Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Nagy Szent Vazul
Caesareai Baszileiosz (Szent Bazileosz), közismertebb nevén Nagy Szent Bazil,

latinul Basilius Magnus, (bizánci névformája Vasziliosz, innen a magyar név) (szül. 329 k. Caesarea, Kappadókia, Kis-Ázsia [ma Kayseri, Törökország] - megh. 379. jan. 1. Caesarea; ünnepnapja Keleten jan. 1., Nyugaton jan. 2.), korai egyházatya, az arianizmus nagy hatású ellenfele. Caesarea püspökeként több művet írt a szerzetességről, a teológiáról és a kánonjogról.

Szülei nemcsak gazdagok voltak, hanem már az üldözések idején is keresztények. Egyik nagybátyja püspök volt, amint két testvére (Gergely és Szebasztei Péter) is az lett. Arra készült, hogy apja nyomdokaiba lépjen mint ügyvéd és szónok. Tanulmányait Caesareában (Kaiszereia), Konstantinápolyban, végül (351 k.-356) Athénban végezte, ahol barátságot kötött Nazianzi Gergellyel. Hazatérése után világi pályára lépett, de nővére, Makrina (később apáca és apátnő) hatására egyre jobban vonzotta az aszketikus élet. Barátaival szerzetesi közösséget hozott létre Annesziben, családja pontoszi birtokán. 357-ben hosszú útra vállalkozott: bejárta az egyiptomi szerzetestelepeket. 360-ban elkísérte a kappadókiai püspököket a konstantinápolyi zsinatra. 362 után pappá szentelték őt, de ellentétbe került a tehetségére féltékeny és az aszketizmust rossz szemmel néző caesareai püspökkel, ezért elvonult Anneszibe. 365-ben hívták vissza Caesareába, amikor az ariánus Valens császár fenyegetően lépett fel az ortodoxokkal szemben. Vazul teológiai és egyházpolitikai működése ezután arra irányult, hogy az arianizmus ellen egyesítse a korábbi szemiariánusokat és a niceai (nikaiai) hitvallás híveit azzal a megfogalmazással, hogy „három isteni személy (hüosztaszisz) van egy lényegben (uszia)”. 370-ben Vazult válaszották meg városa püspökének, s így egyúttal Kappadókia érseke is lett. A tartomány több püspöke szemben állt vele, saját egyházmegyéjében viszont több „falusi püspök” (khorepiszkoposz) segítette karitatív munkáját. 371-ben, amikor Valens átvonult Caesareán, Vazul drámai módon megtagadta, hogy megalázkodjék előtte. 372-ben Valens kettéosztotta Cappadocia provinciát, így a tartomány nyugati városai kikerültek Vazul érseki fennhatósága alól. Válaszul Vazul a határvárosokba a saját hívei közül nevezett ki püspököket: Nazianzi Gergelyt Szaszimába, öccsét, a másik Gergelyt pedig Nüsszába helyezte. Ezután azt támogatta, hogy a korábban szemiariánus Meletiosz legyen az antiochiai püspök (Antiochia a korai egyház öt legfontosabb patriarkátusa közé tartozott), és szembefordult a szigorúan ortodox, de kisebbségben levő Paulinosszal, mert attól félt, hogy a niceai irányzat szélsőséges formában szabellianizmushoz vezet, vagyis túlhangsúlyozza Isten egy-ségét. Alexandria püspökei azonban Paulinoszt támogatták, majd 375 után I. Damasus római pápa is mellette foglalt állást.

Terjedelmes életművében Vazul a szerzetesi, lelkipásztori és egyházvezetői tapasztalatait összegezte. A Horoi kata platosz és a Horoi uata epitoman („Életszabályok”, azaz szerzetesi regulájának tömörebb és részletesebb változata) nagy hatással volt a keleti koinobita (közösségi) szerzetesség fejlődésére. A remeteséggel szemben Vazul azért értékelte többre a közösségi létformát, mert az lehetővé teszi a testvéri szeretet gyakorlását.

Fennmaradt prédikációi főleg erkölcsi és társadalmi problémákkal foglalkoznak. Fiatal férfiakhoz intézett beszédében például helyesli, hogy a keresztények is tanulmányozzák a pogány irodalmat, amint ő maga is (kritikusan) felhasználta a görög filozófia gondolatait. Kilenc böjti beszédében a teremtés hat napját értelmezte (Hexaémeron); szerinte a természet gazdagsága és szépsége Isten nagyságát tükrözi vissza. Eunomiosz ellen szerzett vitairata a Fiú istenségét védelmezi a szélsőséges arianizmussal szemben, A Szentlélekről szóló írása pedig a Lélek istenségét fejtegeti az egyházi hagyomány fényében, bár ilyen dogmát az egyház korábban nem fogalmazott meg. Vazul személyisége több mint 300 fennmaradt leveléből rajzolódik ki a legjobban. Ezekben gyakran mindennapi dolgokkal foglalkozik, de vannak köztük rövid teológiai és etikai eszmefuttatások is. Több Kanonikus levelében taglal egyházfegyelmi kérdéseket, ezek a keleti ortodox egyház kánonjogához tartoznak. Nem tudni, hogy a Nagy Szent Vazul liturgiájában szereplő eucharisztikus imádságok milyen mértékben származnak tőle, de legalábbis az epiklézis központi imája (a kenyér és a bor megszentelésekor) bizonyosan az ő szellemét tükrözi, s Caesareában már az ő életében használatban volt.


A bazilita rendről
Forrás: Nagy Szent Bazil Rend - Ordo Sancti Basilii Magni; OSBM
http://www.bazilrend.hu/

A szerzetesi élet, amely a kereszténység első századai során keleten született és az Egyház által fölállított intézményekben jelentkezett, a megszentelt élet más formáitól a kultikus megjelenés, az evangéliumi tanácsok megtartására tett nyilvános fogadalom, a közösségben vezetett testvéri élet, valamint Krisztus és az Egyház egységéről tett tanúsága révén különbözik." A Katolikus Egyház új katekizmusa ezen szavakkal határozza meg a szerzetesi élet lényegét, melynek legjelentősebb keleti tanúságtevője Nagy Szent Bazil.

A hazai szerzetesi életet és annak múltját, emlékeit bemutató új sorozat első kötete neki, s az őt követő sok-sok szerzetesi nemzedéknek állít emléket az írás és a kép segítségével, egészen napjainkig. A szerzetesi élet "önmeghatározása" ezen túlmenően éppen így érvényes a később bemutatásra kerülő többi szerzetesrend esetében, sőt Nagy Szent Bazil alapelvei is lépten-nyomon előbukkannak, hiszen azok hosszú évszázadok során a keresztény szerzetesség közkincsévé váltak, keleten-nyugaton egyaránt. Ezért kiváltképpen szerencsés az Egyház történelmének e kimagasló személyiségét és nagy alkotását, a keleti szerzetességet bemutatni a kezdet kezdetén, vagyis a sorozat legelső kötetében.

