Terebess
Ázsia E-Tár
«
katalógus
«
vissza a Terebess Online nyitólapjára
Li
Szang Hva versei
Fordította: Jobbágy Károly
Forrás: Koreai költők (1920-1930)
Európa Könyvkiadó, Budapest, 1958
Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár
Évzáró ének
Vad
hőség, árvíz, pusztító tüzek...
Ebben az évben sok lélek veszett el.
Korea népe! A Kum-Gan hegy felett
tűz van! Szomorú, de tűz éledett fel.
Ó,
égi Isten! Gyenge, emberi
szívvel - mely nem az ördögök lakása -
melyben honát a reszketés leli,
igaz szívvel kiáltalak, hogy lássad:
Te, Koreának minden embere
szívében rejlő Isten, úr vagy átok,
nézz széjjel köztünk, mielőtt merev
kézzel az évet útjára bocsátod.
Isten!
Lásd itt van, én eléd teszem,
én visszaküldöm néked ezt az évet,
mit fáradt lelkem sóhaja s szemem
véres könnye borít be, mert temérdek.
Én nem tudom, hogy hogy' fogadod, révedt
mosollyal-e, vagy könnyezve felette...
én visszaküldöm néked ezt az évet,
úgy, ahogy karod a vállamra tette.
- Mert szomjas énem vízbe fojtogatta
s rongyos ruhába bújt, didergő testem
bőrére a kín parazsait rakta...
Én visszaküldöm, hadd lásd, hogy kietlen
pusztákon éhen s szomjan, átkozódva
hogy' haltak meg az emberek! Megkérdem
- bár nem tudom, hogy felfigyelsz-e szómra?
de így üvöltök hozzád, sírva, térden...
- közöny fogadja? - részvét? - nekem mindegy,
de megmondom, hogy ez az év, mit küldtél
érvízzel verte drága földjeinket,
majd lánggal égett a télben kihűlt tér.
Kérdezlek téged, vajon tudod-e,
hányan haltak meg, csonttá fagyva, étlen?
Isten! Ó, hívők messzi istene,
fogadd el ezt az évet fenn az égben.
S küldj villámcsapást újév reggelén,
mert jobb a merő, látható gonoszság,
mint a csalóka, pusztító remény.
(1924)
A tenger éneke
Emberek!
Hozzám, hozzám jöjjetek!
Feledjetek el vak tételeket.
Beteg gyermekek lázbeszéde csak.
Hozzátok hozzám bánatotokat.
Én
nevetem a síró, reszkető
világot; itt az ifjúság, erő!
Gyertek, itt minden gondolat szabad
s megváltozik a sors, a rossz, a vad!
Vihart kérő ének
Hány
éve már, ki tudja azt?
Kapál görnyedve a paraszt;
éjt nappá téve túr, hiszen
krumplit, bogyót fal éhesen,
s évenként remél: hátha jobb
lesz majd az élet a hegyen.
Tavasszal
is
sok hajlott hát,
úgy emelgeti
a kapát,
mint álmos, fáradt árny. Szegény
paraszt-élet, de szánlak én!
Bár
tudja: a föld
szívtelen,
hiába küzdés, munka...
nem,
nem lesz jobb.
Mégis új erőt
öl bele s töri szüntelen.
Az
égen lusta fellegek,
fáradt ködök a föld felett.
Orkán! Keleti-tengeri!
Zúzd szét már ezt a tespedést!
Legyen e világ boldogabb
s az élet örömmel teli.
Adj esőt!
"A paraszt sorsát énekelem"
Azt
hittem én eddig, csak az ember szomjas,
De most látom azt, hogy fenn a magas ég is.
Tárt karokkal várta a búza az esőt,
most oly lehangoltan csüngnek a kalászok.
Szomorú
szél fújja, szárítja kegyetlen,
szegény búzánk olyan beteges és sárga.
Jár az ember keze a szikkadt barázdán,
de hiába, az is tikkadtan lehullik.
Nemrég
trágyát vittek nyögve a mezőre.
De az eső, az az átkozott, csak nem jött.
Szomjan lehanyatlik a búza a földre,
S ha így megy tovább, hát vége, vége, vége,
elpusztulunk. Más sors számunkra nincs.
