Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Rámakrisna (Srí Rámakrisna Paramahansza)
angolos írásmóddal RAMAKRISHNA, eredeti nevén GADÁDHAR CSATTÉRDZSÍ (szül. 1836. febr. 18. Kámárpukur, Bengál, India - megh. 1886. aug. 16. Kalkutta), hindu szent, a modern idők talán legismertebb olyan személyisége, aki a vallások egységét a saját személyében valósította meg.
Szegény bráhmana család gyermekeként kevés intézményes oktatásban részesült. Egész életében a bengáli nyelv egyik tájszólását beszélte, sem szanszkritul, sem angolul nem tudott. Már hétéves korában spirituális élményei voltak.
Apja korai halála után Rámakrisna bátyja, Rámkumár, a szanszkrit nyelv tudósa felajánlotta neki, hogy taníttatja, de Rámakrisna nem fogadta el az ajánlatot. "Bátyám, mit kezdenék én a csupán kenyérkeresetre használható tudással? - fakadt ki. - Inkább azt a bölcsességet szeretném megszerezni, amely világosságot gyújt a szívemben, és örökre megelégedetté tesz." Istent sem könyvekből kívánta megismerni, célja az volt, hogy a saját vallási gyakorlatain keresztül jusson el a közvetlen istenélményig. Isteni őrültség kerítette hatalmába, és hónapok teltek el a felismerésre törekvő szakadatlan küzdelemben.
Rámakrisna élete végéig vonzódott Kálíhoz, a teremtés és pusztítás hindu istennőjéhez. Isteni Anyaként tisztelte őt attól kezdve, hogy a Kalkutta közelében lévő Daksinésvar Kálí-templomjának papjává vált. Órákon át sírva könyörgött neki, hogy nyilvánuljon meg, mindeközben az egész testét égető érzés gyötörte. Némelyek megszállottnak, őrültnek vagy idegbetegnek tekintették, de sem az ördögűzés, sem a gyógyszeres terápia nem használt.
Rokonai azt remélték, hogy a házasság majd kijózanítja, ezért huszonhárom éves korában feleségül adták hozzá az akkor ötéves Száradá Dévít, de a házasság sohasem teljesedett be, minthogy a cölibátus Rámakrisna alapelvei közé tartozott. Száradá Déví, aki fiatalasszonyként Rámakrisnához költözött Daksinésvarba, maga is Rámakrisna tanítványa lett. Később őt is szentként kezdték tisztelni, Szent Anya néven.
Rámakrisna az esküvő után visszatért a templomba, és 12 évnyi intenzív szellemi gyakorlás révén jutott el a szamádhi különféle szintjeiig. Bhairaví Bráhmaní, egy vándorló bráhmana asszony vezetése mellett ismerte meg a tantra és a vaisnava vallás tanait. Az advaita védánta beavatását egy Tótá Púrí nevű szerzetestől kapta, ami után Rámakrisna gyorsan eljutott a nirvikalpa szamádhi állapotába, amelyben az egyéni lélek a világlélekkel, az Örök Brahmannal válik eggyé. Ez időben kapta a Rámakrisna nevet.
Rámakrisna 1866 folyamán rövid ideig az iszlám ösvényét követte, és megjelent neki Mohamed. Később a kereszténységet is tanulmányozta, és ennek eredményeképp "látta" Jézust. Tapasztalásai és látomásai arra a következtetésre vezették, hogy végső lényegét tekintve minden vallás egy, és mindegyik igaz. Kinyilatkoztatásait később az egész világ megismerte. Ő maga nem írt, de szavait és életrajzát a tanítványok később több kötetben publikálták.
Rámakrisna a nemi vágyat és a pénzt tekintette a szellemi út legfőbb akadályának. Szerinte ez a két világi erő okozza, hogy az emberek nem képesek elérni a megvilágosodást. Pénzhez nem nyúlt, s később már egyáltalán semmifajta fémet nem tudott megérinteni. A kasztrendszert és általában a társadalmi különbségeket elutasította, felismerve az emberek alapvető egységét Isten előtt.