A keresztény ember élete zarándokút Isten felé. Ez az út a legtöbb hivő számára az apostolok óta jól kitaposott, a parancsolatok által behatárolt, s csak fokozatosan emelkedik egyre följebb. Ezzel ellentétben, a hívők egy kisebb csoportja már az első keresztény nemzedékek óta keskenyebb, meredekebb utat választott, teljes önkéntességgel. Számukra a tízparancsolat mellett az evangéliumi tanácsok önként vállalt, ám a vállalás pillanatától, vagyis a fogadalomtételtől kezdődően kötelező érvényű útmutatók, amelyek segítik őket az útlerövidítésében valamint az emelkedőn fölfelé haladásban.

A szerzetesség nemcsak átvitt, hanem valódi értelemben is úttal kezdődött, az Egyiptom, majd Palesztina, Szíria, Kisázsia sivatagaiba, pusztáiba vezető úttal, amikor a III. századtól kezdve nem is kevesen "kivonultak" koruk társadalmából. A magány, a pusztaság lett ezek otthona és egyúttal jelképezte azt a belső kiüresedést, ami előföltétele annak, hogy az ember Isten szavát meghallja. Ezt követően, midőn a sivatag a remeték imádságaira és önmegtagadásaira válaszul Isten szavától visszhangzott sőt mennydörgött, a legjobbak ráébredtek az Istennek szentelt élet közösségi jellegére. Megszülettek az első szerzetesi közösségek, mintegy a világi társadalom ellentételezése gyanánt. A szerzetesek társadalmát nem az alá- és fölérendeltségben megnyilvánuló hatalmi viszonyok, hanem az önkéntes engedelmesség; nem a vagyoni helyzet meghatározta kapcsolatrendszer, hanem az önkéntes szegénység; nem a vérségi rokonságon nyugvó kötődés, hanem a tisztasági fogadalmon alapuló szeretetkapcsolat rendezte. Ezért minden totalitárius hatalmi rendszer, legyen az eszmei vagy politikai, az ókortól napjainkig a keresztény szerzetességet eredendően ellenségnek tekinti, hiszen ez már puszta létével is kritikát gyakorol az evilági társadalomra.

A társadalom tagjai viszont tudják: aki Istennel bensőséges kapcsolatban van, az soha nincs távol az emberektől, kritikája pedig jogos és építő. Az emberek tehát bátran utánamennek a szerzeteseknek, hogy hallgassák tanításukat. Az Istennek szentelt szerzetes csöndje nem szab határt a szeretetnek, hanem kiterjeszti a végtelenbe; senki nem törődik nagyobb mértékben felebarátaival, mint a szerzetes, aki Isten előtt virraszt. A monostor lelki oázis, amely e világ magányát elviselhetőbbé, e földet lakhatóbbá teszi.

A keleti egyházban nincsenek különféle szerzetesrendek úgy, mint a nyugati egyházban. A keleti szerzetesség lényegét tekintve a Nagy Szent Bazil által megszervezett szerzetesség folytatása. Megkülönböztető jelzők sem szükségesek a keleti szerzetesség esetében, mert feladatai szerint nem vált különálló csoportokká, mint amilyenek például a modern, újkori rendek. A "bazilita" megjelölés nyugati eredetű és arra szolgál, hogy a nyugati szerzetesség rendjeinek sokaságában helyet biztosítson Nagy Szent Bazil követőinek. A mai értelemben vett "bazilita" jelző csak a görög szertartású katolikus szerzetesekre érvényes, akiknek közösségét az 1596-os unió után Rómában Ordo Sancti Basilii Magni névvel illették.

Török József

Nagy Szent Bazil, a keleti szerzetesség atyja

Jézus tanítványainak áldásos tevékenysége következtében a kereszténység a kezdeti századokban gyorsan terjedt. Az első pünkösdöt követően az apostolok elmentek az akkor ismert világ több pontjára és hirdették a keresztény örömhírt. Később az egyházatyák is követték elődeik példáját, Krisztus utasításához híven terjesztették a kereszténység tanításait. Erről a korabeli keresztény és pogány írók egyaránt tájékoztatnak, bár gyakran eltúlozzák a megtértek számát. Kezdetben a Római Birodalom keleti részén, a többségében görögök által lakott Kisázsiában terjedt el legnagyobb mértékben a kereszténység, a IV. század elején itt a lakosságnak már több, mint a fele megkeresztelkedett.

Az első három század hittérítésének eredményességéről a legelső megbízható adat a nikaiai zsinatról, 325-ből származik. Ránk maradt a zsinaton résztvevő mintegy 300 püspök névjegyzéke, és ennek alapján az utókor a püspökök számáról és székhelyéről egyaránt értesült. Európából és Észak-Afrikából a zsinaton mindössze néhány püspök jelent meg és valószínű, hogy a keleti püspökök sem voltak jelen teljes létszámban.

Az első hívő közösségek Kisázsiában szerveződtek meg a választott nép körén túl. Kisázsia gazdag és művelt vidék volt, ahol virágzott az ipar, a kereskedelem, a földművelés és a tudomány. A műveltség bölcsői a városok nagyhírű iskolái lehettek. A kereszténység elterjedése itt elsősorban Szent Pál, majd Szent János munkásságának köszönhető. Frígiában János mellett Fülöp apostol is járt, ő Hieropoliszban szenvedett vértanúhalált.

A gazdag polgárok magasabb műveltségi szintje kedvezően hatott a keresztény dogmatika fejlődésére. Az egyszerű származású falusiak körében is rohamosan terjedt Jézus tanítása. Antiochia mellett rövidesen Efezus lett a kereszténység fő bástyája, ahol Szent János vetette meg az Egyház talpkövét. A kereszténység erejét mutatta, hogy Kisázsiában nem tudott visszhangra találni az Aposztatának nevezett Julianosz császár uralkodása idején (360-363) a keresztényüldözés.

Csak Kappadókia tartományból a nikaiai zsinaton hét püspök volt jelen, és székhelyeik névsora azt bizonyítja, hogy a kereszténység itt nemcsak a görögök által lakott városokban, hanem a falusi lakosság körében is mélyen meggyökerezett. Már jóval ennek előtte, a II. századi nyugati vértanú akták gyakran tesznek említést kappadókiai keresztényekről. Tertullianustól tudjuk, hogy a II. század végén a korábbi türelmet véres keresztényüldözés váltotta fel Kappadókiában.

A kappadókiai metropolita székhelye Cezárea volt, melynek püspöke állandó összeköttetésben állt Antiochiával és Rómában a pápával. A kappadókiai egyház kimagasló egyéniségei közé tartozott Alexander, a későbbi jeruzsálemi püspök, aki fiatalabb korában kappadókiai püspök volt, és nagyon sokat tett a kereszténység terjesztése érdekében.

A másik kimagasló személy Firmilianosz püspök, Origenész rajongó tisztelője, Ciprianus barátja. Alexander és Firmilianosz alapozták meg Cezárea teológiai tekintélyét. A kappadókiai püspökök többször megvédték a keleti egyházat az eretnekségekkel szemben. Kisázsiában a keresztény egység megőrzésére nem lett volna mód, ha az irányadó Kappadókia nem lett volna az egységes Egyház igaz hitének rendíthetetlen híve.

