafüzérrel a nyakában; Durga, "a megközelíthetetlen", ahogy levágja férfi ellenfelének fejét, hogy így ihassa vérét; és a csábító, de csali-csalétek Parvati, akinek Siva fejenállva szereti szerezni teste-szerelmét.

V. Keresztutak

A Guru
Zsúfoltság gyötri a hindu pantheont. De a számtalan istenség(60) egyike sem "mennyei atya". Egyikük sem testesíti meg a paternális tekintélyt, melyet a nagy egyistenhitek az Istenfőben egyesítenek, s amely Zeuszban és Jupiterben is megvan. Brahma az antropomorf vonások nélküli, személytelenített egyetemes szellem; a többiek meg, kezdve Visnun, Siván, Kálin és Durgán át le egészen a vérszomjas, hibrid szörnyekig, igazán sokfélék, csak nem atyajellegűek. Igen nagy vonalakban ismerem a szent hindu írásokat, ám eleddig sehol sem bukkantam olyasmire, hogy bármelyik istennek is atyai vonásokat tulajdonítanának. Az egyik legnépszerűbb imában, "A Visnu-Szahászra-Námá"-ban (Vishnu Úr Ezer Neve) az Istennek minden elképzelhető jelzője megvan, Fő Kígyótól az Arany Köldökig, még Vadkan Megtestesítő is ő, meg Kéjromboló, és ötven sűrűn nyomtatott oldalon át folytatódik szakadatlan a megszólítások lánca; de az "apa" szó mindössze kétszer fordul elő, akkor is csak elődként (nemzőként), sosem az emberek atyai-atyáskodó védelmezőjeként.
Mert nincs Mi-Atyánk-Ki-Vagy-A-Mennyekben, a húsbéli atyát, Baput, valamint a spirituálisat, a Gurut imádják úgy, hogy az az istenimádástól alig különbözik. Kitetszik ez a Guruhoz intézett jellegzetes imából, melyet imagyűlések bevezetőjeként gyakran recitálnak:
"A Guru Brahma, a Guru Visnu, a Guru Siva; a Guru maga a legfőbb Isten-Fő, látható formában; Minden Tisztelet a Gurué.
Néki, ennek a nagy léleknek, aki a legrajongóbb híve Istennek és ugyanoly odaadással híve a Gurujának ama dolgok, melyekről tanítás van, s bizony, azok is melyekről nincs kifejezett tanítás, feltárják magukat.
Minden tisztelet az áldott Gurunak, aki a tudás balzsamkenetével felnyitotta szemem, melyet a nemtudás sötétje sujtott."(61)

Az iméntiekben általam kurzivált szavak arra vonatkoznak, hogy a guru puszta jelenléte biztosítja már a darshant, a spirituális megvilágosodást, olyan intellektuális "leckét" jelent, melyet szavakban nem is kell külön kiemelni. Ennek hite nemcsak a vallási életben játszik nagy szerepet itt, de India egész kulturális és politikai összképében is.
Úgy látom - bár ez jócskán csak feltevésekre épül -, hogy az apa és a guru istenítése szorosan összefügg a reinkarnáció hitével. Az apa magja - és az anya szerepe itt a biológiai inkubátoréra szűkül - szolgáltatja a testet, melybe a vándorló lélek beköltözhet. Ám ez a lélek nem családi ágon érkezik; természetes, hogy mindig a maga független karmáját követi. Mivel semmi sem történik véletlenszerűen, lennie kell valamiféle metafizikai "képletnek", miért választja a lélek épp azt a testet, melyet épp ez a bizonyos apa nemzett. Ez a test szükségszerűen az az egyetlen test, mely megfelel a vándorló lélek sajátos igényeinek, méghozzá a korábbi inkarnációi során szerzett érdemeinek vagy gyarlóságainak megfelelően. Más szóval: mindenki azt az apát kapja, akit megérdemel, s "aki" ebben dönt: a csalhatatlan transzcendentális Igazságszolgáltatás. Az apa-fiú viszony nem a biológiai okság része; hanem két lélek találkozása, melyeknek mindegyike a maga független útját követi, két "fogaskerék" összefonódásáról van itt szó, isteni terv szerint. Ezért elképzelhetetlen az apa jellemét kérdésesnek tartani, netán szeszélyeit megtagadni, lévén hogy a sors rendelése, miért épp ilyen jellemű és szeszélyű apát kap a lélek hosszú útjának pontosan ezen az állomásán. Képviseli pedig ő Isten akaratát s Istent magát.
Ezt az okfejtést mintha igazolná az is, milyen módon kell találkoznia a fiatal jelöltnek a guruval, szellemi atyjával. A guru keresésére kell indulnia, és ha úgy adódik, a keresést évekig kell folytatnia, míg a neki rendeltetett gurut meg nem leli. (Olyasmi ez, mint amikor a lélek keresi a reá váró testet.) A guru ennek megfelelően "válaszolhat" - Srí Jógendra esete rá a példa; de az is megtörténhet, hogy a tanítványt nyersen elkergeti, hónapokig, esetleg évekig egy szót sem szól hozzá. S a tanítványnak ezt pisszenés nélkül el kell tűrnie, darshant a guru puszta közelétől kell nyernie, lévén ez az együttes így pontosan ugyanúgy sorsrendeltetés, mint az, ahogy ő választotta az apját.

