Taoizmus (daojia) - Terebess Ázsia Lexikon

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

TAOIZMUS (daojia)
A taoizmus, mint filozófiai tanítás a konfucianizmussal körülbelül egy időben, az i. e. 5-6. század környékén jelent meg. A taoizmus fő és alapvető művének Az Út és Erény könyvét (Dao de jing) szokás tekinteni, melynek szerzőjének Laozi-t szokás tartani. Ebben a műben megtalálható minden, ami a filozófiai taoizmus lényegét adja, és ami idővel a vallásos taoizmus alapjává lett. Laozi tanítása szerint a természet, a társadalom és a világmindenség lényegét a hatalmas Dao alkotja. A dao a Természet egyetemes Törvénye, a Mindenség Kezdete és Vége. A hatalmas és mindent magába foglaló dao szül mindent, de ez a minden csak a de (szó szerint: erény) közvetítésével jelenik meg. A taoizmus egyik alapelve a nem-cselekvés (wuwei), amely arra szólítja fel az embereket, hogy ne avatkozzanak bele az élet folyásába, maradjanak szemlélődők. A műben már említés történik a YIN és a YANG kölcsönhatásáról, és az öt elemről. A taoista irányzat két másik leghíresebb műve a Zhuangzi és a Liezi. Mindkét művet szerzőjéről nevezték el. Han-kor idejére tehető a vallásos taoizmus kialakulása. Képviselői gazdag és bonyolult jelképrendszert alkottak, a természetfölötti világ panteonját egy sereg isteni lénnyel, szellemmel népesítették be. A taoizmus két legnagyobb tekintélye a Sárga császár (Huangdi) és Laozi lett. Megszületett a halhatatlanok hiedelme, akinek birtokában van az örökélet elixírje. Általában a halhatatlanság tanának kezdetétől beszélhetünk vallásos taoizmusról. Az örök élet és a halhatatlanság hirdetésével a taoizmus terjesztői, mágusai népszerűségre tettek szert a nép körében, és ez lehetővé tette számukra bizonyos társadalmi pozíciók megszerzését, de olykor egy-egy császár bizalmát is megszerezték. Az első leghatalmasabb császár, aki a taoizmust pártfogásába vette Han Wudi volt. Óriási összegekkel támogatta a taoistákat azon törekvésükbe, hogy megtalálják vagy előállítsák az örökélet elixírjét. Templomokat, szentélyeket építtetett a számukra. A taoizmus követőinek zöme a varázserejű talizmánokban, amulettekben, elixírekben és pirulákban bízott, azt remélve, hogy ezek segítségével gyorsan és könnyen halhatatlanná válhatnak. Az ilyen szerek előállítását célzó kísérletek hozták létre a taoista alkímiát, amely a waidan ("külső szerek") nevet kapta. A taoista varázslók, mágusok hatáskörébe tartoztak az asztrológiai megfigyelések és értékelések, a jóslás, jövendőmondás tudománya, a földjóslás, az orvoslás bizonyos területei és még számos mágia majd minden formája.

Irodalom: Csuang Ce, A virágzó délvidék igaz könyve I - XVI., fordította: Dobos László, Palatinus 1997. Csuang Ce, A virágzó délvidék igaz könyve XVII - XXXIII., fordította: Dobos László, Palatinus 2000. Lao ce, Az Út és Erény Könyve, fordította: Weöres Sándor - Tőkei Ferenc, Balassi Kiadó 1996; Lie Ce, Az elomló üresség igaz könyve, fordította: Dobos László, Ferenczy Könyvkiadó 1994.

- - -

taoizmus

vallási-filozófiai hagyomány; a konfucianizmus mellett 2000 éven át formálta Kína életét. A taoizmus az egyén szabadságára, a természetességre, a spontaneitásra, az engedékeny kormányzásra, az egyszerű szerkezetű társadalomra, a misztikus élményekre, az én átformálásának módszereire helyezte a hangsúlyt, és így gyökeresen különbözik a konfucianizmustól, amely az erkölcsi kötelességekre, a közösségi szabályokra és a kormányzat felelősségére épül.

A taoizmus magába foglalja a taoista filozófiai (tao-csia) - ennek legfőbb forrásai a Lao-ce, Csuang-ce és Lie-ce nevéhez fűzött írások -, valamint a vallási hagyományt, amelynek formalizált tanítása és szertartásrendje, továbbá intézményes vezetése van. A két ág nyilvánvaló - bár némely pontokon feszült - kapcsolatban áll egymással. A taoista bölcselet és vallás nemcsak a kínai, hanem a koreai, a japán és a vietnami kultúrát is formálta.

A taoista filozófia. A taoista szellem legfontosabb kifejezése a Tao-tö-king („Az út és erény könyve”), amelyet a hagyomány a titokzatos mester, Lao-ce munkájának tart. Ennek lényege a tao, a kifejezhetetlen, örök, teremtő valóság, amely minden dolgoknak forrása és végcélja. A tao az abszolútum, a „faragatlan rönk”, amely csak misztikus extázisban ragadható meg. A tö a dolgokban megnyilvánuló tao; teljessége úgy vehető birtokba, ha az ember tökéletes harmóniában él saját eredeti természetével. Csuang-ce (műk. Kr. e. IV. sz.) szerint a taóval harmóniában élő ember megérti a természet állandó változásainak folyamát, és nem fél sem az élettől, sem a haláltól.

Az embernek élete során a tao eredendő egyszerűsége és tisztasága felé kell törekednie, ám ez csak a halálban teljesedhet be biztosan. Míg a konfucianizmus az erkölcsi fegyelem, a szertartásosság és a kormányzati szabályozás útján törekedett a társadalom jobbítására, addig a taoizmus ugyanezt a tudós bölcselkedés, egyáltalán, a „bölcsesség” elvetésével tartotta elérhetőnek.

Ahogyan a tao részrehajlás nélkül működik a világmindenségben, úgy kell az emberiségnek elvetnie az eltökélt, céltudatos cselekedeteket. A taoista élet mégsem jelent teljes passzivitást, sokkal inkább nem céltudatos cselevést (vu-vej), a spontaneitás (ce-zsan) lényegének megtapasztalását. Míg a Csuang-ce és Lie-ce nevéhez fűzött írások minden emberhez szólva vezetnek a teljes szabadság megvalósításához, addig a Tao-tö-king elsősorban az uralkodókhoz szól. A nagy uralkodók - hirdette Lao-ce - egyszerűen követik a természetet, és a nép legfeljebb a létezésükről tud.

A taoista vallás. A filozófiai taoizmus tételei és szövegei a hadakozó fejedelemségek korában (Kr. e. 481-221) alakultak ki. A vallási (vagy ezoterikus) taoizmus mozgalomként és vallási közösségek hálózataként csak a Kr. u. II. században öltött testet. Tanai és spirituális gyakorlatai egyaránt az örök élet kérdése köré csoportosultak. Noha ez alapjában véve összeegyeztethetetlen volt a taoizmus filozófiájával, a bölcseleti szövegek utaltak arra, hogy a taóval harmóniában élőknek lehetőségük van életük meghosszabbítására és arra, hogy megvédjék magukat minden ártalomtól. Az ilyen „tökéletesek” (hszien, azaz „halhatatlanok”) élete a vallási taoizmus központi paradigmája lett. Lao-ce mint a szent szövegek kinyilatkoztatója és megváltó szinte megistenült. Részletesen kidolgozták a lelki tökéletesedés módszereit is.

A halhatatlanság elérése céljából többféle módszert dolgoztak ki; ezek közé tartoztak a sajátos étrend, a légzőgyakorlatok és a meditáció, a szexuális fegyelem, az alkímia, a bővös talizmánok használata, valamint a mesebeli Mennyei Boldogság szigetének keresése. Az étrend - miközben gondoskodott a megfelelő táplálásról - óvott azoktól az ételektől, amelyek előnyösek a test „három férge” (a betegségek, az öregedés és a halál okozói) számára. A taoista beavatottak a meditáció során láthatták az emberi testben (a mikrokozmoszban) és a világmindenségben (a makrokozmoszban) lakozó istenek ezreit. Hitték, hogy a légzőgyakorlatok és a lélegzetnek a test különféle tartományai közt való mozgatás útján az ember saját életében közeledhet a halhatatlansághoz, s végül el is jut hozzá, amennyiben táplálja azt a bensejében rejtőző, titokzatos „embriószerű testet”, amelyből a halhatatlan én válik a halál után. Úgy vélték, az ejakuláció visszatartása révén az ondó elegyedhet a lélegzettel, és ez táplálja az embriószerő testet, vagy a gerinccsatornán az agyat is megifjíthatja. Az örök élet elixírjének keresése során a taoista alkímia egyfelől kémiai kísérleteket (vaj-tan) végzett, másfelől az elméleti „belső alkímiá”-val (nej-tan) foglalkozott. A nej-tan célja az volt, hogy a test természetes öregedési folyamatait a kozmikus jin és jang egyesüléséből fakadó energiákkal állítsák meg. A talizmánokat (fu) gyógyításra, a démonok elleni védelemre, valamint a halhatatlanokkal való kapcsolattartásra használták.

Történeti fejlődés. A két korai taoista közösség egyikét, a vallási-politikai mozgalomként működő „nagy béke útja” nevű irányzatot Kr. u. 184-ben megsemmisítették, mert veszélyesnek tartották a Han-dinasztia hatalmára. Fontosabb és hosszabb életű hagyományt jelentett a „mennyei mesterek útja”, amelyet Csang Tao-ling alapított Kr. u. 142-ben. Nagy szerepe volt két IV. század végi mozgalomnak is: a sang-csing („legfelsőbb tisztaság”) nevő Mao-hegységi szektának és a ling pao („szent ékszer”) szentirati hagyománynak.

