Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Szaladin (Ajjúbida-dinasztia)

Szaladin, teljes nevén SZALÁH AD-DÍN JÚSZUF IBN AJJÚB, más néven AL-MALIK AN-NÁSZIR I. SZALÁH AD-DÍN JÚSZUF (szül. 1137-38. Takrít, Mezopotámia [ma Irak] - megh. 1193. márc. 4. Damaszkusz, Szíria), Egyiptom, Szíria, Jemen és Palesztina muszlim uralkodója, az Ajjúbida-dinasztia alapítója, a leghíresebb muszlim hős. Nyolcvannyolc évig tartó keresztes uralom után visszahódította Jeruzsálemet (1187. okt. 2.). A keresztények nagy ellentámadását, a harmadik keresztes hadjáratot zseniális hadvezetői képességgel holtpontra juttatta.
Előkelő kurd család sarja volt. Születésének éjszakáján apja, Nadzsm ad-Dín Ajjúb egybegyűjtötte az egész családot, és átköltözött Aleppóba, ahol Imád ad-Dín Zangí ibn Akszunkur, Észak-Szíria nagy hatalmú török kormányzója fogadta szolgálatába. Szaladin Baalbekben és Damaszkuszban nőtt föl, s minden jel szerint sokkal inkább a vallási tanulmányok kötötték le, mint a katonai kiképzés.
Fiatalon csatlakozott nagybátyja, Aszad ad-ín Sírkúh kíséretéhez, aki az új emírnek, Zangí fiának és utódának, Nureddinnek volt egyik fő hadvezére. Három hadjáratot vezetett Egyiptomba: meg akarta akadályozni, hogy az országot elfoglalják az első keresztes hadjárat folyamán alapított nyugati keresztény (frank) államok uralkodói. A három hadjárat során bonyolult, háromoldalú küzdelem alakult ki I. Amalrik (Jeruzsálem frank királya), Sávar (az egyiptomi Fátimida-kalifa befolyásos nagyvezírje) és Sírkúh között. Miután Sírkúh meghalt, Szaladin elrendelte Sávar kivégzését, s ezzel 1169-ben - 31 évesen - ő lett az Egyiptomban állomásozó szíriai csapatok vezetője és a Fátimida-kalifátus nagyvezírje. Viszonylag gyors hatalomra jutását nemcsak kurd nemzetségének összetartása magyarázza, hanem egyre inkább megmutatkozó tehetsége is. Egyiptomi nagyvezírként fölvette a király (malik) címet, bár többnyire szultánként emlegették.
Helyzetét tovább erősítette, hogy 1171-ben felszámolta a gyönge és népszerűtlen síita Fátimida-kalifátust, bejelentette, hogy Egyiptom visszatér az iszlám szunnita irányzatához, és az ország kizárólagos uralkodója lett. Bár elméletileg még egy ideig Nureddin vazallusa maradt, ez az alávetettség a szíriai emír halálával, 1174-ben véget ért. Termékeny egyiptomi birtokainak jövedelmére támaszkodva kis létszámú, de roppant fegyelmezett sereg élén hamarosan benyomult Szíriába, hogy az elhunyt uralkodó kiskorú fiának nevében régensként lépjen föl. Rövidesen azonban lemondott ezen igényéről, s 1174-től 1186-ig minden igyekezetével azon volt, hogy Szíria, Észak-Mezopotámia, Palesztina és Egyiptom egész muszlim területét a saját zászlaja alatt egyesítse. Ezt a célt végül ügyes diplomáciával, s ha kellett, katonai erejének gyors és határozott bevetésével sikerült is elérnie. Egyre inkább úgy tekintették rá, mint nagylelkű és erényes, ám megingathatatlan uralkodóra, akitől távol áll a színlelés, a kicsapongás és a kegyetlenség. A keresztesekkel szembeni rivalizálás után célratörő magatartása a muszlim oldal katonai és lelki újjáéledéséhez vezetett.