A "gerinctelenítési" folyamat
A társadalom hindu eszménye szilárd volt és állandó, minden változást le kellett pergetnie magáról; hasonló ideálokkal él sok ázsiai társadalom, s ugyanez volt ismeretes a keresztény középkorban is. Dermedt hierarchiát alkottak a kasztok, ezek a vízszintes rétegek további alkasztokra oszlottak, fokozta a tagolást a nagycsalád, a közös családi háztartás, így apró, "atomnyi" családrészek fonódtak kényszerű egységekké. A hindu társadalom minden alcsoportja önmagába záruló egység volt; és az egymásra következő nemzedékek élete mintha ugyanabban a bonthatatlan, lassú "centrifugában" zajlott volna, mely is egyre szétválasztja és külön tartja elemeit, ellentéteképpen az amerikai társadalmi "betonkeverő" mechanizmusának.
A társas háztartásban a legidősebb férfi, az "atomnyi" családban az apa volt az, aki feltétlen engedelmességet követelt meg; a hierarchia alacsonyabb fokain az idősebb fivér vetette alá akaratának a fiatalabbat, úrnője volt az anya a menyének, és így tovább. A rendszer, persze, vidékenként és kasztonként változott, s nehéz lenne megmondani, az élet valósága mely fokig felelt meg mindig az elméletnek; tény, hogy ez volt az eszményi séma. És annak ellenére, hogy jelentősek voltak a faji és a kulturális különbségek, nem létezett közös nyelv, sőt, közös ábécé sem, a vallási-társadalmi eszmény kialakított olyasvalamit, mint a hindu nemzeti jelleg: jól felismerhető, sajátos szokásokkal és viselkedési képletekkel. A rendszer célja ugyanis mindenekelőtt ez volt: táplálni a konformizmust, "kitenyészteni" a metafizikai és társadalmi rend elemei iránti behódolás maximumát, fenntartani ezt az egészet főként azzal, hogy az életmód hagyományos normáitól való bármi individuális "elhajlást" kiküszöbölnek.
A fiatal férfi feltétel nélkül köteles volt alávetni magát apja akaratának, s ez, valamint a család hierarchikus stuktúrája volt hivatott arra, hogy beolvassza őt a rendíthetetlen, hagyományos kasztba, elfojtsa minden benső kezdeményezését, függetlenségi törekvését; a családi háztartás a konformizmus, az engedelmeskedés, a lemondás iskolája volt. A fiú helyett minden döntést a szülők hoztak meg: ők választottak számára menyasszonyt még kisfiú korában, sőt, mikor talán őmaga még meg sem született; neveltetése, pályaválasztása későbbi karrierje felől őmaga nem dönthetett, s ha többé-kevésbé engedékeny viták után is, azért csak mások határozták meg sorsát. Az eredmény: eredendően a döntésektől való vonakodás, a magabiztosság és az önállóság teljes hiánya, a felelősség alóli kibújás szívós igyekezete. Míg - a sokszor már nem is oly fiatal - férfi a közös háztartásban továbbra is fiúgyermekként élt, jelképesen tagadnia kellett, hogy felesége van, gyermekei születtek neki is már, önálló élete lenne, akarata, véleménye; a szülők iránti tiszteletben benne foglaltatott saját férfi mivoltának eltagadása. Ne kerteljünk, egyetlen hindu férfi sem érezhette magát igazi felnőttnek, míg apja élt. Mindez gyakran csak udvariaskodó máz volt, külszín, ám mindmáig azt érezhetjük - furcsálkodva - sok indiai láttán, hogy mintha valóban nem nőttek volna fel egészen, inkább amolyan megható gyermekesség árad belőlük, fejlődésbeli visszafogottságról árulkodik a lényük, s ez nem csupán intellektusukra vonatkozik, de a jellemükre, karakterükre is, mely valahogy elmosódottnak látszik, képlékenynek, határozatlannak és bizonytalankodónak, semmiképp sem rajzol ki éles, egyéniségre valló körvonalakat. Szélsőséges esetekben pedig teljességgel hiányzik az akarat, nincs jele a valódi személyiségnek - örökké dicséretet várnának, túlérzékenyek, ha kritika éri őket, mosolygósan felelőtlenek, mindig készek az engedelmeskedésre, de makacsok valami infantilis módon, félénkek, visszahúzódók, prűdek, nem sugároznak igazi "szexuális" jelleget. Ez a benyomás, persze, igen gyakran - az esetek nagyobbik felében - teljességgel megtévesztő, mert a félszeg és "nemes" felszín alatt ott fortyognak az elfojtott szenvedélyek, készen a bármikori kitörésre - a legváratlanabbul! -, vagy ott emésztik az illetőt belül az idült konfliktusok, a határozatlan ember jellemző betegségeiként.
