Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Szaíd ibn Szultán

Szaíd ibn Szultán, teljes nevén SZAÍD IBN SZULTÁN IBN AHMAD IBN SZAÍD AL-BÚSZAÍDÍ, más néven SZAÍD IMÁM vagy SZAJJID SZAÍD (szül. 1791. Omán - megh. 1856. okt. 19. Az Indiai-óceánon), Maszkat, Omán és Zanzibár uralkodója 1806-tól; Zanzibárt egész Kelet-Afrika első számú hatalmává és az Indiai-óceán nyugati felének kereskedelmi központjává tette.
Apját már 1804-ben követte a trónon - testvérével, Szalímmal közösen -, de unokatestvérük, Badr elbitorolta a hatalmat. 1806-ban Szaíd meggyilkolta Badrot, és gyakorlatilag egyeduralkodó lett, bár a jelentéktelen Szalím 1821-ben bekövetkezett haláláig névlegesen társuralkodó maradt. Noha az európaiak gyakran imámnak vagy szultánnak nevezték, maga Szaíd a "szajjid" uralkodói titulust használta. Sohasem választották meg az imám tisztán vallási jellegű posztjára, amelyet pedig valamennyi elődje betöltött.
Uralkodásának korai szakaszát megnehezítették a családi és törzsi viszályok, az Indiai-óceán térségében folyó brit-francia vetélkedés, a puritán muzulmán vahhábita mozgalom arábiai terjeszkedése és a kavászim (öböl-vidéki) kalózok állandó fosztogatásai. Kis létszámú hadsereget hozott létre, flottája pedig egyben kereskedelmi célokat is szolgált.
Ebben az időszakban a kelet-afrikai partvidék sok kis államát függő viszony fűzte Ománhoz, ugyanis 1698-ban Omán űzte ki a térségből a portugálokat. Szaíd trónra kerülésének idején az ománi állam gyengesége miatt ez a fennhatósága csupán névleges volt, minthogy Mombasában a Mazrui (arabul: Mazárai) család gyakorlatilag független dinasztiaként uralkodott. 1822-ben Szaíd expedíciós hadereje kiűzte őket Pemba szigetről. 1824-től 1826-ig a brit haditengerészet - kihagyásokkal - megszállva tartotta Mombasát, de 1826-ban a brit kormányzat elítélte az önkényes akciót. 1827-ben Szaíd személyesen ment Kelet-Afrikába, hogy érvényt szerezzen hatalmának; ennek egyik eredménye az volt, hogy a beszedett adó mennyisége számottevően növekedett. Egyszersmind megkezdődött Szaíd és a Mazrui-dinasztia közötti, Mombasáért vívott küzdelem, amelynek csak 1837-ben szakadt vége azzal, hogy Szaídnak csellel sikerült foglyul ejtenie 30 ellenségét.

Szaíd 1828-ban látogatott el először Zanzibárra, s rövidesen meg is szerezte azt a két birtokot, amelyen már akkoriban szegfűszeget termesztettek. Irányításával Zanzibár és Pemba szigete a világ első számú szegfűszeg-termelőjévé lett. Már 1834-ben azt rebesgették, hogy fővárosát át kívánja tenni Maszkatból Zanzibárba, ám az 1840-es évekig nagyjából egyenlően osztotta meg idejét a két központ között. Kelet-Afrika, nemcsak mint az adóbevételek forrása érdekelte, hanem sokkal inkább a kereskedelemben rejlő lehetőségek foglalkoztatták. Az ősidőktől működő kereskedelmi rendszer az volt, hogy Afrika termékeit afrikai karavánok szállították ki a partvidékre. Most azonban a zanzibári karavánok - köztük Szaíd saját karavánja is, legkésőbb 1839-től - maguk indultak el elefántcsontért, rabszolgákért és más árukért. Teljesen új kereskedelmi rendszer alakult ki, amely elért a Tanganyika-tavon túli területekre és a mai Ugandába is. A diplomácia szintjén Szaíd fővárosának áthelyezését és a többi változást az is jelezte, hogy több külföldi hatalom konzulátust létesített Zanzibárban: az Egyesült Államok 1837-ben, Nagy-Britannia 1841-ben, Franciaország 1844-ben. Ezek az országok - továbbá Németország - lettek a zanzibári termékek fő vásárlói, de Szaíd a saját hajóin is szállított árucikkeket Arábiába, Indiába, sőt esetenként Európába és az Egyesült Államokba is.
Uralkodása során a britek mindvégig nyomást gyakoroltak rá, hogy szüntesse be a rabszolga-kereskedelmet. A Nagy-Britanniával 1822-ben megkötött együttműködési szerződés értelmében Szaíd megtiltotta, hogy alattvalói rabszolgákat adjanak el keresztény országok polgárainak. Ellenben 1842-re az évi átlagos rabszolga-behozatal a beszámolók szerint elérte a 15 000 főt; ezt részben kétségkívül a szegfűszegültetvények fejlesztése tette szükségessé. 1845-ben újabb szerződést írt alá Nagy-Britanniával, s ettől fogva az uralma alatt álló területeken tilos volt a rabszolgák kivitel és behozatala. Saját házi rabszolgáinak száma ezernél is több lehetett. Végrendeletében mindet fölszabadította, az ültetvényein dolgozó rabszolgákat viszont nem.
Szaíd kereskedőbirodalmának nem volt fejlett közigazgatási rendszere. Kormányzása alapvetően személyes-patriarchális jellegű volt; napról napra nyilvános üléseket tartott, ahol panaszokat és peres ügyeket bírált el. Kereskedelmi vállalkozásaiban jórészt az indiai kereskedőkre támaszkodott, bevándorlásukat erősen szorgalmazta. A hadiflottáját irányító tisztek egyszersmind kereskedelmi alárendeltjei voltak. Az iszlám ibádita szektájához tartozott, amely ugyan puritán elveket vall, mégis feltűnően türelmes másokkal szemben. Alattvalóinak nagy része szunnita muszlim volt, számukra külön főbírót nevezett ki.
Végrendeletében államát két fia között osztotta föl: Mádzsid kapta meg Zanzibárt, Thuvajní pedig Maszkatot és Ománt.