A Tang-dinasztia (618-907) idején a taoizmus különleges megbecsülést élvezett az udvarban, ekkor jöttek létre a tanítások, ill. a szertartások nagy szintézisei. Noha a Ming-dinasztia idején (1368-1644) megpróbálták elejét venni a szektásodásnak, a XX. század végéig is megmaradt a szakadás a klasszikus ortodox hagyomány és a nem ortodox irányzatok között. Tajvanon a korai hagyomány folytatóit „feketefejű”-eknek, az újabb iskolák követőit „vörösfejű”-eknek nevezik.

- - -

Taoizmus a Han-kor után

Xuanxue

A Han-kor közepére létrejövő konfuciánus rendszer, amely magába olvasztotta a yin-yang, az Öt Elem rendszer és a taoizmus bizonyos elképzeléseit, olyan államideológiává vált, mely nem igazán volt hajlandó más típusú, hatalmi pozícióban is lévő filozófiai vagy vallási rendszert megtűrni maga mellett. A Han-kor elején még oly divatos mágusok (fangshi), alkimisták, halhatatlanság-keresők vagy sámánok (wu), a Han-kor közepén a konfuciánus ortodoxia megerősödésével egyre inkább háttérbe szorultak. Liu An még megtehette, hogy maga köré gyűjti ezeket a mágusokat és létrehozza a Huainanzi című munkát, hasonló jellegű hozzáállást a Han-kor közepétől viszont már egyre kevésbé lehet tapasztalni. A Han-dinasztia utolsó évtizedeiben azonban egyre nagyobb hangsúlyt kaptak azok a filozófiai körök, akik a politikai élettől magukat távol tartva egyre inkább a tisztán filozófiai, illetve metafizikai problémák felé fordultak. A Wei-Jin időszakban (i.sz. 220–420) virágzó Titokzatos Tudásnak (Xuanxue)nevezett irányzat, melyet néha (hibásan) neo-taoizmusnak is neveznek, nevét a taoista klasszikusokban (elsősorban a Daodejingben) gyakran előforduló „misztikus, sötéten titokzatos, misztériumokkal való teljessége miatt nehezen átlátható” jelzőből (xuan) nyerte. Ezen irányzat képviselői elsősorban nem az önálló művek megírásában jeleskedtek, hanem a már ismert és általuk nagyra tartott taoista munkákhoz (elsősorban a Daodejinghez és a Zhuangzihez), illetve a korábban inkább konfuciánus műnek tartott Yijinghez írt kommentárokban próbálták felmutatni sajátosan újszerű gondolataikat. Ugyanebben az időszakban, előbbivel sok szempontból rokon másik irányzat, az ún. Tiszta Beszélgetések (qingtan) iskolája is működött, amely elnevezésben a tisztaság egy olyan attitűdre utal, mely elsősorban a „föld porával”, azaz a politikai és szociális dimenzióktól mentesen, tisztán esztétikai, szellemi és metafizikai kérdésekkel próbált foglalkozni. Hangsúlyozni kell, hogy itt nem pusztán az absztrakt ideákkal való foglalatoskodás került előtérbe, hanem a költészet, a bor és az érzékiség dimenziói is, mely utóbbiakat azonban gyakran egyfajta misztikus állapot előidézésére „használtak” (pl. Xi Kang, Wang Xizhi) A szociális konvenciók lenézése, a misztikus állapotok keresése, a filozófia és a költészet összekapcsolás leginkább az akkoriban egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Zhuangzi örököseivé teszi ezen új generáció képviselőit.

Az egyik legismertebb, legendásnak számító ilyen típusú közösség a Bambuszliget Hét Bölcse (zhulin qixian) néven híresült el. A Titokzatos Tudás és a Tiszta Beszélgetés irányzatainak népszerűsége nem csak a Wei-dinasztiát illegitimnek tartó „értelmiségiek” körében volt igen nagy, hanem azok körében is, akik nem értettek egyet a Han-korban túlságosan skolasztikussá, belterjessé és kizárólag a konfuciánus klasszikusok értelmezésében jeleskedő hivatalos ideológiával, ugyanakkor szellemileg magasabb aspirációik voltak, semmint hogy a számukra túlságosan populárissá váló, az „okkultizmus” határát (pl. fekete mágia, wugu) súroló Han-kori taoista irányzatokhoz kapcsolódjanak. Az i.sz. 190-ben a mai Hubeiben található Jingzhouban összegyűlt több ezer „tudós”, akik deklarálták a konfuciánus klasszikusoktól való elfordulásukat, tehát elsősorban éppen ezen intellektuális körből került ki. A kínai filozófia későbbi alakulására gyakorolt hatásuk ugyanakkor meglepő, hiszen elsősorban nem a taoizmus, hanem a korai buddhizmus és a (számos taoista elemet magába olvasztó) neo-konfucianizmus fogalom-kezelését és gondolkodási módját készítették elő.

A Daodejinghez írt kommentárjával (Daode zhigui) a Sichuan-beli Chengdu város piacain jósként tevékenykedő Yan Zun jelent meg. Yan Zun nem talál a Daodejingben olyan részeket, melyek az „életenergia táplálására”, a halhatatlanság elérésének titkos módszereire utalnának. Ezzel szemben elsősorban a békesség, a nyugalom és az egyszerűség, az ítéletalkotástól való tartózkodás, valamint a léten és nem-léten túl található Dao elképzelésének fontosságára, illetve a Dao örök belső és a világ változó külső igazságainak kettősségére helyezi a hangsúlyt.

A Wang Fusiként is ismert Wang Bi (226–249) a Qingtan és a Xuanxue irányzat is magáénak vallotta. A kurrens politikai események iránt nem érdeklődő, a klasszikusok egyszerűségét hangsúlyozó, az ontológiai és metafizikai kérdésekkel foglalkozó Titokzatos Tudás irányzat három „titokzatos” (misztikus) könyvet tartott alapvető fontosságúnak: a Daodejinget, a Zhuangzit és az Yijinget. Wang Bi, aki igen fiatalon (huszonhárom éves korában) elhunyt, kommentárt írt a Daodejinghez (Daozang–Taoista Kánon 690, fasc. 373) és az Yijinghez (Zhouyi lüeli). Wang Bi legfontosabb újítása az eredendő nem-lét (benwu) koncepciójának részletes kidolgozása volt. Elméletében a Daodejinghez képest egyébként éppen nem misztikusan, hanem egy racionálisan kidolgozott rendszer keretében próbálta kifejteni a nemlét fogalmát. Wang Bi számára a Dao azonos az Egy-gyel, az Eredendő Nem-léttel és a Végső Kezdőponttal (Taiji). Ahogyan a csend a beszéd alapja, ugyanúgy a Nem-lét a Lét alapja. Másik alapvetően általa kifejtett gondolat a dolgok visszatérése, reintegrálása az Egybe: „Az ürességben és a nyugalomban, megfigyelhető, hogy minden létező visszatér. Minden lét az ürességgel kezdődik, minden mozgás a nyugalomból származik. Ezért, habár (jelenleg úgy látjuk, hogy) minden létező együtt mozog, végül mind visszatérnek az ürességbe és a nyugalomba” (16: 1.10a).

A Han-korban is igen nagyra tartott Daodejing mellett a Han-korban mellőzött másik fontos taoista szöveg, a Zhuangzi is kitüntetett figyelemben részesült a Xuanxue kör tagjai között. Elsőként Sima Biao adta ki i.sz. 265-ben, majd a harmadik század végén egy Meng családnevű illető, Cui Zhuan, illetve Xiang Xiu. Ezek a kiadások (és kommentárok) mind elvesztek, csak annyit tudunk róluk, hogy a jelenlegi 33 fejezetes mű két kiadása (Meng és Cui Zhuan) még egy 52 fejezetes verzióból készült, míg Cui Zhuan és Xiang Xiu egy 27 fejezetesből dolgoztak. Az i.sz. 300-ban kiadott Guo Xiang-féle verzió az egyetlen, mely fennmaradt. Sajnálatos módon a szerző mintegy az egyharmadával megkurtította a szöveget, mivel az véleménye szerint túlságosan merész metaforákat használt különös gondolatai kifejezésére. Az eltávolított rész „egy része a Tengerek és Hegyek könyvére (Shanhaijing) hasonlított, más részei az álomértelmezők által használt kézikönyvekre, ismét más fejezetei a Huainanziből származtak.” Guo Xiang 33 fejezetre metszette vissza a túlzóan burjánzó és (számára) nem egységes művet. Természetesen Guo Xiang és Zhuangzi elképzelései sok szempontból ugyanazokra az alapvető koncepciókra építenek (a világ és minden élet, így az ember is egy állandó változó áramnak részese, ami ellen semmit nem tehetnek mégis az emberek aggódnak és olyan intellektuális kategóriákat akarnak felállítani, amelyek teljesen mesterségesek; az embernek ehelyett inkább meg kellene szabadulniuk ezektől a kategóriáktól és az élettel való természetes harmónia állapotába kellene visszatérniük) A Zhuangziben metaforákban és rövid eszmefuttatásokban jelentkező filozófia Guo Xiangnál sokkal rendszerezettebb keretet kap. Elképzelése szerint a princípium (li) által strukturált univerzum spontán módon keletkezett, azaz nem valamilyen végső és külső erő hozta létre. Az egyéni szinten megjelenő princípium a sors (ming), mely meghatározza az egyén születését, lehetőségeit és életének egyéb körülményeit. A belső, alapvető természetben (xing) adott ennek a sorsnak a követése, azonban az ember belső természete eltorzulva megpróbálhatja elkerülni sorsát, amely azonban Guo Xiang szerint mindig balul üt ki.