A családi nyomás ugyanazt a tökéletességeszményt szolgálná, melyet a hindu vallásfilozófia végső célként határoz meg: eltüntetni az egót, minden szenvedélyével, "étvágyával", törekvésével, idioszinkráziájával egyetemben - kiküszöbölni az egyéniséget. A családi jellemformálás afféle "gerinctelenítési" folyamat volt - ihletője pedig a nem-egyéniség alaktalanja, gerinctelenje, mely az illúziók világán át a Nirvána végső mély álma felé sodródik. Ennek az eszménynek az eredménye a mai indiai színtéren is igen természetes és eleven még. Ezt leljük
a spirituális és szociális válság gyökereinél, ez adja India tragikus meghatározottságát.

A múltban, és a hatalmas "vidékies" területeken, ahol a múlt ma is elevenen él, a rendszer azt szolgálta, hogy konzerválja a hagyomány folyamatosságát, a társadalmi szerkezet stabilitását. Szellemi bizonyosságot és érzelmi szilárdságot kínált az egyénnek a család ölén, társadalmi csoportjának védőhálójában. Az ilyen ember tudhatta - tudhatja -, bármiféle anyagi nehézségei közepette, erkölcsi válságában mellette állnak majd. Élete végéig védőőrizetet biztosít számára "az ő fajtája".
Hogy ezek az előnyök aztán megérték-e az egyéniség feláldozását, vele a függetlenségét, metafizikai értékek kérdése, és egy idegen kultúrából érkezett ember részéről ostobaság s arrogancia lenne a dolog érdemi firtatása. Ráadásul a mi kultúránkban is ott volt egy ilyen alku az egyénnek: szellemi vígaszt és szociális biztonságot nyújthatott a keresztény hűbéri társadalom.
Így az alapkérdés nem értékítéleti; abból a történeti tényből táplálkozik, hogy India régi társadalmi, gazdasági és vallási szerkezete összeomlóban van; és hogy a jellemformálás hagyományos értékei és módszerei összeegyeztethetetlenek az új struktúrával, mely idegen mintákat követ, s ezeket egy nyugat-orientált kisebbség "kényszeríti" a nemzetre.
E nemzet húsz százaléka már városokban lakik, de az igazi urbanizáció elmaradt. Eltekintve az utcákon alvó millióktól, az átlagos városlakó vagy továbbra is a többcsaládos háztartás keretei között él, s ha korlátozottan is, de a régi hierarchia
biztonságában, vagy afféle "gyökértelen", akire a magány elnyomó ereje nehezedik így, aki testvéreket keres, nővért-fivért, visszasírja a mamát, a bácsikákat, nénikéket, az apóst-anyóst, a nagyszülőket, mert nélkülük oda a hajdani, mindig biztosított, meghitt világmindenség. Ahogy egy fiatal pszichiáter mondta nekem honfitársairól: "Vagy a szentélybe járnak, hogy kókusszal és virágokkal áldozzanak, vagy a járóbeteg rendelésre mennek." Az indiai városok nem adnak semmilyen kárpótlást a biztonság e kegyetlen elvesztéséért, lévén hogy életüket anakronisztikus hagyományok határozzák meg, s ezek között ott van a nemek közeledésének, együttélésének, igazi kapcsolatának tabuja is. Leszámítva a parszikat, valamint egy igen vékony
- európaiasult - felső réteget, fiú nem találkozhat soha lánnyal, gépírónő irodán kívül hivatalnokkal; a párok nem járnak vendégségbe, fiatal férfiaknak-nőknek, diákoknak-diáklányoknak nincs hova "menniök", nem létezik társadalmi élet, még a munka utáni szabadidő-eltöltés fogalma is ismeretlen. Az indiai városok nagy területen szétterpeszkedő épülethalmazok, s olyannyira személytelenek, amorfak, arctalanok, mint a hindu karakter maga.
Az Első Ötéves Terv ideje óta meggyorsult az iparosodás és az urbanizáció folyamata; de városi társadalom hosszú távon nem létezhet legalább valamilyen fajta társadalmi élet, összetartozás, közös érdekviszonyok, emberi egybefonódások nélkül. India nagyvárosai zsúfolt sivatagok, melyekre olykor homokviharok törnek: mindjárt a Függetlenségi Nap után a hindu-muzulmán mészárlások, a gudzsurati-marathi nyelvi lázadások, hisztérikusan kitörő diákzavargások, melyeknek a legcsekélyebb kézzelfogható oka sincs. Persze, mindezek tünetek csupán: egy szellemi senkiföldje felé megindult lassú sodródás szimptómái.

"Csírájában elfojtotta…"
Gandhi volt a nemzet atyja; s bár Pandit Nehru igencsak másfajta-személyiség volt azután, ugyanezt a szerepet kellett felvállalnia; ha akarta, ha nem, ő is atyafigurává lett. India csak névlegesen demokrácia; helyesebb lenne bapukráciáról beszélni.
