Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Szaladin (Ajjúbida-dinasztia)
Szaladin,
teljes nevén SZALÁH AD-DÍN JÚSZUF IBN AJJÚB, más néven AL-MALIK AN-NÁSZIR I. SZALÁH
AD-DÍN JÚSZUF (szül. 1137-38. Takrít, Mezopotámia [ma Irak] - megh. 1193. márc.
4. Damaszkusz, Szíria), Egyiptom, Szíria, Jemen és Palesztina muszlim uralkodója,
az Ajjúbida-dinasztia alapítója, a leghíresebb muszlim hős. Nyolcvannyolc évig
tartó keresztes uralom után visszahódította Jeruzsálemet (1187. okt. 2.). A keresztények
nagy ellentámadását, a harmadik keresztes hadjáratot zseniális hadvezetői képességgel
holtpontra juttatta.
Előkelő kurd család sarja volt. Születésének éjszakáján
apja, Nadzsm ad-Dín Ajjúb egybegyűjtötte az egész családot, és átköltözött Aleppóba,
ahol Imád ad-Dín Zangí ibn Akszunkur, Észak-Szíria nagy hatalmú török kormányzója
fogadta szolgálatába. Szaladin Baalbekben és Damaszkuszban nőtt föl, s minden
jel szerint sokkal inkább a vallási tanulmányok kötötték le, mint a katonai kiképzés.
Fiatalon
csatlakozott nagybátyja, Aszad ad-ín Sírkúh kíséretéhez, aki az új emírnek, Zangí
fiának és utódának, Nureddinnek volt egyik fő hadvezére. Három hadjáratot vezetett
Egyiptomba: meg akarta akadályozni, hogy az országot elfoglalják az első keresztes
hadjárat folyamán alapított nyugati keresztény (frank) államok uralkodói. A három
hadjárat során bonyolult, háromoldalú küzdelem alakult ki I. Amalrik (Jeruzsálem
frank királya), Sávar (az egyiptomi Fátimida-kalifa befolyásos nagyvezírje) és
Sírkúh között. Miután Sírkúh meghalt, Szaladin elrendelte Sávar kivégzését, s
ezzel 1169-ben - 31 évesen - ő lett az Egyiptomban állomásozó szíriai csapatok
vezetője és a Fátimida-kalifátus nagyvezírje. Viszonylag gyors hatalomra jutását
nemcsak kurd nemzetségének összetartása magyarázza, hanem egyre inkább megmutatkozó
tehetsége is. Egyiptomi nagyvezírként fölvette a király (malik) címet, bár többnyire
szultánként emlegették.
Helyzetét tovább erősítette, hogy 1171-ben felszámolta
a gyönge és népszerűtlen síita Fátimida-kalifátust, bejelentette, hogy Egyiptom
visszatér az iszlám szunnita irányzatához, és az ország kizárólagos uralkodója
lett. Bár elméletileg még egy ideig Nureddin vazallusa maradt, ez az alávetettség
a szíriai emír halálával, 1174-ben véget ért. Termékeny egyiptomi birtokainak
jövedelmére támaszkodva kis létszámú, de roppant fegyelmezett sereg élén hamarosan
benyomult Szíriába, hogy az elhunyt uralkodó kiskorú fiának nevében régensként
lépjen föl. Rövidesen azonban lemondott ezen igényéről, s 1174-től 1186-ig minden
igyekezetével azon volt, hogy Szíria, Észak-Mezopotámia, Palesztina és Egyiptom
egész muszlim területét a saját zászlaja alatt egyesítse. Ezt a célt végül ügyes
diplomáciával, s ha kellett, katonai erejének gyors és határozott bevetésével
sikerült is elérnie. Egyre inkább úgy tekintették rá, mint nagylelkű és erényes,
ám megingathatatlan uralkodóra, akitől távol áll a színlelés, a kicsapongás és
a kegyetlenség. A keresztesekkel szembeni rivalizálás után célratörő magatartása
a muszlim oldal katonai és lelki újjáéledéséhez vezetett.
