Terebess Ázsia E-Tár
« katalógus
« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Liu Cung-jüan
KISEBB ÍRÁSAIBÓL

Ecsedy Ildikó fordítása
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár



TARTALOMJEGYZÉK

A medve (Xiong shuo)
Három példázat bevezetéssel (San je bing xu)
1. A lingcsiangi szarvas
2. A csienbeli szamár
3. A jungbeli patkányok
Kígyófogás (Fu she she shuo)
Az ostor (Bian gu)
Ellenvetések egy vérbosszú-ügyben benyújtott törvényjavaslatra
(Bo fu chou yi)
Faültető Teve Kuo (Zhong shu Guo Tuo-tuo zhuan
A balga-patakról írt versemhez (Yi qi shi xu)
A Kis Kőváros hegye (Xiao shi cheng shan ji)
Történetek Tuan marsall életéből (Duan da wei yi shi zhuang)
A gyermek Ou Csi története (Tong Ou Qi zhuan)
Sung Csing (Song Qing zhuan)
Jungcsou kormányzója, Vej úr új csarnokot épít (Yong zhou Wei shi jun
xin tang ji)
Az ács (Zi ren zhuan)
A galacsinhajtó bogár (Fou ban zhuan)
Kis domb a Serpenyő-tótól nyugatra (Gu mu tan xi xiao jiu ji)
A Serpenyő-tó (Gu mu tan ji)
Kis szikla-tó a dombtól nyugatra (Zhi xiao qiu xi xiao shi tan ji)
Első látogatásom a Nyugati-hegyen (Shi de xi shen yan you ju)
Iddogálás (Xu yin)
A Köves-patak (Shi jian ji)
A Szikla-árok (Shi qu ji)
A Jüan-család vízmosása (Yuan jia ke ji)
Jegyzetek



Liu Cung-jüan 773-ban született Houtangban, Sanhszi tartományban
(névváltozat: Liu Ce-hou), elismert írói rangot vívott ki, s politikai
pályája is magasra ívelt. 806 után azonban, pártfogójának bukása miatt
Délvidéken, száműzetésnek számító vidéki hivatalában, Liucsouban
(Kuanghszi tartományban) érte a halál 819-ben. A régi egyszerű stílust
hirdető ku-ven irodalmi irányzat elindítója; prózai és költői műveivel a
természetes, politikai tiltakozás számba menő irodalmi stílus megalapozója,
a pien-ven agyondíszített prózastílusának a megújítója. Minthogy a
buddhizmus híve, a halála utáni évtizedek buddhizmus-üldözésének árnya
műveire is rávetődött.

A medve

A szarvas fél a sakáltól, a sakál a tigristől, a tigris meg
a medvétől.
A medvét arról lehet megismerni, hogy bozontos haja van,
és két lábára áll, mint az ember. Rettentő ereje miatt még az emberre is
roppant veszélyes.
Élt egy vadász Csu [1] déli részén, aki bambuszsípján
utánozni tudta minden vadállat hangját. Egy szép napon íjat, nyilat
vett magához, meg parazsat agyagkorsóban, s felment a hegyre, hogy
szarvasbőgéssel csalogassa oda a szarvasokat, aztán ha kivárta míg
odaérnek, felszítsa a tüzet s leterítse őket. Történt azonban, hogy éppen
egy sakál hallotta meg a szarvas hangját. Arrafelé loholt, de amint éppen
odaért volna, a mi emberünket csak elfogta a félsz, és tigrishangon
ijesztett rá. A sakál el is somfordált, de ekkor egy tigris tévedt arra.
Még jobban megrémült a vadász, s most meg a medve hangját kezdte utánozni.
A tigris is elmenekült hát, de erre a medve vette neszét a dolognak,
s párja keresésére indult. Odaérve pedig csak egy embert talált, megragadta
hát, leütötte, szétszaggatta és felfalta.
Aki nem a saját erejéből boldogul, hanem a máséval
hivalkodik, az bizony manapság is mind ilyen sorsra jut!


Három példázat bevezetéssel

Mindig gyűlöltem azokat a kortársaimat, akik – nem tudván
megítélni saját képességeiket – körülményeik révén szerzett előnyeikkel
kérkednek. Némelyek idegen tekintélyre támaszkodva ügyességüket vetik
latba, s megragadják az alkalmat, hogy önkényeskedhessenek,
erőszakoskodhassanak; végül azonban mégiscsak utoléri őket a balsors!
Éppen erről szól ez a három história is, amelyeket egy
vándor mesélt nekem; az egyikben egy szarvasról, a másikban egy
szamárról, a harmadikban pedig patkányokról esik szó. Ezek szolgáljanak
most hármas intelemmel!


1. A lincsiangi szarvas

Egy Lincsiangba [2] való ember vadászat alkalmával elfogott
egy szarvasborjút, és gondjaiba vette.
Amikor belépett vele a háza kapuján, seregnyi kutyája habzó
szájjal, faroklobogtatva rohant felé, de a mi emberünk haragra gyúlt és
elkergette őket. Ettől a naptól kezdve nap mint nap ölében vitte a
szarvast a kutyák közé, hogy hozzászoktassa őket a jövevényhez; megmutatta
nekik, de megtiltotta, hogy ilyenkor akár csak meg is moccanjanak.
Lassan-lassan aztán már azt is megengedte, hogy eljátsszanak vele.
Telt-múlt az idő, s a kutyák már mind engedelmeskedtek a
gazda akaratának. A kis szarvas időközben felcseperedett, de már meg is
feledkezett valódi mivoltáról, s azt hitte, hogy a kutyák a legjobb barátai;
szarvával fel-feldobta őket, hanyattvágta magát velük, egyszóval egyre
inkább a testvérük gyanánt viselte magát. A kutyák azonban, bár féltek
a gazdától, s a hízelgéshez remekül értettek, néha-néha bizony
megnyalogatták a szájukat.
Harmadévre aztán a szarvas egyszer kimerészkedett a
kapun, s látta ám, hogy egy sereg kutya hancúrozik kint az úton. Odafutott
hozzájuk, mert szeretett volna játszani velük; de az idegen kutyákat a
szarvas láttán elöntötte az öröm és elfogta a düh; egyesült erővel megölték,
szétmarcangolták az úton és felfalták.
S a szarvast úgy érte el a vég, hogy rá sem eszmélhetett
balsorsa okára.


2. A csienbeli szamár

Csienben [3] nem ismerték a szamarat, amíg valami
bajkeverő be nem vitte a hajóján; mivel azonban ott semmi hasznát sem
vette, eleresztette a hegyek között.
Megpillantotta egyszer a szamarat egy tigris; látta, hogy
milyen nagy, csíkos állat, azt hitte hát, hogy valami démon. Előbb a sűrűben
rejtőzve fürkészte, aztán lassan ki is merészkedett, hogy közelebb férkőzzék
hozzá, de csak tiszteletteljes távolból méregette, mivel egyikük sem ismerte
a másikat.
Történt pedig egy szép napon, hogy a szamár elordította
magát. Nosza futott messzire a tigris szörnyű ijedtében, azt gondolván,
hogy a szamár mindjárt beleharap. Félt is rettentően, de aztán mégiscsak
visszasettenkedett, hogy szemügyre vegye a szamarat, s úgy találta, hogy
nincs is benne semmi rendkívüli. Amikor már a hangját is egyre inkább
megszokta, még közelről is körbejárta, ha nem is merte rávetni magát.
Lassacskán már közelebb ment hozzá, és még többet bizalmaskodott vele;
rakoncátlanul meg-megbökte, jól meglökte, nekirontott, míg egyszer a
szamár nem győzte méreggel s belerúgott.
No megörült a tigris, miközben így ámult magában:
– De hiszen ezzel véget is ér a tudománya! Ennyi az egész?
Fel is szökött egyszeriben, rávetette magát a szamárra,
belevágta a fogait, egy-kettőre átharapta a torkát, fellakmározta a húsát,
aztán odébbállt.
Hej, jeleskedett a szamár csíkos külsejével, félelmetes is
volt hangja erejével, s addig, amíg ki nem mutatta, hogy valójában mi tellik
tőle, féltében a tigris, bármennyire vad is, dehogy merte volna megtámadni!
Milyen kár, hogy végül így elárulta magát az a szamár!


3. A jungbeli patkányok

Élt Jung [4] földjén egy ember, aki igencsak félve,
babonásan, rettegve tartotta számon a szerencsés meg szerencsétlen
napokat, [5] s mivel jómaga éppen a patkány évében született, a patkányt
jó szellemeként tisztelte. Annyira megkedvelte a patkányokat, hogy nem is
tartott sem macskát, sem kutyát, és a szolgáinak még azt is megtiltotta,
hogy elriogassák őket; kedvükre garázdálkodhattak a magtárban is, meg a
konyhában is, ő bizony nem bánta!
Ezért aztán híre kelt a patkánynép között, hogy aki ellátogat
ehhez az emberhez, annyit ehet, amennyi belefér, s mégsem éri semmi baj.
Nem is maradt a házban egyetlen ép edény, a fogason egyetlen ép ruha
sem, s ételből-italból is csak annyi jutott a ház lakóinak, amennyit a
patkánysereg meghagyott. Nappal csapatostul sétálgattak a patkányok az
emberek között, éjjel pedig lopkodták az ennivalót s viharosan marakodtak
rajta, s közben akkora és annyiféle zajt csaptak, hogy aludni sem lehetett
tőlük. Végül azonban ebbe is beletörődött a ház népe.
Néhány év múltán elköltözött a házigazda, de a patkányok
ugyanígy viselkedtek akkor is, amikor már az új tulajdonos lakott a házban.
Ez az ember így gondolkozott:
-Baljós állat, kártékony jószág ez a sok patkány! S milyen
dühödten lopkodnak! Hogy szemtelenedhettek el ennyire?
Azzal kölcsönkért öt-hat macskát, bezáratta a kapukat, még
a tetőcserepeket is leszedte, vizet öntetett a patkánylyukakba, és szolgákat
fogadott, hogy fogdossák össze valamennyit. Amikor pedig már halomban
hevertek a döglött patkányok, kidobták őket valami félreeső helyre; bűzlött
is az tőlük hónapokig!
Haj, haj! De hát tarthatott-e örökké ez a mértéktelen
lakmározás, anélkül, hogy el ne jöjjön a böjtje?


Kígyófogás

Jungcsou [4] mezein különös kígyófajta tanyázik, fekete
testű, fehér foltos. Fű, fa, ha hozzáér, halálra fonnyad, s ha valakit
megmar, az gyógyíthatatlan; de ha a kígyót elfogják, megszárítják a húsát
és orvosságot készítenek belőle, véget tud vetni a leprának, meggyógyítja
a görcs gyötörte lábat, lecsillapítja a gennyes kelevényeket, rendbehozza
az elüszkösödött húst és megszünteti a fej, szív és láb összes nyavalyáit.
Annak idején a császár parancsára el is rendelte az udvari orvos, hogy
fogdossák össze a kígyókat és szolgáltassák be őket adó fejében évente
kétszer; aki pedig kézre tudja keríteni a kígyókat és beszolgáltatja őket,
ezzel le is rója az adóját. Futott is Jungcsou népe hanyatt-homlok a kígyók
után!
Élt azon a vidéken egy ember, Csiangnak hívták; családja
már három nemzedék óta kígyófogásból élt.
-Nagyapámat kígyó ölte meg, apámat is így érte a vég -
panaszkodott, amint faggatni kezdtem. - Tizenkét éve én léptem az
örökükbe, s nem egyszer alig kerültem el a halált! - mondta csüggedten.
Megsajnáltam.
- Ennyire gyűlölöd azt a mesterséget? - kérdeztem. -Majd
én megmondom a hivatalnokoknak, hogy inkább újra katonáskodsz és fizeted
az adót. Jó lesz-e úgy?
Nagy búsan szólalt meg Csiang, csak úgy ömlött a könnye:
- Szánod sorsomat, uram? Keserves számomra ez a
szolgálat, de mégsem annyira, mintha újra adót kellene fizetnem! Ha
mindmostanáig nem kígyókra vadászom, már régen rossz véget értem
volna. Mióta nagyapám, apám meg a magam nemzedéke ebben a faluban
él, vagyis immár hatvan éve, a falubeliek élete napról-napra sanyarúbbra
fordult: felemésztették, amit a földjük termett, kimerült az otthoni
tartalék, s ők jajveszékelve keltek vándorútra; éhség és szomjúság verte
le őket a lábukról, szél fújta, eső áztatta őket, fagyban hőségben
gyötrődtek és súlyos nyavalyáktól jajgatva rótták útjukat, míg halomra
hullt holttestük. Hajdanában, amikor még élt a nagyapám, tíz családból
csak egy tűnt el; apám életében már tíz családból kettő-három is; az
elmúlt tizenkét év alatt pedig, mióta én itt élek, tíz családból
négy-ötnek veszett nyoma. Aki nem halt meg, elvándorolt a messzeségbe,
így azután egyedül én maradtam kígyót kergetni. Amikor azok az irgalmatlan
hivatalnokok eljönnek a falumba, kelettől nyugatig mindent felvernek,
északtól délig mindent felforgatnak, s lármájukkal olyan rémületet keltenek,
hogy még a tyúkok meg a kutyák sem lelhetnek nyugtot. Én meg nagy vigyázva
fel-felkelek, hogy bepillantsak a cserépkorsóba, s akkor – mert még ott
hevernek a kígyók, – megkönnyebbülten visszafekszem. Buzgón etetem a
kígyóimat, aztán, ha eljön az ideje, beszolgáltatom őket, hogy hazatérhessek
és földecském termését jóízűen falatozgatva tölthessem el hátralévő napjaimat.
Évente kétszer kockáztatom az életem, de az év többi részében gondtalan
boldogság az osztályrészem. Mi ez a falumbeliek mindennapos keserveihez
képest? Ha meg is halnék maholnap, még mindig túlélném a szomszédaimat.
Hogy gyűlölhetném hát a mesterségem?
Szavait hallgatva még szomorúbb lettem.
Megmondta Konfucius: "A helytelen kormányzás
kegyetlenebb a tigrisnél." Valamikor kétségeim voltak felőle, de most,
Csiang sorsa láttán, bizonyosságot szereztem róla. Jaj, ki tudja, az adók
mérge nem szörnyűbb-e, mint a kígyóké?
Azért mondom el mindezt, hogy akik az emberek sorsát
vigyázzák, vegyék fontolóra!