Elkerülhetetlen következménye ez annak a hagyománynak, mely a kritikátlan engedelmességet "díjazza", a független véleménynyilvánítást büntetéssel sújtja, és a legerősebbek túlélése helyett azt hirdeti, hogy a legbirkábbak "halnak-túl" bekerülnek a csodás Nirvánába. Hogyan várható el a polgártól, hogy kormányt válasszon, ha saját menyasszonyát nem ő maga választhatta meg? Hogyan várható, hogy eldönti, mi a nemzet jövője szempontjából "az üdv", mikor saját jövője felől sem dönthetett? Az indiai család szent öléből csakis fejbólintó politikai bábok kerülhetnek ki. A vezetővel szemben nem gyávaság vagy haszonlesés miatt meghunyászkodók az ilyen emberek, hanem már eleve bennük van a behódolás ösztöne. Ilyen légkörben jött létre a Kongresszus Párt, melyet ma is ugyanezek a hagyományok vezérelnek. Amíg Gandhi volt a Bapu, a környezetében munkálkodó férfiak, köztük Nehru sem léphetett fel döntései ellen, hiába, hogy néha logikátlannak, sőt, veszélyesnek tűntek fel számukra Mahatma elgondolásai - mert ez gyakran így volt.(62) Nehru maga számtalan efféle tényt sorol fel önéletrajzában.
Amikor eljött Nehru ideje, ugyanez a sablon ismétlődött, csak már a bosszú színezetével: mert India független állam lett, első kormányának döntései erőteljesen befolyásolhatták egy szubkontinens jövőjét. Ám a kongresszuspárti politikusok mintha nem lettek volna tudatában ennek; és akik tudták, mi forog kockán, nem akartak szólni, netán nem is merészeltek. Nehru társadalmi arculatát és politikai programját a 20-as évek végén Európában tett látogatása formálta: a "Rózsaszín Évtized" világa hajnalodott akkor, divatozott a balos "brit szocializmus". Ennek szvámijai közé tartoztak Webbék, Harold Laski, a New Statesman and Nation csoport - lelkesedve hittek a "nemzetiesítésben", a szovjet ötéves tervekben, a központosított, mindent nagy gonddal előíró állami gazdaságban, s már-már misztikus félelem élt bennük a kapitalizmussal, a magánvállalkozás szellemével szemben. 1929-ben Nehru az Összindiai Kongresszus Bizottságnak benyújtott határozati javaslata szerint a szubkontinensen is ilyen államrendszert kell formálni. Akkor ő már egyébként a jövő bapujelöltje volt.

"Mint Nehru sok más kezdeményezésével is megesett már ez idő tájt, az Összindiai Kongresszus Bizottság egyszerűen úgy fogadta el a javaslatot, "hogy fogalmuk se volt", Dzsaváharlál szavai szerint, "mit szavaznak meg"... "Dzsaváharlál másik hóbortos megfogalmazása szerint" az általános vélekedés az volt: "Tegyünk kedvére, hadd örüljön, hogy rábólintunk"." (Frank Moraes, Dzsaváharlál Nehru.)
Papiroshatározatnak tekintették a dolgot, aminek semmi köze a valósághoz, mint sok más Kongresszuspárti döntést; Gandhi ennek tudatában kiáltott fel egyszer ilyképp: "Csak nem iskolásfiúk vitaegyletévé süllyedünk!"
Ám az ártatlannak látszó 1929-es határozat többre volt hivatott: az állam politikájának jövőbeni meghatározására. Időről időre megújították, csak hogy "Dzsaváharlál... kedvére" tegyenek vele, ahogy a háziszőttest és a latrina formáját Gandhi kedvéért fogadták el, mígnem aztán a Kongresszus Avadi-ülése 1955-ben a 20-as évek rózsaszín utópiáját ténylegesen India gazdasági fejlődésének sémájává tette, a központosított előírások jegyében. Az eredmény, ahogy Nehru egyik lelkes csodálója leszögezte: "India az egyetlen ország, amely fabiánus irányvonalak szerint halad - az atomkorban". (Taja Zinkin a Guardian hasábjain, 1956) A közben eltelt évek során Nehru - egyébirányú elfoglaltságai miatt - nem vette észre, hogy a Harold Laski professzor és Beatrice Webb eszméi nem jelentik a társadalomtudományok "végszavát". Nehru másik csodálója, életrajzírója Frank Noraes szerint: "Amit sokan nem vesznek észre: hogy Nehru eszméi a legtöbb politikai, gazdasági és társadalmi kérdésben legalább egy emberöltő óta megrögzülten azonosak." Ugyanezt, persze, más nagy államférfiakról is meg lehet állapítani; ám egy működő demokráciában e kiemelkedő személyiségek is kénytelenek engedményeket tenni a változó körülményeknek - vagy feladni pozíciójukat. Indiában efféle biztonsági "szelepek" nem működnek, és nem is fognak, míg a miniszterelnököt nem politikusnak, hanem apafigurának tekintik.
