Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
tanuki
Rendszertanilag:
• kutyafélék (Canidae)
- tanuki (nyestkutya)• menyétfélék (Mustelidae)
- anaguma (borz)• mosómedvefélék (Procyonidae)
- araiguma (mosómedve)mudzsina: lehet tanuki (nyestkutya) vagy anaguma (borz) is
Kulturális szerepe szerint:
• csínytevő
• alakváltó
• nagyivó
• furfangos
• csaló
A tanuki (Nyctereutes
procyonoides), magyarul nyestkutya Japánban igen elterjedt kutyaféle (Canidae),
de Ázsia több mérsékelt övi erdőségében is találkozhatunk vele. Feje a mosómedvére
hasonlít. Róka méretű, de lábai rövidebbek, dús bundájának színe az okkersárgától
a feketéig változhat. A szemétől a torkáig fekete álarc húzódik, pofája fehér,
lába fekete, farka bozontos. Éjszakai ragadozó, főként apró rágcsálókkal, hallal,
bogyókkal és gyümölcsökkel táplálkozik. A szaporodási időszakban családi csoportokban
élnek, máskor magányos. Hangja vinnyogó, nem tud ugatni. Fogai igen aprók. A
nyestkutya az egyetlen olyan kutyaféle, amely téli álmot alszik.
A tanukit szőrméje miatt Kelet-Európába telepítették, ahonnan hamar szétterjedt
az egész kontinensen.
Fogságban is tenyésztik, fehér bundájú változatát házi kedvencként is tartják.
Sokszor találkozhatunk nyestkutyákkal japán szobrokon, festményeken. A tanuki a hengék egyik faját képezik a japán mitológiában, vagyis a rókákhoz hasonlóan, képesek tetszőleges alakot ölteni. Viszont, a rókákkal ellentétben (akik általában gyönyörű lányoknak álcázzák magukat), Főleg nagy pocakú, nőcsábász csavargók vagy kolduló szerzetesek alakját öltik magukra…
A mesebeli tanuki imádja a szakét, ezért az őt ábrázoló képeken gyakran egy korsót szorongat a mancsában. Az italért azonban sosem fizet, csak pénznek álcázott faleveleket ad a kocsmárosnak, s mire a trükkre fény derülne, a tanuki már árkon-bokron túl jár. Mielőtt átváltozik, a tanuki falevelet tesz a fejére.
Akutagava Rjúnoszuke: Az éneklő borz (Gergely Ágnes fordítása) - Mudzsina, 1917
Mindenkit
túlélnek?
http://divany.hu/Kedvencek/a-nyestkutya
Egy négylábú élőlény hódítja meg a Földet országról országra, mindig újabb és újabb terültet elfoglalva. Felbukkanása hamarosan várható, ugyanis idáig téli álmát aludta. A látszólag szimpatikus, vad emlőst Japánban szentként tisztelik.
Ő lenne a nyestkutya, a kutyafélék családjába tartozó kistermetű állat, amelyet elsősorban gyönyörű prémje miatt kedvelték meg a múlt század első harmadában Európában is. Ekkor telepítették be Szibériából, arra számítva, hogy a nagyobb populáció bőven ad megélhetést a prémvadászoknak. A vadászoknak minden okuk megvolt, hogy ezt hihessék, hiszen egy-egy pár nyestkutya egész hadseregnyi utódnak ad életet. Csakhogy a prémgyűjtőknek mégis csalatkozniuk kellett, ugyanis a melegebb időjárás miatt meglehetősen megfogyatkozott az állat szőre - így bundája értéktelenné vált. Talán ennek is köszönheti, hogy manapság nem a kihalófélben levő állatok listáján találkozunk nevével. Persze nem kizárólag ennek, hiszen a nyestkutya rendkívüli alkalmazkodó képességének, igénytelenségének, és szaporaságának és folyamatos vándorlásának köszönhető a faj ökológiai sikere.