Szent Baszileiosz, közismertebb néven Nagy Szent Bazil előkelő, nagy múltú családból származott. Ősei nagybirtokosok voltak, akik között akadt szenátor is. A család tagjai közmegbecsülésnek örvendtek, magas állami tisztségeket töltöttek be. Hatalmas birtokaik három provinciában feküdtek elszórva.

Bazil 329-ben született a kappadókiai Cezáreában. Szülei dúsgazdag emberek voltak, édesapja híres rétor. Bazil gondos felneveléséhez segítséget nyújtott a családi hagyomány mellett az anyagi tehetősség is.

Családja már Diocletianus császárig visszamenőleg igen nagy szerepet játszott a kereszténység életében. A Diocletianus-féle egyházüldözés idején anyai nagyapja vértanúhalált halt. Bazil buzgó keresztény apai nagyapja elmenekült Pontusból a keresztényüldözés elől családjával együtt, mert félt, hogy az üldöztetések idején nem lesz elég ereje ellenállnia a kínzásoknak. Mindenüket otthagyva a hegyek sűrű erdeibe mentek, s ott húzódtak meg hét éven át a legnagyobb nélkülözések között, hiszen csupán az erdő adta táplálékokkal tengették az életüket. 313-ban, amikor a keresztényüldözés lecsillapodott, visszatértek otthonukba.

Bazil keresztény neveltetésében sokat köszönhetett Makrina nevű nagyanyjának és édesanyjának, Emmeliának, aki mind a kilenc gyermekét vallásosan nevelte. Közülük négyet az Anyaszentegyház szentként tisztel. Az egyik Bazil, a másik idősebbik nővére Makrina, aki nagy hatással volt fivéreire, mivel buzgó keresztény életet élt. A fiútestvérek közül Gergely a későbbi Nisszai Szent Gergely, Péter pedig Szebaszté szent püspöke volt. Naukratiosz testvérük 22 éves korában lett remete.

Bazil nagyon tehetséges ifjú volt. Szülei először Cezáreában, majd Konstantinápolyban, végül Athénban taníttatták. Konstantinápolyban a híres rétor, Libaniosz, Athénban Himeriosz és Prokairesziosz tanítványa volt. Előkelő ifjak között élt, megismerte a későbbi (Aposztata) Julianosz császárt, mint diákot is. Leírta róla, hogy hihetetlen ingatagsága miatt már akkor látszott, hogy nem válik jó emberré. Athénban találkozott Nazianzi Gergellyel, a későbbi nagy egyháztudóssal, szent egyházatyával, akivel egy életre szóló barátságot kötöttek. Athénban a fiatalok többsége szabadelvű, sokszor erkölcstelen életet élt. Bazil és Gergely maguk köré gyűjtötték a hozzájuk hasonlóan gondolkodókat, távol tartották magukat a világi hívságoktól és a szórakozástól. Gergely később nagy szeretettel írt az Athénban Bazillal együtt töltött időről, élete legszebb szakaszának nevezve azt.

355-ben Bazil kiváló tudással fölvértezve visszatért hazájába. Először Cezáreában retorikát tanított. Tehetséges szónok volt és az elért sikerei megszédítették, így büszke és önelégült lett. Ezt észrevette Makrina, aki féltette öccsét attól, hogy a világ szelleme elragadja és rossz útra tereli. Minden befolyását érvényesítette, hogy ettől megóvja, s végül hatására Bazil felvette a keresztséget a cezáreai Dianiosz püspöktől. Megszakította hivatalnoki karrierjét, pedig tehetsége és kezdeti sikerei alapján méltán várományosa volt a legmagasabb állami tisztségeknek.

Elhatározta, hogy felkeresi a kisázsiai és egyiptomi pusztákban élő remeték telepeit. Gyenge fizikuma ellenére többnyire gyalog járta végig ezt a nagy utat. Meglátogatta a remetéket barlangjaikban, megismerkedett életmódjukkal. Beszélt azokkal a szentéletűekkel, akik kimentek a pusztába, elvonultak a világtól egyrészt azért, hogy teljesen Istennel lehessenek, másrészt a keresztényüldözés elől, hogy ott lelküket megvédjék az esetleges hitehagyástól, testüket a kínzásoktól. Nem a vértanúságtól f éltek, csupán nem voltak biztosak abban, hogy ellen tudnának-e állani a megpróbáltatásoknak, hűek tudnának-e maradni hitükhöz minden körülmények között. Bazil látta a remeték szétszórtságát és észrevette, hogy egyik-másik híresebb remetéhez a többiek időnként eljárnak tanácsért, de azért mégis magányosan, szervezetlenül élnek.

Pontus tartomány Neocezárea városa a mai Niksar török város környékén állt. Amikor Bazil visszatért körútjáról, Makrina nővére és a közben megözvegyült édesanyja a régi családi birtokon, a Neocezárea közelében lévő Írisz folyó (mai neve Jesil Irmak vagy Yesilirmak) partján épített kőházban éltek. Vagyonuk nagy részét eladták, visszavonultak a világtól. Bazil elhatározta, hogy az Írisz másik partján, édesanyja és nővére új otthonával szemközt monostort építtet a remeték számára, és a pusztában szerzett tanulságok alapján megvalósítja a közös szerzetesi életet. Így jött létre az első jelentősebb, szerzetesekből álló közösség 358-ban.

Bazil vagyonát szétosztotta a szegények között. Nazianzi Gergely barátja még Athénban megígérte neki, hogy vele együtt az aszkéták életét fogja élni. Amikor Bazil levélben emlékeztette erre az akkor már püspök Gergelyt, az nem csatlakozott hozzá azonnal. Bazil megírta barátjának a szerzetesi élet szépségeit, s rábeszélésére végül 359 körül Gergely is szerzetes lett.

Nagy Szent Bazil életének harmadik nagy szakasza visszatérése az egyházi lelkipásztori munkába. 3b4-ben Cezárea új püspöke, Euszebiosz pappá szentelte és segítőtársként maga mellé vette. Euszebiosz halála után, 370-ben Bazil lett Cezárea püspöke. Fellépett az arianizmus és az antiochiai szakadás ellen. Az arianizmus tagadta Krisztus Istenségét, tanítása szerint a Fiú nem egylényegű az Atyával. Maga a császár is mindent elkövetett e tan terjesztéséért, de Bazil szóban és írásban érvelve megvédte az igazhitet. Amikor Valens császár Cezárea katedrálisában nagy adományokkal közeledett Bazil püspökhöz, ő visszautasította az adományt azzal, hogy a császár először tegye jóvá bűneit. A római Szent Péter bazilika Nagy Szent Bazil oltárán van egy mozaikkép, melyen a császár díszes öltözékben térdepel, Bazil pedig visszautasítja adományát.

