Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Szibéria

oroszul SZIBIR, Ázsia teljes északi felét magába foglaló, földrésznyi terület Oroszország keleti, ill. Kazahsztán északi részén. Nyugaton az Urál hegységtől keleten a Csendes-óceánig terjed; északi határát a Jeges-tenger, a délit pedig a Kazahsztán közepén húzódó Kazah-hátság, valamint a kínai és a mongóliai határ jelöli ki.

A délnyugati peremvidék kivételével teljes terjedelmével Oroszország (ill. benne az Oroszországhoz tartozó Jakutföld, Burjátföld és Tuva autonóm köztársaságok) területére esik. Az oroszok az Urál keleti előterét, a csendes-óceáni partvidéket és a kazahsztáni régiót nem tekintik Szibéria részének. A tágabb értelemben vett Szibéria területe 13 488 500 km2, míg a szűkebb (orosz értelmezés szerinti) nagyrégióé 6 550 000 km2, amelyen két gazdasági körzet, Kelet-, ill. Nyugat-Szibéria helyezkedik el.

Szibériát négy nagy kiterjedésű földrajzi táj alkotja. Nyugaton, az Uráltól keletre fekszik a hatalmas Nyugat-szibériai-alföld, amelynek vizeit az Ob és a Jenyiszej folyam vezeti le; itt minimálisak a magasságkülönbségek, és hatalmas területeket foglalnak el a mocsarak. A Jenyiszejtől keletre helyezkedik el Közép-Szibéria nagy síkvidékekkel és a Közép-szibériai-fennsíkkal. Utóbbit - kelet felé haladva - a Léna folyam medencéje választja el a hegyláncok, a magasra emelkedő röghegységek és az általuk közbezárt medencék bonyolult rendszerétől; ez Szibéria északkeleti része (az orosz Távol-Kelet). A négy régió közül legkisebb a Bajkál vidéke, közepén a Bajkál-tóval.

Szibériát igen hosszú és kemény, de csaknem csapadékmentes telek jellemzik; Jakutföldön mértek már -68 °C-os hőmérsékletet is. A Léna-medence felé haladva válik egyre zordabbá az éghajlat, egyidejűleg csökken a csapadék mennyisége is. A növényzeti övek kelet-nyugati irányban egész Szibérián át húzódva követik egymást: az északi tundrát délebbre a legnagyobb területet elfoglaló tajga (erdeifenyő, szibériai cédrus, nyírfa és madárberkenye alkotta mocsaras erdőség) váltja fel, a sztyepp pedig Szibéria délnyugati részére és a déli területek hegyközi medencéire jellemző.

Szibéria földje óriási mennyiségű ásványi nyersanyagot rejt; ezek közül is kiemelkednek szén-, kőolaj-, földgáz-, gyémánt-, vasérc- és aranykészletei.

A XX. század második felében mind a bányászat, mind a feldolgozóipar gyors fejlődésen ment keresztül, így ma az acél, az alumínium és a gépek számítanak a legfontosabb termékeknek. A mezőgazdaság a legdélibb vidékekre korlátozódik; búzából, rozsból, zabból és napraforgóból terem a legtöbb.

Mindmáig nyitott kérdés, hogy Szibéria Európából, vagy Közép-, esetleg Kelet-Ázsiából népesült-e be. A kőkori jelenlét sok bizonyítékára bukkantak a déli területein, amely a bronzkor után különböző birodalmak, államalakulatok része lett: Kr. e. 1000 körültől kínai, majd (a Kr. e. III. században) türk-mongol fennhatóság alá került. Dél-Szibéria a nagy mongol birodalom, ill. annak több részre szakadása után az Arany Horda részét alkotta egészen a XV. század közepéig.

A XVI. század végén a Szibériában különböző nyelvcsoportokba tartozó nyelveket beszélő népek - köztük a türk nyelvű jakutok, a szibériai tatárok, az evenkik és az evenek (mandzsu-tunguz nyelvcsalád), a hantik és a manysik (finnugor nyelvcsalád), valamint a burjátok (mongol nyelvcsalád) - vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak vagy pásztorkodtak: rénszarvast tenyésztettek, a legnépesebb csoportot alkotó jakutok kivételével, akik szarvasmarhát és lovat tartottak.