Rámakrisna mindenben és mindenkiben Istent látta. Úgy vélte, minden út ugyanoda vezet: "Tegyük fel, hogy egy víztárolónak négy ghátja [lépcsős lejárója] van. Az egyiknél hinduk isznak, és ők úgy nevezik a folyadékot, hogy dzsal. A mohamedánok egy másiknál hűsítik magukat, ők viszont páninak hívják. Az angolok pedig, akik a harmadiknál isznak, watert mondanak. Isten egyetlen, csak a nevekben van különbség. Valaki Allahnak nevezi Őt, más Istennek, megint más Brahmannak, Kálínak, Rámának, Harinak, Jézusnak vagy Buddhának."
A Rámakrisna legjelesebb tanítványa, Szvámí Vivékánanda által alapított, Rámakrisna nevét viselő rend és misszió központja a Kalkuttához közeli Belur Mathban van, de a világ számos pontján találhatóak Rámakrisna-központok. Vivékánanda képviselte a hinduizmust 1893-ban Chicagóban, a vallások világparlamentjének rendezvényein, és nagy sikere hozzájárult ahhoz, hogy a Nyugat komolyan érdeklődni kezdjen India spirituális tanai iránt.
Srí Ramakrisna Paramahansza művei magyar nyelven:
Malik Tóth István: Az isteni hattyú. Srí Rámakrisna Paramahansza élete és tanítása. Ursus Libris, Budapest, 2006.
Srí Ramakrisna tanításaiból. [From Teachings of Sri Ramakrishna.] Ford. Király Liliom. Axis Polaris, 2. sz. (Budapest, 2001) 39-46. o.
Srí Rámakrisna Paramahansza. [Extracts from The Condensed Gospel of Sri Ramakrishna by M.] Ford. Malik Tóth István. India misztikája. Az Egység tanítói (Antológia). Budapest, 2002, Filosz /Arunácsala Könyvek/, 22-33. o.
Sri Sri Ramakrishna Kathamrita by Mahendranath Gupta
Srí Rámakrisna Paramahansza mondásaiból
Isten látható és beszélni lehet vele éppen úgy, ahogy most benneteket látlak és veletek beszélek. De ki akar beszélni Istennel, és ki akarja látni Őt? Az emberek gyászolnak és könnyeiket patakokban ontják halott feleségük vagy gyermekük felett, vagy mert elveszítették pénzüket és birtokukat. Ám ki sír amiatt, hogy nem látja Istent? És mégis, ha valaki valóban látni akarja Őt, ha hozzá fordul, akkor Isten megmutatkozik, ez bizonyos.
Brahman
felette áll és meghaladja a vidját [az Istenhez vezető viszonylagos tudást] és
az avidját is [a világot, ami eltéríti az embereket attól, hogy megismerjék Istent].
Az Isten felé vezető tudás a legutolsó és legmagasabb lépcsőfok a tetőre vezető
lépcsőn. Az Abszolút ez a tető.
A jelenségvilág abból épül fel, ami Istenhez
vezet, és abból, ami nem. Ekképpen Isten, az Abszolút felette áll a jelenségvilágnak
és meghaladja azt. Az Abszolút független jótól vagy rossztól. Olyan, mint a lámpa
fénye, amelynek segítségével olvashatod a szent iratokat, ám az is módodban áll,
hogy ugyanennél a fénynél meghamísítsd valaki aláírását.
Az Abszolút kígyóhoz
is hasonlít. A kígyó fogában méreg található, ám számára az egyáltalán nem ártalmas.
A méreg nincs hatással rá, és nem okozza halálát. Csupán másoknak méreg, azoknak,
akiket esetleg megmar.
Bármilyen nyomorúságot, bűnt vagy gonoszságot találunk
e világon, az csak a mi viszonylatunkban nyomorúság, bűn vagy gonoszság. Istenre,
az Abszolútra ezek nincsenek hatással. Ő felette áll e dolgoknak és meghaladja
azokat. A teremtésben megjelenő gonosz éppen úgy nem gonosz az Abszolút és Feltétlen
számára, mint ahogy a kígyó számára nem méreg a kígyóméreg. Isten, az Abszolút
felette áll jónak és rossznak, s meghaladja azokat. Igen, ez a Létező tökéletesen
független. Őt nem ítélhetjük meg a jó vagy rossz emberi mércéjével. Az ő fénye
egyaránt vetül a gonoszra és a jóra.
Minden, még a kinyilatkoztatott szent
iratok - a Védák, a puránák, a tantrák és a többi szent könyv - is, egyetlen kivételtől
eltekintve, az ételmaradékhoz hasonlóan mintegy tisztátalan az emberek szájától.
