Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

tömjén

más néven OLIBANUM, a balzsamfafélék (Burseraceae) családjába tartozó tömjénfák mézgás gyantája; a fakéreg bemetszésével nyerik ki. Szárítás után hevítve aromás gőzöket fejleszt; ősidők óta a vallási szertartások kelléke.

Az ókori Egyiptomba az arábiai és a szomáli tengerpartról vittek tömjént termő fákat, mivel ott a vallási szertartásokon - például Amon-Ré napisten kultikus képe előtt naponta - a tömjénnek kiemelkedő szerepe volt. A halotti szertartásokon azt jelképezte, hogy az elhunyt lelke a lánggal emelkedik fel a mennybe. Tömjént használtak a kellemetlen szagok ellensúlyozására, a rossz szellemek elűzésére, az istenek jelenlétének kinyilvánítására (az illat az istenek jellemzője volt), valamint az istenek dicsőítésére. Babilóniában is elterjedt a tömjénnel füstölés mint a vallási szertartások része. Izrael még a babilóni fogság (Kr. e. 586-538) előtt átvette a használatát, és csodatevő hatást tulajdonított neki. Később, a Kr. e. V. században külön oltárt állítottak a tömjénáldozatoknak. Ma már a tömjénnek nincs semmiféle szerepe a zsidó istentiszteletben.

A hinduk, főként a Siva-hívők templomi és otthoni áldozataikhoz égetnek tömjént, a buddhisták ünnepeiken, a beavatási és napi rítusaikon. Kínában az ünnepeken, a felvonulásokon füstöltek tömjénnel az ősök és a házi istenek tiszteletére. Japánban a sintoista szertartások része lett a tömjénégetés.

Az ókori Görögországban a Kr. e. VIII. századtól égettek fát és gyantát felajánlásul az isteneknek és védekezésül a démonok ellen, e gyakorlatot az orphikusok is átvették. Rómában az illatos fákat Keletről hozott tömjénnel váltották fel, amely fontos lett a közösségi és a magánáldozásoknál, de a császárkultuszban is.

A keresztény egyház a Kr. u. IV. században az úrvacsorán kezdte bevezetni a tömjént, azt jelképezve ezzel, hogy a hívek imái felszállnak Istenhez. A középkor előtt Keleten gyakrabban használták a tömjént, mint Nyugaton. A reformáció után az anglikánok csak szórványosan alkalmazták, de a XIX. században az oxfordi mozgalom hatására újra elterjedt a használata. A katolikus egyház keleti és nyugati rítusában folyamatosan megmaradt a tömjénezés az istentiszteletek és a körmenetek alkalmával. Leginkább azonban a keleti ortodoxia liturgikus gyakorlatában élt tovább.

Eredetileg a fenyőtömjént és a mirhát használták tömjénezésre illatos fákkal és fakéreggel, magokkal, gyökerekkel és virágokkal együtt. Az ókori zsidók istentiszteleti tömjénje fenyőtömjén, sztóraxbalzsam és gumigyanta keveréke volt, amelyet sóval tartósítottak. A XVII-XVIII. században a természetes anyagokat kezdték felváltani a vegy- és az illatszerek, s azóta is folytatódik a szintetikus anyagok felhasználása a tömjéngyártásban.

 

fenyőtömjén

aromás mézgagyanta, melynek illóolaját kultikus szertartásokban és a gyógyításban egykor nagyra értékelték; ma is fontos tömjéngyanta. A fenyőtömjént a Burseraceae családnak a Boswellia nemzetségbe tartozó fajaiból nyerik, különösen a Szomáliában és az Arab-félsziget déli részén (Hadramaut vidékén) termő B. Frereana, B. bhaw-dajiana és B. carteri fajokból. A fák kérgén ejtett bemetszésekből kiszivárgó, tejszerű fenyőtömjén a levegővel érintkezve megszilárdul.

A fenyőtömjént az ókori Egyiptomban vallási szertartásokban használták. A zsidóknál a szentély tömjénfüstjét részben fenyőtömjénből nyerték, és a Mózes öt könyve is gyakran említi. Idősebb Plinius leírja, milyen a jó minőségű fenyőtömjén, és a bürökmérgezés ellenszeréül ajánlja. Avicenna szerint sok testi bajra gyógyír. Kínában - és keleten másutt is - belsőleg és külsőleg egyaránt használták gyógyszerként. Mindezek ellenére a modern nyugati orvostudomány szerint semmilyen különleges gyógyító hatása nincs. Ma a fenyőtömjént tömjénként, füstölőszerekben és illatszerek fixálójaként alkalmazzák. A megszilárdult mézgagyantából gyártják a terpentinolajszeszt.