Minden
tettét a dzsihád (szent háború) eszméje motiválta. Politikájának fontos részét
alkotta az a meggyőződés, hogy segítenie kell az iszlám vallási intézmények erősödését
és terjedését. Jó viszonyt ápolt a vallástudósokkal és prédikátorokkal, főiskolákat
és mecseteket alapított, és megbízásokat adott vallási kérdésekről, főleg a dzsihád
ideológiájáról szóló művek megírására. Az erkölcsi megújulás révén megkísérelte
föltámasztani azt a szellemet, amelytől hajtva az iszlám első nemzedékei meghódították
a fél világot.
Szaladinnak sikerült a katonai erőegyensúlyt is a saját javára
elmozdítania - sokkal inkább a fegyelmezetlen seregek egyesítésével és fegyelemre
szoktatásával, semmint új vagy továbbfejlesztett hadászati és harcászati módszerek
alkalmazásával. Amikor 1187-ben végre teljes haderejét bevethette a keresztes
királyságok ellen, seregei egyenrangú ellenfélnek bizonyultak. 1187. július 4-én
kitűnő helyzetfelismeréssel, az ellenség elképesztő taktikai befolyását kihasználva
csapdába ejtette, és egy csapással szétzúzta a keresztesek kimerült és szomjúságtól
gyötört seregét Hattínnál, az észak-palesztinai Tiberias közelében. A keresztesek
olyan súlyos veszteségeket szenvedtek ebben az egyetlen csatában, hogy a muszlimok
azonnal le tudták rohanni szinte az egész Jeruzsálemi Királyságot. Akkó, Toron,
Bejrút, Szidón, Názáret, Kaiszareia, Nábulusz, Jaffa és Askelon keresztes erődjei
három hónapon belül mind elestek. 1187. október 2-án a muszlimok és keresztények
számára egyaránt szent Jeruzsálem megnyitotta kapuit Szaladin seregei előtt, s
ezzel lezárult a város 88 évig tartó frank megszállása. A keresztes hódítás idején
elkövetett barbár mészárlással szöges ellentétben a visszafoglalás után Szaladin
és katonái civilizáltan és türelmesen bántak a város lakóival.
Váratlan
sikerét - 1189-re mindössze három város maradt keresztes kézen - némiképp csorbította,
hogy nem tudta elfoglalni Türoszt, ezt a szinte bevehetetlen tengerparti erődöt,
ahol összegyűltek a csaták szerteszaladt keresztény túlélői. Ez a város lett később
a keresztes ellentámadás kiindulópontja. Szaladin minden valószínűség szerint
nem számított arra, hogy Európa milyen súlyos csapásként éli meg Jeruzsálem elvesztését,
s hogy a válasz egy újabb keresztes hadjárat elindítása lesz. Az új háborúban
három európai ország királya szintén részt vett. A keresztény katonai vállalkozás
kivételes nagyságrendje és a kortársakra tett lélektani hatása szintén hozzájárult
ahhoz, hogy Szaladin mint nemes és lovagias ellenfél maradjon meg a Nyugat történelmi
emlékezetében.
A hadjárat hosszú és kimerítő volt, s a ragyogó képességű, bár
gyakran indulatos és meggondolatlan angol király, I. (Oroszlánszívű) Richárd kitartása
ellenére is majdnem teljesen sikertelennek bizonyult. Éppen ebben rejlik Szaladin
legnagyobb - gyakran el nem ismert - eredménye. Fáradt és vonakodó, egy-egy évben
csak korlátozott időre bevethető feudális seregeivel is képes volt arra, hogy
föltartóztassák a keresztény világ legnagyobb bajnokait. A kereszteseknek lényegében
csak egy sebezhető hídfőállása maradt a levantei partvidéken, s amikor Richárd
1192 októberében elhagyta a Közel-Keletet, a harc eldőlt.
Szaladin visszatért
fővárosába, s hamarosan meghalt. Miközben rokonai máris marakodtak a birodalom
egyes darabjaiért, barátai azzal szembesültek, hogy az iszlám világ leghatalmasabb
és legbőkezűbb uralkodója nem hagyott maga után elég pénzt még a saját temetésére
sem. Családja - Ajjúbida-dinasztia néven - megtartotta az Egyiptom és a környező
vidékek fölötti uralmat.
A dinasztia uralmának a mamlúkok vetettek véget 1250-ben.
