Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

saría

az iszlám egyik alapvető vallási vezérelve, a muszlim időszámítás II. és III. századában (Kr. u. VIII-IX. sz.) rendszerbe foglalt vallásjog.
Négy alapelven (uszúl) nyugszik, ezek a következők:

1. A Korán.

2. A Próféta példája (szunna), amely a hagyományok (lásd hadísz) gyűjteményeiben őrződött meg.

3. A közösség konszenzusa (idzsmá); ez alighanem a legfontosabb tényező volt annak eldöntésében, hogy a Korán és a szunna útmutatásai valójában mit is jelentenek (vagyis a muszlim közösség hitelveinek és szokásrendjének kialakítása során). Ennek ellenére az idzsmá az iszlám vallás legkevésbé világosan kidolgozott vallási intézménye. Jellegét és következményeit sohasem elemezték még átfogó módon sem a középkori muszlim tudósok, sem a XX. századi kutatók.
Két fontos tényt mindenképpen figyelembe kell venni. Először is a középkori muszlimok szóhasználatában az idzsmá mindig a múltra vonatkozott, és nem az akkor élő, kortárs közösség egyetértését jelentette. A modern muszlim szóhasználatban azonban az idzsmá immár egyfajta demokratikus intézménnyé fejlődött, amely a hagyományos tekintélyek ellenében munkál. Másodsorban az idzsmá távolról sem az egységes szabályozás monolitikus eszközeként, sokkal inkább az iszlámon belüli eltérő hagyományok egymás mellett élésének alapelveként működik.

4. A saría kialakításának negyedik elve analógiás érvelés (kijász) néven ismeretes, s ez az iszlám vallásban az értelmezés és továbbgondolás (idzstihád) valódi alapja. Ez teszi lehetővé az idzsmá állandó működését. A kijász eredeti formája az egyéni nézet vagy vélemény (raj) volt, ám ezt sok kiemelkedő, régi tekintély túl önkényesnek bélyegezte.

Négyféle tudományágat sorolnak a saría-tudományok közé. Ezek: a Próféta hagyománya (hadísz), a koránmagyarázat (tafszír), a teológia (kalám) és a jogtudomány (fikh). Az első kettő szolgáltatja a teológia és a jogtudomány alapanyagát. A négy nagy jogi iskolában (hanafíja, málikíja, sáfiíja és hanábila) - amelyek már igen korán, az iszlám első két évszázadában formát öltöttek - a jog és a teológia egységet alkotott, bár a teológia abban a korszakban csupán a hitelvek fölsorolását jelentette. A többi vallási rendszer fokozatos megismerése folytán a muszlim vallásjog és a hitelvek kutatása kettévált, s az előbbi, melynek alapjául elméletileg az utóbbi szolgált, nemcsak hogy önálló tudományággá vált, hanem egyenesen magának követelte a saría-tudomány nevet, s szorosan egybefonódott a saríával. Így a fikh szót, amely eredetileg a hit megértését jelentette, immár csak a jogtudományra alkalmazzák.

A saría abban különbözik alapvetően a nyugati jogfelfogástól, hogy elméletileg nem emberi alkotás, hanem az isteni kinyilatkoztatásban gyökerezik. A mai muszlim országok közül Szaúd-Arábiában számít az ország törvényének a saría - mind világi, mind vallási ügyekben -, a legtöbb muszlim ország nyugati mintákhoz igazított polgári törvénykönyve viszont elveti előírásait olyan esetekben, amikor ez elkerülhetetlennek látszik.