Ez az egyetlen kivétel a Brahman. Hiszen ha valaki olvassa a Védákat vagy más
szent könyveket, akkor hangképző szerveit kell használnia, és úgymond szájával
kell érintenie ezeket a szövegeket. Ezért azt mondhatjuk róluk, hogy beszennyeződtek,
mint az ételmaradékok. Ám e világon még egyetlen teremtmény sem tudott helyes
és megfelelő kifejezést találni Istenre, az Abszolútra. Ő kimondhatatlan, elgondolhatatlan,
felfoghatatlan!
Az
Abszolút a mérhetetlen óceánhoz is hasonló. Semmit sem jelenthetünk ki róla -
arról a Létezőről, aki meghaladja a viszonylagosság és minden létezés kötelékét.
Az utolsó, legerőtlenebb próbálkozás, mely megkísérli leírni e Létezőt - melynek
a Védák rugaszkodnak neki -, úgy hívni Őt, mint örökké tartó üdvösség.
Ha
megkérnek, hogy jellemezd az óceánt, akkor csak állsz tátott szájjal, és csupán
annyit tudsz kinyögni, hogy "Micsoda mérhetetlen kiterjedés! Hatalmas hullámok
soha véget nem érő egymásutánja! Micsoda mennydörgő hang, soha nem szűnő és örök!"
Ez minden.
A legtöbb, amit Sukadéva és a hozzá hasonló szentek tehettek, annyi
volt, hogy meglátták és érintették a vizét e halhatatlan Tengernek, és megízlelték
egy kicsit. Ha valaki egyszer alásüllyedt, egyszer alámerült volna ebbe a Tengerbe,
az soha többé nem tért volna vissza e világba!
Történt egyszer, hogy néhány
hangya érkezett egy cukorhegyhez. Természetesen fogalmuk sem volt arról, hogy
egy hegy milyen hatalmas. Megettek néhány cukorszemet, és megteltek. Ezután mindegyikük
magával vitt egy darabkát. Amint mendegéltek, azt hitték, hogy legközelebb képesek
lesznek az egész hegyet elhordani lakhelyükre.
Így van ezzel az ember is.
Valóban nagyon keveseknek adatik meg, hogy felismerjék a Legfőbb Létezőt (Brahmant).
Sajnos azonban sokan azzal az elképzeléssel szaladnak el, hogy teljesen megismerték
és megvalósították a Végtelen Létezőt, s teljesen eggyé váltak vele.
A
különbözőségek nélküli [az Egyetemes Lélek] és az elkülönült [egyéni lélek] közötti
egyesülés a védántin célja. Egyszer egy sóbábu mérőónnal a kezében elment a tengerhez,
hogy megmérje annak mélységét. Elérkezett a víz széléhez, és az előtte elterülő
hatalmas óceánra tekintett. Ez ideig még megőrizte egyéniségét, megmaradt annak,
ami volt - sóbábunak. Ám amint egy lépést tett előre és a vízbe ért a lába, azonnal
eggyé vált az óceánnal, s tökéletesen szem elől veszett! A sóbábu minden részecskéje
a tengervízbe olvadt. A só, ami alkotta, az óceánból származott, és láss csodát,
visszatért, hogy újra egyesüljön az óceán eredeti sójával. Az "elkülönült"
újra eggyé vált a "különbözőségek nélkülivel".
Az emberi lélek ez
a sóbábu: az elkülönült, egyénivé lett ego. Az Abszolút, a Feltétlen a végtelen
óceán: a különbözőségek nélküli Ego.
A sóbábu nem térhet vissza, hogy beszámoljon
a hatalmas óceán mélységéről. Ilyen az, aki elég szerencsés ahhoz, hogy felismerje
Istent, az Abszolútot a szamádhi mérhetetlen mélységében, amely kitöröl minden
individualitást. Különbözőségek nélküliként nem tér vissza a mélységekből, hogy
beszámoljon a világnak Isten, az Abszolút, a Feltétlen természetéről. Hiszen ha
valaha lehetséges lenne, hogy - Anyám akaratára - a sóbábu visszatérjen a különbözőségek
közé, akkor a véges kifejezéseivel, a különbözőségek nyelvén kellene beszélnie.
Úgy kellene viselkednie, mint a viszonylagos jelenségvilág lakójának.
