Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

vaisnavizmus

más néven VISNUIZMUS, a saivizmus és a sáktizmus mellett a mai hinduizmus harmadik fő ága; Visnu istennek és megtestesüléseinek, legfőképpen Rámának és Krisnának a kultusza.

Nagy fontosságot tulajdonít a bhaktinak, azaz a vallásos áhítatnak. A hívő végső célja az, hogy születés, halál és újraszületés körforgásából kiszabadulva Visnu jelenlétét élvezhesse. Ez nem érhető el az isten kegyelme nélkül: Visnu nemcsak cél (upéja), hanem eszköz is (upája). A hívőnek az a dolga, hogy kövesse a karmant („a jó cselekedetek ösvényét”) és a dzsnyánát („a spirituális tudás ösvényét”).

A vaisnavizmusban történetileg előbb Vászudéva-Krisna (eredetileg talán egy közép-indiai törzsi vezető) és a kozmogóniai szereppel felruházott bölcs, Nárájana tisztelete egyesült. A Bhagavad-gítá c. híres vallási-filozófiai költeményben (Kr. e. II. sz. k.) ezek az elnevezések már a Visnu Úr szinonimái. Hamarosan Krisna, a pásztoristen kultusza is a vaisnavizmus része lett.

A vaisnavizmus bölcseleti iskolái az egyéni lélek és az istenség viszonyának értelmezésében térnek el egymástól. A legfontosabbak:

1. a visistádvaita, Rámánudzsa (XI. sz.) ún. módosított monizmusa;

2. a dvaita, Madhva (XIII. sz.) dualizmusa;

3. a dvaitádvaita, Nimbárka (XII. sz.) dualisztikus monizmusa, mely szerint az egyéni lelkek és az anyag világa különbözik is és nem is különbözik az istenségtől;

4. a suddhádvata, Vallabha (XVI. sz.) „tiszta monizmusa”, mely szerint az isten azonos a világmindenséggel;

5. az acsintja-bhédábhéda, Csaitanja tanítása, mely szerint az egyéni lelkek és az anyag világának, ill. az istenségnek a viszonya gondolkodással nem megragadható.

A vaisnavizmuson belül kialakultak a filozófiai megalapozású szektáknál jóval populárisabb irányzatok is, ezekre a középkor végétől főképp Rámánanda és tanítványai népnyelvi írásai, a hindi Tulszídász, a gudzsaráti Mírá Báí, a maráthá Námdév és Tukárám költeményei hatottak.