Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Master Robert
Londoni Róbert, a pap, aki a tatároknak kémkedett
(A cikk teljes változata és a tatárjárásról szóló összeállítás a BBC History Magazin 2012. májusi számában olvasható.)
Miután 1241 áprilisában a Magyarországot lerohanó tatárok a muhi csatában szétzúzták IV. Béla seregeit, a király előbb az őt megzsaroló osztrák herceg fogságába esett, majd a következő év elején egészen az Adriáig menekült. Ám abban, hogy a tatárok ilyen könnyedén törték meg a magyarok ellenállását és hajtották uralmuk alá az ország jelentős részét, egy renegát angol papnak is kulcsszerepe volt. Az ő alakját idézi fel a korszak egyik legnagyobb nemzetközi szaktekintélye, Gabriel Ronay magyar származású brit történész.
Néhány éve nagy vihart kavart az angolszász lapokban az a bombahír, mely szerint I. (Földnélküli) János király a 13. század első évtizedében az iszlám vallás felvételére és Anglia muzulmán hitre térítésére tett kísérletet. A cikk alapját azok a felfedezések képezték, amelyeket Ronay 1979-ben publikált könyvében, a The Tartar Khan’s Englishman (A tatár kán angolja) lapjain tett közzé. Ezek között szerepelt János király Mohammed al-Nassir marokkói emír udvarába küldött titkos követének, Londoni Róbert mesternek szó szerint idézett beszámolója. Róbert egy pap volt, aki a követek egyikeként végül meghiúsította a király esztelen tervét. Azonban itt messze nem ért véget történelemfordító szerepe: részt vett az angol Magna Charta kivívásában 1215-ben, majd keresztesként a magyar Aranybulla egyik inspirálója lett, végül pedig Batu kán kémfőnökeként magyar földre vezette a tatárokat.
Róbert atyát a Magna Charta-lázadás más vezető résztvevőivel együtt kiátkozták és kitiltották Angliából, amikor a király később kísérleteket tett a szabadságlevél visszavonására. 1218 tavaszán novíciusként és keresztesként csatlakozott a templomosokhoz, majd hűbérurával együtt elhajózott a Szentföldre: meg akartak tisztulni a pápai átoktól. Keresztes pályafutása egy különös kalandokat és váratlan magyar kapcsolatokat hozó, reményteljes fordulattal kezdődött. Damietta hosszú ostroma alatt szerencsejátékkal űzte el unalmát, idejének nagy részét ugyanakkor nyelvtanulással töltötte. Többek között magyarul is megtanult – ahogy azt negyedszázaddal később Bécsújhelyen, kivégzésének előestéjén gyóntatójának, Narbonne-i Yvo atyának elmondta.
Oktatói magyar keresztes lovagok voltak, akiket Tamás egri püspök vezetett. Róbert atya hat hónapos damiettai tartózkodása alatt olyan előmenetelt tanúsított a magyar nyelv tanulásában, hogy az valóságos lingvisztikai hőstett volt.
Az angol pap és a magyar lovagok kezdetben feltehetően latinul kommunikáltak. Ám Róbert magyar nyelv iránti őszinte érdeklődése folytán szoros kötelék alakult ki közte és „nyelvtanárai” között. Magyarországon a keresztesek hazatérése után hangosan kezdték követelni a szabadságjogok írásba foglalását, amiben a Róbert atya és egyes magyar lovagok közötti szoros kapcsolat és egyetértés markáns nyomait fedezhetjük fel. E nézetazonosság alapja a szabadságjogokat illető közös aggodalom volt. 1222-ben – alig másfél évvel a keresztesek hazatérése után – II. András király kiadta Aranybulláját.
A tatárok szolgálatában
Róbert mester keresztes pályafutása 1221–1222 telén hirtelen véget ért, aminek játékszenvedélye volt az oka. Végső gyónásában bevallotta, hogy „Akko keresztes városában egy kockajáték során mindenét elvesztette”. A templomosok ezért kivetették őt a keresztesek soraiból, fejét kopaszra borotválták, majd „a vezeklők jellegzetes darócingében, marhabőr sarujában és lószőr körgallérjában” kiűzték a Szentföldről.