Ezért
van, hogy a Nagy Rejtély a magyarázat minden kísérletének ellenáll. Az Abszolút
és Feltétlen nem leírható a viszonylagos és feltételes kifejezéseivel. A Végtelen
nem jellemezhető a véges fogalmaival.
Isten valóban végtelen, ám mindenható is. Rendelkezhet úgy, hogy istenisége szeretetként testben nyilvánuljon meg, és testet öltött Istenként járjon közöttünk. Az isteni testet öltés tény. Természetesen ezt nem lehet tökéletesen megvilágosítani szavakkal. Olyasvalami ez, amit látni kell, és fel kell ismerni a szellemi szem segítségével. Meg kell látnunk Istent, hogy meg legyünk győződve erről.
Isteni
Anyám az, aki a követőnek a bhaktit [a szeretetet, az odaadást, az imát és az
önátadást] tanítja, és ezáltal annak e világi egóját a tudás egójává változtatja,
olyan vékonnyá téve azt, mint egy cérna, melynek csak hosszúsága van, szélessége
nincs.
Végül tekints mindenhatóságára! Ha úgy kívánja, az ego utolsó nyomát
is eltávolíthatja bármely teremtett lényből, és megáldhatja őt Isten, az Abszolút,
a Feltétlen ismeretével. Annak lesz ez az eredménye, hogy az elkülönült ego, Anyám
kegyelme által, beleolvad a különbözőségek nélküli Egóba vagy elvész abban - az
Abszolútban, az Átmanban vagy Brahmanban.
A különbözőség törvény, és isteni Anyám az a Létező, aki számosként nyilvánul meg. Végtelen ereje által elkülönítette Önmagát az élő teremtményekké és a világegyetem minden más létezőjévé, akik különféle képességekkel és adottságokkal rendelkeznek - úgy fizikailag, mint értelmileg, erkölcsileg és spirituálisan. Isteni Anyám nem különbözik az Abszolúttól, a védánta Brahmanjától.
Az
advaitin célja az, hogy a feltételes egót egyesítse a feltételek nélküli Brahmannal.
Isteni Anyám nem szánja ezt mindenkinek, hiszen az emberiség túlnyomó része számára
az ego olyasvalami, amit nem tud lerázni ebben az életben vagy valamelyikben a
közeli jövőben.
Ekképpen nekik [átlagembereknek], amíg nem képesek elérni
a szamádhit, a személyes Istenen kell meditálniuk, vele kell egyesülniük. Hiszen
a bölcsek, a szent iratok és a kinyilatkoztatások mind egyetértenek abban, hogy
a Feltétlen az ember számára - úgy bensőjében, mint rajta kívül - feltételes létezőként
nyilvánul meg. A Személytelen személyes Istenként mutatkozik meg. E személyes
megnyilvánulások semmiképpen sem kevésbé valósak, mint a test, az elme vagy a
külvilág, hanem végtelenül valósabbak azoknál. Innen ered - mondja az igazság
ismerője - a személyes Isten szükségessége.
Ugyanazt
a Létezőt, akit a védántinok Brahmannak [Abszolút] neveznek, a jógik Átmannak
[egyetemes Lélek], a bhakták [Isten szerelmesei vagy követői] pedig Bhagavánnak
[isteni tulajdonságokkal rendelkező személyes Isten] nevezik.
A magas kasztból
származó bráhmana mindig ugyanaz a személy marad. Amikor kötelességét teljesíti,
és az Urat imádja, akkor papnak hívják, ám amikor ugyanőt a konyhában alkalmazzák,
akkor szakács a neve.
A védántinok, akik Isten, az Abszolút felismerését keresik,
érvelnek, mondván "nem ez, nem ez" - vagyis az Abszolút nem "ez
vagy az", nem valamilyen véges dolog, nem az egyéni lélek, s nem is a külvilág.
Amikor ennek a fajta érvelésnek eredményeképpen az elme többé nincs kiszolgáltatva
a vágyaknak - vagyis amikor a beidegződésektől terhes elme megszűnik -, akkor
az ember elérheti az igaz tudást, s a lelke szamádhiba lép. Az ilyen ember valóban
megismeri Istent, az Abszolútot, és úgy találja, hogy a jelenségvilág valótlan.
Ráébred arra, hogy a véges dolgokra vonatkozó nevek és formák álomszerűek; hogy
Isten, az Abszolút nem leírható szavakkal; s hogy az ember valóban nem jelentheti
ki, hogy Isten személy.
