Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Wei-dinasztia (északi)
Wei,
teljes nevén ÉSZAKI WEI, Wade-Giles-féle átírással PEI WEI, pinyin átírással BEI
WEI, más néven T'OPA, TOBA, TOPA vagy TABGACS. Észak-Kína legtovább fennálló és
legnagyobb hatalmú uralkodóháza 386 és 534/535 között, a Sui- és T'ang-ház országegyesítése
előtt.
A topa törzs alapította. Ennek nyelve altaji jellegű volt, ezért a
tudósok szerint a topák őseit az előtürk, előmongol népek vagy a hsziungnuk (ázsiai
hunok) körében kell keresni. Annyi bizonyos, hogy amikor a IV. század utolsó évtizedeiben
elfoglalták a kis területű, gyenge észak-kínai államokat, a kínaiak idegen hódítót
láttak bennük. Miután meghódították Sanhszit, a topák az évszázadokkal korábban
itt fennállt Wei államról nevezték el királyságukat, fővárosukká pedig a régi
hazájuk közelében lévő Ta-'ungot tették. Uralmukat hamarosan kiterjesztették Hopejre
és Honanra, s elfoglalták Senhszi, Mandzsúria és Kanszu egy részét is. A terjeszkedés
időszaka alatt az északi Weinek a többi északi nomád nép támadásait is vissza
kellett vernie. Végül, sok csata után, 429-ben a topák nagyszabású hadjáratot
indítottak a külső-mongóliai nomádok ellen, s 439-re végre sikerült területüket
biztosítaniuk, uralmuk alatt egyesítve egész Észak-Kínát.
Minthogy a dinasztiának
nem volt igazgatási szervezete, kénytelen volt kínai hivatalnokokra támaszkodni.
Gazdaságában idővel egyre nagyobb szerepet játszott a földművelés, a topák is
fokozatosan áttértek a letelepült életmódra. Végül, ahogy az oly gyakran megtörtént
a kínai történelemben, a hódítókat meghódította a kínai és kultúra és életmód.
A Wei-ház 495-ben Lo-yangba, az ősi kínai városba helyezte át székhelyét.
A dinasztia szorgalmazta a topa és kínai arisztokrácia közötti házasságokat, melyek
az alsóbb osztályok között is elterjedtek. Sok család, például maga a császári
ház is kínai vezetéknevet vett fel. Végül betiltotta a topa nyelvet és ruházatot.
Eközben viszont az alacsonyabb osztályok, főként a határterületek lakói és a harcosok
továbbra is a nomád törzsi szokásokat követték, így mind jobban elidegenedtek
uraiktól.
Mindazonáltal a Wei-dinasztiának sikerült megszilárdítani és fejleszteni
a birodalom gazdaságát. Ellenőrzése alá kerültek a Kínát Közép-Ázsiával összekötő
útvonalak menti kereskedelmi központok és oázisok. Élénk kereskedelem folyt Észak-
és Dél-Kína között is. A legfontosabbak azonban az agrárreformok voltak. A hódító
háborúk után a helyi lakosság nagy része délre menekült, parlagon hagyva a rengeteg
művelhető földet. A dinasztia emiatt nagyszabású áttelepítéseket hajtott végre.
Csupán Tao-wu ti (386-409) uralkodása alatt kb. 460 000 embert költöztettek új
lakóhelyre. 486-ban az akkori Wei-uralkodó, Hsiao-wen ti olyan földreformot vezetett
be, amelyet a későbbi kínai dinasztiák is utánoztak. Az új rendszerben minden
föld a császáré volt, ő pedig minden felnőtt férfinak egy bizonyos területet adott.
A birtokos halála után a birtok visszaszállt a császárra, aki újra kiutalta valakinek.
Ezzel a kormányzat biztosította a föld viszonylag méltányos elosztását, és ellenőrizni
tudta az addig lényegében autonóm nagybirtokokat.
A Wei-házi uralkodók lelkesen
támogatták a buddhizmust, amely északon igen népszerű volt, mert a konfucianizmus
és a taoizmus kevesek számára fenntartott etikájával szemben egyetemes erkölcsi
elveket hirdetett. Amellett a buddhizmus legitimálta a Wei-uralkodók hatalmát
az etnikailag eléggé vegyes társadalom felett. A Wei-kormányzat a világi igazgatási
apparátus mellett új, vallási bürokráciát is létrehozott, s egy főszerzetest nevezett
ki az összes többi szerzetes ellenőrzésére. Ezzel azt is igyekeztek elérni, hogy
a kolostorok ne lehessenek az állami adók és közmunkák elől menekülők menedékhelyei.
A kolostorok és szerzetesek hatalmas vagyona és földbirtoka azonban fenyegetést
jelentett az államra nézve, a vallási intézmények támogatása megterhelte a gazdaságot,
és csökkentette az adóbevételeket. A kínaiak úgy érezték, hogy a nőtlenséget és
szerzetesi életet hirdető buddhista tanok szemben állnak az ő hagyományos, családközpontú
értékrendjükkel.
A reakció nem maradt el. T'ai-wu ti (ur. 423-452), kínai
tanácsadójának hatására 446 és 452 között irtóhadjáratot folytatott a buddhista
szerzetesek és kultúra ellen. A következő uralkodóváltással azonban az üldözés
véget ért, s a buddhizmus újra államvallás lett. A Wei-kori buddhista művészet
legszebb emlékei a Tat'ung melletti Yün-kang barlangtemplomainak szobrai, ill.
a 495 utáni időszakból a Lung-mennél (Lo-yang közelében) található barlangtemplomok
sziklafaragványai. Az itteni szobrászatban a kínai ábrázoló-művészet vonalas jellege
keveredik a hellenisztikus természethűséggel és az ind érzékiséggel. Ez az eklektikus
stílus nemcsak a kínai, hanem a koreai és japán művészetre is hatott.
A dinasztia
vesztét végül is az okozta, hogy a hadsereg, amelynek győzelmei megteremtették
a birodalmat, úgy érezte, az uralkodók háttérbe szorítják a legyőzött kínaiak
ellenében. Amikor Hu császárné csillagászati összegeket költött buddhista templomokra
és kolostorokra, lázadások törtek ki. 524-ben a katonaság kelt fel, ezt tízéves
belháború követte. Hu császárné 528-ban meggyilkoltatta Hsiao-ming ti császárt,
s helyette saját gyermekét ültette a trónra. A lázadások leveréséhez azonban nem
volt ereje, s végül fiával együtt a Sárga-folyóba fojtották, 2000 udvaroncát pedig
lemészárolták (534/535). Ezután jött létre a rövid életű keleti és nyugati Wei
állam. Bukása ellenére Wei politikai, gazdasági és társadalmi eredményei nagyban
megkönnyítették Kína északi és déli felének későbbi egyesítését.