A Xuanxue irányzat sok szempontból volt igen jelentős a kínai gondolkodás történetében, egyik legfontosabb funkcióját azonban bizonyára a kínai világnak a buddhizmussal való találkozásakor töltötte be, hiszen az ő általuk kidolgozott fogalmak játszották a közvetítő híd szerepét a taoizmus és a buddhizmus között a kezdeti időkben.

Mennyei Mesterek (Tianshi) szektája

Az i.sz. 2. századi Kínában számos olyan jelentős esemény történt, mely megváltoztatta a taoizmus történetét. Az általában egymástól függetlenül tevékenykedő, legendás és névtelen mágusokkal (fangshi) ellentétben ezek a mozgalmak határozottan szervezett formára törekedtek. A konfucianizmus államvallássá válásával a Huang-Lao mozgalmak háttérbe szorultak, így a hivatalos államvallás és az ún. népi vallásosság között nagyobb űr támadt mint valaha. Két fontos mozgalom vette kezdetét ebben az időszakban, amelyek egymástól függetlenül, de mégis párhuzamosan indultak. A Hebeiből származó Zhang Jue vezetésével alakult meg az ún. Sárga Turbánosok mozgalma, akik a hatalmas hozzájuk csapódó tömeggel i.sz. 184-ben felkelést robbantottak ki az általuk dekadensnek tartott Han-dinasztia megdöntésére. A szekta elképzelése szerint a tűz (és így a vörös szín) jegyében uralkodó Han-dinasztiát a föld (és a sárga szín) uralma váltja fel. Az általuk vár idillikus aranykort a Hatalmas Béke (Taiping) korának nevezték, a kifejezést a Zhang Jue birtokában lévő iratból, Taipingjingből kölcsönözve. A 60-as naptári ciklus első évére (jiazi) várt aranykorral összekapcsolódó vallásos-politikai megmozdulások ideológiájukban nagyban hasonlítottak az európai ún. millenáris mozgalmakra.

Ugyanebben az időszakban alakult meg Sichuanban a Mennyei Mesterek szektája, akik nagyban támaszkodva a helyi (nem kínai) lakosságra egy önálló teokratikus államot vezettek, melynek következtében a mai napig őket tartják az ún. vallásos taoizmus megalapítóinak. A szekta alapítója Zhang Ling (vagy Zhang Daoling), aki a Chengdutól nyugatra fekvő Heming hegységben alapította meg vallásos közösségét, akik körében terjesztette doktrínáit. A tagoktól hozzájárulásként rizst kért, ezért nevezik a szektát Öt Mérő Rizs szektának is. A tagok ezen kívül olyan közhasznú munkákat is végeztek, mint a hídépítés vagy az útjavítás. A közösség vezetésében Zhang Linget fia Zhang Heng, majd unokája Zhang Lu (190–220) követte, aki hamarosan kiiktatta a rivális vezetőket (pl. az időközben vezetői pozícióba került, de neve ellenére nem a családhoz tartozó Zhang Xiut). Zhang Lu i.sz. 215-ben egy több hónapig tartó ceremónia keretében átadta hatalmát Cao Caonak (155–220), akit a megistenült Laozi legitimált. Zhang Lu ezen lépését követői erősen kritizáltak, úgy tűnik jogosan, hiszen a későbbiekben Cao Cao a követőket Kína különböző részeire költöztette szét A szekta mindezek ellenére egészen a modern időkig fennmaradt, a későbbiekben Zhengyi (Ortodox egység) néven. Az imént vázolt történeti események mellett az idők során természetesen számos ún. hagiografikus elemmel bővült a Mennyei Mesterek, és elsősorban Zhang Ling története.

A Tianshi szekta alapítója, Zhang Daoling, aki magát egyébként mágusnak (fangshi) tartotta, i.sz. 142-ben kapott kinyilatkoztatást az istenséggé vált Laozitől, a Legfelsőbb Lao Úrtól (TaishangLaojun), aki kinevezi Égi Mesternek (tianshi), és átadja neki a „Szövetség hatalmán alapuló ortodox egység (Zhengyi, a szekta későbbi neve) doktrínáját”, mely szerint a démonokat szolgáló és véres áldozatokat követelő Hat Ég eltöröltetett, és helyette a Három Ég által uralt aranykor ideje jött el. Eszerint csak e szövetség isteneit kell tisztelni, a fizetségek és a véres áldozatok kora lejárt. Az új „vallás” az alapító unokája, Zhang Lu 30 évig tartó vezetése alatt önálló politikai és vallási szervezetet hozott létre, úgynevezett „taokráciát” (taoista theokráciát) alakított ki Sichuanban, melynek célja (a Taiping mozgalommal szemben) nem a Han-dinasztia megdöntése vagy felváltása volt, hanem az új és erkölcsös dinasztia fellépéséig tartó interregnum időszak megfelelő feltételeinek megteremtése. A szekta szoros kapcsolatban állt a helybeli őslakossággal (lolo, miao, man, yao nemzetiségek), akik vezető pozícióba kerülhettek, hasonlatosan a nőkhöz, akik (például a tianshi feleségeként) igen fontos szerepet játszhattak a mozgalomban.

A szezonális változásokkal analógiában álló 24 (melyet nehezen bár, de megfeleltettek a 28 holdházból álló rendszernek) „egyházközség”-re (zhi) osztott régió központi épülete a „megtisztulás szobája” (jingshi) volt. Ezekbe a házakba, melyeket a Han-dinasztia alatt még büntetésre használtak, vonultak vissza a magukat lelkileg megtisztítani szándékozók. A szekta minden tagja valamelyik községhez tartozott születési jegyétől függően. Minden község élén 24 hivatalnok állt, akinek mindegyike alatt 240 szellem-hadsereg állt. Egy-egy ilyen hadsereget 2400 generális, 2400 tiszt és 240 000 katona állt. Az egyrészt a Han-kori kozmológiai sémákat, másrészt a rövidéletű Wang Mang által alapított Xin-dinasztia (i.sz. 9–25) struktúráját alapul vevő rendszer végső soron a Zhouliban leírt utópikus szervezet megvalósítására törekedett.

A szektába belépők először démon-harcosok (guizu), majd ha sikeresen befejezték vallásos neveltetésüket, akkor a 24 (ital)áldozópap (jijiu) egyikévé léphettek elő. Az új tagokat egyfajta katekizmusra oktatták, mely nagyban hasonlított a Daodejing ún. Xiang'er kommentárjához, és amelyet Zhang Lunak tulajdonítottak. Ez a munka az igaz út terjesztését, és a hamis tanok betiltását propagálta. Az áldozópapoknak vallásos és adminisztratív kötelességeik is voltak. Ők vették át az adókat (rizs, papír, ecset, matracok, stb.) és ők állították fel azokat az út melletti kis vendégházakat, ahol a fáradt utazók enyhíthették étküket és szomjukat.

A korai taoizmus ezen ága az emberre leselkedő különböző veszélyek fő forrását a démonok működésében látta, ennek elhárítására gyűjtötték össze azokat a módszereket, melyek segítségével a rosszindulatú démoni erők megfékezhetők. A Nüqing guilü szövege szerint a leghatékonyabb módszer a démon néven nevezése, a második hasonlóan potens eljárás a védő talizmánok viselése, végül a harmadik a meditáció közben, vizualizáció során fel- illetve megidézett istenségek védelme. Ezek közül mindegyik technikának megtalálható az analógiája a korabeli sámánizmusban. A Zhengyizhougui jing című munka a fentieken kívül még megemlíti az isteneknek benyújtott írásos kérvényt és a démonűző iratok recitálását is.

A szekta tanítása szerint a betegségeket is természetesen démoni erők okozzák, ezért a betegek, miután papírra vetve megvallották bűneiket, ezt beledobták a folyóba, és ünnepélyes szerződést kötöttek, hogy többé nem követnek el bűnöket. A szerződés három kézzel írott példányát a Három Hivatalhoz (sanguan) úgy közvetítették, hogy az egyiket egy hegytetőn helyezték el vagy elégették, egy másikat a földbe temették, a harmadikat pedig vízbe dobták. Más alkalommal az elégetett talizmánok hamuját vízzel keverve megetették a démon áldozatával. A talizmánok (fu) széles körű használata egyébként a Tianshi szekta egyik jellegzetessége volt. A talizmánokról született egy olyan hipotézis is, hogy ez kapcsolatban lehet a sámánok titkos nyelvével. Ugyanakkor a szekta sámánizmushoz való viszonyát jól illusztrálja az a tény, hogy tagjainak tilos volt sámánokhoz vagy orvosokhoz fordulni. Ennek oka abban keresendő, hogy a Tianshi szekta, bár egyik forrásaként feltétlenül a sámánizmust kell számon tartanunk, éppen az ilyen típusú hagyományok megújítására vállalkozott, így magát feltétlenül el kellett tőlük határolnia.