Mint püspök igen sokat tett a szegényekért és a szenvedőkért. Cezáreában a ragályos betegek ápolására kórházat alapított és a betegek gondozásában maga járt elöl jó példával. A hajléktalanok számára ingyenkonyhát létesített és egy városrészt építtetett, amit aztán róla neveztek el. Szociális érzékenységgel és még nagyobb lélekkel reagált az azóta is meglévő gondokra.

Nagy Szent Bazil haláláról a keleti egyházak január 1-én emlékeznek meg, de a legújabb kutatások szerint 378. szeptember 28-án halt meg. Alig ötven évet élt. Temetésén a későbbi Nazianzi Szent Gergely, a kiváló szónok méltatta életét. Máig fennmaradt dicsőítő beszéde, amelyben Bazil nagyságát, életét, cselekedeteit részletesen tárgyalja. Éveken át éltek egy közösségben, jó barátok voltak, tehát mint hiteles tanú tett bizonyságot barátjáról a temetése napján.

Szent Bazil tehetséges, energikus, tántoríthatatlan, meggyőződése mellett a leghatározottabban kiálló egyéniség volt. Gazdag életútja és hatása máig foglalkoztatja az egyháztudósokat.

Irodalmi munkássága is kimagasló volt. A bizánci egyházak évi tíz alkalommal ma is az általa összeállított liturgiát végzik. A szerzetesekhez írta intelmeit és 55 bővebb, terjedelmesebb szabályát. Művei közül feltétlen meg kell még említeni a rövidebben kifejtett 313 szabályt, valamint az Etika címmel összefoglalt, Újszövetségi Szentírásból kivonatolt művét, mely utóbbit Nazianzi Gergellyel együtt írt.

Nem Szent Bazil volt az első, aki bevezette a szerzetességet Kisázsiában, hiszen már előtte is éltek ott szerzetesek, például Eusztathiosz püspök követői kettesével, hármasával kis csoportokat alkottak. Az egyiptomi Szent Pakhómiosz már szabályzatot is állított össze, de Bazi1 regulája terjedt el először. Nagy Szent Bazil a szerzeteseket Kisázsiában olyan közösséggé szervezte, mely azóta is folyamatosan fennáll. Egyik alkalommal Szent Efrém egyházdoktor (306-373) kortársának, Bazilnak tulajdonságain elmélkedett, miközben látomása volt: egy égig érő lángoló oszlop jelent meg szeme előtt. Később e látomás alapján lett Szent Bazil jelképe az égig érő égő oszlop, jelezve nagyságát és lángoló egyéniségét.


Nagy Szent Bazil Szabályzata

Szerzetesek a III-IV. századtól kezdve éltek Kisázsiában és Egyiptom területén. Magányosan, néhol ketten-hárman összeállva a városoktól távol telepedtek le, tehát a mai értelmezés szerint inkább remeték voltak. Bazil ?testvériségnek" nevezte ezeket a ?kis csoportokat". Alig volt kapcsolatuk a külvilággal és egymással, e testvériségeket még nem tekinthetjük igazi szerzetesi közösségnek. Aszkéta életük célja az ember egyesülése Istennel, amit elképzelésük szerint úgy tudtak elérni, hogy elszakadtak a világtól. Közben magukat keményen, önmegtartóztatással nevelték. Az életükben az ismeretszerzést háttérbe szorította a szeretet, Isten és a felebarát szeretete.

Nagy Szent Bazil az evangéliumi főparancs alapján hangsúlyozta, hogy Isten szeretete elválaszthatatlan a felebarát szeretetétől, Istent legjobban úgy lehet szeretni, ha a felebaráti szeretetet gyakoroljuk. Ehhez a szerzetesnek közösségben kell élnie, nem lehet magányos remete. Bazil fontosabbnak tartotta a monostori közös életet, mint a magányos aszkéta életmódot. Másokhoz hasonlóan a szerzetesi élet célját az embernek Istennel való egyesülésében látta, amit a szerzetesi közösség és a világ szigorú elválasztásával lehet elérni. Ennek alapja az Isten iránti szeretet, egyedül ezáltal lehet a földi dolgokról lemondani.

A monosz görög szó egyedülit jelent, míg a monakhosz szónak több jelentése van: egyedül élő, másokkal egységben élő, önmagában egységes, összeszedett életű személy. A monostorban megvalósuló közös élet az egyedüllétet és a közösséget próbálja összhangba hozni, hogy a cellákban élő szerzetesek ne legyenek magányosak, emberektől elhagyatottak, hanem bizonyos regulák, szabályok szerint élve közös célt tudjanak elérni. Bazil a szeretet főparancsából

és a feltétlen engedelmesség igényéből magyarázta a korai szerzetességet. Ez volt az ő eredeti elképzelése, nem óhajtott más regulát készíteni vagy elfogadni, mint a Szentírást. Számára tulajdonképpeni életszabályt és általános érvényű regulát csak az jelentett, amit Isten Igéje jóváhagyott vagy megtiltott. E szempontok alapján írta meg intelmeit a szerzetesekhez, majd e szerint állította össze 55 bővebb, terjedelmesebb szabályát. Az intelmeiben és a bővebben kifejtett szabályzatában valójában a szerzetesi élet feltételeit írja elő, utasításokat és tanácsokat ad a közösségi élethez. Meghatározza, hogyan kell a saját és mások üdvösségéért fáradozni, azt előmozdítani. Tehát a szerzetesek részére írt tetemes mennyiségű írásában és szabályában az önmegszentelődés és mások megszentelésének programját közölte.

Nagy Szent Bazil bővebben kifejtett szabályait 361-ben dolgozta ki, a kor és a görögök szokása szerint kérdések és feleletek formájában. A továbbiakban röviden összefoglaljuk az 55 szabály lényegét.

1. Az Úr parancsainak sorrendje

Jézus tanítása szerint az első és legfontosabb parancs az istenszeretet. A második a felebaráti szeretet, mely az első kiegészítő parancsa.

2. Az istenszeretet

Az istenszeretet nem tanítható, de minden emberben születésétől fogva jelen van. Amikor az ember ösztönösen a szépet és jót vágyakozva szereti, akkor istenszeretete aktivizálódik. A jótevőnk iránti vonzódás és kedvesség a természetünkbe van íródva, különösen így van ez Istennel szemben, akitől mindenünk ered. Az Isten mindezért cserébe csak szeretetet vár az emberektől.

3. A felebaráti szeretet

A felebaráti szeretet az ember alaptermészete, ami különösen megnyilvánul, ha valaki bajba kerül. Jézus mondja: ?amit legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, azt velem tettétek." Ezzel a második parancsot az elsőre vezette vissza, tehát felemelte az első szintjére.

4. Az istenfélelem

Az Ószövetség Istene parancsol és tilt, a törvény megszegőit megbünteti, ez félelmetessé teszi. Bölcs Salamon szerint ?a bölcsesség kezdete az Úr félelme". Aki azonban Jézust megismerte, az az Isten megismerésének gyermekévein túl van, annak elsősorban a két főparancsra van szüksége.