Ez a szerep egészen másfajta kötelességeket és privilégiumokat foglal magába, mint a nyugati típusú demokráciákban ismeretesek. Mikor ezt írom, Pandit Nehru már megszakítás nélkül tizenharmadik éve miniszterelnök. Az első tizenkét év során szabadságra se ment, átlagban napi tizenhét órát dolgozik. Indiai tartózkodásom első hetében öt beszédet tartott a nyilvánosság előtt öt különböző városban, háromszáz-ötszáz mérföldeket utazva közben, és a témák kiterjedtek az öntöttvas gyártásától az irodalom és a realizmus témáira, ki ne felejtsük a "Lányok Viselkedési Kódexe" címszót s más efféléket. Ahogy előtte Gandhi, Vinóba Bhávé vagy Dzsajaprakas Marajan, ő is folyton villogott, utazott szanaszéjjel az országban, és beszélt, megnyitókat tartott, kertészeti kiállításokat nyitott meg. Mintha keverni akarta volna - célszerű sikerrel! - a brit királyi család tagjainak kötelmeit a megválasztásra éhes amerikai elnökjelöltek "lihegdéjével". Tény, hogy mindenütt ott volt, mint az atyaeszmény megtestesítője, elérhető és csodásan "távoli", olyan illető, akinek a jelenlétében garantált a darshan. Asramjában Gandhi minden látogatót szívesen fogadott; a légiközlekedés lehetővé tette Nehrunak, hogy maga látogasson el bárhová, így lett egész India - az ő asramja.
Gandhi őszinte alázattal és tisztelettel fogadta mások véleményeit; Nehru maga megvallotta, hogy megvetést érez mindenki iránt, aki "gyenge és tehetségtelen". Ahogy - anonim - önarcképét felvázolva írta: "a tömeg kedvence" volt. "Messze Északtól a Cape Comorinig úgy járt-kelt, mint diadalmas Caesar, körötte dicsfény, mögötte a tündöklés csillagsziporkái..." Mivel ilyen életet élt, Nehrunak kevés ideje maradt a töprengésre, elmélyülésre - alig volt módja még csak arra is, hogy a szüntelen előtte álló fontos döntéseket kellőképpen megfontolja; pedig lett volna mit, mert a teljes államgépezet, minden "emeltyűje és zsigere", az ő kezében volt, nála futott össze. Abszolút hatalma volt a Kongresszus felett, és a Kongresszus igazgatta az államot - elsöprő parlamenti többsége révén. Mert Nehru állandóan rohant, folyton úton volt, nem volt hajlandó hatalmának töredék részét sem munkatársaira átruházni - rendszerét a Nagy Improvizációs Kormányzás névvel illethetjük. Módszerei 1960-ban azonosak voltak az 1929-es év divatjával, mikor is, emlékszünk, "lenyelette" a Kongresszusi Bizottsággal a szocialista "orvosságot", csak hogy Dzsaváharlál kedvére történjék minden.
Ennek ellenére: Pandit Nehru kétségkívül a demokrácia abszolút híve, "látatlanba" az. Nem voltak soha diktátori ambíciói; a körülmények nem hagytak neki más választást: magára kellett kanyarítania, tetszik, nem tetszik, a diktátori palástot, melyet a hindu hagyomány szellemében felnőtt politikusok terítettek rá. Indiában bőséggel akadnak konstruktív gondolkodók; a fiatalabb nemzedék soraiban sokaknak van igen határozott elképzelése India jövőjéről; léteznek ellenzéki pártok is. Tehetetlenek azonban. Valamennyien a bapuizmus hagyományos erejével szemben. Carstairsnak az egyik megkérdezett elmondta: egyetemista korában társaival sokat vitatkoztak a társadalom kérdéseiről, cselekvési lehetőségekről - "ám apám, oroszlánhördüléssel, csírájában elfojtotta az egészet". Ennyit, összefoglalóul egy frissen formálódott nemzet politikai színteréről; arról, hogy egy hőn tisztelt atya formálta - s hogy hamarosan apátlan árva lehet.

Konklúzió
Leszámítva Japánt - több szempontból is sziget -, India az egyetlen nagy ázsiai állam Kairó, Dzsakarta és Peking között, ahol demokrácia uralkodik; már legalább elméletben. Nyugati értelemben vett "működő" demokráciává azonban csak úgy válhat, ha forradalmi változások mennek végbe a hindu társadalom és a hindu hagyományok legérzékenyebb gyökereinél. A nagy kérdés, melynek megválaszolása most Indiára vár: lehetséges-e, mi több, végső soron kívánatos-e egy ilyen radikális műtét?