A szekta által tisztelt istenek (részben népi vallásos eredetűek, mint a föld vagy a tűzhely) ügyeltek és feljegyezték az olyan helytelen viselkedést mint a részegség, a lopás vagy a kéjelgés. Ezeket a bűnöket (gyakran nyilvános) gyónással, vagy a közmunkák vállalásával lehetett helyrehozni. Az igaz hívők szent szövegeket recitáltak (leggyakrabban a Daodejinget), gyakorolták az embrió-légzést, és távol tartották magukat mindenféle gabonanemű étektől. Bizonyos napokon, például a napéj egyenlőségekkor, közös ceremóniákat tartottak a szabadban. Ilyen alkalmakkor a mesterek kifejtették tanításaikat, előírásaikat és tiltásaikat. Ezek a gyűlések (hui) vagy böjtök (zhai) a későbbiekben a taoista liturgia (zhai vagy jiao) prototípusaként szolgáltak. A 6. századig a szertartásos összejövetelek szerves részét alkották bizonyos agapé-szerű lakomák, melyet leggyakrabban a közösséghez tartozó személy születésekor, halálakor, vagy általánosan bajelhárító célzattal rendeztek. A 6. század után a közösségi étkezések szerepét az isteneknek bemutatott felajánlások, illetve áldozati ajándékok vették át. Szintén a rituális praxis részét képezték bizonyos szexuális ceremóniák, melyek azonban nem féktelen orgiák voltak (mint azt egyes buddhista megfigyelők láttatták), hanem rendkívül szigorú koreográfiával rendelkező rítusok. A böjt és a megfelelő imák után, légzőgyakorlatok következtek, majd vizuális meditációk, és az istenségek megidézését célzó formulák. Az övek, a ruha és a haj meglazítása az adeptus kötelékeinek meglazítását szimbolizálta és előjáték volt egy szigorúan megkoreografált tánchoz, mely a mágikus négyzet Kilenc Palotáját jelenítette meg. A szimbolikus tánc során a Yinnek és Yangnak, illetve Földnek és Égnek nevezett pár közel került egymáshoz, ekképpen egyesülésük kozmikus dimenziót kapott. Ez a hierogámia egy halhatatlan test megteremtésének is kezdete volt egyben.

A szekta egy másik fontos rituális helyszíne a már említett „megtisztulási szoba” (jingshi), melyekhez hasonlókat eredetileg a konfuciánusok építettek szigorú szabályok szerint, hogy a klasszikusok olvasásának helyszíneként funkcionáljanak. Egyebek között, az ide való belépés rítusa szolgált mintaként a későbbi taoista liturgia számára. Az áldozat célja, hogy felvegyék a kapcsolatot a túlvilággal, és a legfelsőbb Jáde Császárhoz eljuttassák a megfelelő imát bizonyos isteni hírnökökön keresztül, melynek következtében egyes kozmikus erők érkeznek az illető személyhez, aki azután ezeket visszaküldi az Égbe. Az ima során a test megtisztul, a gonosz erők eltávoznak, a betegségek meggyógyulnak. A rítus végén eloltják a füstölőket és megköszönik a közvetítő erőknek a segítséget.

A Mennyei Mesterek szektája habár sokat merített a népi vallásosságból, mégis élesen megpróbált elhatárolódni tőle, így a médiumisztikus képességekkel megáldott sámánokat és jósokat erőteljesen üldözte. Mennyei Mesterek egyfajta exorcizmust (démonűzést) szerveztek az általuk sötétnek és démonikusnak tartott népi istenségek ellen. Ehhez a harchoz minden eszközt igénybe vettek: talizmánokat, szent iratokat, átkokat, a Qi erejét és isteni segítséget is, hogy ezáltal eltűntessék vagy lefokozzák a korábbi istenségeket (mint pl. az ősök szellemei, a föld vagy a tűzhely istene). A Mennyei Mesterek, mivel kiírtan nem tudták a régi elképzeléseket, nagy rész beemelték őket saját isteni hierarchiájukba. Ezt a rendkívül komplex és kiterjedt panteont elsősorban azokból a szövegekből ismerjük, amelyek részletesen felsorolják a különböző istenek és démonok nevét és megjelenését.

A Mennyei Mesterek történetében jelentős fordulat történt Kou Qianzhi megjelenésével, aki az Északi Wei-dinasztia idején (424–448) udvari, elit vallássá tette az eredetileg vidéki, népi vallásos irányzatot. Ennek oka részben abban keresendő, hogy a Wei-házat eredetileg a Tuoba barbár törzs alapította, melynek vallását a sámánizmus és az animizmus határozta meg, így nyilvánvalóan készek voltak minden olyan vallási áramlat befogadására, mely az ő korábbi vallásuk mágikus világképére emlékeztetett. Kou Qianzhi számára a megistenült Laozi két szöveget nyilatkoztatott ki 415 és 423 között. Ezeken kívül, Kou Qianzhi gondolkodását számos irányzat alakította, mint pl. a konfucianizmus, a buddhizmus, az ún. Misztérium iskola (Xuanxue) vagy a Nevek iskolája (Mingjiao). Kou Qianzhi célja az volt, hogy megtisztítsa a szektát a Három Zhang téves doktrínáitól, így eltörölje a szexuális praxisokat, a közös lakomákat, az adózást és a vallási címek öröklődését. Ezen kívül erőteljesen elítélte a messianisztikus elképzeléseket, és szigorúan előírta a szent szövegek (elsősorban a Daodejing) másolását és recitálását, és szabályozta a megfelelő viselkedés, az invokációk és a rítusok rendjét.

Az ezt követő évszázadokban a Mennyei Mesterek szekta aláhanyatlott, és a taoista iskolák hierarchiájának legalsó szintjére került. A Tang-korban a Longhu-hegy környékén újra megerősödött a mozgalom, a Song- és a Ming-kori császárok pedig már kifejezetten támogatták az ekkor már Zhengyinek nevezett taoista irányzatot, aminek következtében az összes taoista mozgalom vezetőivé váltak. Jelenleg az összes fennmaradt vallásos taoista szekta közül a Zhengyi a legerősebb és a legbefolyásosabb.

A Legfelsőbb Tisztaság (Shangqing) szekta

Története. A Nyugati Jin bukása után (i.sz. 317) a délre kerülő arisztokrata családok (Ge, Xu, Tao, Wang) között a Shangqing szekta kialakulásánál a legfontosabb szerepet a Xu család játszotta: Xu Mai (sz. 301, aki 348-től remete), testvére Xu Mi (303–373) és ez utóbbi fia, Xu Hui (341–370). Xu Mi felesége Tao Kedou (h. 362) 363-tól kezdve jelent meg a család szolgálatában álló médiumnak, Yang Xinek (330–386). Ezen látogatások során számot adott a mennyei állapotokról, és a Ge, Tao, Xu és Wang család elhunyt tagjainak hogylétéről. Ezen kívül, a Legfelsőbb Tisztaság (Shangqing) egéből alászálló istenségek serege (Dinglu jun, Baoming jun, Sanmao jun, amely utóbbiról nevezték át a Jurong shant Maoshanra) is meglátogatta, így i.sz. 364–370 között a revelációk során egy új, szent könyveket tartalmazó irodalom kibontakozása kezdődött meg. A szövegek, melyeket kifejezetten a Xu családnak nyilatkoztattak ki, nagy népszerűségnek örvendtek a déli arisztokrácia körében és erősen befolyásolták a később kialakuló Lingbao iskolát. Xu Mi unokája, Xu Huangmin (361–429) Zhejiangba költözött, és a szövegeket két családra (Ma és Du) hagyta, minek következtében i.sz. 400-tól kezdve a kinyilatkoztatott szövegek kezdtek szétszóródni, elveszni, ugyanakkor ebben az időszakban erősödik meg a Shangqing hagyományból születő Szellemi Kincs (Lingbao) szekta. Az első erőfeszítések az összegyűjtésükre Lu Xiujinghez (406–477), az iskola 7. pátriárkájához, illetve Gu Huanhoz (420–483) köthetők.

Az 5. sz. vége felé jelenik meg Tao Hongjing (i.sz. 456–536), aki mind a Xu, mind a Ge családnak is rokona, a buddhizmus irányába elkötelezett Liangbeli Wu császár jó barátja, és aki megpróbálja összegyűjteni a szétszóródott kéziratokat. Tao Hongjing a Maoshan (vagyis a Shangqing – Legfelsőbb Tisztaság) szekta 9. pátriárkája. 492-ben visszavonult a Maoshan hegyre (ahol 364–370 között történt a meditációra és vizualizációs technikákra épülő Shangqing korpusz kinyilatkoztatása), hogy alkímiával foglalkozzék, másrészt, hogy „tudományosan” rendszerezze a Shangqing szekta összegyűjtött szövegeit. Wu császár bőkezűen támogatta Tao alkimista tevékenységét és a Maoshanon élő közösséget. Tao első munkája a Shangqing iratokban található technikákat és gyakorlatokat áttekintő írás, a „Titkos Instrukciók a Tökéletességhez való Felemelkedéshez” (Dengzhen Yinjue), melyet a már magasan kvalifikált adeptusoknak szánt. Ezek után, 499-ben írta meg a Shangqing iratokat tudományos precizitással elemző művét, a 20 fejezetből álló „A Tökéletes Kinyilatkoztatásai” (Zhengao) című művet. A Tang-kori életrajza szerint, Tao 504-ben kezdett komolyabban alkímiával foglalkozni, miután ő is és Wu császár is elixírrel kapcsolatos álmot látott. Mint ahogy az a Shangqing szektára általában érvényes, Tao alkímiai tevékenységét is inkább a belső módszerek dominanciája jellemezte, az experimentális és liturgikus metódusokkal szemben. Ez egyébként az első közismert példája az alkímia és egy „vallásos taoista” szekta szoros kapcsolatára. A Yang Xinek, a Legfelsőbb Tisztaság (Shangqing) Egéből alászálló halhatatlanok által kinyilatkoztatott, Xu Mi és Xu Hui által lejegyzett szövegek kalligráfiája olyannyira egyedi volt, hogy a kora elismert költőjeként és kalligráfusaként számon tartott Tao Hongjing éppen ezen jellegzetességek alapján tudta megkülönböztetni az ekkor már szép számban található hamisítványoktól. Tao Hongjing hatására a Maoshan a taoista központ lett, visszavonulások és zarándoklatok is kötődnek hozzá.