Szorult helyzetében rendkívüli nyelvtudása mentette meg. A korábbi keresztes harcos pályája ezen a ponton sorsdöntő fordulatot vett. Karrierje olyan magasságba ívelt, ami még a hollywoodi forgatókönyvírók szertelen fantáziáját is meghaladja.
Dzsingisz kán „fejvadászai” ekkortájt tanult hivatalnokokat és tolmácsokat kerestek, akikben a nomádok birodalma igencsak szűkölködött. Így került Róbert a tatárok szolgálatába, akik Mongólia szívébe, a kánok kánjának székhelyére vitték. Karrierje, amely közel-keleti számkivetettből Dzsingisz kán magas rangú hivatalnokának tisztségébe emelte, valószínűleg páratlan a középkori történelemben.
Róbert gyorsan haladt felfelé Dzsingisz kán kancelláriájának ranglétráján, akinek birodalma ekkortájt a Kínai-tengertől Oroszországig terjedt. Az 1235-ös diadalmas mongol kuriltáj (kánválasztó gyűlés) Róbertet Batu kán legfőbb diplomatájává és kémfőnökévé választotta, azzal a megbízatással, hogy diplomáciai tevékenységével járjon az Atlanti-óceán felé nyomuló tatárok élén, „és tegyen arany zablát minden nemzet szájába”.
A kiátkozott katolikus papból a mongol hatalom magas rangú képviselőjévé vált angol visszatérése Európába baljós fordulat volt a tatárdúláshoz vezető folyamatban.
Róbert 1236-ban Etelközben találkozott először „őshazabeli magyarokkal”. Ez a Magna Hungaria magyarjai és a nyugati magyar királyság számára egyaránt végzetes találkozás éles megvilágításba helyezi Róbert döntő szerepét a magyarok sorsának alakításában. Magyar nyelvtudása egy dominikánus baráttal való találkozása folytán került be a feljegyzésekbe. Julianus barát beszámolójában megemlíti, hogy a Volgánál találkozott Batu kán legfőbb követével. A barát meglepetéssel tapasztalta, hogy Batu kán nem tatár származású követe – sok más nyelv mellett – magyarul is beszél, mint azt a Vatikán könyvtárában őrzött leírása tanúsítja.
Julianus ezután úgy döntött, hazatér, hogy továbbítsa a figyelmeztetést. 1236. december 27-én érkezett vissza Magyarországra, ahol Ricardus atya, a magyarországi dominikánus tartományi rendfőnök alaposan kikérdezte tapasztalatairól. Ricardus nagy fontosságot tulajdonított a tatár kán követével való találkozásnak, ezért külön jelentést írt róla IX. Gergely pápának.
Az angol Róbert diplomáciai fortélyai és „tárgyalásai” fél tucat Volga menti állam – köztük Magna Bulgaria és Magna Hungaria – megsemmisítéséhez vezettek. Néhány éven belül az egész Kijevi Ruszt is kardélre hányták. „Az Örök Menny és Birodalmi Küldötte hatalma által – írta Batu Ogotáj (Ögödej) kánnak – szolgánkká tettük az orosz népet. Leigáztunk és uralmunk alá hajtottunk tizenegy népet, és arany zablát tettünk a szájukba.”
Magyarország ekkortájt komoly akadályt jelentett a tatárok nyugati előrenyomulásában, ezért Róbert diplomáciai tevékenységének fókuszába került. 1238 és 1240 között Batu kán legfőbb célja az volt, hogy „a Nyugat-római Birodalom e védőbástyáját” lerombolja. A fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint a tatárok követe többször is járt Magyarországon, ahol fenyegetéssel és hízelgéssel próbálta rávenni IV. Béla királyt, hogy hódoljon be a kánok kánjának.