5. A csapongástól mentes értelem

Az ember nem tud elsajátítani magas szinten mesterséget vagy tudományt, ha hol ezzel, hol azzal foglalkozik. Aki igazán Istent akarja követni, annak meg kell szabadulnia az élet bilincseitől. Aki Jézus tanítványa akar lenni, az mondjon le mindenéről. A. házas embert kötelességei jobban a világi gondok felé fordítják, mint az egyedül élőt.

6. Félrevonulás a világi életből

Könnyebb az Isten elvárásainak jól megfelelni elzárkózva attól a világtól, amelyben idegen a parancsok pontos teljesítése, Így sem a szem, sem a fül nem kap ösztönzést bűnre. Az ember a sok bűn láttán könnyen indokolatlanul jónak képzeli magát. A társadalmi élettel együttjáró tülekedés és állandó nyugtalanság elvonja az időt és a figyelmet Istenről.

7. A közösségi élet szükségessége

Az emberek már a szükségletek megszerzésében is egymásra szorulnak, így egymást segíthetik. A szeretet nem keresi a magáét, kitárul a másik ember felé. A magányban mások nem figyelmeztetnek a hibáinkra. Az összes parancsot csak sok ember teljesítheti közösen, egyvalakinek fizikai képtelenség ezt megtenni. Egy ember nem kaphat meg minden lelki adományt, többen pedig egymás javára gyümölcsöztethetik azokat. Az alázatosságot és türelmet csak közösségben lehet megtanulni.

8. Lemondás mindenről

A mindenről való lemondás azt jelenti, hogy a szerzetes búcsút mond a test szerinti rokonságnak, az emberek barátságának, az evilági élet szokásainak és az anyagi javaknak, vagyonnak. A tökéletes lemondás azt jelenti, hogy magához az élethez sem ragaszkodik szenvedélyesen. A lemondás megszabadulás az emberi szokások kötelékeitől, bilincseitől.

9. A rokonságra hagyott javaink

A monostorba vonulónak sem szabad elherdálnia vagyonát. A vagyont lehetőleg a szegények és rászorulók között kell elosztani, de úgy, hogy a rokonok közül senkit ne bántson meg ezzel.

10. A jelentkezők felvétele

Elvileg minden jelentkező előtt ki kell nyitni a monostor kapuját, de meg kell vizsgálni az addigi életét. Az állhatatlan és ingatag jelentkezőket ösztönözni kell a lelki gyakorlatokra, és ha nem változnak, akkor addig kell elküldeni őket, amíg kívülállók.

11. A rabszolgák

Indokolt esetben rabszolgát is fel lehet venni szerzetesnek, viszont az addigi életét és a szökésének okait meg kell vizsgálni.

12. Házas emberek felvétele

Házas ember csak a házastársa tanúk előtti beleegyezésével jelentkezhet felvételre, mert a házasok ?nem maguk rendelkeznek saját testük fölött".

13. A hallgatás és a csend

Az újonnan belépők számára a hallgatás bizonyságot tesz az önuralomról. A csend feledteti az addigi szokásokat és időt biztosít a hasznos tudnivalók elsajátítására.

14. Az Istennek tett fogadalom visszavonhatatlan

Aki fogadalmát megszegi, az olyan dolgot vesz el, ami Istennek felajánlott áldozat volt, és így szentségtörővé válik. A hűtlent nem szabad beengedni többé a monostorba, kerülni kell társaságát, hogy érzékelje és megbánja bűnét.

15. Fiatalok fölvétele és szüzességi fogadalma

A fiatalokat is be lehet fogadni a monostorba, de nekik nem szükséges azonnal fogadalmat tenni. Az öregektől elkülönítve kell őket nevelni, mintha a testvéri közösség gyermekei lennének. A szüzességi fogadalmat önkéntesen és csak akkor tegyék le, ha már felnőtté értek és tisztában vannak fogadalmuk súlyával. Amikor tanúk előtt letették a fogadalmat, fel kell venni őket a testvérek közé.

16. Az önmegtartóztatás

Az önmegtartóztatás szükséges. Ez elsősorban nem böjtöt jelent, hanem az élvezetektől való tartózkodást. Visszafogását a dicsőségvágynak, a birtoklás vágyának, a haragnak és a sértődöttségnek. Az önmegtartóztatás mértéket szab a testnek, a szemnek, a nyelvnek és a fülnek. Az önmegtartóztatás a bűn kiirtása, a szenvedélyek elfojtása, a test halálra vetése, annak összes természetes hajlamával és vágyaival együtt.

17. Önfegyelem a nevetés terén

Az aszkétának is szabad nevetni, de soha sem féktelenül, mert az az önfegyelem hiányára utaló magatartás. Bölcs Salamon szerint ?a balgának nevetés közben messze hallik a hangja, a bölcs meg csak csendben mosolyog."

18. Mindenből szedni kell a közös asztalról

A szerzetesek étkezését is az önmegtartóztatás jellemezze. Ne válogassanak, ugyanakkor csak az élethez szükséges mennyiségű és minőségű eledelt egyék. Kerüljék a jóllakottságot és az élvezetet nyújtó táplálékokat.

19. Az önmegtartóztatás szempontjai az étkezéskor

Az aszkéta étkezés mértéke minden embernél más és más, értékét a szükségletek kielégítése határozza meg. A gyengélkedőt vagy a nehéz munkából hazatérőt a jó eledel felerősíti. A szerzetes a legközönségesebb, helyben megtermelhető eledelt fogyassza, a külföldről származót csak kivételes esetben.

20. A vendéglátás módja

A fényűző vendéglátás mögött sokszor az emberek kegyének keresése, a feltűnési vágy, vagy a szegénység palástolása rejtőzik. Viszont mindez tilos a keresztények számára. A vendéglátásnál az legyen a mérvadó, hogy az illető látogató szükségleteinek mi felel meg.

21. Ülésrend az ebédlőben

Az ülésrendet a házigazdára, vagy az elöljáróra kell bízni. Ülésrend hiányában az utolsó helyet kell elfoglalni.

22. A keresztényekhez illő ruházat

Aki az alázat útján az életét a legegyszerűbbé akarja tenni, annak öltözetében is mindenki másnál szerényebbnek kell lennie. Az öltözködés célja kettős: szeméremből befedni magunkat és védelmet biztosítani a váltakozó időjárás ellen.

A szerzetesek egyszerű és egyforma viselete jelzi az Istennek szentelt élet jellegét, ezért a ruházatnak sajátosnak kell lennie. Az egyenruha a gyengébbeket általában visszatartja a helytelen cselekedetektől.

23. Az öv

Az ószövetségi zsidó hagyományban a derékra kötött öv a férfiasság és a tettrekészség jelképe. Praktikus is, mert a köntös öv nélkül akadályozná a munkát.

24. A közösség szervezete

A közösségben mindenkinek a maga helyén kell a legkészségesebb buzgósággal helytállnia. Testünk is akkor működik jól, ha a szem lát, a fül hall, a kéz dolgozik és a láb jár. Az elöljáró gondatlansága vagy a beosztottak engedetlensége egyaránt veszélyes.

