Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Wei-dinasztia (északi)

Wei, teljes nevén ÉSZAKI WEI, Wade-Giles-féle átírással PEI WEI, pinyin átírással BEI WEI, más néven T'OPA, TOBA, TOPA vagy TABGACS. Észak-Kína legtovább fennálló és legnagyobb hatalmú uralkodóháza 386 és 534/535 között, a Sui- és T'ang-ház országegyesítése előtt.
A topa törzs alapította. Ennek nyelve altaji jellegű volt, ezért a tudósok szerint a topák őseit az előtürk, előmongol népek vagy a hsziungnuk (ázsiai hunok) körében kell keresni. Annyi bizonyos, hogy amikor a IV. század utolsó évtizedeiben elfoglalták a kis területű, gyenge észak-kínai államokat, a kínaiak idegen hódítót láttak bennük. Miután meghódították Sanhszit, a topák az évszázadokkal korábban itt fennállt Wei államról nevezték el királyságukat, fővárosukká pedig a régi hazájuk közelében lévő Ta-'ungot tették. Uralmukat hamarosan kiterjesztették Hopejre és Honanra, s elfoglalták Senhszi, Mandzsúria és Kanszu egy részét is. A terjeszkedés időszaka alatt az északi Weinek a többi északi nomád nép támadásait is vissza kellett vernie. Végül, sok csata után, 429-ben a topák nagyszabású hadjáratot indítottak a külső-mongóliai nomádok ellen, s 439-re végre sikerült területüket biztosítaniuk, uralmuk alatt egyesítve egész Észak-Kínát.
Minthogy a dinasztiának nem volt igazgatási szervezete, kénytelen volt kínai hivatalnokokra támaszkodni. Gazdaságában idővel egyre nagyobb szerepet játszott a földművelés, a topák is fokozatosan áttértek a letelepült életmódra. Végül, ahogy az oly gyakran megtörtént a kínai történelemben, a hódítókat meghódította a kínai és kultúra és életmód.
A Wei-ház 495-ben Lo-yangba, az ősi kínai városba helyezte át székhelyét. A dinasztia szorgalmazta a topa és kínai arisztokrácia közötti házasságokat, melyek az alsóbb osztályok között is elterjedtek. Sok család, például maga a császári ház is kínai vezetéknevet vett fel. Végül betiltotta a topa nyelvet és ruházatot. Eközben viszont az alacsonyabb osztályok, főként a határterületek lakói és a harcosok továbbra is a nomád törzsi szokásokat követték, így mind jobban elidegenedtek uraiktól.
Mindazonáltal a Wei-dinasztiának sikerült megszilárdítani és fejleszteni a birodalom gazdaságát. Ellenőrzése alá kerültek a Kínát Közép-Ázsiával összekötő útvonalak menti kereskedelmi központok és oázisok. Élénk kereskedelem folyt Észak- és Dél-Kína között is. A legfontosabbak azonban az agrárreformok voltak. A hódító háborúk után a helyi lakosság nagy része délre menekült, parlagon hagyva a rengeteg művelhető földet. A dinasztia emiatt nagyszabású áttelepítéseket hajtott végre. Csupán Tao-wu ti (386-409) uralkodása alatt kb. 460 000 embert költöztettek új lakóhelyre. 486-ban az akkori Wei-uralkodó, Hsiao-wen ti olyan földreformot vezetett be, amelyet a későbbi kínai dinasztiák is utánoztak. Az új rendszerben minden föld a császáré volt, ő pedig minden felnőtt férfinak egy bizonyos területet adott. A birtokos halála után a birtok visszaszállt a császárra, aki újra kiutalta valakinek. Ezzel a kormányzat biztosította a föld viszonylag méltányos elosztását, és ellenőrizni tudta az addig lényegében autonóm nagybirtokokat.
A Wei-házi uralkodók lelkesen támogatták a buddhizmust, amely északon igen népszerű volt, mert a konfucianizmus és a taoizmus kevesek számára fenntartott etikájával szemben egyetemes erkölcsi elveket hirdetett. Amellett a buddhizmus legitimálta a Wei-uralkodók hatalmát az etnikailag eléggé vegyes társadalom felett. A Wei-kormányzat a világi igazgatási apparátus mellett új, vallási bürokráciát is létrehozott, s egy főszerzetest nevezett ki az összes többi szerzetes ellenőrzésére. Ezzel azt is igyekeztek elérni, hogy a kolostorok ne lehessenek az állami adók és közmunkák elől menekülők menedékhelyei. A kolostorok és szerzetesek hatalmas vagyona és földbirtoka azonban fenyegetést jelentett az államra nézve, a vallási intézmények támogatása megterhelte a gazdaságot, és csökkentette az adóbevételeket. A kínaiak úgy érezték, hogy a nőtlenséget és szerzetesi életet hirdető buddhista tanok szemben állnak az ő hagyományos, családközpontú értékrendjükkel.
A reakció nem maradt el. T'ai-wu ti (ur. 423-452), kínai tanácsadójának hatására 446 és 452 között irtóhadjáratot folytatott a buddhista szerzetesek és kultúra ellen. A következő uralkodóváltással azonban az üldözés véget ért, s a buddhizmus újra államvallás lett. A Wei-kori buddhista művészet legszebb emlékei a Tat'ung melletti Yün-kang barlangtemplomainak szobrai, ill. a 495 utáni időszakból a Lung-mennél (Lo-yang közelében) található barlangtemplomok sziklafaragványai. Az itteni szobrászatban a kínai ábrázoló-művészet vonalas jellege keveredik a hellenisztikus természethűséggel és az ind érzékiséggel. Ez az eklektikus stílus nemcsak a kínai, hanem a koreai és japán művészetre is hatott.
A dinasztia vesztét végül is az okozta, hogy a hadsereg, amelynek győzelmei megteremtették a birodalmat, úgy érezte, az uralkodók háttérbe szorítják a legyőzött kínaiak ellenében. Amikor Hu császárné csillagászati összegeket költött buddhista templomokra és kolostorokra, lázadások törtek ki. 524-ben a katonaság kelt fel, ezt tízéves belháború követte. Hu császárné 528-ban meggyilkoltatta Hsiao-ming ti császárt, s helyette saját gyermekét ültette a trónra. A lázadások leveréséhez azonban nem volt ereje, s végül fiával együtt a Sárga-folyóba fojtották, 2000 udvaroncát pedig lemészárolták (534/535). Ezután jött létre a rövid életű keleti és nyugati Wei állam. Bukása ellenére Wei politikai, gazdasági és társadalmi eredményei nagyban megkönnyítették Kína északi és déli felének későbbi egyesítését.