Tíz évvel ezelőtt Nehru és tervező stábja azt hitte, a válasz szinte részletezésre sem szoruló "igen". Az 1949-es alkotmány, melyet az országnak adtak, nyugati mintákat követett; szakítást jelentett a hindu hagyománnyal, a Gandhi-féle, nemzetet ébresztő, nemzetet ihlető tradícióból egy leheletnyi sem volt benne jelen. Az első tíz év alatt folytatott gazdaság- és szociálpolitika kibillentette sarkaiból a társadalom hagyományos struktúráját és aláásta értékeit, miközben nem tudott meggyőző alternatívákkal előállni. Nem sikerült kimozdítaniok India háromszázmillió parasztját abból a bizonyos "protoplazmatikus apátiából"; a Függetlenség utáni rövidéletű eufória átalakult az illúzióvesztettség, a kudarc, a cinizmus érzetévé. Le Corbusier Új-Delhije, a kormányhivatali épületekkel, a tervhivatalokkal: valami irrealitásérzetet sugall, akár ha a törvényhozók, a politikusok, az ötévesterv-alkotók itt mind valami légkondicionált lidércűzőben éltek volna elszigetelten, absztrakciók világában, előrenyomtatott képletekében, a vágyképzetek által ihletett szent óhajok papiroszizegése közepette. Az eredmény: valamiféle pszeudo-demokrácia - politikai vákuumban. Az egész úgy hat, mintha India lemásolná a francia parlamentáris rezsim történetét, kezdve a Bastille ostromától az ötödik köztársaságig, épp csak hogy egyetlen évtized leforgása alatt.
Nézzünk szét bárhol a térképen, az arab országoktól Indonéziáig, a nyugati típusú parlamentáris demokrácia nem "igazán jó" ázsiai exportcikk. Illúzió volt eleve, hogy egyetemes gyógyszernek tekintették. Még Európa kontinentális felének némely nagy országában sem működött megfelelően; ha ilyesmit erőszakkal tuszkolnak le egy ország torkán, fuldoklási tünetek következhetnek, hányás. S ha az adminisztráció ragaszkodik
a keserves módszerekhez, a rendszer összeomolhat - Indiában is bekövetkezhet a többi ázsiai ország esete; a legjobb változat, hogy egy jóakaratú diktátor kerül hatalomra, mondjuk, mint Kemal, Szukarno, Ayub; a legrosszabb esetben a kínai totalitariánus modell következik - lásd a figyelmeztető jeleket: Kerala, Nyugat-Bengália, netán Andhra.
Alternatív megoldás csak sajátságosan indiai alapokon adódhat. Vinóba Bhávé vállalkozása feltehetően kudarcba fúl; tény, hogy feltárta a nemzet sok rejtett forrását, jelezte, India kész a méltó kérdés hallatán valamiféle méltó válaszra, él a nagylelkűség, feltámadhat a lelkesedés, még az önfeláldozás sem kizárt. Azt is megmutatta, hogy ez a "felelet" a komoly kérdésre a legkülönfélébb rétegekből jöhet - a rajahktól a harijanokig; s hogy fittyet hányhat a sok szempontból művi pártérdekeknek. A bhúdan mozgalom vetélytársaként több új áramlat, irányzat is jelentkezik, szószólóik azt javasolják, hogy itt a nyugati stílusú demokráciát - melyet gépiesen másolnak le igen fejlett ipari, városi társadalmakról - helyettesíteni lehetne "földközeli demokráciával", mely az indiai önigazgatás hagyományos alapsejtjeire épülne, a falusi közigazgatásra, párban a kézművesség és a háziipar ugyancsak helyi elemeivel. Azt hiszem, India üdve a fokozatos átformálódásban rejlik, ahol is ilyen vonalakat követnének - kiküszöbölve a hagyomány visszafogó elemeit, de befogva "a szekér elé" azokat a spirituális erőket, melyeket Gandhi, Vinóba tárt fel, hogy így ne valami művi áldemokráciát teremtsenek, de - gyártsunk ilyen szót? - valódi indiokráciát.
Lehet, álom ez az egész így, a realitások megannyi kérdése kívül marad e könyv szerény keretein. Ám ha visszatérünk a magunk valódi céljaihoz: adódik az a következtetés, hogy ha
a nyugati minták másolása Indiát zsákutcába vezette, melyből magának e nemzetnek kell megkeresnie a ki- vagy visszautat, ugyanígy igaz az is, hogy India, megannyi szent szamádhi-igyekezetével egyetemben sem jelenthet spirituális gyógymódot a nyugati civilizáció sok-sok bajára és veszedelmére.

JEGYZETEK

1) 1959. január.
2) Valóban létezik, e beszélgetésnek mintegy folyományaként, "A Bhúdan Bizottság Barátai" elnevezésű társaság Angliában, társelnökei Shí Dzsajaprakasi Narajan és Arnold Toynbee professzor.
3) És arra is emlékeztetni kell, hogy az adományozott földnek csak a fele volt megművelhető.