Az ostor

Volt egyszer egy ember, aki ostort árult a piacon. Ötven
ezüst járt volna neki érte, de amikor megkérdezték, hogy mi az ára,
ötvenezret követelt. Ha valaki ötven ezüsttel állt elő, majd hanyatt esett
nevettében; előbb még az ötszáz ezüstön is csak bosszankodott, de aztán már
az ötezer hallatára is dühbe gurult, és kötötte magát az ötvenezerhez.
Egyszer elvetődött a piacra egy gazdag ember fia, hogy
ostort vegyen; ő kifizette érte az ötvenezer ezüstöt és elhozta hozzám, hogy
eldicsekedjék vele. Én mindjárt láttam, hogy az ostor végén az öklömnyi
görcsöket nem simították el; ekkor szemügyre vettem a másik végét, de az
meg csáléra állt! Az erezése hol erre, hol arra tartott, sehogy sem illett
együvé, maga a bot meg korhadozott a bütyköknél, s nem volt azon egy fia
cifrázat sem! Amint kézbe vettem s belemélyesztettem a körmömet, az
egészen elsüllyedt benne; amikor pedig felemeltem, olyan könnyűnek
találtam, mintha egészen üres lett volna. Megszólaltam:
– Hogy vehetted meg? Nem sajnáltad érte az ötvenötezret?
– Megtetszett a sárga színe meg a fényezése! - válaszolta
a fiatalember. - S végtére is: ennyi volt az ára!
Ekkor én odahívtam egy szolgát, s forró vízbe mártattam az
ostort. Rögtön előtűnt a csupasz-szürke, kopár fa; előbbi sárga színét
ugyanis festéktől kapta, és fényét is csak viasz kölcsönözte.
A gazdag ember elkedvetlenedett ugyan, de azért még
három évig megtartotta az ostort. Egyszer aztán kiment a keleti
külvárosba, az Örök Boldogság dombjához egy lovasversenyre. Amint
ágaskodni kezdett a lova, nagyot csapott rá, de ekkor az ostor öt-hat
darabra tört, a ló meg addig-addig rúgkapált, míg gazdája a földre zuhant,
és meg is sebezte magát. Az ostor belsejébe pillantva most kiderült, hogy
teljesen üres, s a tartalma csak valami sárszerű, hasznavehetetlen anyag.
Manapság bizony akadnak aranysárgára mázolt, viaszsíma
szavú emberek, akik az udvarnak kínálgatják ügyességüket! Ha csak
annyira becsülik meg őket, amennyit érnek, az még hagyján! ők azonban
annak örülnek, ha – silányságuk ellenére is – többre tartják őket, mint
megérdemelnék! Ha pedig valahol értékük szerint ítélik meg őket, mindjárt
haragosan méltatlankodnak:
– Miért nem vagyok még herceg vagy miniszter?
Az efféle emberek közül számosan érnek el magas rangot, és
nyugalmas időkben előfordulhat, hogy akár három évig sem okoznak bajt.
Veszedelem idején azonban, amikor felelősségteljes helyre küldi őket a
császári parancs, belső ürességük és hitványságuk miatt nem tudnak
kellőképpen lecsapni ott, ahol kell, összetörnek és romlásba, pusztulásba
döntik az országot!


Ellenvetések egy vérbosszú-ügyben benyújtott törvényjavaslatra

Tudomásomra jutott, hogy Vu császárnő [7] idején a
Tungcsou kormányzóság Hsziakuj járásából [8] való Hszü Jüan-csingnek,
akinek apját, Hszü Suangot Csao Si-jün járásparancsnok ölte meg, sikerült
végül sajátkezűleg bosszút állnia apjáért, s hogy aztán tetté megvallva maga
adta a törvény kezére magát. Az akkori idők egyik cenzora, Csen Ce-ang [9]
azt javasolta, hogy Hszü Jüan-csinget ítéljék halálra, s tette-büntetése
mindörökre maradjon fenn birodalmunk törvénykönyvében.
Hadd mondjam meg: én bizony nem helyeslem ezt a javaslatot!
Tudomásom szerint a szertartásoknak az alapvető feladatuk,
hogy megakadályozzák a rendbontást; ha tehát kimondják, hogy tilos a
rablás és az erőszakosság, akkor senki fia, aki bosszút áll apjáért, nem
kaphat kegyelmet. A törvényeknek szintúgy az a fő feladatuk, hogy útját
állják a rendzavarásnak; ha tehát kimondják, hogy a rablás és az erőszak
tilos, akkor egyetlen emberölésben vétkes hivatalnok sem nyerheti el a
bocsánatot. Az alapelv azonos, mégis különbözőképpen alkalmazzák őket!
A tisztelet és a halálos ítélet ugyanis összeegyeztethetetlen; mert ha
büntetjük azt, ami tiszteletet érdemel, az esztelenség és a törvény
bemocskolása; ha pedig tiszteljük azt, ami büntetést érdemel, az oktalanság
és a szertartások megcsúfolása! Ha tehát ezt a példát tárjuk a birodalom elé
s adjuk tovább a későbbi nemzedékeknek, akkor azok, akik az igazság felé
törekszenek, nem fogják tudni, merre tartsanak, akik pedig szembe akarnak
szegülni azzal, ami helytelen, nem fogják tudni, hol vethetik meg a lábukat.
Hogyan tehetnénk hát törvénnyé ezt a példát?
Bölcs eleink rendje szerint méltányos elbírálás alapján kell
döntenünk jutalom és büntetés felől, s az emberiesség követelményeinek
megfelelően kell ítélkeznünk dicsőség és szégyen dolgában. De mindenképpen
egységes alapelv szerint kell eljárnunk! Csak ha mélyrehatóan megvizsgáljuk,
mi az igaz és mi a hamis, ha fontolóra vesszük, mi a helyes és mi a
helytelen, ha mindennek az eredetét felkutatjuk és utánajárunk a
következményeknek is, akkor ítélhetjük meg helyesen, hogy hogyan
alkalmazzuk a szertartásokat és hogyan a törvényeket.
Hogy miképpen? Nos, tegyük fel, hogy Hszü Jüna-csing
apja nem keveredett semmiféle közrendbe ütköző bűnténybe, Csao Si-jün
csupán személyes haragból ölte meg, hivatali hatalma segítségével ártatlan
ember életére törve; a tartományi mandarin pedig tudomásul sem vette a
bűntényt, a bírák ki sem hallgatták a bűnöst, hanem valamennyien szemet
hunytak, meg sem hallgatva a segélykérő kiáltást; ekkor Hszü Jüan-csing,
akinek egetverő nagy szégyenében, kötelességéhez híven fegyvere volt még
a párnája helyén is, addig hánytorgatta-fontolgatta, míg halált megvető
elszántságot tanúsítva, ellensége mellének szegezte a fegyvert. Ezzel a
tettével ő a szertartásokat védte, s helyesen cselekedett; a hatóságoknak
szégyenkezniük kellene, s megkésve hálálkodniuk neki, ahelyett, hogy
halálra ítéljék!
Ha azonban Hszü Jüan-csing apja nem volt mentes a bűntől
és Csao Si-jün azért végeztette ki, akkor ezzel nem vétett a törvény ellen,
s így nem a hivatalnok ölte meg Hszü Suangot, hanem a törvény. A
törvényen pedig ugyan hogy lehetne bosszút állni? Ha ellenben valakinek a
bosszúja az Ég Fia [10] törvényei ellen fordul, s megsérti a törvényt
képviselő hivatalnokot, akkor feletteseivel szembeszállva a lázadás bűnébe
esik, s amikor elfogják és kivégzik, csak az ország törvényeinek szereznek
érvényt; ezek után pedig hogyan lehetne megbecsülésben részesíteni a
bűnöst?
Azt mondja meg Csen Ce-jang törvényjavaslata: "Minden
embernek van fia, s minden fiúnak vannak szülei, de ha mindenki bosszút
áll a másikért, ki ment meg bennünket a zűrzavartól? Ilyenmódon a
szertartásokat jócskán félremagyarázzák! Amit a szertartások a bosszúról
mondanak, az csak mélységes szorongattatás idejére vonatkozik, amikor
nincs kihez panasszal fordulnunk! De ha egy ember törvénybe ütköző
bűntettet követ el s ezért utoléri a halálbüntetés, korántsem jelenthetjük
ki: "Megölték, tehát én azt ölöm meg, aki őt megölte!", mert akkor az nem
más, mint a gyengébb ellen elkövetett erőszak, s nem áll-e ez ellentétben
szent könyveinkkel, nem jelenti-e azt, hogy hátat fordítunk bölcseinknek?
A Csou-dinasztia [11] szertartáskönyve előírta, hogy bírák
ítélkezzenek az alattvalók vérbosszú-ügyeiben. Akit jogosan öltek meg, azt
tilos volt megbosszulni, s ha valaki mégis bosszút állt érte, annak meg
kellett halnia; ha azonban igazságtalanul gyilkoltak meg valakit, azért
az ország együttesen állt bosszút. Már hogy bosszulhatta volna meg akárki
akármelyik rokonát? A Tavasz és ősz Krónikájának [12] Kung-jang-féle
kommentárja pedig azt mondja: "Ha az apa nem érdemelt volna
halálbüntetést, akkor a fia megbosszulhatja; de ha az apákat a bűneikért
végzik ki, és a fiúk mégis bosszút állnak értük, akkor ez csak öldökléshez
vezet, s a bosszú így nem vet véget a bajnak."
Mindezt figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a mi
esetünkben elkövetett emberölés összhangban áll a szertartásokkal.
Különben is: szülőtiszteletre vall, ha valaki nem feledkezik
meg a bosszúról, s helyesen cselekszik, amikor az életét is kockára teszi
érte. Ha pedig Hszü Jüan-csing nem hágta át a szertartások előírásait, azaz
a szülőtisztelt parancsának engedelmeskedve életét sem sajnálta, hogy
teljesíthesse kötelességét, akkor minden bizonnyal megértette a legfőbb
igazságokat és fölismerte a helyes utat: hogy lehetett volna hát az uralkodó
törvényeinek ellensége?
A törvényjavaslat azonban halálra szánta Hszü Jüna-csinget,
ezzel bemocskolva a törvényességet és megcsúfolva a méltányosságot;
nyilvánvaló hát, hogy nem szabad a törvényerejű rendelkezések sorába
kerülnie. Ezért kérem, hogy alázatos folyamodványom csatoltassék a
rendelethez, s akik majd hasonló peres ügyekben ítélkeznek, ne a fentebb
említett törvényjavaslat értelmében járjanak el!