Az orosz térhódítás 1581-ben kezdődött, amikor a kozákok Jermak hetman vezetésével megdöntötték a (névadóvá lett) kis Szibir kánságot. A XVI. század végén és a XVII. században orosz prémvadászok és -kereskedők, valamint kozák felfedezők szállták meg Szibériát, egészen a Bering-tengerig. A stratégiai fontosságú helyeken erődöket emeltek; így jött létre többek között Tyumeny (1585), Tomszk (1604), Krasznojarszk (1628) és Irkutszk (1652). A XVII. század elejétől a XVIII. század közepéig Szibéria fokozatosan orosz fennhatóság alá került, bár az 1689-ben Kínával kötött nyercsinszki szerződés az Amur-völgyi terjeszkedésnek egészen az 1860-as évekig gátat vetett. Az orosz hódítás az őslakosokra kétféle hatást gyakorolt: míg a kisebb és primitívebb népek szenvedtek a kizsákmányolástól és a behurcolt betegségektől, a nagyobbak (pl. a jakutok és a burjátok) jobban alkalmazkodtak, és a gyarmatosításból még anyagi hasznot is húztak. Az oroszok nem avatkoztak be belső ügyeikbe, életmódjukat változatlan formában folytathatták; az őslakók nagy része később névlegesen keresztény lett.

Kezdetben az oroszok adót szedtek, amelyet az északi népek prém formájában róttak le ugyanúgy, mint korábban a mongoloknak. Később orosz mezőgazdasági telepesek érkeztek, és a közigazgatásban dolgozó orosz tisztviselők élelmezéséről már ők gondoskodtak. A prémvadászat hanyatlásával a XVIII. században az ezüst és más fémek bányászata lett az első számú gazdasági tevékenység.

Bár Szibéria a köztörvényes bűnözők és a politikai elítéltek száműzetésének helyeként, valamint a kényszermunka (katorga) központjaként vált ismertté, a mezőgazdasági telepesek és szökött jobbágyok alkotta orosz népesség száma viszonylag jelentéktelen volt a transzszibériai vasút megépítése (1891-1905) előtt. A népesség nagyarányú beáramlása ezután indult meg.

Modern mezőgazdasági módszerek alkalmazásával a XX. század közepén Szibéria déli részén meghonosították a gabonatermesztést és a tejgazdálkodást, számos helyen pedig szénbányákat nyitottak. Az orosz polgárháború idején (1917-20) Szibéria túlnyomórészt az Alekszandr Kolcsak tábornok vezette antibolsevik kormány fennhatósága alatt állt, a terület azonban 1922-re gyakorlatilag az új szovjet állam része lett.

Az első szovjet ötéves terv (1928-32) beindulásával nagy iparfejlesztést hajtottak végre szénbányászati, valamint vas- és acélipari kombinátok létrehozásával a kuznyecki szénmedencében és a transzszibériai vasút mentén, nem kis részben kényszermunka alkalmazásával. Szibériában az 1930-as években munkatáborok sokaságát hozták létre, közülük a legfontosabbak az északkeleti vidéken és a Jenyiszej alsó folyása mentén létesültek; az itteni rabokat elsősorban bányákban dolgoztatták. A II. világháborúban, miután az ipari üzemek többségét idemenekítették a Szovjetunió nyugati területeiről, Nyugat-Szibéria (az Urál-vidékkel együtt) több éven keresztül a szovjet háborús ipargazdaság legfontosabb területe lett. Ugyanakkor a mezőgazdaság erősen megszenvedte az 1930 és 1933 közötti kollektivizációt, és elhanyagolt ágazatnak számított a szűzföldek feltörését célzó - és Szibéria délnyugati részén, valamint Észak-Kazahsztánban nagy földterületeket művelésbe állító - kampányig (1954-56).

Az 1950-es évek végén és az 1960-as években újabb iparfejlesztésre került sor. Megkezdődött a nyugat-szibériai kőolaj- és földgáz-lelőhelyek kitermelése, a Jenyiszejen, az Angarán és az Obon pedig hatalmas vízi erőműveket létesítettek. Az új mezők és az Urál között olaj- és gázvezetékek hálózata épült ki, és új iparágak (alumíniumkohászat és fémipar, valamint cellulóz- és papíripar) jelentek meg. A BAM (Bajkál-Amuri vasútvonal) építése a Léna menti Uszty-Kut és az Amur melletti Komszomolszk-na-Amure között - 3200 km hosszúságban - 1980-ra fejeződött be.