25. Az elöljárói feddés kötelezettsége

Akit azzal bíztak meg, hogy az egész közösségre legyen gondja, az úgy viselkedjék, mint aki annak minden tagjáért felelős. Vigyázzon lelkükre, törődjön mindegyikük üdvösségével. Az elöljáró ne adjon az emberek tetszésére, hanem szükség esetén feddje meg a bűnbeesőket.

26. A lelkiismeret föltárása

Az engedelmességre vállalkozónak még lelke titkos rezdüléseit sem szabad magában tartania, sem pedig arról könnyelműen szólnia bárkinek.

27. A hibázó elöljáró figyelmeztetése

Amint az elöljáró minden tekintetben felelős azért, hogyan vezeti a közösséget, éppúgy a többieknek is kötelességük figyelmeztetni őt, ha valamely mulasztásának gyanúja merül föl. Olyanokra keli bízni ezt a figyelmeztetést, akik mind korban, mind életbölcsességben a többiek előtt járnak.

28. Eljárás az engedetlennel szemben

Ha valaki hanyagnak bizonyul az Úr parancsainak engedelmes megvalósításában, ahhoz mindenekelőtt együttérzéssel kell fordulni, mint saját megbetegedett tagunkhoz. Ha azonban nem változik, a közösség előtt meg kell feddni. Ha többszöri megintésre sem száll magába, akkor el kell bocsátani, ki kell vágni a közös testből, mint ahogy a sebész eltávolítja a gyógyíthatatlan testrészt.

29. Eljárás a zúgolódókkal szemben

A zúgolódót, fennhéjázót munka közben el kell különíteni a többiektől. Az elöljárók ne hagyják, hogy a munkát ellustálkodják, vagy felsőbbrendűségi érzéssel végezzék.

30. Az elöljárói gondoskodás

Az elöljárót méltósága ne tegye elbizakodottá, hanem legyen inkább mindig meggyőződve arról, hogy a többiekről gondoskodni annyi, mint azok szolgájának lenni.

31. Az elöljáró szolgálatai

A testvéri közösség elöljárójának szolgálatait, még ha fizikai munka is az, el kell fogadni. Jézus sem tartotta magához méltatlannak, hogy megmossa tanítványainak lábát.

32. A rokonsággal való viszony

A testvéri közösség tagjainak ne engedje meg az elöljáró, hogy akár rokonlátogatás címen eltávozzanak a testvérek köréből. A gondozásra szoruló szülőket vagy testvéreket - amennyiben Istennek tetsző módon élnek - a közösség minden egyes tagja úgy gondozza, mint közös szüleiket vagy rokonaikat. A velük való törődést az elöljáró intézze. A közéletben aktív, valamint az Isten parancsait megvető szülőt vagy rokont befogadni nem szabad. Vigyázni kell, mert a legerősebb bűnalkalom az élet korábbi szakaszának az emléke.

33. Nővérekkel való találkozás

Aki egyszer s mindenkorra lemondott a házaséletről, az nyilvánvalóan lemond azokról a gondokról, melyek megosztják a házasembert. Szükség esetén a másik nem képviselőjével a társalgás lehetőleg úgy történjen, hogy mindkét nemből egyszerre ketten legyenek jelen. Ha mégis valamelyik testvérnek magánjellegű megbeszélnivalója volna egy másik közösségben élő nővérrel, akkor a beszélgetést egy idősebb testvér és nővér közvetítésével kell lefolytatni. A testileg rászorulók gondozására is az idősebb testvéreket kell kijelölni.

34. A gazdasági intéző

Minden közösségben kell lenni gazdasági intézőnek. A gazdasági intéző legyen megértő és türelmes. A szükséges dolgok kiosztásánál irtsanak ki magukból minden ellenszenvet és kivételező rokonszenvet. A gazdasági ügyintézőnek különösen ügyelnie kell arra, hogy ne legyen hanyag.

35. Szükség van-e egy helységben több közösségre?

A világi gyakorlatból levont tapasztalat szerint, ha egy helységben több azonos mesterséget űző van, akkor közöttük e1őbb-utóbb féltékenység keletkezik, ami aztán viszályt szül. A testvéri lakásokat tehát a különválasztás helyett egyesíteni kell. Ha egy helységben több elöljárónak alkalmas testvér van, akkor azok - egy kivételével - menjenek el más helységben lévő közösséghez, vagy egymásnak alázattal rendeljék alá magukat. Bárcsak lehetséges volna, hogy a különböző helységekben lévő közösségek élete is a Lélek egységében egy-egy elöljáró vezetése alatt állna, aki teljes pártatlansággal és bölcsességgel gondoskodna valamennyiről!

36. Akik elhagyják a közösséget

Akik fogadalommal kötelezték magukat a közösségi életre, azok elvileg nem hagyhatják el a közösséget. Aki úgy látja, hogy a közössége rossz útra tért és emiatt akar kiválni, az tárja fel az okokat. Ha a közösség továbbra is kitart a rosszban, akkor távozzék másik közösségbe. Ha azonban a saját gyengesége miatt akarja elhagyni a közösséget, akkor gyengeségét magának kell orvosolnia. Ha nem sikerül, akkor a közösség zárja ki őt. Előfordul, hogy elöljárói utasításra kell másik közösségbe távozni. A közösség elhagyására ezeken kívül más indok nem lehet.

37. Az imádság és a munka összehangolása

A szorgalmas munkavégzés kötelező, az Istennek tetsző életet nem szabad ürügynek tekinteni a tétlenségre és a munka alól való kibúvásra. Az imádságra és zsoltározásra való hivatkozással sem szabad a munkát elkerülni, mert legtöbb esetben a munkavégzés közben is lehet imádkozni. A testvériség közös imáinak rendjét azonban a munka miatt nem szabad megváltoztatni. Napkeltekor a reggeli zsolozsma (első imaóra) arra való, hogy a szerzetes lelke első mozdulásait mindjárt Istennek ajánlja fel. Ez minden tevékenységet előzzön meg. A nappal harmadik órájában ismét közös imádságra kell összegyűlni (harmadik imaóra). Ilyenkor emlékezzünk vissza azokra az ajándékokra, melyeket a Szentlélek a harmadik órában árasztott az apostolokra. A nap hatodik órájában is szükséges a közös ima, a szentek példája szerint (hatodik imaóra). Ekkor elmondjuk a 90. zsoltárt is. A nappal kilencedik óráját maguk az apostolok jelölték ki a szükséges imák elvégzése céljából (kilencedik imaóra).

A nappal végeztével (alkonyati istentisztelet vagy vecsernye) hálát kell adnunk mindazért, amit aznap kaptunk, és ami jót cselekedtünk. Valljuk be ilyenkor töredelmesen aznapi bűneinket, majd buzgó imádsággal engeszteljük Istent. Az éj kezdetével (esti zsolozsma) ismét el kell mondanunk a 90. zsoltárt. Az éjfélt ugyancsak imádsággal kell töltenünk Pál és Szilás példája szerint (éjféli zsolozsma). Végül hajnal előtt is fel kell kelnünk imádságra, nehogy álmunkban találjon bennünket a nap (reggeli istentisztelet vagy utrenye). Az itt megjelölt idők közül egyiket sem szabad elmulasztani. Hasznos az imádságok és zsoltárok rendjében a többféleség, változatosság, mert az egyformaság mellett a lélek elzsibbad, másfele kalandozik.