A 6–10. század között ez a taoista iskola volt a legfontosabb és legnagyobb hatalommal bíró irányzat a taoizmuson belül. A 10. pátriárka, Wang Yuanzhi (m. 635) elnyerte az első Tang uralkodó szimpátiáját, és beavatta a császárt bizonyos szent szövegekbe. A császár engedélyezte, hogy újabb kolostort építsenek a Maoshanon, Taipingguan néven. Utóda, a 11. pátriárka, PanShizheng (mh. 694) Gaozang császárral folytatott beszélgetései a Shangqing szövegekről töredékesen máig fennmaradtak. Ezen kívül alapított egy kolostort a Song-hegyen, Luoyang mellett. A 12. pátriárka, Sima Chengzhen (647–735), egyébként a Jin-uralkodóház leszármazottja, korának legnagyobb mestere, visszament délre, és a Tiantai-hegynél alapított kolostort, és mind Xuanzong császárt, mind Li Taibot, a költőt bevezette a taoista szövegek rejtélyeibe. Elérte, hogy a császár 721-ben engedélyt adjon, hogy a Shangqing istenségek felügyeljék az összes helyi és hegyi istenséget. Utóda, Li Hanguang (683–769) visszatért a Maoshanra és a Shangqing szövegek kiadására fordította minden energiáját, amelyet 748-ban bemutattak a császárnak, és így ez lett az első taoista kánon alapja.

A 13–14. századra a Mennyei Mesterek iskola egyre inkább kiszorította a Shangqing irányzatot, bár a Tianshi követők is a Shangqing kinyilatkoztatásokat helyezték a legmagasabbra a rituális hierarchiában. A Shangqing iskola egyre inkább intézményesült, ritualizálódott és moralizáló jelleget öltött. Folyamatosan új szövegeket iktattak a már meglévő kánonba, és sok mindent átvettek a Tianshi, a Lingbao és a buddhizmus tanításaiból. A 45. pátriárka, Liu Dabin (1317–1328) írta az előszavát a Maoshan zhi (A Maoshan krónikája) című műhöz, mely 33 fejezetben foglalja össze a szekta történetét.

Eredete. Shangqing (vagy Maoshan) szekta három hagyományréteg szintézise:

A. Az északról származó, délre kerülő Mennyei Mesterek (Tianshi) hagyománya

B. A Han-kori mágusok (fangshi) halhatatlanság-kereső metódusai, a testben található istenek koncepciója (Huangting jing).

C. A déli, sámánisztikus elemeket megörző tradíciók, illetve az élet meghosszabításával foglalkozó, legfőképp Ge Hong (Baopuzi) által képviselt alkímiai technikák

Szent szövegek. Az eredetileg kinyilatkoztatott, szóbeli hagyományt egy leírt szövegkorpuszba rendezték. Minden lényeges tanítás kinyilatkoztatott szövegeken, és nem a korábbi mester-tanítvány átadáson alapszik. Az irodalmilag is nagyra értékelt iratok (jing) eredendően szakrálisak és kozmosz-előttiek, vagyis az ürességből származnak, és számos világkorszakkal a kinyilatkoztatásuk előtt íródtak, bizonyos istenségek által. Ezek a szövegek biztosítják a kapcsolatot az istenségek és az emberiség között, ők jelentik azt a kincset (bao, rui), illetve kedvező jelet, melyek az istenségek törődéséről és védelméről tesznek tanúbizonyságot. Fontos szerepet játszanak a talizmánok, melyek az istenek neveinek igaz formái. Ezek helyettesítik a papságot mint közvetítőt.

A legfontosabb iratok közül kiemelendő a Dadong zhenjing (A Hatalmas Mélység Tökéletes Könyve), melyen belül a központi rész égi istenségekről szól, melyeket a test belső isteneinek vizualizáción keresztüli megtapasztalásával köt össze. A Lingshu ziwen (Szellemek Feljegyezte Bíbor Írás) a vizualizáció, inkantáció és a talizmánokkal való operációk, illetve a hun és po lélek fölötti irányítás elnyerésére vonatkozó instrukciók leírását tartalmazza, melynek révén a taoista gyakorló testileg és lelkileg finomíthatja, az a szellemítheti át magát. Ugyanehhez a szöveghagyományhoz tartozik egy világvége leírás, és annak kifejtése, hogy Li Hong az általa kiválasztottakat hogyan menti majd meg. A Basu jing című szöveg a részletesen tárgyalja, hogyan kell a bolygók szellemeit megidézni azokon a napokon, amikor szellemek az égbe szállnak, hogy az emberek jó és rossz tetteit jelentsék. A szöveg démonűző formulákat, illetve a nap és a hold esszenciáinak elnyelésének technikáit is tartalmazza. A Tao Hongjing által öszeállított Zhen'gao (A Tökéletes Kinyilatkoztatásai) hét nagyobb részből áll: az első öt rész a kinyilatkoztatott szövegekkel foglalkozik, elmeséli Yang Xi vízióit, bemutatja a megkapott szövegeket, a felidézi a Maoshan történetét, és részletesen ír az alvilágról. A hatodik rész Yang és a Xuk személyes írásait, levelezéseit és álomértelmezéseit tartalmazza. A hetedik részben pedig Tao Hongjing maga mutatja be kutatási módszereit, a szövegek általa rekonstruált történetét és a Xu család genealógiáját.

A test istenei. A hagyományos kínai elképzeléssel szemben (mely szerint az embernek egy hun és egy po lelke van), a Shangqing iskola azt tanítja, hogy testünkben rengeteg istenség lakozik. Elfogadják a Három Cinóbermező (san dantian), melyek az életet megőrző istenségek lakhelyei, illetve a testben tartózkodó Három Halálhozó démon elképzelését. A Shangqing elképzelések szerint a fejben 9 palota van, melyekben azonban nem az egyén istenei, hanem, meditálás közben legalábbis, a legfelső istenek vannak jelen.

Megváltás és halhatatlanság. Az egyén célja, hogy rádöbbenjen kozmikus mivoltára és az univerzummal eggyé váljon. A halhatatlanság tehát a számtalan szellemi entitás egyesítését jelenti, melynek során egy olyan dicsőséges test jön létre, melyet az istenségek hatalma tesz fénylővé. Az korábbi elképzelésekkel szemben (melyben az ember egy halhatatlan testet próbált létrehozni), a Shangqing iratok a halál utáni élet biztosítását célozzák meg, egy magasabb létbe való újjászületést, ami tehát éppen a buddhista elképzelések ellentéte, hiszen a Shangqing esetében az újjászületés egyfajta megváltás, és nem a számszárába való visszatérés.

Panteon. A Shangqing irányzat egyik jellegzetessége, hogy a többi vallásos taoista irányzattal szemben nem ugyanannyira bürokratikus jellegű. Habár szerepelnek régebbi istenségek (Xiwangmu, Siming), a természet istenek eltűntek a panteonból. A legfontosabb 74 égi istenség közül kiemelt pozíciót töltenek be azok, akiknek a feladata a mennyei szféra és az emberiség között közvetítetni, például A Primordiális Kezdet Égi Királya (Yuanshi tianwang), A Dao Legmagasabb Ura (Taishang laojun), vagy az Úr Császár (Dijun). Fontos szerepet játszanak a kozmikus istenségek, pl. az univerzum öt irányának vagy a csillagok istenei. Szintén lényegesek a test már említett istenségei: Taiyi a fejben, Wuying a májban, Baiyuan (a hun és po lélek ura) a tüdőben, Siming (a korábbi sors-isten) a genitáliákban.

Kozmológia. Kozmológiáját tekintve a Shangqing irányzat a hagyományos nézeteket követi, horizontálisan öt, vertikálisan három szférát különböztet meg. Bizonyos szent hegyek ún. barlang-mennyekként (dongtian) vannak számon tartva, ahol a halhatatlanok illetve a még ki nem nyilatkoztatott szövegek tartózkodnak. A legfontosabb a Kunlun, a hagyományosan is axis mundiként ismert hegy, melyet Sárkány-hegynek is neveznek. Az alvilágot egy ősi hegy-városba, a Fengdu-hegyhez helyezik, ahol az alvilági ítéleteket meghozzák a yinnel asszociált hat palotában. Az egyik ura a Zhou-dinasztia alapítója, Wu császár, és sok egyéb régi uralkodó vagy egykor tiszteletnek örvendő mester is funkciókat tölt be az alvilági hierarchiában. Összesen 36 ég van, mivel a hagyományos 9 égből 3–3 árad ki, ezen felül 8 további ég van vízszintes irányban.

Praxis. A Mennyei Mesterek szektájának közösségi gyakorlataival szemben a Shangqing hagyomány gyakran hangsúlyozza az egyéni meditatív praxist, melyben elsődleges hangsúly jut az imagináció, az interiorizáció, a kozmikusság és az alkímia kiemelt szerepétnek. A legtöbb Shangqing gyakorlat a szövegekben kinyilatkoztatott istenek és paradicsomok vizualizációjával és invokációjával kezdődik, speciális meditációs gyakorlatokkal folytatódik (pl. shouyi–az Egy őrzése vagy a Kilenc Palota meditáció). A gyakorlatok egyik fontos célja az embert a halálhoz kötő embrió-csomók kioldása és halhatatlanság biztosítása, mely létezéshez egy bizonyos szinten a tiszta kozmikus fények elnyelése biztosította a táplálékot.