Minden tettét a dzsihád (szent háború) eszméje motiválta. Politikájának fontos részét alkotta az a meggyőződés, hogy segítenie kell az iszlám vallási intézmények erősödését és terjedését. Jó viszonyt ápolt a vallástudósokkal és prédikátorokkal, főiskolákat és mecseteket alapított, és megbízásokat adott vallási kérdésekről, főleg a dzsihád ideológiájáról szóló művek megírására. Az erkölcsi megújulás révén megkísérelte föltámasztani azt a szellemet, amelytől hajtva az iszlám első nemzedékei meghódították a fél világot.
Szaladinnak sikerült a katonai erőegyensúlyt is a saját javára elmozdítania - sokkal inkább a fegyelmezetlen seregek egyesítésével és fegyelemre szoktatásával, semmint új vagy továbbfejlesztett hadászati és harcászati módszerek alkalmazásával. Amikor 1187-ben végre teljes haderejét bevethette a keresztes királyságok ellen, seregei egyenrangú ellenfélnek bizonyultak. 1187. július 4-én kitűnő helyzetfelismeréssel, az ellenség elképesztő taktikai befolyását kihasználva csapdába ejtette, és egy csapással szétzúzta a keresztesek kimerült és szomjúságtól gyötört seregét Hattínnál, az észak-palesztinai Tiberias közelében. A keresztesek olyan súlyos veszteségeket szenvedtek ebben az egyetlen csatában, hogy a muszlimok azonnal le tudták rohanni szinte az egész Jeruzsálemi Királyságot. Akkó, Toron, Bejrút, Szidón, Názáret, Kaiszareia, Nábulusz, Jaffa és Askelon keresztes erődjei három hónapon belül mind elestek. 1187. október 2-án a muszlimok és keresztények számára egyaránt szent Jeruzsálem megnyitotta kapuit Szaladin seregei előtt, s ezzel lezárult a város 88 évig tartó frank megszállása. A keresztes hódítás idején elkövetett barbár mészárlással szöges ellentétben a visszafoglalás után Szaladin és katonái civilizáltan és türelmesen bántak a város lakóival.

Váratlan sikerét - 1189-re mindössze három város maradt keresztes kézen - némiképp csorbította, hogy nem tudta elfoglalni Türoszt, ezt a szinte bevehetetlen tengerparti erődöt, ahol összegyűltek a csaták szerteszaladt keresztény túlélői. Ez a város lett később a keresztes ellentámadás kiindulópontja. Szaladin minden valószínűség szerint nem számított arra, hogy Európa milyen súlyos csapásként éli meg Jeruzsálem elvesztését, s hogy a válasz egy újabb keresztes hadjárat elindítása lesz. Az új háborúban három európai ország királya szintén részt vett. A keresztény katonai vállalkozás kivételes nagyságrendje és a kortársakra tett lélektani hatása szintén hozzájárult ahhoz, hogy Szaladin mint nemes és lovagias ellenfél maradjon meg a Nyugat történelmi emlékezetében.
A hadjárat hosszú és kimerítő volt, s a ragyogó képességű, bár gyakran indulatos és meggondolatlan angol király, I. (Oroszlánszívű) Richárd kitartása ellenére is majdnem teljesen sikertelennek bizonyult. Éppen ebben rejlik Szaladin legnagyobb - gyakran el nem ismert - eredménye. Fáradt és vonakodó, egy-egy évben csak korlátozott időre bevethető feudális seregeivel is képes volt arra, hogy föltartóztassák a keresztény világ legnagyobb bajnokait. A kereszteseknek lényegében csak egy sebezhető hídfőállása maradt a levantei partvidéken, s amikor Richárd 1192 októberében elhagyta a Közel-Keletet, a harc eldőlt.
Szaladin visszatért fővárosába, s hamarosan meghalt. Miközben rokonai máris marakodtak a birodalom egyes darabjaiért, barátai azzal szembesültek, hogy az iszlám világ leghatalmasabb és legbőkezűbb uralkodója nem hagyott maga után elég pénzt még a saját temetésére sem. Családja - Ajjúbida-dinasztia néven - megtartotta az Egyiptom és a környező vidékek fölötti uralmat.
A dinasztia uralmának a mamlúkok vetettek véget 1250-ben.