4) Gyakorlatilag három kasztjuk van; a legfelső kaszt azt állítja magáról, hogy ősei Salamon király idején jöttek Indiába, s a faj tisztaságát azzal őrizték, hogy nem házasodtak összevissza a későbbi emigránsokkal és színesbőrű újhitűekkel - ez utóbbiaknak tilos még csak belépni is a legfelső kaszt zsinagógájába.
Mind e dolgok onnan eredeztethetők, hogy a világos bőrű árja hódítók és a sötét bőrű dravida őslakók harcban állottak egymással, s rögzítette az állapotokat ilyképp a varnasankara - a színkeveredés - írásba foglalt tabuja, a kasztrendszer egyik oszlopa. Az oszlopok, persze, repedeznek, de azért csak állnak szilárdan; és ez a fehér bőrű sportolószobor a fekete bőrű kommunista állam "szent" stadionhomlokzatán, íme, az irracionalitás diadalát hirdeti a dialektika felett.
5)Ha nagyon megnézzük, a "szvámi" cím csak szerzeteseket illet, és Krisna Menon sosem volt az; ám a déli vidékeken ezt a címet lazábban kezelik.
6) Vedanta Publishers, Trivandrum.
7) Drisjam: valamely látott tárgy, a hangsúly nem a dolgon van, melynek nincs önálló létezése, hanem a látáson, melynek eredményeképpen a dolog létezővé lesz.
dolatban, gondos vizsgálat nyomán szintén tévesnek fog bizonyulni.
8) Áll ez a nem-ismétlő passzusokra is, melyeket kihagytam a szamádhi és a nirvána tárgyalására - ezekről egy másik fejezetben lesz szó.
9) Az orthodox hindu tisztálkodási rítusok, imák és más kötelezettségek naponta több órát vesznek igénybe. Nem lehetne rövidíteni az előírt rituálén?
10) A bhang kenderből desztillált narkotikum, hasonló a hasishoz. Transszerű
állapotok előidézésére használják.
11) Bár "Ánanda" hímnemű szóalak, Bengáliában közérvénnyel használják Ánandamají Má jelölésére.
évesen férjhez ment Ramani Mohan Csukravatihoz, akit később Pitadzsi néven ismertek, s aki szintén neves brahmin család sarja volt. A férfi sokkal öregebbnek látszott Ánandánál, s a jelek szerint nem volt semmi kitanult foglalkozása. Ananda végül alig pár hónapot tartózkodott férje házában. A következő tizenöt év során állandóan "költözött", hol az egyik, hol a másik rokonánál élt, s összességében sem töltött öt-hat évnél többet házasságban Pitadzsival.
12) Jayanti Souvenir, az Ánandamají Ásram kiadványa, Benáresz, évszám nélkül (feltételezhetően 1956).
13) Bombay, 1957.
14) A "tér" ebben az összefüggésben a szubjektum ajkának távolságát jelöli a tolltól, mely moccanatlan marad a nyugodt kilégzéskor; az "idő" a visszafogott lélegzeté; a "szám" a ritmus.
15) A tejet a hinduk szerelemserkentőnek tartják.
16) Hatha Jóga Pradípika 3, 82-90.
17) Bombay, 1958.
18) Köszönetem Szvámi Aghánanda Bharatinak az alábbi kommentárért: "Az adzsna szó valóban azt jelenti, "parancs" és a legtöbb tudós eszerint értelmezi ezt a helyet. Ám az interpretáció téves, mert az adzsna itt az a szóelőzék s a dzsna szó összetétele, valódi jelentése ekképpen kb.: "induló intuíció"."
bal (lunáris) oldalára, néha fölébe, máskor viszont egyszerűen a gerincoszlop csúcsába.
19) The Kaivalyadharma Ishwardas Chunilal Yogic Health Centre - Medical Report for the Year 1954-55, kiadta Kaivalyadharma, Bombay.
20) International Journal on the Science of Yoga, 1936 április-szeptember, a Jóga Intézet kiadványa, Bombay.
21) A Malszarból való Paramhansza Mádhavadászagí.
22) Patandzsali: Jóga-szútra 3, 16-50.
23) A nyolc sziddhi nem áll összefüggésben a II. (Jóga tisztán című) fejezetben említett 8 lépcsőfokkal.
24) Herbert Thurston S. J.: The Physical Phenomena of Mysticism [A misztika fizikai megnyilvánulásai], London, 1952, 10. és 12. o.
25) I. m., 104. o.
26) Idézi: K. Ratnam: "Planning for Scientific Yoga", The Illustrated Weekly of India, 1958. dec. 28.
27) Az EEG (elektroencephalogram) az agy elektromos folyamatainak intenzitását és ritmusát rögzíti.
28) A pszichogalvanikus reflex (melyet hazugságvizsgálókban használnak) az érzelmi ingerek hatására a test felületének elektromos tulajdonságaiban bekövetkező változásokat tükrözi. E változásokat, mint például az izzadás, a libabőr, a szőr felborzolódása, a szimpatikus idegrendszer irányítja, így jelzik az érzelmi reakciókat.