Faültető Teve Kuo

Senki nem tudja, mi volt Teve Kuo eredeti neve. Mivel –
Púpos lévén – görbe háttal s leszegett fejjel járt-kelt, akár egy teve,
a falujabeliek elnevezték Teve Kuónak.
– Rendben van - mondta Kuo, amikor ennek hírét vette-,
ha már így hívnak, hát legyen ez a nevem!
El is hagyta előbbi nevét, s már maga is csak Tevének
vallotta magát.
Teve Kuo Fenglo faluban élt, Csangantól [13] nyugatra.
Faültetés volt a mestersége, s versengett érte valamennyi csangani előkelő
ház meg gazdag ember, aki szeretett a kertjében sétálgatni, no meg mindaz,
aki gyümölcsárusítással foglalkozott. Látták, hogy ha ő ültet el vagy plántál
át egy fát, az okvetlenül megered, buján kihajt és dúsan termi a korán érő
gyümölcsöt. Más kertészek hiába is lesték-figyelték, hiába utánozták
áhítattal, csak nem jártak hasonló sikerrel! Egyszer aztán valamelyikük
vallatóra fogta Teve Kuót, s ekkor az így szólt:
– Nincs énnekem hatalmam, hogy hosszúéletűvé meg dúsan
termővé tegyem a fákat; hanem tudom a módját, hogy mindegyikkel a
természetének megfelelően bánjak, s ezáltal érem el, hogy kibontakozzanak
jó tulajdonságaik. Mivel minden elültetett fa –alaptulajdonságaiból eredően
– megköveteli, hogy gyökere kényelmesen elhelyezkedhessen, hogy földjét
egyenletesen töltsék fel, hogy talaja régi legyen és hogy a környékét erősen
ledöngöljük. Ha mindezt megadtuk neki, ne mozgassuk többé, ne is
törődjünk vele, s hagyjuk ott, egyetlen pillantást sem vetve rá. Ültetés
közben úgy bánjunk vele, mintha a magunké volna, de ha már elültettük,
tegyünk úgy, mintha eldobtuk volna magunktól; így fog kibontakozni! Én
tehát mindössze annyit teszek, hogy nem vagyok ártalmára míg növekszik,
de nincs hatalmam rá, hogy dússá és virágzóvá tegyem; éppen csak nem
teszek kárt a gyümölcsében, de nem az én érdemem, hogy korán és
bőséggel terem. Más kertészek azonban nem így járnak el: összepréselik a
gyökereket, friss földet hordván rájuk, a feltöltést pedig vagy túlzásba
viszik, vagy ha nem, akkor nem végzik el kellő mértékben. Aki pedig
elkerüli mindezt a hibát, az akkora szeretettel ragaszkodik a fához, olyan
nagy gonddal törődik vele, hogy megszemléli hajnaltájban, megsimítja
alkonyatkor, s hiába válik meg tőle, visszatér, hogy ismét szemügyre vegye.
Sőt, van, aki még meg is sérti a fa kérgét, hogy meggyőződjék: él-e, s
gyökeréig megrázza, hogy lássa, szilárdan áll-e: így a fa természetes
jótulajdonságai napról napra sorvadnak. Azt hangoztatják ezek az emberek,
hogy szeretik, pedig valójában ártalmára vannak. Mondogatják ugyan, hogy
aggódnak érte, de valójában ellenségei a fának. Ez az, amiért ők nem érik
el mindazt, amit én. Ugyan mi hatalmam lehetne nekem máskülönben?
– És a te módszeredet vajon alkalmazhatnánk a
kormányzásban is? – kérdezte a másik.
– Semmi máshoz nem értek, csak a faültetéshez –válaszolta
Teve Kuo –, a kormányzás nem az én mesterségem! Ámbár az igaz, hogy
itt, a falumban a hatalmasok szívesen zaklatják az embereket rendeleteikkel,
mintha ezt éppen az irántuk való nagy szeretetből tennék, pedig végül is
csak bajt hoznak így rájuk. Reggel-este jönnek a hivatalnokok, s csak
kiáltoznak: "A hatóságok elrendelik, hogy sürgősen készüljetek el a
szántással! Lássuk, elültettétek-e már a rizst! Ellenőrizzük a betakarítást!
Sebesen fejtsétek le a selyemszálat a gubóról! Szőjétek meg mihamar a
selymet! Gondozzátok gyermekeiteket! Tartsátok jól tyúkotokat-
disznótokat!" Dobszóval, fakereplővel összecsődítik a falu népét, nekünk
meg, egyszerű embereknek, se reggelink, se vacsoránk, egyre csak
fáradhatunk miattuk! De ha még ráérő időnk sincs, hogyan
virágoztathatnánk fel sorsunkat, s hogyan bontakoztathatnánk ki
képességeinket? Ezért van az, hogy csak elkeseredünk, s még bele is
betegszünk! Ilyenformán a kormányzás valóban hasonlít a kertész-mesterséghez!
A másik megörült:
– Lám, milyen pompás! Afelől tudakozódtam, hogy miként
kell bánnunk a fákkal, s közben megtanultam, hogyan kell az emberekkel
bánni! Bizony hírül is adom ezt a históriát minden hivatalnoknak okulására!

A Balga-patakról írt versemhez

Van a Kuan-folyótól délre egy folyócska, keletnek tart s a
Hsziao-folyóba ömlik. Egyesek szerint élt itt valaha egy Zsan [14] nevű
család, arról nevezték el Zsan-pataknak; mások úgy vélik, mivel a vizével
festeni is lehet, erről a tulajdonságáról nevezték el, s ezért Zsan-patak
a neve.
Amikor jómagam – balgaságomért bűnhődvén – a Hsziao-
folyó tájékára vetődtem, mindjárt megszerettem ezt a kis folyót. Két-három
linyire [15] is a nyomába szegődtem,s ahol a legszebbnek találtam, ott
ütöttem tanyát. Volt hajdanában Balga Vén völgye is; most hát, hogy ennél
a pataknál éldegélek, amelynek a nevét senki sem tudja bizonyossággal,
miközben a helybeliek ezen perlekednek-huzakodnak, én nevet adok neki, s
bizony Balga-pataknak nevezem el!
Vásároltam egy kis dombot a patak mentén; Balgahalmának
hívom. Ettől északkeletre hatvan lépésnyire forrás csörgedezett, megvettem
azt is; a neve: Balga-forrás. Ez a forrás a magasban ered, s hat nyíláson át
buggyan ki a hegyoldalban, majd amint leér a sík talajra, újra egy ágban
kanyarogva dél felé veszi az útját a Balga-árokban. Később földet hordtam
oda, követ tornyoztam, eltorlaszoltam az árkot ott, ahol a legszűkebb, s így
keletkezett a Balga-tó. A tótól keletre áll a Balga-sziget. S a gyönyörű fák
és ritka szép kövek tarka rendje, e táj minden szépsége miattam osztozik a
balgaság szégyenében!
A víz a bölcsek öröme; hogy miért szégyeníteném meg
éppen ezt a folyócskát mégis a "Balga" névvel? Nos, a patak sík földön
folyik, öntözésre tehát nem alkalmas, később meg sziklás és sebes folyású és
a sok zátonyszirt miatt nem futhat be vizére nagyobbfajta hajó. Meg aztán
távol esik ez mindentől, sekély is, keskeny is, még a sárkányok is fitymálva
elkerülik, hiszen úgysem tudnának felhőt, esőt szippantani belőle! Nem hajt
az semmi hasznot a világnak! S mert éppenolyan, mint jómagam, szégyen
ide, szégyen oda, én bizony balgának nevezem!
Ning Vu-ce [16], amikor az országban felborult a rend,
balga módjára viselkedett; így válik a bölcs balgává. Jen-ce [17] egész
életében nem szállt szembe senkivel, mintha éppen bolond lett volna; így
látszhat balgának az okos is, ők azonban nem voltak igazán balgák. Én
azonban a törvényes rend idején vétettem el a kötelességem, hibáztam
feladataimban, nincs hát senki sem, aki olyan balga, mint én! Ezért az ég
alatt senki sem vitathatja el tőlem ezt a folyócskát; enyém bizony, s úgy
nevezem el, ahogy nekem tetszik!
Ez a kis folyó az égvilágon senkinek sem használ ugyan, de
mindent szépen visszatükröz, ragyogó-tiszta, áttetsző, csilingelve
csörgedezik, s úgy fel tud vidítani , annyira lebilincsel, hogy örömömben
el sem tudok mozdulni mellőle. S bár nem vehetek részt a világ dolgaiban,
gyakorta írogatással vigasztalódom, mindent megtisztítva, mindent
befogadva, semmitől sem tartva. Ha pedig balga dalommal megénekelem a
Balga-patakot, s a víz és én összhangba olvadunk, felszállunk, együtt
törekszünk a végtelen magasságba s ott eggyé válunk. Csendes magányomban
nem ismer senki sem; én meg verset írok a Nyolc Balgáról [18], s rávésem
az egyik partmenti kőre.


A Kis Kőváros hegye

A Nyugati-hegy felől északnak tartó út Sárganád-hágó után
két ágra szakad. Az egyik ösvény nyugat felé visz, de arra semmit sem
találtam, amiért érdemes lett volna ellátogatnom oda; a másik északkeleti
irányba hajlik, de alig negyven ölnyire [19] vége is szakad, s egy
sziklahalmokkal szegélyezett folyónál áll meg. Fent a sziklák egy város
tetőire emlékeztetnek, ahonnan le-lepillanthatnának a lakói, s oldalt ez a
kapu-féle mintha egy erőd falán nyílna. Bepillanthatok: minden koromsötét.
Kavicsot hajítok be: csobban a víz az üregben, visszhangja áradva
hömpölyög s csak jó sokára ül el. Ha kerülök egyet s felkapaszkodom a
dombra, ellátok a nagy messzeségbe. Kopár föld sehol sincs, mindenfelé
kecses fák és finom bambuszok sarjadnak, csodaszépek és szilárd-erősek.
Itt ritkábban, ott sűrűbben nőnek; ezek földre hajlanak, amazok meg a
magasba törnek, éppen mintha valami bölcs szellem rendezte volna el őket.
Hej, én már régóta töprengek; van-e hát Alkotó? Ez a
látvány ezt sugallja, hogy valóban van; de aztán elcsodálkozom, hogy
mindez nem a birodalom szívében, hanem barbár vidékeken jött létre, ahol,
száz és ezer év is beletelik, míg akad valaki , aki értékeli ezeket a
gyönyörűségeket, ezt pedig semmiképpen sem vall szellem közreműködésére;
s akkor talán ilyen szellem egyáltalán nem is létezik!
Némelyek azt mondják: "Mindez arra való, hogy
megvígasztalja az ide száműzött bölcseket!" Mások meg azt gondolják:
"Ennek a vidéknek a lelke nem hoz létre nagy embereket, csak természeti
szépségeket, s ezért van az, hogy Csutól [1] délre kevés az ember és sok a
szikla!"
Én azonban sem az egyikben, sem a másikban nem vagyok
bizonyos.