Eksztatikus utazás. Az eksztatikus utazás gyakorlata, melynek sámánizmussal való kapcsolata nyilvánvaló, nem itt bukkan föl elsőként a kínai vallástörténetben. Már a Zhuangzi első fejezete, mely a „Szabad kóborlás” címet viseli, beszámol olyan személyekről, akik szellemi utazásokra képesek. A Chuciben, a Lieziben és a Huainanziben is találhatunk efféle utalásokat. A Shangqing iratokban részleteződik ezen utazások pontos technikája. A Yuyi jielin című iratban az adeptus a nap királyait és a hold királynőit nevük által megidézve velük együtt távozik a csillagok szférájába.

A taoizmus ezen ágában a nappal és holddal egyenrangú helyet foglal el a Nagy Medve (Göncölszekér, Ursa Maior) csillagkép, mely a kínai hagyomány szerint hét látható és két láthatatlan csillagból áll (melyek közül a Fu a Mars bolygóval, a Bi a Sarkcsillaggal analóg). Alapvetően három fajta praxis kötődik a Nagy Medvéhez: a védő célzatú invokáció, a csillagok befogadása a testbe, valamint a csillagokhoz való fölemelkedés. Az egyik technikában az adeptus járműként vizualizálja a kínai hagyomány szerint egyébként Merítőkanálként számon tartott Göncölszekeret, melyen a menny különböző régióiba tesz utazást. A „Yu lépéseit” (Yubu) követve, az adeptus képes a „kozmikus hálón lépdelni” (bugang), „az egeken repülni” (feitian), vagy „az ürességben lépkedni” (buxu).

Metamorfózis. A hagyományos kínai elképzelésekkel összhangban, mely szerint minden az átalakulás folyamatában van (bianhua), az igaz halhatatlanok a Shangqing tanítások szerint képesek voltak bármivé átalakulni, felhővé, fénnyé vagy tűzzé.

Szellemi Kincs (Lingbao)

Története. Az iskola neve egy déli kifejezésből származik, mely a szellemi örzőjére, vagyis arra a sámán-közvetítőre utalt, aki a halott lelkére (szellemére) vigyázott. A dél-kínai ChuciKilenc Dal(Jiuge) c. versgyűjteményben gyakran felbukkan ez a kifejezés. Ez a hagyomány a későbbiekben a fangshik körében élt tovább, akik a talizmánok és bizonyos mágikus apokrif iratok őrzői is voltak. A következő állomás a Lingbao kialakulásában a szintén számos talizmánokkal kapcsolatos, mágikus praxist megőrző Ge Hong (283–343) műve, a Baopuzi, mely elsőként említi a konkrétan védelmi funkciókat betöltő öt Lingbao talizmánt, valamint egy Lingbao jing című művet. A Lingbao hagyomány konkrét elindítója Ge Hong egyik utóda és könyvtárának öröklője, a déli arisztokrácia aktív tagja, Ge Chaofu volt, aki i.sz. 397-ben kezdte el írni a Szellemi Kincs Könyvét (Lingbao jing), azt állítván, hogy ez valójában i.sz. 3. században élő ősének, Ge Xuannek lett kinyilatkoztatva. Ezekben a művekben a Dao megszemélyesítéseként Mennyei Tiszteletreméltóak (tianzun) szerepelnek, akiket bonyolult liturgiák során imádtak. Többfajta rítust (zhai) különböztettek meg, így pl. a Sárga Lajstrom Rítusa (Huanglu zhai) a halottak megváltására irányult, míg az Arany Lajstrom Rítusa (Jinlu zhai) az élőket jó irányba befolyásoló erőket próbálta mozgósítani. Ezeket és egyéb szertartásokat a szabad ég alatt, egy lehatárolt szakrális térben („oltár”–tan), ének, lampion és füstölők segítségével hajtották végre. Az irányzatban igen erős volt a mahájána buddhizmus hatása (pl. egyetemes megváltás, karma, újjászületés, 10 irány, és a buddhista szövegek tisztelete).

Az iskola egyik legfontosabb képviselője Lu Xiujing (406–477), nemcsak saját iskolájának iratait kodifikálta, hanem a későbbiekben többször megváltoztatott Taoista Kánon (Daozang) egyik első verziójának összeállítója volt, buddhista analógia alapján létrehozva a Három Barlangot (sandong), mint a taoista katalogizálás alapját. Eredetileg a Mennyei Mesterek szekta tagja, több mint 30 művet írt, és nagy szerepet játszott a Lingbao rítus újjászervezésében és modernizálásában, az általa létrehozott hármas rendszer a későbbiekben is meghatározó maradt (felavatások–jie, tisztító szertartások–zhai, felajánlások–jiao). Du Guangting (855–930) őt követve alakította ki azokat a taoista rítusokat, melyek a mai napig a taoista rituálé alapját képezik. A későbbiekben két szöveg lett fontos az irányzaton belül: a Megváltás könyve (Duren jing) és a Karma könyve (Yinyuan jing).

Fontosabb szövegek. A Lingbao irányzat alapvetően a régi Lingbao szövegkorpusz 40 írása köré épült, melyek három nagyobb csoportba oszthatók: 1. az öt talizmánról és az öt égtáj öt császáráról szóló két (i.sz. 4. századi) régi mű, melyek a Han-kori fangshik és az apokrifek (chenwei) hagyományát követik: Wufuxu és a Wupian zhenwen. A Wufuxu a legkorábbi Lingbao hagyományokat tartalmazza (pl. az i.sz. 4. században a Lingbao hívek által gyakorolt szertartásokat). Magában foglalja az Öt Talizmán mitikus történetét, ábráját, magyarázatait. Leírja a Lingbao viszonyát a Han-kori fangshikhez, valamint a halhatatlanság szerének elkészítéséhez tartalmaz recepteket. Bemutatja a nap és a hold esszenciáinak elnyelését, illetve a test istenségeinek felidézését elősegítő technikákat, illetve további mágikus amuletteket és talizmánokat. Wupian zhenwen szintén az Öt Talizmán köré szerveződik, de azokat absztraktabb szinten írja le, bevezet buddhista fogalmakat (kalpa-ciklusok), valamint kiegészíti egy taoista eszkatológiai vízióval. 2. a többé-kevésbé buddhista eredetű Yuanshi tianzun kinyilatkoztatásainak tulajdonított 29 írás, melyek az i.sz. 5. század elején keletkeztek, és domináns módon mahájána jellegűek. A Yuanshi (primordiális kezdet) kifejezés eredetileg a Huainanziben szerepel, majd a fangshik és a Shangqing követők hozzáadták az Égi Király elnevezés (Yuanshi tianwang). Később a Lingbao hagyományban a buddhizmus hatására a Király helyére az Égi Tiszteletreméltó kifejezés került (Yuanshi tianzun). 3. Ge Xuannel, az egyik Han-kor végi halhatatlannal összefüggésbe hozott mágikus technikákat tartalmazó kilenc szöveg.

Talizmánok és kozmikus térképek. A talizmánok a hagyományos kozmikus ábrák (Hetu, Luoshu) apokrif értelmezésére épülnek, melyek már a Lingbao iskola legkorábbi irányzatánál is megtalálhatók. A Baopuziben található utalások a Wufuxuben lettek bizonyos jelentés-változással részletesebben kifejtve, és még nagyobb szerepet kapnak a Ge Xuannek tulajdonított szövegekben, melyek a Daodejing mellett Zhang Daolinget is nagy becsben tartották. Az Öt Talizmán szorosan kapcsolódik az Öt Elem és az öt irány Öt Császárának elképzeléséhez.

Politikai szerep. A szekta tagjai a Liu-Song uralkodóházban látták a Han-dinasztia folytatását, így rajtuk keresztül megpróbálták újjáéleszteni a Han-kort, és egyben a Mennyei Mesterek eredeti tanításait, melynek alapítóját (Zhang Daolinget) és szent szövegeit nagy tiszteletben részesítették. Mivel a Lingbao követők az i.sz. 5. században a Liu-Song-házban a Han-dinasztia örököseit látták, ezért számos talizmán a császári család szakralitását védelmező funkciót tulajdonítottak. Ez már csak ezért sem meglepő, mivel a Lingbao-kánon összeállító Liu Xiujing sok szempontból elkötelezettje volt a Mennyei Mesterek szektának.

Integratív tendenciák. A dinasztikus legitimálás politikai jellegű célja egyben egyfajta vallásos egyesítést is jelentett. A legtöbb Lingbao irat nem csak a Daodejinget, hanem a Shangqing iskola szövegeit (pl. Dadong zhenjing) is elfogadta.

Égi írások. Az égi iratok olyan mennyei szövegek vagy jelek (ábrák), melyek leszálltak a földre, vagy közvetlenül, vagy egy földi nyelvre való lefordítás után. Megjelenésük mindig nagy szerencsét jelent, akár ha szent állatok, illetve furcsa köveken voltak megtalálhatók (mint az ún. Folyó Ábra), akár ha szent barlangok falain jelennek meg (mint a Sanhuang szekta esetében), akár ha egy transzban lévő médiumon keresztül nyilatkoztak meg (mint a Shangqing szekta esetében). Az összes fontosabb Lingbao szöveg azt állítja magáról, hogy mennyei iratok közvetlen manifesztációja. A kinyilatkoztatásokat fogadó személynek a tisztaság és a szentség megfelelő fokán kell állnia. A Ge Xuan csoportba tartozó szövegeket a hagyomány szerint maga Ge Xuan kapta meg a Tiantai hegyen, míg a Yuanshi tianzun csoportot kapcsolódókat elsőként a Sárga Császár, majd ez átadódott Yaonak, Shunnak és Yunek.