Ez a nem-kettősség nézőpontja. Isten szerelmesei vagy
követői azonban másképpen gondolkoznak és éreznek. A nem-dualistáktól eltérően
az ébrenlét állapotára mint valósra tekintenek, s a külvilágot is valóságosnak
tartják, nem pedig álomszerűnek. Ők hisznek a nevekben és a formákban is. Azt
állítják, hogy a világegyetemben létező, előttünk megjelenő dolgok Isten alkotásai,
s hogy Isten személyes és számos tulajdonsággal bír. A csillagos mennybolt, a
Nap, a Hold, a hegyek, a tenger, az ember, a madarak és a vadállatok mind az Ő
dicső művei. Ő a gazdag ember, és ez az ő vagyona. Ő ugyanúgy megtalálható kívül,
mint bensőnkben. [...]
Tudjátok, hogyan gondolkozik és érez valójában Isten
szerelmese? Azt mondja: "Óh, Uram! Te vagy a Mester, én a szolgád vagyok.
Te vagy az én Anyám, én a fiad vagyok." Vagy: "Te vagy az én gyermekem,
s én édesanyád vagy -apád vagyok. Te vagy az egész, én pedig részed vagyok."
Isten szerelmese nem jelenti ki, hogy "Isten vagyok."
A jógi [az
Istennel való egyesülésre törekvő] szintén azt óhajtja, hogy felismerje az egyetemes
Lelket. Az ő szándéka az, hogy önuralma segítségével a véges emberi lelket egységbe
olvassza a végtelen Lélekkel. Elsőként megpróbálja összeszedni elméjét, amely
szétszórt az érzékek világa utáni szaladgálás miatt, majd megkísérli összpontosítani
azt az egyetemes Lélekre. Innen ered a magányos helyen történő meditáció és az
olyan testhelyzet szükségessége, amelyben a figyelem zavartalan maradhat.
Ám a Lényeg egy és ugyanaz, a különbség csupán a nevekben áll. Az emberek ugyanazt
a Létezőt nevezik Abszolútnak, a világegyetem Lelkének vagy isteni tulajdonságokkal
bíró személyes Istennek. Az első nevet a védánta bölcselője [a monista], a másodikat
a jógi, a harmadikat pedig Isten szerelmese [a dualista] használja.
A Sankara által kifejtett nem-kettős védánta bölcselet szerint Isten, az Abszolút (Brahman) az egyetlen valóság, és a bennünket körülvevő jelenségvilág valótlan. Még a személyes Isten - az isteni Anya, aki teremtőként, fenntartóként és pusztítóként nyilvánítja meg önmagát előttünk - sem valós abszolút értelemben, vagyis abban az értelemben, amelyben az Abszolútot valósnak értik. Ám az átlagos halandó számára lehetetlen kívül kerülni a személyes Isten hatáskörén, érveljen bárhogy, mondván "nem ez, nem ez" - hacsak meg nem foszttatik viszonylagos, érzékeken nyugvó természetétől, és lelke eggyé nem válik az abszolút, feltétel nélküli Istennel abban az áldott, derűs és elragadtatott állapotban, amelyet szamádhinak neveznek.
Isteni
Anyám [Brahman személyes megnyilvánulása] kijelentette: "Én vagyok a védánta
Brahmanja [személytelen-személyes Istene]. Az Én hatalmamban áll megadni az abszolút
tudást, s ezt is teszem, amikor az alacsonyabb rangú én megsemmisülését okozom,
és a szamádhiban elhozom a magasabb rendű én felismerését."
Ekképpen
először Anyám akaratából érkezhetsz el Brahmanhoz a bölcsesség ösvényét járva.
Ám ez csupán keveseknek adatik meg, különösen a kali-jugában, hiszen rendkívül
nehéz megszabadulni az "én a test vagyok" meggyőződésétől, ami hozzánk
tapad.
Azáltal is ideérkezhetsz, hogy fényért és szeretetért imádkozol. Az
önátadás és Isten szeretete a bhakti különböző elemei. [...] Azt hozzá kell viszont
tennem, hogy a követő általában megelégszik az isteni Személy felismerésével,
legyen az isteni Anyám vagy dicsőségének végtelen formái közül bármelyik, ideértve
az isteni testet öltéseket is - Krisnát, Csaitanja Dévát stb., "Isten látható
megnyilvánulásait". A bhakta rendszerint nem vágyik a Személytelen megismerésére.