Történetek Tuan marsall életéből

Amikor Tuan marsall [20] Csingcsou [21] kormányzója lett,
Fenjang [22] hercege [23] – a hadsereg alvezére - éppen Pocsouban [24]
időzött. A herceg fia, Kuo Hszi császári titkár – a Pincsouban [25]
állomásozó hadak parancsnoka – szemet hunyt, ha a katonák vétettek a
fegyelem ellen, ezért aztán valahány rabló, haramia csak akadt Pincsouban,
mind megvesztegette a katonákat, hogy bekerülhessenek a hadseregbe. Ezek
a gazemberek kedvükre garázdálkodhattak, még a hatóságok sem tudták
felelősségre vonni őket. Nap mint nap csoportokba verődve követelőztek
a piacokon, de nem érték be azzal, amit így megkaparinthattak, hanem
tovább féktelenkedtek, megtámadták az árusokat, eltörték kezüket-lábukat,
összezúzták és az útra dobálták korsóikat, csöbreiket, tálaikat,
serpenyőiket, aztán kart karba öltve szépen odébbálltak. Leütötték,
meggyilkolták még a terhes asszonyt is! Pincsou kormányzója, Po Hsziao-tö
pedig, a hercegre való tekintettel, szólni se mert ellenük.
Tuan marsall ekkor útnak indult Csingcsouból Pincsou
kormányzójához, hogy jelentse mindezt, abban a reményben, hogy ő majd
intézkedik a rendbontás ügyében:
– Az Ég Fia kormányzóságod gondoskodására bízta ezeket
az embereket, s most, amikor látod, hogy bántalmazzák, gyötrik őket,
mégis békésen tűröd! Ha ez lázadássá fajul, mit teszünk?
– Mit tanácsolsz? – kérdezte Po Hsziao-tö.
– Nálam, Csingcsouban minden megy a maga útján, s igen
kevés dolgom akad – kezdte Tuan. – De nem tudom elviselni, hogy
erőszakos haláltól pusztuljanak az emberek, holott nincs háború, hogy
zűrzavar uralkodjon határvidékeinken. Ha azonban kormányzóságod
kinevezne ide helyettes katonai parancsnoknak, én véget tudnék vetni a
zavargásoknak, és megszabadítanám szenvedéseitől a vidék népét!
– Kitűnő! – helyeselt Po Hsziao-tö. – Legyen úgy, ahogy
kérted!
Egy hónappal azután, hogy Tuan marsall új állomáshelyére
érkezett, Kuo Hszi katonái közül tizenheten berontottak a piacra és bort
követeltek; karddal megsebesítettek egy öreg borárust, s összetörték az
edényeket is, hogy csak úgy ömlött a bor az árokba. Tuan ekkor
kivezényelte katonáit, s elfogatta a tizenhét embert; valamennyit
lefejeztette, fejüket lándzsavégre tüzette, s a lándzsákat odakint, a
piacon állíttatta fel.
Volt nagy riadalom Kuo Hszi egész táborában! Páncélt
öltöttek mindahányan.
Po Hsziao-tö magához hivatta Tuant:
– Most mitévők legyünk?
– Nincs ok az aggodalomra – nyugtatta meg Tuan, – csak
had szólhassak én magam Kuo Hszi csapataihoz!
A kormányzó több tucat főből álló kíséretet rendelt Tuan
mellé, de az valamennyit elbocsájtotta, leoldotta kardját, s egyetlen sánta
vénembert vitt magával lovásza gyanánt, úgy indult Kuo Hszihez.
A kapunál páncélos katona állt elébe, de Tuan csak nevetett
rajta:
– Minek páncél ahhoz, hogy megölj egy vén harcost?
Nekem meg a helyén van ám a fejem!
Azzal belépett, a páncélos meg csak ámult.
– Vajon olyan sokat ártott-e nektek Kuo Hszi tikár úr és
édesapja, a hadsereg alvezére? – fordult Tuan a katonához. –Vagy miért
akarjátok rendbontásaitokkal tönkretenni a Kuo-családot? Jelentsétek
jöttömet a császári titkár úrnak, és mondjátok meg neki, hogy jöjjön ki
s hallgasson meg, mert beszédem van vele!
Kuo Hszi kijött Tuan elé. Tuan szólalt meg elsőnek:
– Atyád, Kuo Ce-ji vitézségének híre eget-földet bejár.
Neked kellene ügyelned, hogy fenn is maradjon, te azonban most is
szabadjára engeded katonáidat, akik csak garázdálkodnak,
garázdálkodásaikkal zűrzavart szítanak, s ezzel megzavarják a birodalom
határvidékét. Ha pedig ezért hibáztatnak valakit, az bizonyára apád lesz.
Pincsou gazfickói most vesztegetés révén befurakodtak a hadsereg katonái
közé. Gyilkolják és bántalmazzák a lakosságot, s ha ennek nem vetünk
véget, néhány napon belül kitör a lázadás! Azért a felkelésért te leszel
a felelős, és az emberek mind azt fogják mondani, hogy apád hatalmában
bízol, azért nem regulázod meg a katonáidat! Akkor pedig miként marad
majd fenn a Kuo-család híre-neve?
Szavait még be se fejezte, Kuo Hszi máris meghajolt:
– Milyen szerencse, hogy legalább te megmondod, melyik a
helyes út! Nagyon hálás vagyok érte, és feltett szándékom, hogy
csapataimat ezentúl a tanácsaid szerint irányítom! – A körülötte állókhoz
fordult és kiadta parancsait: – Oldjátok le a páncélotokat, tegyétek le a
fegyvereket, és térjetek vissza csapataitokhoz! Aki pedig arra vetemedik,
hogy zavart keltsen, az halállal lakol!
– Még nem ebédeltem – szólalt meg ekkor Tuan, –
kérhetnék tőled valami egyszerű ételt?
Ebéd után pedig így szólt a marsall:
– Rosszul érzem magam, szeretnék nálad maradni éjszakára!
Tuan másnap hajnalig hazaengedte lovászát, aztán lepihent a
katonák közé.
Maga Kuo Hszi ezalatt még a ruháit sem vetette le, s intette
az őröket, hogy éberen vigyázva védjék a marsallt.
Másnap reggel Kuo Hszi Tuannal együtt ment el Po Hsziao-tö
kormányzóhoz, azt sem tudta, hogyan mentegetőzzék, s csak azt kérte,
hogy jóvátehesse a hibáját.
Ettől kezdve nem is fenyegette Pincsout semmiféle veszedelem!

Még ennekelőtte történt, amikor Tuan marsall a
szántóföldek felügyelője volt Csingcsouban, hogy egy helybeli tábornok,
Csiao Ling-csen nevezetű el-elragadta a lakosság szántóit, s így kaparintott
meg sok tucat csing [26] földet. A parasztoknak pedig kijelentette:
– Ha a termésetek beérik, nekem kell adnotok a felét!
Abban az évben nagy szárazság volt, még fű sem termett a
mezőkön. Az egyik paraszt jelentette is a dolgot Csiao tábornoknak, de az
ráförmedt:
–Én csak azzal törődöm, ami engem illet, semmi mással!
Nem akarok tudni semmiféle szárazságról! – s még hevesebben
ragaszkodott a követeléséhez.
A parasztot már az éhhalál környékezte, nem volt miből
fizetnie, elpanaszolta hát mindezt Tuan marsallnak. Tuan roppant udvarias
hangú rendreutasító levelet fogalmazott, s ezen kívül még elküldte egyik
emberét is Csiao Ling-csenhez, hogy próbáljon a lelkére beszélni.
Csiao tábornok azonban dühében maga elé rendelte a
parasztot, s ráordított:
– Azt hiszed, félek attól a Tuantól? Hogy mertél nála
panaszkodni rám? – azzal fogta az írást, szétterítette a paraszt hátán, s
huszat csapatott rá a nagyobbik bottal.
A parasztot félholtan vitték Tuan házába. A marsall sírva
fakadt:
– És még én hoztam rád a bajt!
Maga hozott vizet, hogy lemossa a vért a szerencsétlenről;
a ruháit tépte szét, hogy bekötözhesse a paraszt sebeit, és sajátkezűleg
készítette el számára a gyógyszereket, etetgette reggel-este, ő meg csak
utána evett. Aztán – anélkül, hogy a betegnek szólt volna róla – fogta
a saját lovát, eladta a piacon, s gabonát vásárolt érte, hogy kifizethesse
a paraszt tartozását.
Ekkoriban éppen egy szilárd és egyenes jellemű férfi, Jin
Sao-zsung volt a Huajhsziben [27] állomásozó csapatok parancsnoka.
Elment Csiao Ling-csenhez, és alaposan összeteremtette:
– Hát ember vagy te? Rőtre szikkadtak Csingcsou mezei,
az embereket az éhhalál környékezi, mégis arra kényszeríted őket, hogy
gabonát szerezzenek számodra! S még meg is verettél egy ártatlant a
nagyobbik bottal! Tuan emberséges, hűséges, nagylelkű ember, de te nem
érzel tiszteletet iránta. Most, hogy megszorult pénz dolgában, eladta
egyetlen lovát, hogy neked vásárolhasson gabonát az árán. Te meg
elfogadod, s még csak nem is szégyenkezel miatta! Fennhéjázva semmibe
vetted az ég csapását, derék ember ellen támadtál, s megveretted az
ártatlant; aztán elfogadtad az emberséges ember gabonáját, s hagytad, hogy
eladja a lovát. Hogyan tudsz te felnézni az égre, lenézni a földre? S hogyan
állsz szégyenkezés nélkül a szolgáid elé?
Csiang Ling-csen hirtelen haragú ember volt ugyan, de e
szavak hallatára rettentő szégyenében patakzott róla a verejték, s még enni
sem tudott többé.
– Sohasem tudok már Tuan szemébe nézni! – kiáltotta.
Egész éjjel gyötrődött, s végül elvitte a bánat.

Amikor Tuan elkerült Csingcsouból és földművelésügyi
felügyelő lett, intette rokonait, hogy Csi [28] vidékén áthaladtukban
óvakodjanak bármiféle ajándékot elfogadni, amit Csu Ce [29] ajánl fel
nekik. Amint ugyanis valamelyikük Csi vidékére ér, Csu Ce menten
háromszáz vég selyemmel ajándékozta meg. Még Tuan veje, Vej Vu is –
hiába szegült ellene keményen –, kénytelen volt elfogadni. Amikor aztán a
fővárosba ért, Tuan marsall haraggal fogadta:
– Hát mégsem követted a tanácsomat!
– Alacsony az én rangom ahhoz, hogy visszautasíthassam az
ajándékát! – mentegetőzött Vej Vu.
Tuan marsall azonban kijelentette:
– Rendben van, de efféle holmi semmiképpen se maradhat
az én házamban!
Fel is tette a hivatalában, a földművelésügyi felügyelőségen
egy tartóoszlopra.
Csu Ce lázadása idején érte el Tuant a vég. Amikor a
hivatalnokok beszámoltak Csu Cének a történtekről, ő maga elé vitette
hajdani ajándékát, s amint szemügyre vette, kiderült, hogy még a pecsétek
is érintetlenek maradtak rajta.

Manapság, amikor Tuan marsall rendkívüli becsületességét
dícsérik, úgy vélik, azzal szerezte hírnevét a birodalomban, hogy
rettenthetetlen harcosnak ismerték, és nem félt a haláltól. Azt azonban már
nem tudják, hogy milyen állhatatos jellem volt. Jómagam, valahányszor
megfordultam Csicsou és Pinlaj között, áthaladtam Csentingen és északon
felkapaszkodtam a Maling-hágóra [30], hogy sorra vegyem az őrházakat és
határerődöket, szívesen faggattam Tuanról a visszavonultan élő öreg
katonákat és mindenki tudott valamit mesélni róla. Azt mondták, a marsall
barátságos ember volt, gyakorta lehajtott fejjel és köszönésre összetett
kézzel járt-kelt; szava-kedélye szelíd és kedves volt, és semmi sem hozta
ki a sodrából. Az emberek valósággal úgy néztek rá, mint egy tudósra. Ha
azonban igazságtalanságra bukkant, szilárd elhatározással addig fáradozott,
amíg nem sikerült végét vetnie.
Amikor Cuj lett Jungcsou [4] kormányzója – szavaiban igaz,
tetteiben egyenes ember –, vele együtt keltem útra, s együtt gyűjtöttük
össze ezeket a Tuan marsallról fennmaradt történeteket, amelyeket
megvizsgáltunk és úgy találtuk, hogy kétség sem fér hozzájuk. Attól való
féltemben, hogy ezek a történetek elveszhetnek, s nem gyűjtik őket össze
történetíróink, magam merészkedtem írásba foglalni valamennyit azok
számára, akik majd – tisztük szerint – feljegyzik ezeket a históriákat.