Kalpa-ciklusok. Az emberiség romlásának nagyobb korszakai: 1. Sárkány Ország (Longhan) – az emberiség teljesen tiszta és mentes a bűntől, az Égi Tiszteletreméltó segítette őket a Daonak megfelelő módszerekkel. 2. Vörös Ragyogás (Chiming) – A tisztátalanság, a rossz és a karma megjelenése. Az Égi Tiszteletreméltó a lehető legtöbb embert próbálta megmenteni, és belőlük hozta létre az első égi lényekből álló égi területeket. 3. Az Uralkodás Megnyitása (Kaihuang) – az emberek még egyszerűségben éltek, de már megjelent a civilizáció és a kultúra (pl. írásként csomókötés). 4. Legfelső Uralkodó (Shanghuang) – a kultúráltság teljesen kibontakozott, a világ teljesen lesüllyedt. Gyűlölet, háború és féltékenység uralkodik ebben a korszakban. Az Égi Tiszteletreméltó előírásokkal és szabályokkal próbálja megmenteni legalább a keveseket. A kalpa-ciklusok elképzelése a buddhista (indiai) rendszer, a hagyományos kínai és a taoista elképzelések kombinációja.

Erkölcsi szabályok. Számos erkölcsi szabályrendszer létezett a Lingbao irányzaton belül. A buddhizmus által inspirált tízes rendszabály, a 12-es mahájána fogadalmon át egészen a Három Elsődleges Istenség 300 szabályáig. A Mennyei Mester szektának inkább konfuciánus hatást tükröző 180-as morális kódrendszerével szemben a Lingbaoé elsősorban buddhista befolyás alatt állt.

Rítusok. Minden Lingbao gyakorlat alapja az a rítus, mely elsősorban a kilenc tisztító ceremónia (zhai) köré rendeződik, melyet Lu Xiujing a Wugan wen (Ötszörös Válaszadás Szövege) című művében ír le. A zhai egy olyan komplex rítus, mely három mozzanatot foglal magában: 1. testi megtisztulás, fürdő, böjt, és szexuális önmegtartóztatás révén. 2. lelki-szellemi megtisztulás a bűnök megvallása és meditáció révén 3. imával egybekötött rítus, melynek valamilyen konkrét célja volt, és amelynek gyakran részét képezte az étel megosztásának ceremóniája, istenek és emberek, mester és közösség, vagy adakozó és remete között. A Lingbao szektát megelőző időkben, az ókori Kínában a zhai egy megtisztulási böjt volt, amikor is az isteneknek mutattak be áldozatokat. A Lu Xiujing által létrehozott rituális folyamatába a Shangqing hagyomány (test istenségei), a Tianshi szekta (beadvány a Három Hivatalhoz), buddhista elképzelések (megbánás, érdemszerzés) és a Ge Xuanhez kötött talizmán-használat integrálódott. A kilenc tisztító ceremónia (zhai) a következő: 1. Arany Lajstrom (jinlu) – az ország harmóniáját és békéjét biztosítja 2. Sárga Lajstrom (huanglu) – kilenc generációra visszamenőleg a karmikus gyökerek megtisztítása 3. Ragyogó Tökéletesség (mingzhen) – az adott taoista közvetlen ősei lelkének megmentése 4. Három Primordialitás (sanyuan) – az adott taoista egyéni bűneinek megbánása 5. Nyolc Csomó (sanjie) – az összes akkor élő bűnös bűneiért megbánás felajánlása 6. Spontaneitás (ziran) – a szerencsétlenségek és katasztrófák elhárítására 7. Három Fenség (sanhuang) – formális fürdő révén minden szennyezettség eltávolítására 8. Hatalmas Egység (Taiyi) – az univerzum egységének tiszteletére 9. Útmutató Tanítások (zhijiao) – a megtisztulás és a szellemi tisztánlátás rítusa.

Kósa Gábor

https://terebess.hu/keletkultinfo/#tao

Dobos László fordításai
Forrás: A pillangó álma : a régi Kína bölcsessége
összeáll. Dobos László
Budapest, Helikon, 1992, 2005.
https://cloudflare-ipfs.com/ipfs/bafykbzacec65wysa2lo3mpljgk7mg5zsirxe6jugbhfl5nhkpe7evtxynqtfa?filename=%20-%20A%20PILLANG%C3%93%20%C3%81LMA%20-%20A%20R%C3%89GI%20K%C3%8DNA%20B%C3%96LCSESS%C3%89GE.pdf

Mikor valaki ezt kérdezte: „Elhiggyem-e, hogy az isteni halhatatlanok sohasem halnak meg?", Pao-pu
ce így válaszolt neki: „Még a legélesebb szem számára is van olyan forma, melyet nem képes tisztán
látni. Még a legjobb fül is találkozhat olyan hanggal, melyet nem tud meghallani. Még Ta-csang vagy
Su-haj gyors lábával is parányi lenne a bejárt föld ahhoz képest, amerre nem jártunk. Még ha oly
kiválóak lennénk is, mint Jü, Sun vagy Csi-hszie, tudásunk nem érne fel mindazzal, amiről mit sem
tudunk. A tízezer lény e nagy nyüzsgésében ugyan mivel ne találkozhatnánk! A halhatatlanok
történetei könyveket töltenek be - miért ne lehetne hát elérni a halhatatlanságot?" „A kérdező erre
nagyot nevetett, és így szólt: „Ami elkezdődött, annak véget is kell érnie, ami létezik, annak
bizonyosan el kell pusztulnia... Annyit már megtanultam, hogy a fagyokat pusztulás követi, hogy a
nyár hevében elhervad, ami friss volt; hogy nem jön virágzás, ha a kalász nem veti magvát, és hogy
mikor a gyümölcs érik, elfonnyadnak a levelek. De olyanról még nem hallottam, hogy valaki tízezer
évig élt volna, vagy örökre fiatal maradt volna. Ezért tanították a régiek, hogy ne keressük a
halhatatlanságot, ne beszéljünk csodákról, ne foglalkozzunk furcsa tanokkal - így őrizzük meg
természetességünket. Az életet igencsak rövidnek tartották ők; a teknsbékáról és a daruról ne
beszéljünk most. Elménket efféle haszontalan dolgokkal gyötörni olyan csak, mintha jégből vagy
korhadt fából csinálnánk szobrot - hiábavaló fáradság... Még Pan Su vagy Mo Ti sem lett volna képes
egy kavicsdarabot tűvé csiszolni, még Ou Je sem tudott volna ólomból metsző kardot formálni. Hiszen
ami lehetetlen, azt még a szellemek és istenek sem tudják megcsinálni. Ami kivihetetlen, azt se Ég, se
Föld nem tudja véghezvinni. Hogy is lelhetnénk a világon olyan csuda receptet, amitől az agg újra
ifjúvá lenne vagy a megholt újra feléledne? És te mégis azt akarod elérni, hogy egy kabóca messzi
jövendőt éljen, vagy az egynapos gomba sok hónapig növekedjen? Hát nem ostobaság ez? Aki a
kilenc régi tant akarja meghaladni, csakhamar belezavarodik, s úgyis hozzájuk tér vissza." Pao-pu ce
így válaszolt erre: „Akinek füle süket, még az ég-zengést se hallja, akinek szeme fénye elveszett, még
az ég három fényességét se látja. Vagy azt mondod talán, hogy a mennydörgés apró zörej lenne, vagy
az égi fényességek túl homályosak? A süket mégis azt mondja, hogy nincs semmi hangja, és a vak se
lát ott semmit. Mit is tudnak ők a zeneszerszámok hangjairól vagy a ruhák díszeiről? Hogyan
értékelnék vajon a harmóniát és a csillogást? A süket és a vak még a köznapi világ olyan dolgaiban
sem hisz, mint a mennydörgés vagy az égi fényesség - mit kezdenének hát a kifinomultabb dolgokkal?
Akinek elméjét tudatlanság takarja, még azt sem fogja elhinni, hogy Csou hercege vagy Kung-ce
valaha is a világon volt, hát még ha az isteni halhatatlanság módszereiről beszélnénk neki!
Élet és halál, kezdet és vég formálja e nagy egészet, a sokféle eltérést és különbözőséget. Lehet ilyen,
de lehet amolyan is - a tízezer dolog átalakulása és változása végtelen csodák sorozata. Nem minden
olyan, amilyennek hisszük, a gyökér bár erős, az ágak mégis mozognak. Hogy is lehetnének
egyformák! Sokan mondják persze, hogy ami elkezdődött, véget is kell érjen, de nem lehet mindenről
egyformán ítélni. Azt mondják, nyáron minden növekszik: a pásztortáska és a búza mégis ekkor szárad
el. Azt mondják, télen minden elpusztul: a bambusz és a ciprusfa mégis ekkor virul. Azt mondják, ami
elkezdődött, véget is kell érjen: az Ég és a Föld mégsem múlik el soha. Azt mondják, minden élőnek
meg kell halnia: a teknős és a daru mégis beláthatatlan sokáig él. Nyár derekán mily nagy a hőség - és
mégis, még a nyárnak is vannak hideg napjai! A télközép milyen hideg - és mégis, ekkor is vannak
enyhe napok. A száz folyó mind keletre tart, és mégis van olyan, mely északra fut. A Föld maga a
megtestesült nyugalom, olykor mégis megremeg és megmozdul. A vizek természetük szerint hidegek,
és a Meleg-völgyben mégis forró források buzognak ...
Valamennyi élőlény közt egy sincs, mely az embernél értelmesebb lenne. Ilyen becses lényről joggal
gondolhatnánk, hogy mindegyikőjük egyforma. Ám bölcsesség és ostobaság, nemesség és alantasság,
szépség és rútság, délcegség és törpeség, tisztaság és ravaszság, egyenesség és képmutatás, higgadtság
és izgalom, szorgalom és lustaság, a sokféle szándék, a fül és a szem megannyi vágya - mint ég és
föld, tűz és jég közt - oly nagy különbséget tesz köztük. Mi csodálni való van hát azon, ha léteznek
halhatatlanok, akik nem pusztulnak el közönséges ember módjára?... Hiszen aki halhatatlan, gyógyító
szerekkel táplálja egészségét és mindenféle gyakorlatokkal hosszabbítja meg életét - így éri el, hogy
bensejében ne támadjanak betegségek, s a környezet se árthasson neki. Így marad örökké fiatal,
elkerüli a pusztulást, s teste közben olyan marad, amilyen volt azelőtt.
Aki tudja a módszert, semmi nehézséget nem talál ebben. Ám a sekélyes értelműeket csak a köznapi
hiedelmek és szokások irányítják. Azt mondják: »Sehol se láttam még halhatatlan embert - bizonyos,
hogy ilyesmi nincs is!« De vajon jó okkal mondhatják-e mindezt, szemükre hivatkozva? Égen és
földön, az óriás végtelenben ugyan miféle határa lenne a sok csodának? Megöregszünk, fejünk fölött
az ég - de hogy az ég fölött mi van, azt senki se tudja. Míg élünk, e földet tapossuk - de nem tudjuk,
mi van odalent.
A testünk bár sajátunk, mégse tudjuk, honnan támadnak szívünk vágyai. Éveink száma elrendeltetett,
mégse tudjuk, mitől lesz életünk hosszú vagy rövid. Az isteni halhatatlanság törvényeiről, a Taóról,
megnyilatkozásainak rejtelmeiről úgy ítélni, hogy gyenge fülünkkel és vaksi szemünkkel
vizsgálgatjuk, vajon létezik-e a sokféle csoda-, hát nem szánalmas mindez?"
PAO-PU CE