Ó,
te égi Isten, mi örömöd lenne,
hogyha megszűnne még ez a rongyos sors is,
mások földjén túrni, vetni minden évben.
Könyörgök, mielőtt még az őszi szél jön,
ments meg minket, hozzál felhőt mireánk!
E
fáradt világon olyan nehéz sorsra
jutottak azok, kik alázattal végzik
munkájukat. Tudom, hogyha nem is mondod
Szörnyű lesz itt, hogyha mind kiég a búza,
Ne így őrizz minket, hanem adj esőt!
A költőkhöz
Ha
csak egy versed van, miben
valami újat teremtettél,
nem élsz hiába, jó hogy megszülettél.
Mint a leveli béka a vihart,
jelzed, ha felénk baj felhője tart.
De
ha egymástól elszakad
szíved és lelked, - sánta, félszeg
sorod, sorsod kell a fenének!
Mit ér a Nap, fogyatkozás-
idején? Kel s megy; nem varázs.
Dicső
neved csak úgy lehet,
ha versedből, mint pici magból
egész új világ született.
Ha bátrabb vagy mindenkinél,
s a jövőt nézed, az a cél.
Alkonyi táj
Pompázó,
drága pillanat,
örökké maradj meg nekem!
Könnyezve kérlek, el ne múlj,
szép panoráma hirtelen.
Most
jön a mezőről haza
a paraszt, tántorogva épp,
fáradtságát e nap után
könnyem lemosná kicsikét.
A
föld népét ők etetik,
egy csepp verejték szíven üt.
Kezemet mellemre teszem
s érzem lihegő életük.
Törődött
testtel, gyúlt, dagadt
szemmel elnyúlnak... Ó, elég!
Gondoljunk rájuk emberek!
Segít tán rajtuk így az ég.
A
lassan múló alkonyon
magamban énekelek én.
Nyomorgó népek, higgyetek!
Reméljetek, mert van remény!
Este
Egy
vékony fénysugár
szűrődik át
az ablakon;
pislog, hunyorg vaksin, vakon
mint, kit hirtelen ér a napsugár.
Oly
gyenge, alig él,
pedig a test
fényt követel.
S hogy ott vagyok a házhoz már közel,
keserves sírást hoz felém a szél.
Mai ének
Ó,
te lelkem!
Itt az idő a tespedést már széjjelzúzni végre.
Ó, életem!
Itt az idő kiáltani, szólni a messziségbe.
Hosszú,
négyezer éven át
mit is várhattunk mást?
- mint ezt a tunya szunnyadást,
mely ma széttép és gödröt ás;
és minden érzelmet megöl,
az újnak csírájára tör.
Ez a pokol
játéka, miben korom fuldokol.
S oly undok ez, mint dög kutyák
szétszórt csontjain lépni át,
s mitől genny kél, miazma, seb ...
rothadt gerincnél bűzösebb.
Égessük el, égessük el!
Szégyenlem
én,
szégyenlem én dicsekvő hangomat,
amely a fájdalom elől
a feledés felé szaladt;
szégyenlem, hogy nyers mosolyok
mögött ásítok, szunnyadok.
De
mégis,
szemem előtt - már látom - éled
a szüntelen mozgó természet
s hallszik szívem gúnykacaja:
"Se élsz, se halsz,
s már nem vagy ember!"
Tespedt kígyó vagy, harmaton
eltespedt kígyó, sors fia!
Ámde
mielőtt messze mennék,
felpezsdítem a véremet még,
szétzúzom emlékeimet,
nem kell a régi múlt! Minek?
A jelen bármilyen nehéz,
csalóka ábránd nem igén;
mert szunnyadásból semmi más
nem lesz, mint bűnös, csalfa láz.
Mitől féljek még? Lelkemet
a bánat emésztette meg;
s mi öröm várhat még nagyobb
rám? - ki fáradt tetem vagyok.
a "mát" kell élnem! Az nekem
a "mindörök" a "végtelen"
és ami mindent romba dönt,
zúzom a tespedést, közönyt.
Ó,
te lelkem!
Itt az idő a tespedést már széjjelzúzni végre.
Ó, életem!
