Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

védánta

(szanszkrit: „a véda lezárása”), a legfontosabbik az ind filozófia hat ortodox rendszere (darsanja) közül; az újabb kori bölcseleti iskolák többségének alapja. A kifejezést egyformán használják az upanisadokra (a védák bölcseleti-misztikus kifejtésére), és arra az irányzatra, mely az upanisadok tanulmányozásából (mímámszá) fejlődött ki. A védántát ennek megfelelően más neveken is említik: védánta-mímámszá, uttara-mímámszá („elmélkedés a védák késői részéről”) és Brahma-mímámszá („elmélkedés Brahmáról”).

A védánta alapszövegei a következők: 1. az upanisadok (főleg a terjedelmesebb, régebbi iratok); 2. a Brahma-szútrák (Védánta-szútrák), vagyis az upanisadokban foglalt tanítás nagyon tömör, olykor csak egyszavas magyarázatai; 3. a Bhagavad-gítá („A Magasztos szózata”), a Mahábhárata c. hindu eposzba illesztett híres költői dialógus, melyre páratlan népszerűsége folytán gyakran hivatkoznak az upanisadok tanításainak alátámasztásaként.

A szövegek értelmezése nem egységes, és a védántán belül is számos irányzat különült el aszerint, hogyan fogják fel az egyéni lélek, az én (átman) és az abszolútum (brahman) viszonyát. Ezek a felfogások Sankarának (VIII. sz.), a védánta meghatározó alakjának monizmusától (advaita) a XI-XII. századi Rámánudzsa teizmusán át (visistádvaita) a XIII. századi gondolkodó, Madhva dualizmusáig terjednek (dvaita).

Közös a védánta irányzataiban, hogy valamennyi elfogadja a lélekvándorlás (szamszára) tényét és annak üdvös voltát, hogy a lélek kiszabaduljon a halál és az újjászületések körforgásából; e szabadulás módjára a védákban keresik a választ; elfogadják, hogy Brahman/Brahmá (a visistádvaitában a személyes isten) a világnak mind anyagi (upádána), mind instrumentális (nimitta) oka; továbbá hogy a lélek, mint saját cselekedetei (karma) eszközlője, a következő életben részesül ezek morális gyümölcseiben (phala), avagy elszenvedi következményeiket. Valamennyi védánta irányzat elveti a buddhizmus és a dzsainizmus „eretnek” (násztika) filozófiáit és a többi ortodox (ásztika) hindu iskola, vagyis a njája, a vaisésika, a számkhja, a jóga és bizonyos fokig a púrva-mímámszá következtetéseit.