A gyermek Ou Csi története

Jüe vidékének lakói olyan kegyetlen emberek voltak,
hogy még saját fiaikat-lányaikat is árunak tekintették, s attól kezdve,
hogy a gyerekeknek kihulltak a tejfogaik, apjuk és bátyjuk haszonra
áhítozva eladta őket. Ezzel azonban még nem érték be, hanem elrabolták
idegen családok gyermekeit is, összekötözték, megláncolták és
megbilincselték őket. Még a nagyszakállú öregeket is rabszolgasorba
kényszerítették, ha nem volt elég erejük a védekezéshez. Az emberrablás,
gyilkosság egészen közönséges dolog volt akkoriban azon a vidéken. Aki
szerencsésen megérte a felnőttkort, az maga fogta el és kötözte meg a
kisebbeket és gyengébbeket. A kínai hivatalnokok, akik ezen az úton maguk
is rabszolgákhoz jutottak, hasznot húztak mindebből, s ezért nem is vontak
felelősségre senkit. Így apadt-fogyott Jüe népe, csak néhányuknak sikerült
megmenekülnie. Különös, hogy éppen a gyermek Ou Csi, tizenegy esztendős
létére, győzelmesen tudott szembeszállni támadóival!
Kuj kormányzóság titkára, Tu Csou-si [32] mesélte el nekem
ezt a történetet.
Ou Csi rőzsegyűjtögető pásztorfiú volt Sencsouban [33].
Éppen az állatokat őrizte, közben tüzifát gyűjtve, amikor két bandita
megtámadta és elragadta. Hátrakötözte a karját, vászonnal betömte a száját,
aztán elhurcolták a negyven linyire [15] levő piacra, hogy eladják.
Gyermeksírást mímelve remegett Ou Csi, mintha félne,
megrettent gyermek módjára viselkedett, s a rablók valóban könnyű
prédának vélték. Borozgattak, le is részegedtek, majd egyikük elment
a piacra, a másik meg lefeküdt aludni, a földbe szúrva kardját.
A fiú csak arra várt, hogy a rablót elnyomja az álom. Ekkor
nekivetette a kardnak megkötözött hátát, s addig erőlködött, míg a kardélen
fel-lesikló kötél végül elszakadt. Fogta most Ou Csi a kardot, megölte vele a
rablót, aztán kereket oldott.
Nem jutott azonban messzire, mert visszatért az a haramia,
aki a piacra indult. Amint rátalált a fiúra, meghökkent, s mindjárt meg
akarta ölni, de az sietve megszólalt:
– Jobb, ha az ember csak egy urat szolgál, mint ha két
gazda szolgája! Az a másik rosszul bánt velem, de ha te megkíméled az
életemet és jó leszel hozzám, én mindent megteszek érted!
Hosszas töprengés után a rabló végül döntött:
– Én bizony inkább eladom a fiút, semhogy megöljem! S
mennyivel jobb, hogy egyedül az enyém lesz az ára, mint ha meg kellene
valakivel osztanom! Voltaképpen szerencse, hogy megölte a cimborámat az
a fickó!
Elrejtette a holttestet, majd megragadta a fiút, s a
rabszolgakereskedőhöz vonszolta, most még szorosabban összekötözve.
Éjfél felé Ou Csi addig-addig forgolódott, míg a köteleit
sikerült úgy fordítani a tűzhely felé, hogy a lángok kettéégessék őket.
Sebesre perzselődött ugyan a keze, de ez nem vette el a kedvét. Újra
felkapta a kardot, megölte ezt a rablót is, aztán akkorát kiáltott, hogy
felijedt tőle az egész piac.
– Az Ou család sarja vagyok – mutatkozott be a fiú. – Nem
volnék én rabszolga, ha nem rabolt volna el ez a két haramia! Most, hogy
mindkettőjükkel szerencsésen végeztem, szeretném mindezt a hatóságok
tudomására hozni!
A piacra felügyelő hivatalnok ekkor jelentést tett az
elöljárónak, az elöljáró pedig a kormányzónak. A kormányzó, Jen
Cseng [34] maga elé hivatta a fiút, s csodálattal nézte, hogy milyen ifjú és
kedves. Hívta is, hogy maradjon náluk valami kisebbfajta hivatalban, de Ou
Csi nem fogadta el a meghívást. Ekkor a kormányzó köntössel ajándékozta
meg, aztán hivatalos kíséretet rendelt mellé védelmül, hogy hazatérhessen
szülőföldjére.
A vidék emberrablói pedig ezentúl csak méregették Ou Csit,
de egyikük se merészkedett a portája közelébe.
– Ez a fiú két évvel fiatalabb, mint Csin Vu-jang [35]
volt – mondták –, mégis leszámolt már két kardforgatóval! Nem megyünk mi
ezután még a tájékára sem!


Szung Csing

–Szung Csing gyógyfüvekkel kereskedett Csangan [13]
nyugati végében. Pompás füvészkészletet halmozott fel, mert valahányan
csak arra jártak a hegyek s mocsarak felől jövet, okvetlenül betértek hozzá,
s ő megvette mindegyiküktől, amit összegyűjtöttek. A csangani orvosok is
Szung Csing gyógyfüveiből állították össze a gyógyszereiket, hogy azonnal
segíthessenek a bajokon. Szung Csingről mindenki csak jót tudott mondani.
Akit betegség, fájdalom kínzott, reménykedve sietett hozzá orvosságért,
gyors gyógyulást áhítozva, és Szung Csing szíves-örömest teljesítette a
kérésüket. Még annak is mindenből a legjobbat adta, aki semmi pénzt sem
hozott. Hegy gyanánt gyűltek nála az adóslevelek, de ő soha senkit sem
zargatott a számonkéréssel. Még az ismeretlen, messziről jött vándort sem
utasította el, hitelezett ő még neki is! Ha aztán valaki az év végén nem
tudta kifizetni a tartozását, ő egyszeriben elégette az adóslevelét, s többé
egy szó sem esett róla. Csodálkoztak is rajta kereskedőtársai, s kinevették:
– Eszeveszett bolond ez a Szung Csing!
Mások meg azt mondták:
– Milyen erényes ember ez a Szung Csing!
Ő azonban, amikor ezt meghallotta, így szólt:
– Én is csak a hasznom után járok, hogy eltarthassam a
feleségemet és a gyerekeimet! Ez bizony nem erény! Hanem azért azok is
tévednek, akik eszeveszett bolondnak neveznek!
Negyven év alatt, amíg gyógyfüveket árult, azoknak az
adósainak a száma, akiknek az adóslevelét elégette, több tucattal
meghaladta már a százat is. Egyik-másik közben főhivatalnok lett, némelyik
meg több kormányzóság élére került, szép járandósággal, s ajándékokkal
egymás után keresték fel Szung Csing házát. Így aztán, ha nem is tudtak
mindjárt készpénzzel fizetni, s ha százával halogatták is halálukig a
tartozásuk kiegyenlítését, ez nem akadályozta meg Szung Csinget abban,
hogy gazdag emberré váljék. Ő ugyanis előrelátóan kereste a hasznát, s
ezért ért el nagyobb eredményt, mint azok a kicsinyes kalmárok, akik
mindjárt dühbe gurulnak, mihelyt nem kapják meg azonnal, ami jár nekik,
és szitkozódásukkal még ellenségeket is szereznek. Hát nem rövidlátó az
efféle haszonhajhászás? Én azt hiszem, ez utóbbiak a bolondok!
Szung Csing valóban nagy vagyonra tett szert, de ez nem
fosztotta meg józanságától, s akkor is szilárdan kitartott a helyes út
mellett, amikor már meggazdagodott. Tömegével jöttek hozzá a segélykérők,
s ő bőkezűen teljesítette kívánságaikat. Még azokkal a kegyvesztett és
mélységesen elhagyatott szerencsétlenekkel sem bánt rosszul, akiket saját
rokonaik és barátaik se néztek jó szemmel. Közben pedig tovább árusította
kitűnő gyógyfüveit, csakúgy, mint addig. Amikor aztán egy szép napon
ismét hatalomhoz jutottak, bőségesen meghálálták a segítséget.
Ilyenféleképpen találta meg Szung Csing – bölcs előrelátással – a maga
számítását!
Látom én, hogyan közelednek egymáshoz manapság az
emberek: napfényes időben ragaszkodnak a másikhoz, de ha beköszönt a
hideg, cserben hagyják egymást! Ritka az az ember, aki Szung Csing
módjára tud viselkedni.
Mostanában egyre becsmérelik a "piaci barátságokat". Nos,
Szung Csing kereskedőember volt ugyan, de van-e ma, aki olyan messzire
tekintve tudna várni barátsága viszonzására, mint Szung Csing? Mert ha
akadnának ilyenek, akkor a birodalomban nem pusztulna el annyi
szegénységtől szorongattatott, szégyenében elhagyatott ember! Hát
lebecsülhetjük-e ezeket a piacon kötött barátságokat?
Azt mondhatná erre valaki:
– Igen ám, de Szung Csing nem volt akármilyen kalmár!
Hadd feleljek meg neki:
– Szung Csing kereskedelemből élt ugyan, de
cselekedeteiben mégsem kalmár-módra járt el! Sokkal inkább azokról
mondhatjuk el ezt, akik az udvarban élnek, a kormányhivatalnokok,
kollégiumok vagy helyi elöljáróságok tagjai, és magukat nemes férfiaknak
vallják! S az a szomorú, hogy Szung Csing nemcsak a kalmár-nép között
áll egyedül!


Jungcsou [4] kormányzója, Vej úr új csarnokot épít

Keresd fel a város környékén a tágas völgyeket, szeszélyes
szirteket, mély tavakat: hegyek és sziklák között kell hajtanod, patakok
völgyeibe hatolnod, hágókon hágsz át és szorosokat szelsz keresztül, és
csak amikor már jól kimerültél, akkor válhatsz igazán tetterőssé!
Ha az ég teremtményeinek s a föld alkotásainak formáit
fürkészed – egyre eredmény nélkül –, ha fel akarod vidítani az embereket,
összhangba akarsz kerülni a földdel, s ki akarod teljesíteni az eget,
egyszóval mindazt, amit előzőleg alig érhettél volna el, itt most megtalálod!
Jungcsou közvetlenül a Kilencszirt-hegy [36] lábánál fekszik.
Akik először léptek erre a földre, megkerülték a hegyet, s úgy húzták fel a
városfalakat; ezért rekedtek belül a sziklák, bozótsűrű fővel beárnyékolva, s
a forrás, amely belefullad a sáros földbe. Mérgeskígyók tekeregnek, pockok
sétálgatnak erre, veszedelmes fák lapulnak a buján tenyésző erdőben, s
mérgező dudvák teremnek a ragyogószép virágok között, tarka
összevisszaságban vetekedve a helyért. Ezért is csúfolják ezt a vidéket
gyomos vadonnak!
Amint azonban Vej kormányzó megérkezett ide, egy hónap
sem telt bele, olyan rendet teremtett, hogy nem akadt itt utána semmi
tennivaló, s aki csak rápillantott a tájra, megcsodálta! Előbb
megparancsolta, hogy vájják ki a gyomokat, s az út mentén gyűjtsék őket
halmokba, hogy amint mindezt eltávolították, megtisztulva folyhasson
tovább a forrásvíz. Miután pedig elégették a dudvákat, s a hamu is
szerteszállt, előtűnt a táj csodálatos arca. Megtisztulván a szennytől,
valósággal átformálódott, s ami eddig csúf volt benne, annak a helyét
felváltotta a szép. Ha most a növényzetre pillantasz, örömmel tölt el a
tiszta ragyogás; ha a meggyűlt vízre esik a tekinteted, elnézheted, hogyan
kanyarognak-csörgedeznek tova a habok: mindenfelé bámulhatod a
köröskörül sorakozó sziklák erdejét. Az egyik térdelni látszik, a másik áll,
a harmadik fekszik, s üregeiken át lehatolhatsz a mélyükig, míg kívülről
domb gyanánt haragosan magaslanak.
Amikor itt a ház felépült, a kilátókert elkészült, minden
szépség, ami csak volt ezen a vidéken, egymást támogatva; összhangban
kínálta magát a kilátócsarnok folyosói tövében. Kívül az egymást érő
hegyláncok, a fennsíkokat borító erdők, a szirtek a hegy lábánál, köztük
titokzatos résekkel; a közelben elterülő zöld mezők, a messzeségben
egybeolvadva a türkizkék éggel: ez mind-mind találkozik ebben a
kilátótoronyban!
Ha pedig – meghívásra – vendég érkezik, szünet nélkül tart
a lakoma, vígalom, és szól a dícséret meg a pohárköszöntő:
– Házigazdánk e műve láttán ismerjük már szándékait is!
Ő e földdel összhangban győzedelmeskedett; hogy akarsz hát, te, a vendég,
intézkedéseid révén a helyi szokásokkal szembekerülni? Kormányzónk
elveti a rosszat és felemeli a jót, hogy is ne üldözné hát az alávalót, hogy
is ne támogatná az erényest? Eltávolította a szennyet a tiszta víz elől, hogy
is ne vetne hát véget a kapzsiságnak, hogy is ne szilárdítaná meg a
szerénységet? Kormányzónk magasan áll és messzire tekint, hogy is ne
törődnék hát azzal, hogy – ismervén házainkat – támogassa családunkat?
Bizony, ez a csarnok korántsem puszta fűből-fából-földből-kőből-vízből
álló menedék, nem csupán hegytető és erdős hegyláb látványa! Ha majd
ezután figyelemmel kísérjük kormányzónk intézkedéseit, legcsekélyebb tette
láttán is tudni fogjuk, milyen magasztos a szándéka! Meg is kérjük Liu
Cung-juant, jegyezze fel mindezt egy sziklára, hogy kőfalba vésve maradjon
fenn kormányzónk emlékezete!