Pao-pu ce mondotta: „Van tán ezer is a sok könyv, amit az életerő táplálásáról, a fiatalság
megtartásának módszereiről végigtanulmányoztam, ám egy sincs köztük mely ne a cinóber-elixírt és
az aranynedvet mondaná a két legfontosabb szernek. E kettő a hallhatatlanság elérésének legbiztosabb
eszköze. Ha ezeket használod és mégse leszel halhatatlanná - nos hát akkor a világon eddig még nem
lett senki halhatatlan!"
PAO-PU CE

Pao pu-ce / Baopuzi: Ko Hung (253-333) filozófus alkímiával foglalkozó műve (Dobos László)

Egy szakács rákot főzött, ám a rák egyik lábát véletlenül az asztalon felejtette. A rákból hamarosan
leves lesz, ottfelejtett lába pedig még mindig mozog. Ennyi az élet és a halál: az életerő
összetömörülése vagy szét-oszlása csupán. Nincs élő és nincs halott, csak az emberek mondják
tévelyegve: élt, halt.
KUAN JIN-CE

KUAN JIN-CE / Guan Yin-zi: Taóista mű. Keletkezési ideje bizonytalan (Dobos László)

A JÓ MONDÁS OLYAN, MINT A GYÖNGYFÜZÉR
Egyszer Mu király udvarába egy nagy hírű taóista érkezett. Azt beszélték róla, hogy varázstudománya
határtalan; ő maga arra volt a legbüszkébb, hogy a legkisebb erőfeszítés nélkül át tudott hatolni a
házak falán. A király minderre csak ennyit mondott: „Az égalatti világban az emberek ajtót építenek
házaikra."
SUO HUANG-CE

Suo HUANG-CE / Shuo Huang-zi: taóista bohém, a Bambuszliget nyolcadik bölcse. (DobosLászló)
HUANG HUA JÜAN / Huang Hua Yuan: elbeszélésgyűjtemény, Suo Huang-ce műve (Dobos László)

A Vu-beli Vej Po-jang - bár előkelő családból származott, - mégis erősen érdeklődött a taóista
tudományok iránt. Fel is kerekedett három tanítványával, hogy elvonuljon a hegyekbe, és megtalálja
az örök élet italát. Fáradozása végül is sikerrel járt - ám, mivel úgy látta, hogy tanítványait még
túlságosan kötik az evilági gyönyörűségek, elhatározta, hogy próbára teszi őket. így szólt hozzájuk:
„Most, hogy megtaláltuk az elixírt, először is a kutyán kell kipróbálnunk. Ha a kutya az égbe száll, az
ital bizonyosan jó - ám ha elpusztul, az elixír az ember számára is hasznavehetetlen." E szavakkal oda
is adta a kutyának, az pedig azon nyomban kimúlt. Erre Vej így szólt tanítványaihoz: „Az elixírt
akartuk megszerezni, de most, hogy megtaláltuk, a kutya elpusztult tőle. Félek, az Ég nem akarja,
hogy halhatatlanokká legyünk, lehet, ha megisszuk, mi is úgy végezzük, mint négylábú társunk. Nos,
mit tegyünk?" „Csak nem arra gondol, hogy mi is kipróbáljuk, mester?" - kérdezték a tanítványok. Vej
így válaszolt: „Elhagytam családomat és a világtól elvonultan ide költöztem a hegyekbe. Ha nem járok
sikerrel, szégyenemre válna visszamenni az emberek közé. így hát én mindenképp kipróbálom, még ha
el pusztulok is tőle." De alig ért szájához az ital, azonnal holtan esett össze. A tanítványok
összenéztek, és így szóltak: „Azért kerestük az elixírt, hogy halhatatlanokká legyünk. Mire való lenne
hát, ha megisszuk és meghalunk tőle?"
Ám egyikük ezt mondta: „Mesterünk nem közönséges ember. Ha meg is halt az italtól, ennek jó oka
kell hogy legyen." Ezzel megitta - és meghalt ő is. A másik kettő meg így tanakodott: „Azért kerestük
az elixírt, hogy halhatatlanokká legyünk. Mire való lenne meginnunk csak azért, hogy aztán
meghaljunk tőle? Ha nem iszunk belőle, még jó pár évig eléldegélhetünk!" Ezzel eltávoztak a hegyről,
hogy halott társuknak és a mesternek koporsót csináltassanak. Alighogy elmentek, Vej Po-jang
feléledt, s italából töltött a halott tanítvány - Ju volt a neve - és a kutya szájába. Életre keltek ők is, és
együtt felszálltak az egekbe. Vej egy favágóval küldött búcsúlevelet barátainak és ismerőseinek. A két
tanítvány pedig keservesen bánta hitetlenségét.
SEN HSZIEN CSUAN

SEN HSZIEN CSUAN / Shen Xian Zhuan: a taóista szentek életének gyűjteménye; Ko Hungnak tulajdonítják. (Dobos László)

Vang Ce-jü San-jinben éldegélt. Egyszer egy éjszaka hatalmas hóviharra ébredt; kitárta ajtaját, s bort
szürcsölve meredt a nagy fehérségbe. Később fel-alá járkálva Co Sze versét, „A remetét keresek fel"
címűt mormolgatta, mikor egyszerre csak Taj An-tao jutott eszébe, aki Jenben, egy szomszédos
tartományban lakott. Fogta hát magát és azon nyomban elindult kis csónakján, hogy meglátogassa.
Reggel lett, mire odaért, ám az ajtóból - ahelyett, hogy belépett volna - nyomban visz-sza is fordult.
Mikor efelől kérdezték, Vang így válaszolt: „Jókedvemben mentem oda, és jókedvemben tértem
vissza is. Ugyan mit kerestem volna Taj barátomnál?"
SI SUO HSZIN JÜ

Vang Pi alig volt húszéves, mikor egyszer meglátogatta Pej Hujt. Huj ezt kérdezte tőle: „Bizonyos,
hogy a nemlét minden létező alapja, a bölcs Kung-ce mégsem említi soha. Lao-ce viszont újra meg
újra szóba hozta. Vajon miért? Pi így válaszolt: „A bölcs, mivel maga is azonosult a nemléttel, tudta,
hogy nem lehet mondani róla semmit. így mondásai a létezésről szólnak. Lao-ce és Csuang-ce pedig -
mivel nem tudtak szabadulni a létezőktől - mindig arról magyaráztak, amit nem tudtak.
SI SUO HSZIN JÜ

Liu Ling ha jól berúgott, egészen féktelen és felszabadult lett.
Volt hogy ruháit levetve, anyaszült meztelenül üldögélt otthon.
Ha így látták, és szóvá tették pőreségét, Ling így válaszolt: „Ég
és Föld szolgál tetőmül és oszlopomul, házam szobái ingem és
gatyám. Kedves uraim, hogy gondolják, hogy csak úgy betolakodnak
a nadrágomba?
SI SUO HSZIN JÜ

Jin Csung-kan mondotta: „Ha három napig nem olvashatom az »Út és Erény könyvé-t, úgy érzem,
nyelvem szinte merevgörcsben áll."
SI SUO HSZIN JÜ

Vang Fo nagyot sóhajtva mondotta: „Ha három napig nem ihatom, úgy érzem, lelkem megválik
testemtől."
SI SUO HSZIN JÜ

Sí Suo HSZIN Jü / Shi Shuo Xin Yu: Liu Ji-csing (403-444) gyűjteménye korabeli anekdotákból (Dobos László)