Kimért, megfontolt
és lassú vágtázó
Ez a furcsa, rövidlábú zömök vademlős leginkább a házikutyához hasonlít, de
emlékeztet a borzra, sőt gyakorta összekeverik a mosómedvével is. Pofáját maszk
veszi körül, ami megejtően kedves ábrázatot kölcsönöz neki - nem véletlen, hogy
Japánban egyike lett a legkedveltebb mesehősöknek, rajzfilmfigurának. Tanuki,
a szent kutya, hiszen - a legenda szerint - bármilyen más állat képében képes
megjelenni, kedves és bátor állat.
Ez a mi kis hősünk kifejlett állapotában egyébként 12-15 kilót nyom, alapszíne
a sárgásszürke és a barna különféle árnyalatainak keveréke. Mozgása kimért,
óvatos, vágtája sokkal lassabb a rókáénál, gyakran áll meg szimatolni, kaparászni.
Érdekes, hogy a nyestkutya nem él családi falkában, ami a farkasok és a kutyafélék
közt is ritka. A fiatal utódok korán, már tíz-tizenegy hónapos korukban érettnek
számítanak utódok nemzéséhez. Szaporaságuknak és állandó vándor életmódjuknak
köszönhető, hogy lassan az egész bolygót elfoglalják. Már a jégkorszakban is
éltek elődeik a Földön, ám a korszak végével visszaszorultak az állandó tél
birodalmába. Innen indulva újból világhódító útjára.
A nagy túlélő
A nyestkutya túlélőnek számít abból a szempontból is, hogy bár erdei ragadozó
állat, de remekül elél a városi hulladékon is. Ugyanakkor nem kell attól tartani,
hogy a borzokhoz vagy mosómedvékhez hasonlóan letelepednének a városi környezetben,
mert elsősorban a tó-, és folyópartokat, valamint az egyéb vizes élőhelyeket
kedvelik. Látszólagos ártalmatlanságuk miatt megítélésük mégsem egységes, hiszen
a gazdálkodók nem rajonganak értük. A nyestkutya a természetben jól megél, kígyót-békát
fog, elhullott állatok tetemeit falja föl, olykor bogarakat és halakat is, sőt
partra vetett kagylóval is képes jóllakni. Az ember lakta területeken azonban
a hívatlan látogató beoson a tyúkólba egy csinosabb darabért is, máskor pedig
a földeken garázdálkodik, tejes kukoricát, szőlőt, dinnyét nassol.
Télen alszik,
egyébként képes halált tettetni
Ennek a kutyafélének az egyik legnagyobb ellensége az ember társául szegődött
vadászkutya, főleg a kistermetű kotorék ebek. De a fiatalabb példányait szívesen
fogyasztják farkasok, rókák, esetleg a vadászó madarak is. A kutyafélék közül
egyedül a nyestkutya képes tettetni a halált, így sokszor csak látszólag kerül
ki vesztesen ezekből a viaskodásokból. Ennyi ellenséggel akár veszélyeztetett
faj is lehetne, ám a nyestkutya-szaporulat akkora, hogy a nagyszámú veszély
ellenére is növekvő populációban él Európában is. Ennek a gyarmatosító útnak
egy mérhető állomása Finnország, ahol már 45 ezer példánya él. Az északi területek
elhullott vadjait szívesen fogyasztó nyestkutyáknak a másik ellensége a tél.
A gyakran mínusz húsz fok alatti hőmérséklethez épp ezért úgy alkalmazkodtak,
a kutyafélék közül egyedüliként téli álmot alszanak. A nyestkutya élete első
éveit vándorlással tölti, így újabb területeket fedez fel. Észak-Európából az
utóbbi évtizedekben délebbre merészkedett, így került el Szlovákiába, Csehországba,
Ausztriába és Magyarországra is. Hazánkban 1961-ben regisztrálták az első példányokat,
s azóta nincs olyan megye, ahonnan legalább egy alkalommal ne jelezték volna
jelenlétét. Az utóbbi években Hajóson, a Hortobágyon, a Fertő-tónál látták egy-egy
példányát.