29) GUNDU RAO, H. V. - KRISHNASWAMY, N. - NARASIMHAIYA, R. L .- HOENIG, J. - GOVINDASWAMY, M. V.: "Some Experiments on a 'Yogi' in Controlled States", Journal of the All India Institute of Mental Health, Bangalore, 1958. július, 99. o.
30) A ventilláció mértéke közvetlen módon nem mérhető; a verembéli széndioxid tartalom méréséből következtethettek csak, az egyik értéket a betemetés előtt, a másikat közvetlenül utána kapták. Az elején 0,04 százalék volt az arány; ez a kétórás periódus végén 1,34 százalékra nőtt, a 9 órásén pedig 3,8 százalékra.
31) SATYANARAYANAMURTHI, G. V., M. D. - BRAHMAYYA SASTRY, P., M. B. B. S., M. Sc., Ph. D.: "A Preliminary Scientific Investigation into some of the Unusual Physiological Manifestations Acquired as a Result of Yogic Practices in India", Wiener Zeitschrift für Nervenheilkunde und die Grenzgebiete, 15 (1958), 239-249. o.
32) Valsalva szinuszai: kidudorodások az aortafalakban; összefüggenek azon szelepek működésével, melyek a pulmonális és a koronáris artériákon át történő véráramlást szabályozzák.
33) 90. kötet, 6. szám (1959. június).
és "nem akaratlagos" funkciói között; és hogy az utóbbiak "ellenőrzése" - ennek foka - a figyelemösszpontosítás gyakorlásának kérdése lehet.
34) 1936 április-szeptemberi szám.
35) BERNARD, I. m., 54. o.
36) Hatha Jóga Pradípika 2, 70.
37) Hatha Jóga Pradípika 4, 5.
38) Ghéranda-szamhitá 7, 12.
39) RAGHAVAN fordítása alapján, I. m., 63-64. o.
40) Uo. 71. o. skk.
41) Uo. 84. o.
42) Uo. 92. o.
43) Uo. 94. o.
44) Uo. 100-101. o.
45) Uo. 112. o.
46) Átmanirvriti, 18. o.
47) CARSTAIRS, G. Morris: The Twice-Born, London, 1957., 85. o.
48) GANDHI, idézi FISCHER, Louis: The Life of Mahatma Gandhi, London,
1951., 263. o.
49) GANDHI: An Autobiography - The Story of my Experiments with Truth, London 1949., 175. o.
50) I. m., 11. o.
51) Sehol máshol nem láttam olyan országot, ahol az ellentétes nemű fiatalok ennyire boldogtalanok és tehetetlenek egymás jelenlétében, és ennyire feszes óvatosság él bennük a másik nemmel szemben. A következő levél - nem tudom megállni, hogy ne idézzem - egy indiai pszichiáterhez szól, aki szíves hozzájárulását adta, hogy kimásoljam irataiból. A levél írója az Állami Egyetem előadó tanárának vallja magát.
52) I. m., 81. o.
53) Idézi DUBOIS J. A. abbé: Hindu Manners, Customs and Ceremonies, Oxford 19283, 237. o. skk.
54) Második Törvénykönyv 23, 12.13.
55) Idézi MORAES, Frank: Jawaharlal Nehru, New York 1956, 103. o.
56) Bhagavata 7, RAGHAVAN fordítása alapján, i. m., 369. o.
57) Uo., 371. o.
58) FISCHER: i. m., 229. o.
59) Gandhi életének ez a jelentős fejezete közismert mindazok körében, akik közelében éltek, ám a dolgot India-szerte ügybuzgón eltusolták. Leírta viszont My Days with Gandhi című könyvében Nirmal Kumar Bose (Nirvana Publishers, Calcutta, l953). Bose antropológus volt, India egyik legmegbecsültebb tudósa, és egy ideig Gandhi titkáraként tevékenykedett, közszolgálati alkalmazottként; e posztját pedig épp azért adta fel, mert nem szívlelhette Gandhi fiatal lányokkal folytatott kísérletezéseit. A Gandhi-hívők annyira alaposnak bizonyultak a publikáció okozta botrány nyomainak eltörlésében, hogy Bose könyve nem csupán Indiában beszerezhetetlen, de nincs ott a British Museum polcain sem.
60) A számok mind különbözni látszanak, mert a legtöbb istennek többféle neve is volt, ezek egymásnak szinonimái lehetnek, de vonatkozhatnak a különféle alakokban történt megjelenésekre. A, az alapvető szövegek egyike, "3-300, 3-3000" között adja meg a számot, persze megjegyezvén, hogy ezek csupán megjelenési formái az Egyetlen Brahmának.
61) RAGHAVAN fordítása alapján, i. m., 445. o.
62) Számos alkalommal, ha a Kongresszus Végrehajtó Bizottsága a Gandhiétól nyilvánvalóan eltérő vonalat követett, az azért történt, mert maga Mahatma bátorította őket, sőt, szinte ily értelemben parancsolt rájuk.