Az ács

Pej Feng-su háza Kuangtö falucskában állt. Történt egyszer,
hogy egy ács kopogtatott a kapuján, azzal a kéréssel, hogy a szolgálatába
állhasson, és ellakhasson nála egy üres szobában. Ez az ács azonban csak a
mérőszalagjával, körzőjével, derékszögelőjével meg a vonalzózsinórjával
törődött, s nem is tartott a házban fűrészelésre, hasogatásra való
szerszámokat. Megkérdezték hát, hogy mihez is ért valójában. Így felelt:
– Meg tudom ítélni a fa anyagát, szememmel kimérem a
tetőgerendák rendjét, hogy minden éppen olyan alacsony, kerek vagy
szögletes, rövid vagy hosszú legyen, amilyennek lennie kell. Az én
irányításommal dolgoznak a mesteremberek; nélkülem, jöjjenek bár
seregestől, nem építenek fel egy házat! Ezért aztán ha hivatalos helyen
adják a fizetséget, én háromszoros bért kapok, magánházban pedig engem
illet a járandóság naqyobbik fele!
Egy nap ellátogattam hozzá, s lám, az ágyának letört az
egyik lába, ő azonban nem tudta helyreigazítani!
– Majd hívok egy mesterembert! – szólt.
Én nagyot nevettem rajta, s csúfoltam, hogy semmihez sem
ért, és csak a kapzsiságáról tesz bizonyságot, amikor fizetséget fogad el.
Később aztán, amikor a főváros kormányzója ki akarta
csinosíttatni a hivatalát, éppen arra jártam. Az én ácsom ekkor építőfát
hordatott halomba, és egy csapat mesterembert hívott össze: az egyik
fejszét fogott, a másik fűrészt, s valamennyien köré sereglették, figyelmesen
fordulva felé. Az ács meg baljába fogta a mérőszalagot, jobbjába a botját,
s odaállt középre; kimérte a gerendák helyét, megmustrálta, mennyit bír el
a fa, s botjával intett:
– Vágjátok!
Futva igyekeztek jobbra fejszések. Ekkor megfordult az ács és intett
a másik csoportnak is:
– Fűrészeljétek!
Loholtak is balfelé a fűrészek gazdái. Máris hasogatták a fát a
fejszeforgatók, forgácsolták, faragták a késsel munkálkodók, az ács kedvét
keresve, szavait lesve, és semmiről se mertek volna egymaguk dönteni! Ha
pedig valamelyikük nem állta meg a helyét, azt haraggal elküldte, és senki
se mert méltatlankodni miatta. Csarnokokat tervezett a falak közé, s mire
azok egy lábnyira nőttek, már egészen az ő tervei szerint görbültek-
kanyarodtak; ő gondolt el mindent apróra, s így készült el, hibátlanul a
hatalmas épület! Amikor pedig befejezte a munkát, s a mestergerendára
oda kellett írni, hogy ebben és ebben az évben, hónapban és napon épült,
építője pedig ez és ez, – oda bizony az ő saját neve került, a többi
felfogadott mesterembert pedig meg sem nevezte! Ezt látva alaposan
meghökkentem, s csak később értettem meg, miben is állt valójában az ő
nagy tudománya!
Most egyre csak sóhajtozom:
– Ez az ács nem tartotta sokra a keze ügyességét, csak a tudást
becsülte, de vajon nem ezen a réven jutott-e el a lényeg ismeretéig, tudott-e
tekintélyt szerezni? Úgy hallottam, hogy akik az eszükkel fáradoznak, azok
másokat küldenek munkába, akik pedig az erejüket vetik latba, azokat
mások irányítják. Nos, ez az ács az eszével munkálkodott! Aki csak
egyféléhez ért, azt éppen felhasználják, de a tervet a bölcs készíti el!
Csakugyan bölcs volt ez az ács!
Az ilyen embernél valóban senki sem alkalmasabb arra, hogy az
uralkodó segítségére legyen – főminisztere gyanánt – a birodalom
törvényeinek létrehozásában!
Az, aki az égalattit kormányozta, másokra támaszkodik, szolgákat
és segítőtársakat alkalmaz, a falusi elöljárókat és helyi hivatalnokokat;
ezek fölé ismét hivatalnokokat rendel, alacsony rangban, föléjük közepes,
majd megint a felső kategóriába tartozó férfiakat nevez ki, s mindezek
fölé főrangúakat: minisztereket és hercegeket. Belőlük tevődnek össze a
főhivatalok, és ezek között oszlik meg a többi, kisebb hivatal is, szerte
a négy tenger irányában. Minden egyes területet hivatalnok irányít: a
kormányzóságoknak kormányzójuk van és a járásoknak elöljárójuk, s
mindegyiküknek további hivatalnokok segédkeznek a kormányzásban;
alárendeltjeik a falusi elöljárók, azoknak a keze alá pedig kisebb
hivatalnokok tartoznak, s mindegyiknek el kell látnia a maga feladatát,
mint ahogy a seregnyi mesterember mindegyikét azért fogadták fel, amihez
értenek, és azért fizetik őket, amit elvégeznek.
Az, aki segít az ég fiának az égalatti kormányzásában, kiválasztja
a hivatalra érdemeseket, és irányítja azokat, akiket megbíz. A császár
törvénybe foglalja az alapelveket, s ezek segítségével növeli vagy csökkenti
a hivatalnokok számát, a törvények és rendelkezések értelmében teremtvén
rendet közöttük – éppen úgy, mint ahogy az ács körzőjével,
derékszögelőjével és vonalzózsinórjával kiméri a dolgok rendjét.
A miniszter kiválasztja a birodalom nemes férfiait, s képességeiknek
megfelelő hivatallal bízza meg őket; a birodalom népe pedig az ő
parancsára végzi, ami a dolga. Amit ő a fővárosban lát, abból megtudja, mi
történik a mezőkön; amit a mezőkön lát, abból azt is megtudja, mi történik
az egész országban, s a birodalmat látván, ismer mindent, ami csak van az
ég alatt. Távolit, közelit, kicsit és nagyot egyaránt a kezében tart, s amit
ő eltervez, véghez is viszi – éppen, mint az ács, aki csarnokokat tervezvén
a falak közé, fel is építi azokat!
A miniszter a tehetségeseknek hivatalt ad és segíti előmenetelüket,
de ezért nem jár hála; a tehetségteleneket háttérbe szorítja, sőt el is küldi,
de senki sem mer méltatlankodni miatta. Nem fitogtatja a képességeit, nem
kürtöli ki a hírnevét, nem ártja bele magát apró-cseprő ügyekbe, de nem is
sanyargatja a kisebb hivatalnokok seregét, s nap mint nap a birodalom
ragyogó tehetségeivel vitatja meg a legfőbb törvényeket. Éppen, mint az
ács, aki ért hozzá, hogy miképpen gyűjtse maga köré a seregnyi mesterembert,
s még nem is kérkedik az ügyességével!
Ha aztán csakugyan akad ilyen miniszter, az rendet teremt tízezer
országban is! Midőn pedig ilyen miniszter révén törvény uralkodik az
országban, a birodalom őfelé emeli pillantását, így szólván:
– Mindez a mi miniszterünk érdeme!
A későbbi nemzedék pedig, tetteit nyomozva, tisztelettel emlegeti:
– Ez is a miniszter tehetségéről tanuskodik!
Ha a tudós férfiak néhanapján a Jin [37] és Csou [38] dinasztiák
rendjét vitatják meg, csak Ji Jin, Fu Sou [39], vagy a két Csou-kung [40]
kerül szóba. Százszámra alkalmazott embereik szorgos fáradozásait fel se
jegyezték; éppen úgy, mint amikor az ács sajátmagának tulajdonítja a
segítőtársai érdemeit, s őket számba sem veszi.
Bizony, nagy az ilyen miniszter érdeme! S csak aki ezen az úton jár,
azt nevezik főminiszternek, senki mást!
Mert aki nem tud tekintélyt tartani, hanem éppen ellenkezőleg:
illőnek tartja, hogy maga fáradozzék, szorgoskodjék, valamint
feljegyzéseknek és könyveknek hódol; kérkedik képességeivel és hajhássza
a hírnevet, hogy aztán apró-cseprő ügyekbe is beleártsa magát, és
sanyargassa a kisebb hivatalnokokat; aki meg még olyan ügyekkel is
törődik, ami beosztott hivatalnokai dolga volna, s hivatalában szaporítja
a szót, közben távoltartva magát a nagy feladatoktól, arról bizony
elmondhatjuk, hogy nem jár a helyes úton! Olyan ez, mintha az ács nem
tudná elérni vonalzózsinórjának segítségével, hogy a tárgyak egyenesek
legyenek s ne görbék; mintha körzőjével és derékszögvasával sem tudná
megszabni, hogy szögletes legyen-e valami, vagy kerek, s mintha
mérőszalagjával nem tudná kimérni a távolságokat, hanem elragadná a
mesteremberek fejszéjét-fűrészét. Segédkezik nekik tehát abban, ami pedig
az ő dolguk, aztán meg, minthogy nem tudja a többiek feladatait
megtervezni: kudarcot kudarcra halmoz. Ha alkalmaznák is, eredményt
nem érne el! Hát nem botorság lenne ez?
Némelyek azonban azt mondják:
– Ha az a házépítő csak a saját tudására támaszkodott volna,
magára vállalván az ács gondjait, átvévén birodalmát; ha az arra járókelőktől
kért volna tanácsot, hogy kit alkalmazzon, akkor nem ő lett volna a hibás.
Még ha nem is járt volna sikerrel, ez úgyis azokon múlt volna, akiket
alkalmazott, senki máson!
Én pedig ezt válaszolom:
– Nem úgy van az! Mert ha a vonalzózsinórom valóban rendben
van, ha a körzőm és a derékszögelőm csakugyan a helyén van, akkor
annak, aminek magasan kell állnia, nem szabad meghajolnia, aminek
szűknek kell lennie, annak nem szabad kitágulnia, s így minden szilárd lenne
általam, nélkülem pedig minden romba dőlne. Ha valaki készakarva veti el
magától a szilárdságot, az elpusztul! Én meg, mint ahogy az egy valóban
derék ácshoz illik, elfeledem, amihez értek, s hallgatok arról, amit tudok,
távoltartva magam mindenkitől, nem engedem, hogy eltérítsenek utamtól.
Némelyek azonban csak haszonra áhítoznak, s arról semmiképpen sem
tudnak lemondani; megbontják a rendet és a mértéket, s meg is rontják,
nem tudván megőrizni. S ha aztán roskadozik a gerenda, oszladozik a ház,
elmondhatják-e, hogy: "Nem az én hibám!" Már hogy mondhatnák el!
Azt mondom én: hasonlatos az ács útja a főminiszteréhez! Ezért is
foglaltam írásba ezt a históriát.
Ezt ácsot, aki már hajdanában is a dolgok egyenességét, felületét
és formáját vizsgálta, ácsmesternek hívták: akárcsak azt, akivel a minap
összeakadtam, s akit Jang Csien-nek hívtak.


A galacsinhajtó bogár

A galacsinhajtó bogár hátára tudja venni a kisebbfajta rovarokat;
ami az útjába kerül, azt menten fölszedi, aztán emelt fővel cipeli a hátán,
s le nem tenné, bármilyen súlyos, bármilyen nehezen is bírja el. Mivel érdes
a háta, nem csúszik le róla a felhalmozott teher, de ha végül megbotlik és
elesik, nem tud felkelni többé. Néha megsajnálja valaki, és leveszi róla a
terhet, de ő mihelyt újra járni tud, megint csak felveszi. Szeretne
magasabbra jutni, és szüntelenül latba veti minden erejét, míg csak holtan
nem hull a földre.
Akad manapság az emberek között is, aki vagyonhajhászó,
vágyaiban semminek sem tud ellenállni, ami az útjába kerül. Pedig míg a
gazdagságot halmozza, nem is tudja, hogy valójában terhet vállal magára.
Csak attól retteg, hogy nem tud eleget gyűjteni, s ha aztán kimerül és
megbotlik, akkor elmozdítják hivatalából vagy áthelyezik, de mindenképpen
bajba kerül. Amíg azonban még talpra tud állni, nem tér észre, s nap mint
nap csak arra áhítozik, hogy emelkedjék a rangja és növekedjék a fizetsége,
közben pedig mohósága, kapzsisága egyre közelebb juttatja a pusztuláshoz.
Nem látja ő meg a figyelmeztetést még elődei vesztében sem! Kívülről
nagynak, hatalmasnak látszik, "ember" a neve, és nem ártalmasabb az apró
bogárnál, de ez bizony roppant szomorú!