Próbál ügyelni arra, hogy teljes egója ne semmisüljön meg a szamádhiban. Örül
annak, ha elég individualitás marad számára ahhoz, hogy élvezze a Személyes látomását.
Sokkal boldogabban ízleli a cukrot, mintsem hogy maga válna azzá.
Ha valaki őszinte és Isten után vágyódik, akkor végül biztosan felismeri Őt, akár ismeri bölcseletedet, akár nem. Ha az Úr utáni kutatás során rossz útra téved, akkor az Úr elvezeti őt a célhoz, amennyiben valóban szomjazik utána. [...] Az emberek hibákról és babonaságokról beszélnek, és büszkék könyvből tanult tudásukra. Ám az őszinte hívő úgy találja, hogy az Úr mindig kész segítő kezet nyújtani. Az nem számít, hogy egy ideig a rossz úton haladtunk. Az Úr tudja, mit akarunk, s végül teljesíti szívünk vágyát.
Mi
haszna van a könyvek tanulmányozásának, előadások tartásának, ha nincs meg az
emberben a megkülönböztetés képessége, az az érzés, hogy Isten az egyedüli valóság,
minden egyéb tünékeny?
Először szilárdítsd meg Őt szíved templomában, először
ismerd fel Istent! Beszédek, előadások és a többi - ezeket elkezdheted majd, ha
láttad Őt, nem pedig azelőtt. Az emberek Brahmanról - az Abszolút Istenről - fecsegnek,
miközben ragaszkodnak a világ dolgaihoz. Mire vezet mindez? Pusztán megfújják
a kagylókürtöt anélkül, hogy lenne a templomban Isten, akit tisztelni lehetne.
[...] A legnehezebb feladat másokat tanítani. Aki látja Istent, az megkapja utasítását.
Aki megkapja az utasítását, egyedül az alkalmas a tanításra.
Valójában
három olyan szó van, melyet fájdalmas hallanom. Ezek a következők: szellemi vezető,
cselekvő vagy független egyén, és atya. Én nem vagyok független cselekvő, isteni
Anyám az - én mindössze egyszerű eszköz vagyok az Ő kezében. Ami engem illet,
nem kívánok családi életet élni és gyermekek atyja lenni. Sokkal inkább Istennek
szentelem minden időmet, és szolgálom Őt minden teremtményében, akiben megnyilvánul,
s nem pusztán egy bizonyos család tagjaiban.
S újfent, Isten az egyetlen szellemi
vezetőnk. Egyedül Ő tanít bennünket mesterként. Én a magam részéről a kisgyermekhez
vagyok hasonló, aki azonnal érzi gyengeségét, amint nem látja édesanyját. Százezernyi
ember lehet szellemi vezető. Mindenki mester akar lenni, ám hányan vannak, akik
hajlandóak tanítványokká válni?
A gyermek énje vagy egója nem ragaszkodik az e világi dolgokhoz. Dühbe gurul, de hamarosan nyomát sem találjuk benne a haragnak. Játékházat épít a kutyáknak, ám azután elfelejtkezik az egészről. Pajtásai iránti szeretete nem ismer határokat, de ha nem látja őket egy ideig, új kapcsolatokat alakít ki, és megfeledkezik régi barátairól. A gyermek énje tehát nem kötődik semmihez. Az isteni szeretet énje, ami megmarad a szamádhi után, melyben eggyé vált az Abszolúttal, megoldja az élet problémáját.
Nem
szabadulhatsz meg a munkától, hiszen a természet rákényszerít. Mivel ez így van,
hagyd, hogy minden munka menjen végbe úgy, ahogy végbe kell mennie. A ragaszkodás
nélküli munka Istenhez vezet. Ha ily módon végezzük, a célt szolgálja, és a cél:
Isten. A ragaszkodás nélkül végzett munka olyan, hogy nem várunk érte semmiféle
jutalmat, és nem félünk semmilyen büntetéstől sem ebben a világban, sem a következőben.
A ragaszkodás nélküli munka mindazonáltal rendkívül nehéz, különösen ebben a korban.