Itt az idő kiáltani, szólni a messziségbe.
Búcsú
Hát
csak el kell válnunk? Búcsúzunk? De mér'?
Sose hittem volna, hogy e szerelem
egyszer véget ér.
Az
ajakam reszket, nem szólal szegény.
Ó, hát miért is nem értettelek én?
A
föld meghasadt, nézd, leomlott az ég.
Tegnap egymás mellett ültünk még nyugodtan
s olyan idegen ma körben a vidék.
Hát
csak el kell válnunk? Búcsúzunk? De mér'?
Haljunk meg inkább most, egymás kezét fogva.
S úgy néznek ránk majdan, mint a csillagokra.
Olyan
a szerelem, akár a nádvirág,
kinyílik, elmúlik s szirmát hullatja rád.
Mit
reméltél nálam? - Gazdag örömet?
S szegénységem láttad, meg keservemet.
Ó,
kerestem én is boldogságomat,
de hiába törtem hozzá az utat.
Szívünk
összefolyt, mint két folyó vize,
- most fekete féreg rágja szét szerelmünk
s széthull ízeire.
Sose
hittem volna, hogy e szerelem
egyszer véget ér.
Ne váljunk el! Légy te csalogány velem.
Jöjj
közelebb hozzám, ölelj újra meg!
Ne pirulj, ha érzed vad szerelmemet.
Arcodra
a válás, ládd, ráncokat von.
Simulj utószor még hozzám, angyalom!
Szép
fehér kezeddel fogd meg kezemet.
Néma ajkad milyen szavakat temet?
Hát
csak el kell válnunk? Mégis? Jöjj ide!
Ölelj! Ez a búcsú őrületbe hajt.
Vessük magunkat a tenger mélyibe.
Ott egymásé leszünk tán örökre majd.
Reggel
Zuhogott
az eső egész éjjel.
Keleten a felhők épp most nyílnak széjjel.
A nap ki-kibukkant a párák alól
és szikrázó fénnyel mindent teleszór.
Hogy
vakít a fény!
Hogy ragyog a táj!
Alig merem lábam a földre tenni,
oly tiszta, félek, bepiszkolni fáj.
És
nézzétek, ahogy jöttünk,
körös-körül körülöttünk
mily' mohón szívja - kis gyermekeként
a földnek - minden magába a fényt.
Mily'
nagyszerű!
S fenséges is.
Vidám s szerelmes az egész világ.
S ilyen lesz egyszer tán az élet is.
Lesz-e még tavasz az elveszett mezőkön?
"Most
már másé a föld... Lesz-e még tavasz az elveszett
mezőkön?"
Elönti
testem a hajnali fény,
ballagok arrafelé, hol összefut a kék ég a földdel.
Mintha álmodnék, rizsföldek tükrös ölén keskeny ösvények közepén
járok.
Az
ég s a föld ott messze, mintha
egy zárt ajak két íve lenne. Hívott a mezők végtelenje.
Mit tegyek? Szóljatok virágok!
Szellők
susogják a fülembe,
ruhám lebbentve: Menjek, meg ne álljak.
És a pacsirta fölém érve, úgy köszön rám, mint kedvesére.
Vajon
ki húzza?
Az esőben megnőtt a búza.
Szép haját aranyszínre mosta, mint hogyha frissebb lenne mostan?
Egyedül
és oly vígan járok.
Játékos csermely, pici árok kiszáradt, régi rizsföldet ölel.
Mint anya tejét a kis, bohó gyermek, szívja a föld mohón a nedvet el.
Pillangók,
fecskék, hagyjatok!
A mezők virágát kell köszöntenem.
Munkám gyümölcse ér-e földemen?
Kezembe
kapát adjatok,
hadd fáradjak és ontsam verítékem
a földön, mely oly puha, mint anyánk keble régen.
Csapong
a lelkem - játszana -
mint a gyermek gondolata.
Hová rohansz? Mit keresel? Dobogó szív felelj, felelj!
Megtölt
a mező illata,
vánszorgok arra, hol a kék mosoly s a keserűség szinte összefoly'.
A tavasz lelke, az csalt ide ma.
Most már tavasz se lesz az elveszett mezőkön.