Kis domb a Serpenyő-tótól nyugatra

Nyolc nappal azután, hogy ráleltem a Nyugati-hegyre, elindultam a
völgy torkolatáról északnyugatra fekvő ösvényen, s kétszáz lépés után
rábukkantam a Serpenyő-tóra. Huszonöt lépésnyire nyugat felé zuhatag
módjára halad át a víz a halfogó gát nyílásán. A gát tetején halmocska áll,
bambusz és más fa is terem rajta, sziklái haragosan, makacsul meredeznek,
s amint a kövek kibukkannak a föld alól, egyik csodálatos kőfigura a
másikkal vetekszik, alig lehet számbavenni őket! A magasból úgy
ereszkednek alá, szorosan egymás mellett, mint a tehenek meg lovak, ha
a patakból isznak; s úgy törnek a magasba egymás mellett sorakozó
meredekeikkel, mintha medvék kapaszkodnának felfelé a hegyre.
A domb apró, földje nem is éri el az egy mu [41] nagyságot;
körülkerítheted, s máris a tiéd lehet!
Kérdezősködtem, hogy ki a gazdája.
- A Tang-családé - felelték. - Nem használják ugyan, de nem tudnak
túladni rajta.
Megkérdeztem, hogy mi az ára.
- Csak négyszáz ezüstbe kerül - felelték.
Megtetszett a föld, meg is vettem!
Két barátom, Li Sen-jüan és Jan Ko-csi, akik ekkor éppen velem
időztek, magukon kívül voltak a gyönyörűségtől. Mindjárt szerszámot
ragadtunk, hogy kiássuk az elburjánzott gyomokat, kivágjuk az ártalmas
fákat, aztán tüzet gyújtottunk, s mindezt elégettük. Hamarosan ott állt
a helyén a karcsú fa, kinőtt a kecses bambusz, és elővillant a ritkaszép
kőszikla!
Innen feltekintve úgy tűnik, hegyek magasát pillantod meg, felhők
lebegését és patakok áramlását, madarak röptét és vadak vonulását;
s mindez jókedvvel, vidáman kínálgatva szépségeit. Ha pedig mindettől
megilletődvén a domb tövében párnára-gyékényre heveredsz, a tiszta,
hűvös formák megnyugtatják a szemedet, a víz csobogása elzsongítja
füledet, a háborítatlan messzeség elragadtatja lelkedet, és szívedre
mélységes csend borul.
Lám, nem egészen tíz nap leforgása alatt már két páratlan helyre
bukkantam, ahová talán még a hajdani buzgó férfiak sem jutottak el! Hej,
ha ennek a dombnak a szépsége úgy vonzaná az embereket, mint a
Fenghao, Hu vagy Tu [42], akkor bezzeg a kirándulások kedvelői azon
versengenének, melyikük vegye meg, naponta ezer arannyal toldozgatva a
vételárat, mindhiába! Ezen az elhagyott vidéken azonban csak földművesek
és halászok járnak s ők nem sokra tartják. A gazdája négyszáz ezüstöt kért
érte, mégsem tudta eladni éveken át! S ilyen a sors! Most csak barátaim:
Sen-jüan, Kao-csi valamint jómagam örvendünk neki!
Mindezt pedig azért vésem kőre, hogy köszöntsem ezt a kis dombot
sorsának fordulóján!


A Serpenyő-tó

A Serpenyő-tó a Nyugat-hegytől nyugatra fekszik. A Zsan-folyó
táplálja; délfelől futna a folyóvíz, de egy szikla elállja az útját, ezért
keletre kanyarodik, szeszélyes emelkedéssel-eséssel, a partot oly erővel
rombolva-döngölve, hogy már jó darabot ki is harapott belőle; kiszélesítette
és kimélyítette a medrét s csak a sziklához térve torpant meg. A tajtékzó víz
örvényt kavar, majd meglassúdik s több, mint tíz mu [41] úton tisztán és
békésen folyik tovább; fák szegélyezik, forrásvíz fut felé a magasból.
Az az ember, aki annakelőtte itt lakott, tudta, hogy ez a kedvenc
kirándulóhelyem, ezért aztán egy reggel bekopogtatott az ajtómon és így
szólt:
– Az adómat sem tudom már fizetni, meg aztán az adósságaim is
annyira felhalmozódtak, hogy el kell hagynom ezt a hegyet, el kell
költöznöm. Szeretném hát eladni tóparti földjeimet, hogy vagyonkám áruba
bocsátásával enyhíthessek szorongatott helyzetemen!
Örömmel álltam rá az alkura.
Magasabbra húzattam a kilátópavilont, kiszélesíttettem a korláttal
szegett sétányt, a forrás vizét pedig a magasba vezettettem, hogy onnan
hulljon alá dübörögve a tóba. Itt az ősz közepe táján pompásan
elgyönyörködhetek a holdban, felpillanthatok az egek magasába, a levegő
végtelenjébe.
Bizony, ennek a tónak köszönhetem, hogy öröm és nyugalom
közepette élek itt, s még otthonom földjéről is megfeledkezem!


Kis sziklató a dombtól nyugatra

Ha a dombtól nyugat felé indulok, százhúsz lépésnyire bambuszliget
állja utamat; vízcsobogás üti meg fülemet, mintha drágakőből készült
kösöntyők, karperecek csilingelnének, a szívem is vidámabb tőle. Utat
vágok a bambuszok között, s ekkor ott, lent előbukkan a kis tó, hűvös-
tiszta vizével. Kőszikla az egész tófenék, a part közelében kőgörgetegek
kandikálnak rejtőzködve; s haragoszöld fák, jégmadárzöld indák rengve-
összefonódva, kusza összevisszaságban borulnak föléjük. A tavacskában
talán száznál is több a hal, s mindahány mintha a levegőben úszkálna
minden támasz nélkül. Ha a napsugár lehatol hozzájuk, árnyék kúszik a
sziklára, mozdulatlan nyugalommal várakoznak egy sort, míg egyszercsak
nekilendülnek; a távolba siklanak, fickándoznak föl-alá, mintha együtt
örülnének azzal, aki meglátogatja őket.
Ha innen délnyugat felé tekintek, a fogyó fényben még ki tudom
venni a Göncölszekér-formán kanyargó, kígyó-módra tekergő,
kutyafogsort mintázó partvonalat, de a végét bizony már nem látom!
Leülök a tóparton. Köröskörül bambuszok, fák gyűrűje, csend és
nyugalom; ember sehol. Hős magányomban elborul-elszomorodik árva
lelkem, s a vidéket oly tisztaság járja át, hogy sokáig el sem lehet viselni.
Jól megjegyzem hát ezt a helyet, aztán továbbmegyek.
Velem jártak ezen a tájon Vu Vu-ling és Kung Ku, az öcsém: Cung-
hszüan, valamint velünk járt a két Caj-fiú: Su-csi és Feng-ji, hogy a
segítségünkre legyenek.


Első látogatásom a Nyugati-hegyen


Amióta számkivetett lettem, örökös gond és nyugtalanság emésztett
ezen a vidéken; tétován sétálgatva, céltalanul kóborolva telt az időm.
Szolgámmal nap mint nap magas hegyeket másztam meg, behatoltam a
sűrű erdőkbe, kifürkésztem a kanyargó patakmedreket, elhagyatott
forrásokat, furcsa sziklákat, bármilyen messzeségben voltak is. Amikor
odaértünk, a párnára dőltünk, elszunnyadtunk, aztán amerre a vágy vitte,
arrafelé tartott az álmunk is! Felébredvén pedig felkerekedtünk és
hazatértünk.
Már azt hittem, birtokba vettem a vidék tájainak valamennyi
páratlan szépségét, pedig ekkor még nem is tudtam, milyen csodálatos a
Nyugati-hegy!
Az idén történt, a kilencedik hónap huszonnyolcadik napján, hogy
a Törvény Virágzásáról elnevezett kolostor nyugati pavilonjában üldögéltem,
s amint a Nyugati-hegyre esett a pillantásom, egyszercsak észrevettem ritka
szépségét. Rögtön kiadtam az utasításokat szolgáimnak, átkeltünk a
Hsziang-folyón s kinyomoztuk a Zsan-patak forrását; vágtuk a bozót sűrűjét,
felégettük magunk előtt a nád rengetegét, míg csak fel nem hatoltunk a
hegyek magasába.
Amikor felkapaszkodtunk és szétvetett lábbal guggolva
megpihentünk, a környék földjei mind ott terültek el gyékényünk alatt. Az
emelkedő-ereszkedő formák, szakadékok és vízmosások, dombok és üregek oly
szorosan símultak egymáshoz, hogy – mintha csupán egy láb, egy hüvelyk
lenne ez az ezernyi li –, semmi sem rejtőzhetett el előlünk, s a
ragyogó kékségben elszórt felhőfoltok, bármerre néztem is, egybefolytak
az ég peremén.
Csak ekkor ébredtem a tudatára, hogy a Nyugati-hegy nem
akármilyen hegyecske, nem afféle földhányás! Itt beleolvadhattam a távoli,
ragyogó légbe, amelynek határát még senki sem érte el, s túláradván egy
úton jártam minden dolgok kifürkészhetetlen alkotójával. Kupámat
megragadva betelt a kedvem: egyszeriben lerészegedtem, s észre sem
vettem, amikor lebukott a nap. Az ég kékje alkonyszínbe hajlott, messziről
már semmit sem tudtam kivenni, de hazaindulni még mindig nem volt
kedvem; felengedett szívem dermedtsége, feloldódtam a természetben.
Ekkor döbbentem rá, hogy mindaddig nem is tudtam, mi a
kirándulás, és ez alkalommal jártam először a szabadban!
Ezért jegyzem fel mindezt most, a Jüan-ho korszak negyedik
évében. [43]


Iddogálás


Amikor megvettem a kisdombot, az első napot azzal töltöttem,
hogy felástam és rendbehoztam; a második napon mindent lemostam,
megtisztogattam, aztán iddogálást rendeztünk a patakparti sziklákon,
amelyek úgy állnak egymás mellett, akár a tehenek meg a lovak, amikor
inni indulnak, mint már megírtam valahol.
Egy-egy kőre letelepedve megtöltöttem s továbbadtam a kupákat,
a többiek meg elvették és sorra kiitták őket. Aztán közösen megegyeztünk
abban, hogy akire rákerül az ivás sora, annak három darab tízhüvelykes
bambuszvesszőt kell a vízbe dobnia a folyásiránnyal szemben. Ha a hab
nem tudta elkapni a vesszőt, ha nem állította meg valamelyik szirt, s még
csak le sem süllyedt a fenékre, akkor a soros megmenekült, de ellenkező
esetben mindannyiszor innia illett, valahányszor rákerült a sor, hogy a
pálcikákat vízbe hajítsa.
A vesszők, amint a vízbe ejtettük őket, forogva, kavarogva
tovasiklottak, szinte táncolva-ugrálva, hol gyorsabban, hol lassabban,
s ha az egyik tovább is jutott, a másik nyomban visszafordult. Mi meg
valamennyien a sziklába kapaszkodva figyeltük és – segítség gyanánt –
meg-megtaszítottuk őket nagy vidáman. Ha aztán hirtelenjében valamelyik
baj nélkül elúszott, akkor a soros csak egyszer ivott, a többieknek azonban
két csészével kellett felhajtaniuk.
Lou Tu-nan is ott volt a vendégek között. Amikor ő szórta a
pálcákat a vízbe, az egyiket elkapta egy hullám, a másik elakadt valamiben,
a harmadik pedig elsüllyedt, s így aztán ő volt az egyetlen, akinek
egymásután három ízben kellett innia; a vendégsereg roppant jókedvűen
hahotázott rajta.
Akkoriban – emésztési zavaraim miatt – nem ihattam, de azon a
napon bizony magam is lerészegedtem! Még valamelyest módosítottunk a
szabályokon, aztán folytattuk az ivást egész álló nap és éjjel; eszünkbe
sem jutott, hogy hazainduljunk.
Úgy tudom, hogy amikor a hajdaniak iddogáltak, közben
meghajolva köszöntgették egymást, pohárköszöntőkkel és száz
ceremóniával tévén eleget a szertartásoknak; önfeledten kurjongattak,
táncoltak szertelen vidámságukban. Ruháikat ledobálták s féktelen
kedvükben selyemhúrból, bambuszból, fémből és kőből csaltak elő zenét,
így teremtvén harmóniát, és sokan verődtek egy társaságba a bensőségesebb
együttlét kedvéért.
A mi összejövetelünk azonban nem ilyen volt. Mi elvetettük a
százféle ceremóniát, mégis eleget tettünk az illendőségnek: kurjongatás
nélkül is igen vígak lettünk. Nem vetkőztünk pőrére, mégis jókedvűek
voltunk; érc és kő zenéje nélkül is létrejött köztünk a harmónia, és nagy
társaság nélkül is bensőséges volt az együttlét. Egyszerű, de baráti volt ez
a találkozó: kötetlen, de tiszteletteljes, örömteli és mégis az illendőséghez
ragaszkodó; magában egyesítette a természet gyönyörűségeit, és
kiteljesítette a derék férfiak szívét.
Ezért jegyeztem fel ennek az iddogálásnak a történetét mindazok
számára, akik utánunk járnak majd erre!


