Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

szeppuku

(japán: „önkibelezés”), más néven HARAKIRI („hasfelmetszés”), a feudális Japán szamurájai (harcos osztálya) számára az egyetlen méltóságteljes öngyilkossági forma. A külföldiek körében elterjedt harakiri helyett a japánok inkább a fordított sorrendben ugyanabból a két kínai írásjegyből képzett, „szeppuku” olvasatú kifejezést használják.

A műveletet szabályszerűen a következő módon hajtották végre: a rövid szamurájkardot a has bal oldalán bedöfve jobb oldalig húzódó metszést végeztek, majd a pengét felfelé fordítva továbbhúzták. Példamutatóan járt el az, aki ezután még a mellkas alatt bedöfve az első vágást keresztező metszést is végzett lefelé, majd végül elvágta a saját torkát. Minthogy a szeppuku rendkívül fájdalmas és lassú halálmódnak számított, a bátorság, az önfegyelem és a szamuráj-eltökéltség, valamint a becsületes elkötelezettség megfellebbezhetetlen bizonyítékának tartották.

Két fajtája létezett: az önkéntes és a kötelező. Az önkéntes szeppuku a XII. századi háborúskodások idején terjedt el a csatában legyőzött harcosok körében, akik az öngyilkosságnak ezzel a módjával próbálták elkerülni a fogságba esés szégyenét. Némely esetben a szamuráj azért hajtott végre szeppukut, hogy kövesse hűbérurát a halálba, így bizonyítva hűségét; hogy tiltakozzék feljebbvalója vagy a kormányzat valamely lépése ellen; vagy hogy vezekeljen kötelességének elmulasztásáért. Az önkéntes szeppuku a modern Japánban is előfordul (pl. így végzett magával Mishima Yukio író, tiltakozásul az akkori politika ellen).

A kötelező szeppuku a szamurájokra kiszabott halálbüntetés volt, amely megóvta őket a hóhér általi lefejezés szégyenétől. Ez a XV. századtól eltörléséig, 1873-ig uralkodó gyakorlatnak számított. Nagy fontosságot tulajdonítottak a szertartásos előírások pontos betartásának. A szertartást rendszerint az ítélkező hatóság által kiküldött tanú (kenshi) jelenlétében végezték el. Az elítélt két tatamin ült, mögötte helyezkedett el kivont karddal a segédje (kaishakunin), aki rendszerint barát vagy családtag volt. Előtte egy kis asztalkán rövid kardot helyeztek el. Mihelyt az elítélt hasba szúrta magát, a segéd azonnal lecsapta a fejét. Elterjedt gyakorlat volt, hogy a segéd abban a pillanatban lecsapta az elítélt fejét, amint az a kardért nyúlt, ezzel a gesztussal jelképezve a szeppuku általi halált.