38. Milyen munkák egyeztethetők össze a fogadalommal?

A foglalkozás kiválasztásánál azt kell figyelembe venni, hogy a munka összhangban legyen a szerzetes békéjével és nyugalmával. Az is fontos, hogy ne legyen fáradságos a szükséges nyersanyag beszerzése és az előállított termék értékesítése. A mércét az egyszerűség és az olcsóság határozza meg, csak közönséges használatra kell termelni. Munka közben a szerzetesnek ne kelljen illetlen vagy számára ártalmas módon férfiakkal vagy nőkkel együttlenni. A szerzetes lehetőség szerint elsősorban földműveléssel foglalkozzon.

39. A megtermelt áruk értékesítése

A szerzetesnek akár árengedmény útján is arra törekedjenek, hogy a megtermelt árut helyben lehessen értékesíteni. Ha ez mégsem sikerül, akkor az árut istenfélő emberek által lakott városokba szállítsák, eközben mindig csoportosan, imádkozva utazzanak és közös szálláson aludjanak.

40. A vásárok

Vallásos összejöveteleken vagy vértanúknak szentelt helyeken szerzetesnek nem illik kereskedni.

41. A vezetői tekintély és az engedelmesség

Mindenki azt a munkát végezze, amire megfelelő mérlegelés után az elöljárója alkalmasnak találta. Ha valakinek olyan foglalkozása van, amit a közösség nem helytelenít, akkor azt nem kell abbahagynia. A szerzetes figyeljen oda saját munkájára és végezze azt kifogástalanul. Természetünk nem tud egyszerre több munkát jól végezni, ezért hasznosabb egyet szorgalmasan teljesíteni, mint több dologba belekezdeni. A szerszámok a testvériség közös tulajdonában legyenek.

42. A munkaerkölcs

A munkában mindenkinek csak egyetlen célkitűzést, a rászorulók segélyezését szabad szem előtt tartania, nem pedig a maga szükségleteit. Aki a tökéletességre törekszik, annak éjjel-nappal dolgoznia kell. Aki csak önmagában, vagy a szükségletek előállításával megbízott testvérben bízik, az nagy veszélynek teszi ki magát, mivel reményét csupán felebarátjába helyezi.

43. A közösség elöljárói

Általában amilyen az elöljáró vagy vezető, olyanok szoktak lenni az alárendeltek is. Az elöljáró élete az Úr parancsa szerinti példakép kell legyen, mindenekelőtt a szelídségben és az alázatban. Ezenkívül pedig irgalmasnak és türelmesnek kell lennie azokkal szemben, akik tudatlanságból valamilyen kötelességüket elhanyagolták, nem a bűnök elhallgatásával, hanem megértő orvoslásával. Minden szenvedélyre ismerjen megfelelő gyógymódot. Tudjon megküzdeni az erősökkel, és tudja magára venni a gyengék terheit.

44. Kinek lehet eltávozást megengedni?

Elutazásra csak olyan testvért szabad elengedni, aki a kitűzött feladatot lelkének ártalma nélkül képes megoldani, és a vele találkozónak hasznára tud lenni. A visszaérkező testvértől kérje számon az elöljáró, hogy mit végzett, milyen emberekkel találkozott, miről beszélgetett velük és milyen gondolatok töltötték be a lelkét.

45. Az elöljáró helyettese

Gyakran megeshet, hogy az elöljárót valamilyen körülmény elszólítja a közösségből, ezért legyen valaki kijelölve, aki az elöljáró távollétében a testvérekről gondoskodik. A helyettes személyének kijelölése igen körültekintően történjen.

46. Nem szabad a bűnöket eltitkolni

A szerzetes bűneit sem maga, sem testvére előtt ne titkolja el. Minden bűnt az elöljáró tudomására kell hozni. Ezt elsősorban annak kell megtennie, aki a bűnt elkövette.'

47. Akik nem fogadják el az elöljáró rendelkezéseit

Aki nem fogadja e1 az elöljáró rendelkezéseit, az négyszemközt vagy nyíltan közölje vele véleményét, amennyiben erre a Szentírás szerinti komoly oka van. Ha szégyellné ezt megtenni, akkor vegye igénybe egy-két testvér közvetítését. Amennyiben makacsul megmaradna az engedetlenségben és lelki sérelmét nem tárná fel nyíltan, hanem titokban továbbra is vádaskodna, akkor az ilyet el kell távolítani a közösségből, mert aláássa a parancsok iránti bizalmat.

48. Nem szabad felülbírálni az elöljáró rendelkezését

A testvérek az elöljáró tetteit ne bírálgassák, annak okai iránt ne érdeklődjenek. Kivételt jelentenek ez alól azok, akik rangban és bölcsességben az elöljáróhoz közelebb állnak, s akiket egyébként is be kell vonni a közösség ügyintéző tanácsába és a döntésekbe. Ki-ki azzal foglalkozzék, ami a hivatása.

49. A testvérek közötti viszályok

A testvérek közötti esetleges vitás kérdések eldöntését náluk alkalmasabb testvérre kell bízni, nem szabad ellenséges érzülettel egymással szembeszállniuk. Lehetőleg legyen a közösségben egy elismert tekintélyű testvér, aki a kétségeket közös megbeszélésre előterjeszti, vagy közli az elöljáróval. Az ilyen még arra is figyelni tud, hogy a vitás kérdések megoldása mindnyájuk közös lelki épülését szolgálja.

50. Az elöljárói fenyítések

Ha valaki hibázott, az elöljáró ne végezze a feddést szenvedélyesen. Adja bizonyságát annak, hogy nem a vétkest gyűlöli, hanem a bűnt ítéli el, ezért csak a bűn ellen lépjen fel, s csupán a büntetésben juttassa kifejezésre a lélek felindulását.

51. A vétkesek

Aki a szenvedőket szeretné hozzásegíteni a jobbuláshoz, annak az orvostudomány szerint kell eljárnia. Nem szabad a betegre haragudnia, csupán a betegséggel kell szembeszállnia. A vétkes ember szenved, ezért az elöljáró gondosan gyógyítsa a lélek sebeit, szükség esetén akár fájdalmas kezeléssel.

52. A büntetések elfogadása

Az elöljáró gyógykezelése alá kerülőnek nem szabad a büntetést gyűlölettel fogadnia, hanem szeretetből fakadó és lelke üdvösségét szolgáló tettnek tekintse azt. Ahogyan a testileg beteg megbízik az orvosában, úgy kell bízni és jótevőnek tartani az üdvösségünkön fáradozókat.