A hamis kiáltvány
E fenyegető látogatások kudarca után Batu kán még egy figyelmeztetést küldött Bélának, amelyet – hangneméből ítélve – szintén Róbert írt. Az ezután következő tatár pusztítás ma már történelem, ahogy a ma 772 éve, 1241. április 11-én lezajlott muhi csata is az.
A muhi csatában elesett magyar lovagok értékeit és lovas nélkül maradt paripáit – gazdagon díszített lószerszámaikkal együtt – egy speciális tatár hullarabló különítmény gyűjtötte össze. Rogerius váradi kanonok, miután megszökött a tatárok fogságából, így számolt be Pest püspökének: „… a kiömlő vértől vöröslő aranyat és ezüstöt kőrakásokként vagy gabonaasztagokként egybehordták, az uruk és a tatárok előkelőbbjei összejöttek az osztozásra és az elosztásra.” [Idézet Rogerius mester Siralmas énekéből (Carmen Miserabile), 31. Ford.: Horváth János.]
Miközben a tatárok módszeresen kifosztották a halottakat, a kancellár fej nélküli testének ruházatában megtalálták a királyi pecsétet. Batu kán főemberei közül valaki – aki igen jártas volt az európai diplomáciai trükkökben és fortélyokban – felismerte a királyi pecsétben rejlő lehetőségeket, és „kiagyalt egy cselfogást”. Ésszerű a feltételezés, bár nem maradt fenn róla írásos bizonyíték, hogy ez a személy Batu kán magyarul beszélő legfőbb diplomatája, az angol Róbert volt.
Róbert megfogalmazott egy kiáltványt Béla király nevében, amelyben felszólított minden nemest, várnagyot és Magyarország népét, hogy ne próbálkozzanak általános mozgósítással vagy az ország elhagyásával. Ez a hamis kiáltvány, amelynek a királyi pecsét adott nyomatékot, így szólt:
„Ne féljetek a kutyák vadságától és dühétől, és otthonaitokból ne merészeljetek kimozdulni; ugyanis, bár bizonyos előre nem látható körülmények miatt elhagytuk mind a tábort, mind sátrainkat, mégis Isten kegyelméből lassankint igyekszünk azokat visszaszerezni és újból vitéz ütközetet vívni velük; ezért csak imádkozzatok, engedje meg nekünk a könyörületes Isten, hogy összezúzzuk ellenségeink fejét.” [Rogerius: Siralmas ének, 31.]
A feltételezést, hogy e félrevezetés értelmi szerzője a renegát angol pap volt, az is alátámasztja, hogy a fortélyos terv kivitelezése érdekében Róbert kiválasztott „néhány magyar papot, akiknek megkegyelmeztek” (az ő kérésére). A 13. század közepén az Európát kegyetlenül lerohanó tatároktól merőben szokatlan volt, hogy megkíméljék emberek – különösen papok – életét. Az irgalom nem volt jellemző a tatárokra a „lázadó nemzetekkel szemben, amelyek nem voltak hajlandók alávetni magukat a kánok kánja Égi Királytól kapott hatalmának”. Ráadásul Batu kán kancelláriájának egyetlen tatár születésű tagja sem tudhatott az európai társadalmak papjainak műveltségéről és spirituális vezetői szerepéről, mivel saját sámánjaik írástudatlanok voltak.
Ám Batu angol származású legfőbb diplomatájának az elfogott magyar katolikus papok iránti magatartása meglepően elnézőnek tűnik. Mivel ő maga renegát katolikus pap volt, láthatóan sok paptársa életét mentette meg, amit a tatárok felé azzal igazolt, hogy munkára fogta őket: levelek formájában velük sokszorosíttatta a hamis királyi kiáltványt. Ezeket a leveleket aztán „egyes renegát magyarokra és kunokra” bízták, akik széthordták őket a városokba és falvakba, zavart keltve az egész országban.
