Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

vaisnavizmus

más néven VISNUIZMUS, a saivizmus és a sáktizmus mellett a mai hinduizmus harmadik fő ága; Visnu istennek és megtestesüléseinek, legfőképpen Rámának és Krisnának a kultusza.

Nagy fontosságot tulajdonít a bhaktinak, azaz a vallásos áhítatnak. A hívő végső célja az, hogy születés, halál és újraszületés körforgásából kiszabadulva Visnu jelenlétét élvezhesse. Ez nem érhető el az isten kegyelme nélkül: Visnu nemcsak cél (upéja), hanem eszköz is (upája). A hívőnek az a dolga, hogy kövesse a karmant („a jó cselekedetek ösvényét”) és a dzsnyánát („a spirituális tudás ösvényét”).

A vaisnavizmusban történetileg előbb Vászudéva-Krisna (eredetileg talán egy közép-indiai törzsi vezető) és a kozmogóniai szereppel felruházott bölcs, Nárájana tisztelete egyesült. A Bhagavad-gítá c. híres vallási-filozófiai költeményben (Kr. e. II. sz. k.) ezek az elnevezések már a Visnu Úr szinonimái. Hamarosan Krisna, a pásztoristen kultusza is a vaisnavizmus része lett.

A vaisnavizmus bölcseleti iskolái az egyéni lélek és az istenség viszonyának értelmezésében térnek el egymástól. A legfontosabbak:

1. a visistádvaita, Rámánudzsa (XI. sz.) ún. módosított monizmusa;

2. a dvaita, Madhva (XIII. sz.) dualizmusa;

3. a dvaitádvaita, Nimbárka (XII. sz.) dualisztikus monizmusa, mely szerint az egyéni lelkek és az anyag világa különbözik is és nem is különbözik az istenségtől;

4. a suddhádvata, Vallabha (XVI. sz.) „tiszta monizmusa”, mely szerint az isten azonos a világmindenséggel;

5. az acsintja-bhédábhéda, Csaitanja tanítása, mely szerint az egyéni lelkek és az anyag világának, ill. az istenségnek a viszonya gondolkodással nem megragadható.

A vaisnavizmuson belül kialakultak a filozófiai megalapozású szektáknál jóval populárisabb irányzatok is, ezekre a középkor végétől főképp Rámánanda és tanítványai népnyelvi írásai, a hindi Tulszídász, a gudzsaráti Mírá Báí, a maráthá Námdév és Tukárám költeményei hatottak.