A Köves-patak

Amikor már végére jutottam a Szikla-árok körüli teendőimnek,
felballagtam a hídra, s északnyugat felé vettem utamat, a domb
északnyugati irányába, ahová újabb híd vezet. A víz errefelé egyharmaddal
bőségesebb, mint a Szikla-árokban. Völgyfaltól völgyfalig kövek
sorakoznak a mederben; az egyik ágy-forma, a másik csarnokra emlékeztet.
Megint másik úgy terül szét, mint a lakomára hívó gyékény, vagy úgy áll,
mint az asszonyszoba bezárt ajtaja. Békésen terül föléjük a víz,
szövésmintához hasonló erecskékkel; mintha lant pengene, amint
tovacsörgedezik.
Feltűzött köntössel, mezítláb igyekszem előre, sorra vágva magam
előtt a bambuszokat, elsöpörve a száraz leveleket. Aztán félrehordom a
korhadt fákat, hogy elférjen ott vagy tizennyolc-tizenkilenc függőágy is.
Az összeölelkező, egymáshoz csapódó habokat, akár az ágyakat jégmadártollú
fák, sárkánypikkelyes sziklák árnyékolják be.
Vajon örültek-e itt hajdanában is az emberek? S akik utánunk
jönnek, a nyomomba léphetnek-e? Amikor itt töltöm a kedvem, az a nap
bizony felér azzal a másikkal, amikor rátaláltam a Szikla-árokra!
Aki a vízmosás felől érkezik, annak előbb a Szikla-árok esik az
útjába, s csak azután a Köves-patak; a Százcsalád-pataktól indulva pedig a
Köves-patakot érintjük előbb, s utána érünk a Szikla-árokhoz.
A patakvölgy medréből egyenesen eljutunk arra a vidékre, amely a
Kőváros-falvától délkeletre fekszik, de közben itt is, ott is
elgyönyörködhetünk. Feljebb pedig meredeken, fenyegetően magaslik a
mélysötét hegy, s a magányos erdő már-már áthatolhatatlanul szűk
ösvényeivel.


A Szikla-árok

A vízmosástól délnyugat felé alig száz lépésnyire húzódik a
Szikla-árok, fölötte gyaloghíddal. Magányos forrás fakad a mélyében, hol
hangosan feleselve, hol meg csendesen mormolva. Az árok szélessége egy
láb, csak néhol több lábnyi, hossza pedig tízegynéhány lépés lehet. Nagy
szikla zárja el a forrás útját, s a víz csak alatta tud kibújni.
A zárószikla túloldalára vízzel telt sziklamélyedésben érünk; dús
káka borítja, és köröskörül moha zöldell benne. Ha nyugatra kanyarodunk
és leereszkedünk oldalt az egyik sziklán, akkor észak felől egy kis tóhoz
jutunk. Alig száz lábnyi ez a tó, de tiszta, mély, és temérdek fehér hal
úszkál benne. Innen ismét északra fordul a forrásvíz, s addig-addig kanyarog,
szinte végeláthatatlanul, míg végül beletorkollik a vízmosás medrébe.
Kétoldalt furcsa sziklák, különös fák, csodálatos virágok és kecses
bambuszcserjék; akár többen is elüldögélhetnek, megpihenhetnek közöttük.
Ha szél járja a csúcsokat, visszhang kél a völgyben, s egy szempillantás alatt
elülve megint messzire száll.
Amint a vidék kormányzójától megkaptam ezt a földdarabot,
mindjárt kivágtam az elszáradt fákat, s örömtüzet raktam belőlük. Aztán
elmozdítottam a földet meg a köveket, hogy szabaddá tegyem az utat, és
betölthesse a víz.
Sajnáltam, hogy senki sem adott hírt minderről. Elmondtam, hogy
mit találtam itt; a szikla déli oldalába vésve a vidék népére hagyom, hogy
azok a jószándékú vándorok, akik majd felkeresik ezt a helyet, könnyen
ráleljenek.
A Jüan-ho korszak hetedik évében [44], az első hónap nyolcadik
napján tisztítottam meg az árkot a nagy szikláig; a tizedik hónap
tizenkilencedik napján jutottam túl a zárósziklán, s értem el a
sziklamélyedésekhez meg a kis tóhoz, és csak ekkor fedeztem fel ennek
az ároknak minden szépségét.


A Jüan-család vízmosása

Ha a Zsan-pataktól délnyugat felé indulva tíz li utat teszünk meg
vízen, öt vidék is kitűnik szépségével, de egyik se annyira, mint a Serpenyő-
tó. Ha aztán a patak torkolatától szárazföldön tartunk nyugat felé, nyolc-
kilenc tájrészlet is szembeötlik, de egyik sem olyan szép, mint a Nyugati-
hegy. Ha pedig hajóra szállunk, s a Napranéző-sziklától délkeletre elérjük a
Vu-folyót, három hely is jeleskedik, de bizony egyik sem ér fel a Jüan-ház
vízmosásával! Ezek hát Jungcsou csendes és szépséges tájai!
Csu és Jüe vidékének szavajárása szerint, a vízmosásnál, amely itt a
folyó mellékágát jelenti, a víz Nankuan és Kaocsang táján halad el, lejjebb
pedig a Százcsalád-patakba ömlik. Lelhetsz erre szigeteket, párosával is;
a kis patakok, tisztavízű tavacskák és sekélyvízű zátonypadok között
kanyarog a víz: a símábbja mellett mélysötéten, a sziklás részeknél pedig
tajtékozva-fehéren. Már-már úgy tűnik, hajód eléri a végét, aztán ismét
csak sehol sincs határa. A vízből apró hegyek bukkannak elő – gyönyörű
szikla valahány –, rajtuk zöld bozót sarjad, s pompázik télen-nyáron
egyaránt. Két oldalt számos sziklabarlang, mélyük sok-sok fehérlő kaviccsal
kirakva. Aztán a fák: a sok jávor, cédrus, rododendron, puszpáng, tölgy,
kámforbabér és citrusféle; s a virágok: orchidea és írisz, meg egy különös
növény, amely akáchoz hasonlít, de indákat ereszt és keresztül-kasul
befonja a folyócska szikláit. Valahányszor szél fuvall a környező hegyekből,
megrázza a hatalmas fákat, s mint a füvek-virágok, pirosan-zölden
tarkállva, remegve elrejtőznek, buja pompájuk illatot lehel. A rohanó
hullámok meg-megpördülnek, úgy folynak tova, meg-megtorpannak, s
mielőbb kitöltik a sziklaréseket, közben pedig ring-reng a növények dús
levélzete.
Az évszakoknak engedelmeskedik ugyan ez a vidék, de
azért nagyjából mindig ilyenforma; és szépségeit ezzel még korántsem
merítettem ki!
Jungcsou népe még soha nem járt erre, én fedeztem fel, de nem
akartam egymagam élvezni. Íme, ezért adom mindezt a világ tudtára!
A vidék ura a Jüan-család; a vízmosás innen kapta a nevét.

–––––––––-

Lábjegyzetek


[1] Csu: régi fejedelemség Kína déli felében, körülbelül a mai Hunan és
Hupej tartományok területén.

[2] Lincsiang: helynév Kína több tartományában.

[3] Csien: Kujcsou tartomány régi neve.

[4] Jung: Jungcsou, Hunan tartomány egy részének régi neve.

[5] "Szerencsés meg szerencsétlen napok": régen Kínában az év
meghatározott napjait szerencséseknek, más napokat meg szerencsétleneknek
tartottak (főként házasságkötés, utazás stb. szempontjából).

[6] "Patkány éve": a régi kínai időszámítás egyik egysége egy tizenkét
évből álló ciklus volt, amelynek minden évét a kínai állatöv valamely
tagjával jelölték; a patkány éve például a ciklus első éve volt.

[7] Vu császárnő vagy Vu-hou: 684-704.

[8] Tungcsou, Hsziakuj: régi helynevek Senhszi tartományban.

[9] Csen Ce-ang: neves költő és író a VII. sz. második felében.

[10] Ég Fia: a `császár`, főként a birodalom idegen és egyéb szolgáinak.

[11] Csou-dinasztia: i.e. XI-III. sz.

[12] Tavasz és Ősz Krónikája: Lu fejedelemség históriája (i.e. VIII-V. sz.).

[13] Csangan: Liu Cung-jüan korában Kína fővárosa, a mai Hszian
(Senhszi tartomány).

[14] Zsan: Legalább kétféle zsan ejtésű írásjegy van a kínai nyelvben; a
Zsan családnév is és a "festék, fest" jelentésű szó is, bár különböző az
írásmódjuk, egyaránt "zsan"-nak hangzanak, s ez szójátékra alkalom az író
számára.

[15] 1 li: kb. 1/2 km.

[16] Ning Vu-ce: filozófus, az i.e. VII. században élt.

[17] Jen-ce Konfuciusz legkedvesebb tanítványa; az i.e. IV. században élt.

[18] Nyolc Balga: az imént emlegetett nyolc helynév, amelyekben előfordul
a "balga" szó.

[19] Egy öl (csang): kb. 3 m.

[20] Tuan marsall: Tuan Hsziu-si, neves hadvezér a VIII. sz. második felében.

[21] Csingcsou: Kormányzóság a mai Kanszu tartományban. (Tuan Hsziu-si
775-ben lett Csingcsou kormányzója.)

[22] Fenjang: járás a mai Sanhszi tartományban.

[23] Fenjang hercege: Kuo Ce-ji, híres hadvezér, aki leverte An
Lu-san lázadását (755).

[24] Pocsou: kormányzóság a mai Sanhszi tartományban.

[25] Pincsou: kormányzóság a mai Sanhszi tartományban.

[26] Csing: területmérték, kb. 100 mu, azaz 11 h.

[27] Huajhszi: a Huaj-folyó felső szakaszának vidéke.

[28] Csi: régi fejedelemség a mai Senhszi tartományban

[29] Csu Ce: magasrangú hivatalnok, aki 783-784-ben lázadást vezetett
az északnyugati országrészben; ő ölette meg Tuant 784-ben.

[30] Csicsou, Pinlaj, Csenting, Maling-hágó: helynevek Senhszi tartományban.

[31] Jüe: régi állam kb. a mai Csöcsiang-Kuangtung-Kuanghszi stb. tartományok
területén, Kína távoli déli, "vad" vidékén.

[32] Tu Csou-si: a IX.sz. első két évtizedében teljesített szolgálatot Hujban.

[33] Sencsou: kormányzóság Honan tartományban.

[34] Jen Cseng: a IX.sz. elején volt Kuj kormányzója.

[35] Csin Vu-jang: Jen fejedelemség egyik alattvalója, aki már tizenhárom éves
korában vitézi tettekkel tüntette ki magát (i.e. IV-III. sz.).

[36] Kilenc szirt-hegy: kilenc csúcsból álló hegycsoport Hunan tartományban.

[37] Jin-dinasztia: i.e. XVIII-XV. sz.; voltaképpen a Jin-család uralmának
ideje: hagyományosan a i.e. 1400- as évekre tehető, de mostanában azt
szokás tartani, hogy külön régészeti emlékei vannak a Jin császári háznak,
a Sang-koron belül (i.e. XVIII-XI.sz.).

[38] Csou-ház: i.e. XI-III.sz.

[39] Ji Jin és Fu Sou: magasrangú hivatalnokok a Jin-ház idején.

[40] A két Csou-kung: a Csou-dinasztia alapítása idején magasrangú hercegek
és főhivatalnokok (más-más kínai írásjeggyel, alighanem i.e. XI sz.); az
uralkodócsalád tagjainak tulajdonítja a hagyomány az új birodalom egész
rendjét, közülük kerültek ki az első hivatalnokok is stb.

[41] 1 mu: kb. egytized hold.

[42] Fenghao, Hu, Tu: festői helyek a főváros, Csangan környékén (Senhszi
tartomány).

[43] Jüan-ho korszak negyedik éve: 809.

[44] A Jüan-ho korszak hetedik éve: 812.


-oOo-