Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Thököly Imre
1657. szeptember 25-én született Késmárkon. A családja alig egy évszázaddal korábban tűnt fel, bor- és marhakereskedő dédapja 1572-ben kapott nemességet, 1598-ban bárói címet. Apja, Thököly István házassága révén lett a Felvidék egyik leggazdagabb földesura, aki III. Ferdinándtól grófi címet kapott. Részt vett a Wesselényi-összeesküvésben, ezért jószágvesztésre ítélték 1670-ben, s a császáriak által ostromolt árvai várban halt meg. Imre fiát nyolcévesen Máramaros főispánjává nevezte ki Apafi Mihály erdélyi fejedelem, bár az ügyeket kancellárja, Teleki Mihály vitte helyette. Apja halála után az elárvult Thökölyt Erdélybe menekítették, ahol Teleki Mihály vette pártfogásába. Eperjesen, majd Nagyenyeden tanult, s bár magyarországi birtokait elvették, nagy erdélyi uradalmakat örökölt. Kiváló hadvezér, gazdasági irányító és államszervező lett, szót értett a szedett-vedett kuruc hadinéppel. A bujdosók 21 éves korában, 1678-ban választották vezérükké. Ekkor már hat éve folytak a Habsburg-ellenes helyi csetepaték. A kurucok Thökölyvel átkeltek a Tiszán, a protestánsok mind csatlakoztak hozzá, s 1680-ban Hajdúszoboszlón fővezérré választották. A "két pogány" közül akkor erősebbnek tűnő törökök eleinte ellenségesen fogadták fellépését, csak 1680-ban ismerték el.
Thököly 1682-ben elvette Zrínyi Ilonát, I. Rákóczi Ferenc özvegyét. A házasság révén kezére került óriási birtokok növelték anyagi lehetőségeit, Kassa bevétele pedig birtokába juttatta a Felvidék kormányszervét, a szepesi kamarát. Szövetségre lépett a Portával, a szultán 1682-ben évi 40 ezer tallér adó fejében királyi címet adott neki, de ő csak a Felső-Magyarország fejedelme címet használta. 1683-as kassai országgyűlésére képviselőt küldött a császár is, itt a rendek már nem szavazták meg a kért adókat, ezeket Thököly önkényesen vetette ki és erővel hajtotta be. Béccsel fegyverszünetet kötött, s önálló fejedelemsége jött létre az erdélyi határtól a Garamig: a három részre szakadt ország rövid életű negyedik állama.
Thököly mindent elkövetett, hogy kapcsolatokat építsen ki a nyugati hatalmakkal is, de törekvései kudarcot vallottak, végül csak a hanyatló török birodalomra támaszkodhatott. A Porta utolsó nagy hadjáratát 1683-ban indította meg, de sikertelenül ostromolta Bécset, az óriási török sereget teljesen szétverték. Thököly csapatai a Duna bal partján maradtak - talán Sobieski János lengyel király befolyására, de szerepet kapott a felvidéki területek védelmének szándéka is. Azonban Pozsonynál őt is megverték, s Kara Musztafa nagyvezír magát mentve a vereség okául Thökölyt tüntette fel a szultánnak írott levelében. A Lipót osztrák császárral hiába alkudozó Thököly sorsa megpecsételődött: a harcot ugyan folytatta, de sorra szenvedte a vereségeket. Korábbi szövetségesei, a törökök sem siettek segítségére, sőt Ahmed budai pasa, hogy kiadásával békét szerezzen, Nagyváradon 1685-ben elfogatta. Ezzel összeomlott a felső-magyarországi fejedelemség, kurucai sorra csatlakoztak a törököt kiűző császáriakhoz. Csak Zrínyi Ilona tartotta 1688-ig Munkács várát, amelynek feladása után gyermekeivel együtt Bécsbe vitették, s férje csak 1692-ben tudta kicserélni az elfogott Heister osztrák tábornokért.
Bár végül a Porta szabadon engedte Thökölyt s 9 ezer embert adott neki, korábbi pozícióit nem tudta visszanyerni. Erdélyből kiverték, s a törökök 1687-ben ismét elfogták és Isztambulba vitték. Apafi halála után, 1690-ben Thököly a zernyesti csatában, török-tatár csapatokkal megszerezte Erdélyt, elfogta Heister tábornokot s török támogatással fejedelemmé is választották, de a Lajos badeni őrgróf vezette császári csapatok két hónap múlva Havasalföldre szorították. Thököly a török seregben harcolt tovább a Habsburgok ellen: 1691-ben a császáriak által megnyert szalánkeméni csatában a török lovasságot vezette, 1697-ben pedig részt vett a török vereséget hozó zentai csatában is. Az 1699-es karlócai béke kimondta száműzését, s miután a következő évben még egy sikertelen kísérletet tett fejedelemségének visszaszerzésére, a Porta 1701-ben híveivel a kisázsiai parton Nikomédiában telepítette le. A szultántól tekintélyes kegydíjat húzott, birtokot és viddini gróf címet is kapott. Mostohafia, II. Rákóczi Ferenc 1703-ban kitört szabadságharcában már nem volt szerepe, a köszvényes Thököly 1705. szeptember 13-án halt meg.
Thököly abban bízott, hogy török segítséggel az osztrákok legyőzhetők. Ez kezdetben csak illúzió volt, de nyilvánvalóvá végül az 1683-as, bécsi vereség tette. Míg kurucai főleg rendi és vallási jogokért harcoltak, ő a központosítás híve volt, emiatt össze is tűzött a rendekkel. Thököly a nagyhatalmak erőviszonyait, a köztük nyíló esélyeket tévesen mérte fel, így megbukott, de fellépése a 150 éves egyensúly, a három részre szakadás felszámolását, így a magyar állam fennmaradását segítette.
Thökölynek a nikomédiai örmény temetőben nyugvó hamvait 1906-ban hazahozták, a budapesti Deák téri templomban ravatalozták fel, majd a késmárki evangélikus templomban temették el.
Angyal Dávid: Késmárki Thököly Imre. 1657-1705. Budapest 1888-1889, Máhner, 1-2. rész. (Magyar történeti életrajzok 12., 15.)
Takács Tibor: A kaftános fejedelem. Thököly Imre életregénye. (Ill. Kolozsváry György.) Budapest 1965, Gondolat, 309 p.
Takács Tibor: Thököly ifjúsága. (Életrajzi regény.) (Ill. Győri Miklós.) Budapest 1966, Móra K., 255 p.
Tököly Imre Naplója 1693-1694. évekből. (Közli Nagy Iván.) Pest 1863, Akadémia, 701 p. (Momumenta Hungariae Historica II. 15.)
Tököly Imre Naplója 1676-1678. évekből. (Közli Torma Károly.) Pest 1866, Akadémiai, 199. p. (Monumenta Hungariae Historica II. 18.)
Thököly az európai szépprózában