Ha Béla király hamisított levelének stílusát és retorikáját elemezzük, a szavak szemantikai megválasztása és kihangsúlyozása tovább erősíti azt a meggyőződésünket, hogy a levél egy művelt európai munkája. Érvelése pedig hasonlít azokhoz az „alku-koholmányokhoz”, amelyeket az angol pap a feljegyzések szerint a volgai régió és Kelet-Európa népeinek vezetőivel szemben alkalmazott.
A hamisított királyi levél elsöprő eredménnyel járt. „… annyira hitelt adtunk e levél valódiságának – írja Rogerius mester szemtanúi beszámolójában –, hogy, bár pár nap után az ellenkezőjét tapasztaltuk, mégis, mivel az országot váratlanul érte a háborús zavargás, nem tudtunk a hírek megismerésére hírszerzőket küldözgetni, és így nem értesülhettünk az ellenkezőjéről. És így az elfoglalt Magyarország nem találhatta meg a menekülés útját.” [Rogerius: Siralmas ének, 31.]
„A kereszténység elárulása”
Ahogy az 1241-es „annus horribilis” a végéhez közeledett, Béla királynak bizonyára eszébe jutott az angol pap korántsem költői kérdése: „hogyan szaladsz meg hát kezem elől?!” Miközben országa romokban hevert, alattvalóit tízezrével hányták kardélre vagy fűzték rabláncra, a szerencsétlen uralkodót a tatárok északról délre üldözték, hogy a tatár törvények szerint elszámoltassák.
1242 júniusában a Bécsújhelyen összegyűlt keresztény hercegekből álló haderő elfogott nyolc tatár tisztet. Ezek egyike az angol pap volt, aki világos bőrével és európai vonásaival kitűnt holdvilág képű, sárgás arcszínű bajtársai közül. A magyar királyt korábban megzsaroló II. (Civakodó vagy Harcias) Frigyes osztrák herceg felismerte őt negyedszázaddal korábbi keresztes múltjukból: apjával, VI. Lipót herceggel együtt még Damietta ostrománál ismerkedtek meg vele.
Róbertet elhagyta a szerencséje, sorsa megpecsételődött. A rögtönzött haditörvényszék bűnösnek találta „a kereszténység elárulásában”, amely vád ellen ő hevesen tiltakozott. Részletes vallomása ellenére gyorsan elítélték és kivégezték.
Az angol által a tatárok szolgálatában elkövetett cselekményeket, bármilyen védhetetlenek is, bizonyos fokig enyhítheti az, hogy korábban a Magna Chartáért harcolt, meghiúsította János király azon kísérletét, hogy Angliát áttérítse az iszlámra, továbbá megmentette egyes keresztény papok életét.
Védelmére szolgáljon az is, hogy az angol szabadságjogokért vívott harcban vállalt szerepe miatti önkényes pápai kiátkozás, majd a kereszténységből való kiűzetés sodorta őt a Dzsingisz kán, „Isten büntető vesszeje” birodalmába vezető útra. Megvan a belső logikája annak, hogy ez a kiátkozott pap egy olyan idegen hatalmat szolgált, amely éppen Rómát és a pápaságot akarta elpusztítani.
Ok-okozati összefüggést keresve Magna Charta-harcos múltja és kitaszítottként elkövetett gonosztettei között kiderül, hogy Róbert nem Európa első háborús bűnöse, csupán a körülmények foglya volt. Bár az igazság mérlegét még ez a kegyes szemlélet sem billenti helyre, abban talán segíthet, hogy háborgó lelke nyugalmat találjon. Szelleme ugyanis a bécsújhelyi Szent Ulrik-templom temetője mellett húzódó sáncárokban kísért, amelybe a kivégzés után holttestét bedobták.
Az idő árja megkönyörült, és elmosta Róbert emlékét. Ám bármilyen vétkeket követett is el a mulandó és örökkévaló hatalmak ellen, része volt azoknak a magoknak az elvetésében, amelyből az Aranybulla fája kisarjadt.