A helyzet az, hogy az embernek igaz tudással kell bírnia Istenről, vagy igaz szeretettel
kell szeretnie Őt. Egyedül az eszményi ember számára lehetséges, hogy dolgos életet
éljen, melyben ragaszkodás nélkül munkálkodik. Mások könnyen kötődni kezdenek
a világ dolgaihoz anélkül, hogy tudomásuk lenne róla.
Ennélfogva tökéletlen
emberek lévén kötelességünk megtalálni az Istenhez, életünk céljához vezető legrövidebb
utat, ha ez lehetséges. Végezzük el azokat a kötelességeket, amelyek a legközelebb
állnak hozzánk, és őszinte imádság és önátadás által csökkentsük munkánkat a lehető
legkevesebbre.
Egyedül
annak számára lehetséges, hogy minden munkáról lemondjon, aki látta, felismerte
Istent. Felvetődik a kérdés: meddig kell folytatni a szertartásokat és a többi,
előírásokon alapuló tevékenységet? A válasz: ennek az ideje akkor jár le, ha Isten
szent nevének hallatán könnyek gyűlnek a szemünkbe, és libabőrözni kezdünk.
Amikor azt mondod, "Óh, Ráma!", és azonnal könnybe lábad a szemed, akkor
biztosan tudhatod, hogy munkával töltött idődnek vége. Ekkor szabadságodban áll
feladni minden szertartást és napi gyakorlást - felülemelkedtél a munkán. Amikor
megjelenik a gyümölcs, a virág lehullik. Az Istent felismerő szeretet a gyümölcs.
A munka a virág.
Hadd
meséljek el neked egy mulatságos történetet. Egy ember a következőt kérdi a barátjától:
- Hallottad a legfrissebb hírt? Éppen sétáltam tegnap, amikor Mukhérdzsíék háza
rettenetes robajjal összedőlt.
A barát felkiáltott:
- Valóban? Hadd nézzem
meg az újságot, hogy igaz-e!
Elolvasta az újságot, ám abban nem talált semmit
az összedőlt házról. Ezek után hűvösen így szólt:
- Nem hihetek a szavaidnak.
Az újságban írtak nem támasztják alá.
Emberünk így felelt:
- De hiszen
saját szememmel láttam!
Barátja azonban nem hitt neki, és azt válaszolta:
- Az újság nem ír róla semmit. Hogyan hihetném hát el neked?
Az emberek nem
látják, hogy a tudomány csupán a feltételes tudással foglalkozik. Nem hoz üzenetet
a Feltétlen birodalmából. Ilyen üzenetet a szent emberek hoznak, akik látták és
megvalósították Istent, a régi idők risijeihez hasonlóan. Egyedül ők jogosultak
kijelenteni, hogy "Isten ilyen és ilyen".
Milyen
a tej? Azt mondják, valamiféle fehér dolog. Nem képzelheted el a tej fehérségét
a tej nélkül, és a tejre sem gondolhatsz anélkül, hogy fehérségére ne gondolnál.
Ehhez hasonlóan Istenre, az Abszolútra sem lehet gondolni a tulajdonságokkal bíró,
személyes Isten elképzelése nélkül, és vice versa. Egyfelől a Feltétlen, az Abszolút,
a Numenon, a Lényeg, másfelől a feltételes, a viszonylagos, a fenomenon, a tulajdonság.
Ezek egymástól függnek, az egyik nem elgondolható a másik nélkül.
A tulajdonságokkal
bíró személyes Isten, az elsődleges isteni Energia, ahogy e Létezőt felfogjuk,
teremt, fenntart és pusztít. A szent könyvek e Létezőt a világegyetem Anyjának
nevezik.
Ekképpen a személyes és a személytelen Isten egy és ugyanaz a szubsztancia.
E Létezőt Abszolútnak vagy Feltétlennek nevezem, amikor nem tudom elgondolni tevékenynek,
teremtőnek, fenntartónak vagy pusztítónak. Személyesnek, tulajdonságokkal bírónak
nevezem, amikor aktívnak, teremtőnek, fenntartónak, pusztítónak gondolom, és minden
más lehetséges helyzetben.
A Létező ugyanaz, csupán a nevek különböznek a
különböző helyzeteknek megfelelően, éppen úgy, mint ahogy ugyanazt a szubsztanciát
különböző nyelveken dzsalnak, waternek, víznek, páninak, varinak vagy aquának
nevezik.
Forrás: India misztikája. Az egység tanítói. Szerk. és ford. Malik Tóth István. Filosz, Budapest, 2002.