Az iparosítás ellenére a XX. század végén nagyarányú elvándorlás kezdődött Szibériából, a népesség növekedése pedig alacsony, ami elsősorban a rendkívül mostoha éghajlati viszonyokkal magyarázható. A terület továbbra is gyéren lakott, a népesség a nyugati és déli vidékeken összpontosul; több mint a fele városokban él, és nemzetiségét tekintve túlnyomó része orosz. A legnagyobb városok Novoszibirszk, Omszk és Krasznojarszk.


Csehov, A. P.: Szibéria
Dalos György: Szahalin – Csehov szigete
Diószegi Vilmos: Samanizmus
Diószegi Vilmos: Sámánok nyomában Szibéria földjén
Gazda József: Emlékek Ázsiája

Verne, Jules: Sztrogof Mihály

Arszenyev, V. K.: Derszu Uzala
Gulag
Ritheu, Jurij: Amikor a bálnák elmennek

 

Kínaiak térnyerése Szibériában
HVG, 2007. május 23.

Csökkenő orosz népesség, és növekvő kínai bevándorlás: e két, megállíthatatlannak tűnő trend az előrejelzések szerint hosszú távon Szibéria teljes átalakuláshoz vezethet.

Elindult első útjára május elején az Arany Sas, a transz-szibériai expressz luxusváltozata, amely két hét alatt teszi meg a hagyományos gyorsvonattal fele annyi ideig tartó, 10 ezer kilométeres utat Moszkvától Vlagyivosztokig. Igaz, fényűző körülmények között: a fülkékben zuhanyozó, fűtött padló, plazmatévé és internet-kapcsolat, a szerelvényen fodrászszalon, orvosi rendelő, és két étkezőkocsi – természetesen friss tokhallal, pezsgővel és kaviárral. A főként nyugat-európai utasok a borsos, fejenként 16-19 ezer dolláros ár ellenére már november végéig megváltották a jegyeket az összes járatra. Az üzemeltető orosz állami vasúttársaság a téli hónapoktól mind több fizetőképes orosz utasra is számít. A luxusvonat a tervek szerint később a Közép-Ázsiát átszelő selyemúton át – a bajkonuri űrközpontot érintve – Moszkva és Peking között is közlekedik majd.

A szupervonat utasai – miközben fülkéjük ablakából a tájban gyönyörködnek – aligha élik át Oroszország és Kína Szibériával kapcsolatos konfliktusát. Míg az ásványi kincsekben gazdag Szibériában egyre csökken az amúgy is gyér – túlnyomórészt orosz városlakó – népesség, a 3645 kilométeres, nem túl szigorúan őrzött közös határ másik oldaláról mind több vendégmunkás és illegális bevándorló települ át. A Szibériában élő kínaiak számát az 1989-as néhány ezerrel szemben ma már több mint 3,2 millióra becsülik. Egyébként éppen a transz-szibériai vasútvonal 1891–1916 közti kiépítése nyomán indult meg a korábban jobbára csak prémvadászatra, illetve fegyenctelepnek használt terület benépesülése orosz telepesekkel, illetve szökött jobbágyokkal (Szibéria lakosságának túlnyomó része ma is e déli, a vasút mentén elterülő sávban él).

A népességfogyást Vlagyimir Putyin orosz államfő többször is Oroszország második világháború óta ért legnagyobb kihívásának nevezte. A számokból a fogyás gyorsulása is kiolvasható: a Szovjetunió 16 évvel ezelőtti felbomlásakor csaknem 150 milliós Oroszország népessége ma még meghaladja a 141 milliót, de a demográfusok szerint 8 év múlva, 2015-ben csak 131 millió lesz. A trend a Szibériában élő mintegy 25 millió oroszra is érvényes, akik közül ráadásul mind többen vándorolnak el, elsősorban Oroszország európai részére. A helyükbe pedig naponta érkeznek kínaiak.

A kínaiak térnyerését nem mindenki nézi jó szemmel Szibériában. A Mosnews internetes hírportál nemrég arról számolt be, hogy a Nemzeti Bolsevik Párt nevű szélsőbaloldali formáció aktivistái a szövetségi bevándorlási hivatal irkutszki irodájához láncolták magukat, azt skandálva: „Oroszország nem Chinatown! Vessünk véget a kínai terjeszkedésnek!". Május elején pedig rosszallást váltott ki Szibéria legnagyobb autonóm köztársaságában, Jakutföldön, hogy a Transznyeft társaság a Kelet-Szibériából a Csendes-óceánig vezető, 4 ezer kilométeres – felerészben a szibériai–kínai határ mentén húzódó –olajvezeték építésére 1200 kínai munkást vett fel, miközben a jakutok között csaknem 10 százalékos a munkanélküliség. Az elégedetlenkedők leszerelésére a Transznyeft végül kötelezte magát 200 helyi lakos alkalmazására.