53. A hibázók megfegyelmezése

A foglalkozások tanítómesterei a hibázó tanulót négyszemközt róják meg, és a hibát hozassák velük helyre. Ha azonban az elkövetett dolog rossz erkölcsre vagy jellemhibára vall, mint például az engedetlenség, feleselgetés, munkakerülés, mellébeszélés, hazugság vagy más, ami nem egyeztethető össze az Istennek szentelt élettel, az illetőt a fegyelmi elöljárója elé kell vezetni, aki meghatározza a hibák gyógyításának módját és mértékét.

54. A vezetőknek egyeztetniük kell teendőiket

A testvéri közösség vezetőinek bizonyos időközönként egy meghatározott. helyen célszerű összegyűlni, és egyeztetni álláspontjaikat a kényesebb kérdésekben.

55. A gyógyszerek használata

Isten a mesterségeket a természet gyengeségeinek pótlására ajándékozta az embernek. Az egész életet bölcsességgel intéző Isten - a lélek orvoslásának mintájára - megengedi alkalmazni az orvostudományt a test gyógyítására. A szerzetes vállalja tehát a különféle műtéteket, az orvosságok bevételét és a gyógynövények alkalmazását. De ne gondolja, hogy a szenvedésektől való szabadulás egyetlen reménye az orvostudományban van. Tudnia kell, hogy az Úr erőnkön felül biztosan nem hagy bennünket próbára tenni.

Ez a kivonatosan ismertetett szabályzat ma, több mint másfél évezred eltelte után is időszerű, érvényes.

A szerzetesi élet eleinte kizárólag kontemplatív (szemlélődő) jellegű volt. A legelső cél mindig az önmegszentelődés és alapvetően erre is rendezkedtek be. Amikor azonban az Egyház érdeke azt kívánta, Bazilt kiemelték, pappá szentelték, majd püspökké választották, és mint püspök halt meg.

Ugyanígy a szerzetesek adandó alkalommal szintén kivették részüket az Egyházért végzett munkából, pl. az eretnekségek elleni küzdelemből. Rendezett hadseregként harcoltak a maguk eszközeivel - főként imádsággal és önmegtartóztatással -, az Egyház működésében meghatározott szerepük volt.

A korai időszakban a monostorok egymással érintkeztek, ám nem voltak egymás fölé vagy alá rendelve, e szerzetesi élet egységét az azonos regula, sokszínűségét ennek különböző megélése biztosította.

A szerzetesség a bizánci birodalomban olyan hatalmas szellemi-lelki erőt jelentett, hogy az államhatalom megtestesítője, a császár és hivatalnoki testülete hosszú évtizedeken át meg akarta semmisíteni, ez volt a képrombolás kora.

A nyugati szerzetesközösségek atyja, Szent Benedek által megfogalmazott ?Ora et labora" (Imádkozz és dolgozz!) jelmondatot Bazil szerzetessége már teljes egészében megélte. Benedek regulájában említi is Bazilét, mint követendő példát.


A Nagy Szent Bazil Rend napjainkban

Trianon után Magyarországon csak a máriapócsi monostor maradt. 1950-ben a monostor épületét államosították és államilag gondozott öregek otthona lett.

A Nagy Szent Bazil Rend jelenleg a világon különböző ágazatokban, kongregációkban működik. Az egyik ilyen: Ordo Basilianus Italiae, 1579-ben alapították. Központja Róma mellett, Grottaferratában van. A grottaferratai monostor az ezredforduló körül épült, híres történelmi műemlékegyüttes. A rendtagok száma öt házban 55, valamennyien italogrekák, tehát olasz görögök.

A másik kongregáció az 1631-es alapítású Ordo Basilianus S. Josaphat. A Szent Jozafát által létesített ágazat, amely Ukrajnában keletkezet, kiterjedt Litvániára, Fehér-Oroszországra, és a galíciai részt foglalta magába. Mindig független volt a történelmi Magyarországon lévő rendházaktól. Ez az ág a mai napig fennáll, a világháború idején 22 rendházzal rendelkezett Galíciában, Lengyelország déli, délkeleti részén. Jelenleg a szerzetesek nagyobbrészt emigrációban élnek, mert a második világháború alatt kiüldözték őket a galíciai monostorokból. Az emigráció azonban korábban, már a múlt század végén és az első világháború előtt elkezdődött. A Galíciából Kanadába, az Egyesült Államokba, Brazíliába és Argentínába kivándorolt szegény ukránoknak pasztorálására a baziliták egy része is kitelepedett. Még az első világháború előtt megalapították a Rend kanadai, egyesült államokbeli és brazíliai tartományát, valamint az argentin viceprovinciát.

A második világháború alatt az oroszok által megszállt területről nyugatra menekült baziliták is a tengerentúlon telepedtek le. Amerikában legnépesebb a brazíliai tartomány, itt van a Rend legerősebb ága. Brazíliában van a legtöbb hivatás, hiszen ott az ukrán emigránsok létszáma csaknem meghaladja az egymilliót. Egy területen, egymással szoros kapcsolatban élnek, ami jelentős hátteret biztosít az utánpótlásnak. Így a Szent Jozafátról elnevezett ágazatnak - amelyhez most a magyar provincia is tartozik - 1992-ben volt 42 háza, bennük 570 szerzetes. Az elmúlt években Ukrajnában nagyszámban léptek be a Rendbe, ezenkívül sokan visszajöttek a kommunizmus idején szétszórt szerzetesek közül is, így jelentősen emelkedett az anyaországi páterek létszáma. Romániában ugyancsak sokan tartoznak ehhez a provinciához.

A harmadik ág az Ordo Basilianus S. Joannis Baptistae Soaritarum Melkitarum.1697-ben alapították. A melkita bazilitáknak 1989-ben öt házuk volt 57 szerzetessel, Libanonban.

Az Ordo Basilianus Aleppensis Melkitarum provincia is 1697-ben alakult. Ez is Libanonban van 10 házzal és 46 szerzetessel.

A Nagy Szent Bazil Rend vezetője a superior generalis, vagy protoarchimandrita. Neve P. Patryolo Izidor. Rómában székel, a Via St. Josaphat 8.sz. alatt. 1988-ban a rendi káptalan újraválasztotta a Rend generálisát. A káptalan tagjai voltak a tartományfőnökök és a tartományokban megválasztott küldöttek. A magyar tartományt P. Dudás Bertalan, az amerikai magyar monostort pedig P. Rakaczky Bazil képviselte.

A generális a Szent Jozafátról nevezett ágazat provinciáinak a feje, tehát az Ukrajnában, Kárpátalján, Szlovákiában, Lengyelországban, Romániában, Magyarországon, Jugoszláviában, Brazíliában, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában élő baziliták főnöke.

A Rend magyarországi központja Máriapócs. Tartományfőnöke P. Török István Izsák, házfőnök P. Szocska Antal Ábel.

 

Külső linkek:

Baziliták Máriapócson
http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2003.06.22/0701.html

Nagy Szent Vazul
http://hu.wikipedia.org/wiki/Nagy_Szent_Vazul