A kínaiak tömeges bevándorlása Szibériába megállíthatatlan folyamat, ám nem feltétlenül káros – foglalt állást az angol nyelvű Pravda, azt javasolva, hogy amerikai mintára kötelezzék a kínai bevándorlókat nyelvi és állampolgári vizsgára. A Szibéria jövőjét hosszú távon elemzők pedig azt fontolgatják: tehet-e Oroszország bármit is, s ha igen, mit annak érdekében, hogy ne veszítse el teljesen Szibériát. Egy, az interneten körözött, Kínát 2100-ban ábrázoló térképen Kína nyugati határa az Urál hegységnél húzódik.

A folyamat megállítására Oroszország nem sokat tehet – véli R. James Ferguson, amerikai politikai elemző, aki egy tavalyi előadásában arra emlékeztetett: Kína, bár képes lenne rá, aligha akarja fegyverrel vagy pénzzel megszerezni Szibériát, amely hosszú távon úgyis az ölébe hullik. Ferguson szerint Szibéria várhatóan függetlenné válik. Erre a helyi oroszok is fogékonyak, akik mindig is ellenzékibbek voltak a nyugati országrészben élő polgártársaiknál. A 19. század elején még csak évente kétezer, a század végén már évi 19 ezer másként gondolkodót száműztek Szibériába. A száműzöttek száma a 19. század folyamán meghaladta az egymilliót. A szovjet érában a számok ennél is lényegesen nagyobbak voltak. A szibériaiak nem egyszer próbáltak függetlenedni Moszkvától, a forradalom idején például két független szibériai köztársaságot is kikiáltottak – az egyiket a vörösök, a másikat a fehérek verték le.

Értelmiségiek és politikai száműzöttek jóval korábban, már a jobbágyfelszabadítás után három évvel, 1864-ben létrehozták az Oblasztynyicsesztvót, azt a szibériai regionális mozgalmat, amely egyenesen egy Szibériai Egyesült Államokról szőtt terveket – sőt, Szibériai és Amerikai Egyesült Államokról, mivel II. Sándor cár Alaszkát csak három évvel később adta el az USA-nak. A Bajkál tónál fogva tartott lengyel száműzöttek fegyveres felkelést is kirobbantottak, ám a függetlenségből semmi sem lett. Ha Szibéria a jövőben függetlenné válna – mely gondolat Irkutszkban, Noviszibirszkben, Tomszkban vagy Vlagyivosztokban korántsem népszerűtlen – a világ legnagyobb területű országa jönne létre, a szárazföldek 10 százalékával, ám igen gyér, 30 millió alatti lakossággal. S mivel a demográfiai trend szerint a kínaiak rövid idő alatt többségbe kerülhetnek, egy független Szibéria minden bizonnyal Kína-barát ország lenne.

Így aztán egyesek arra a következtetésre jutnak – így például az interneten Final Historian, azaz Utolsó történész néven publikáló külpolitikai elemző –, hogy Oroszország akkor járna a legjobban, ha gyorsan eladná Szibéria keleti részét (Szibéria uráli és észak-kazah területeit különben csak Nyugaton számítják Szibériához, Oroszországban nem). Mégpedig, ahogy Alaszkával tette 1867-ben: az USA-nak kellene jó pénzért eladnia. Így az orosz–kínai probléma amerikai–kínai konfliktussá válna, a sokmilliárd dolláros bevételből pedig Oroszország modernizálhatná megmaradt területeit.

Mindez persze csak spekuláció. A realitás egyelőre az, hogy nyersanyagkincsein túl Szibéria – amely a cári birodalomban és a Szovjetunióban a világ legnagyobb fegyenctelepe volt – ma ismét jó szolgálatot tesz Moszkva számára azzal, hogy oda száműzheti mindazokat, akik kényelmetlenek a számára, mint például Vlagyimir Hodorkovszkijt. A Kremllel összeakaszkodott, meg nem fizetett adótartozásai miatt kilencéves börtönbüntetéséből egyet már letöltött Mihail Hodorkovszkij egykori olajmágnás a fegyenctelepből félmilliós várossá duzzadt Csita melletti Krasznokamenszkben – ügyvédeitől származó sajtóértesülések szerint bölcsészdoktori értekezést készül írni. A téma: Szibéria észrevétlen kínai gyarmatosítása.

Gerlóczy Ferenc