Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
pachisi (pacsiszi, paccsíszí)
A feltehetően népi eredetű játékban, az "alkotók" valószínűség számítási ismeretek nélkül is megdöbbentően "jól" pontozták a kagylódobások eredményét...
A "tábla" praktikusan összetekerhető szövetből, hímzett mezőkkel készül és dobókocka helyett 6 db kagylóval játsszák.
Ez utóbbiak dobásértékei attól függően, hogy hány kagyló esik nyílásával felfelé, értelemszerűen: 2, 3, 4, 5, 6, ill.,10 (ha 1db kagyló) és 25 (ha 0 db kagyló).
Négy játékos abban versenyez, hogy mindegyik a saját négy darab bábu-jával bejárva a teljes játékmezőt, azokat a társait megelőzve juttassa el a tábla közepén elhelyezkedő célba.
Több olyan szabály színesíti a játékot, mely már lépésenkénti döntést is igényel a versenyzőktől. Ezek némelyikével találkozunk majd a BACKGAMMON játékban is, melyben a játék eredménye már (némileg) erősebben függ ezektől a döntésektől, mint a szerencsétől...
Az első bábu bármilyen dobással, a továbbiak csak 5-nél nagyobb pontértékű dobással léphetnek fel a táblára.
Az érkezési mezőn álló magányos ellenséges bábu kiüthető.
Ha saját bábu mellé érkezik a lépő bábu, akkor onnan párosan haladhatnak tovább, és csak az úgyszintén párosan haladó ellenséges bábukkal üthetők ki.
A célbaérkezés csak pontos dobással történhet. "Túldobás" esetén visszafelé le kell lépni a többletet.
A centrumba vezető úton és a pálya "pihenőhelyein" nem történhet ütés.
"Itt van egy olyan egyszerű játék, mint a Ne nevess korán! Mindenki ismeri, és játszotta gyermekkorában. Rendszertanilag félúton van a régi egyiptomi lépegetős és a modernebb középkori, úgynevezett „libajátékok” között, de ez is lépegető játék. 15. századbeli az első említése Indiából: ott a neve pachisi volt. Az eredeti diagramja egy kör, amelyben négy küllő van, és a tengely középső helye az origó, a kiindulási pont a születésé. Ott állnak a bábuk, és onnét indulnak a sors szeszélye (vagyis a kockadobás szabályai) szerint. Kimennek a küllőn, végigjárják a kört, mely az életet jelképezi, és a végén visszamennek valamelyik küllőn az origóba. Igen ám, de az embert bajok is érhetik az életben, és maga is követhet el hibát – ezért bűnhődni kell. A büntetés a kiütés. Ha egy bábut kiütünk, az jelképesen meghal, és visszakerül a születés helyére. Mivel rossz halállal halt meg – lásd keleti filozófiák –, újjá kell születnie, hogy megtisztulhasson. Újjá is születik, hiszen bizonyos feltételek mellett újra játékba lehet hozni, és egészen addig újjá is kell születnie, amíg élete nem volt tökéletes, tehát nem érte semmi bántódás, nem követett el hibát, és baj nélkül vissza tudott térni a születés helyére, ahol már megnyugodhat. Íme, egyetlen banális játékban benne van a teljes világkép, éspedig egy tökéletesen rendezett világkép, amely rendnek természetes eleme a szabadság, de természetes eleme az a törvényi szabályozás is, amely a „szabadság, te szülj nekem rendet” gondolat alapján feltétele a rendnek."
Lukácsy Andás
The game has many names: Pachisi or Chaupar (Chaupad, Chaupur, Chaupat, Chausar, Pat) being the ancient Indian/ medieval Mughal names [there is some difference in the rules for the two], and Parcheesi or Ludo being the American/colonial ones. Essentially it is a dice game, with cogs for players, five safety points [traditionally arranged with four points of the compass and the center of the earth], with the objective being to reach the safety points while taking out the cogs of your competitors. The origin of the game is a tad mystical. It is Duryodhana’s deception at this dice game, which emulates the realm of earth as its board, that sets up the epic war of Mahabharata. I will allow Mughal historian and chronicler Abu’l Fazl to set the stage:
Duryodhana
was beside himself at the sight of their sovereign splendour, and the pangs of
envy drove him more distraught. With deceptive intent, he held a festival and
invited the P‚aö¬?ndavas and proposed a game of chaupar, playing himself, with
cogged dice. By this means he won all they possessed. The last stake was made
on the condition that if the Pandavas won, they should recover all that they had
lost, but if otherwise, they were to quit the royal dominions and wander in the
wilds for twelve years in the garb of mendicants after which they might return
to civilised life for a year, and so conduct themselves that none should know
them. If this last particular were infringed, they would have to pass a similar
period of twelve years in the forests. Unsuspecting foul play, their uprightness
brought them to ruin.
Let’s go from the realm of gods to those of men. Herodotus
claimed that Lydians invented dice while Socrates thinks the Egyptians did. Both
are obviously wrong because dice, as you may or may not know, was invented by
one of our common ancestors named Javihm who found some knuckle bones lying outside
the cave while he was recuperating from a nasty case of poison ivy. More interesting
is the case of the “board game”. Leslie Kurke in Ancient Greek Board Games and
How to Play Them mentions two games which I found interesting, polis and pente
grammai - both involving a lined board, throwing dices, moving pieces and capturing
pieces. In the case of polis, Kurke maintains that the board resembled the layout
of the city. The pachisi board, like I said, takes the idea of the polis but to
the global scale.
In terms of archeological evidence, we have the ancient game of [game of five], found in Tamil, with a board with five safe spots, player tokens that moved across the board after the roll of dice. However, the board here could be of any shape [and was often in any shape]. It is conjectured that this earlier board travelled all the way to Egypt to become the Dogs and Jackals Game, as well as Snakes and Ladder, which, in turn, gave us the Game of Goose and Chutes and Ladder. The board with the four points of the compass symmetry of Pacisi spread to Ceylon [panca], Korea [nyout, yut], Vietnam etc. There is some controversy around E. B. Tylor’s claim that the ancient Aztec game of Patolli is also related.
Anyways, back to Pachisi, Chaupar and to the medieval/early modern era. Akbar, the Great Mogal King [as I like to call him], was a big fan of Chaupar. In his capital at Fatehpur Sikri was a courtyard which doubled as a Chaupar board and on which the life-sized game was played in the King’s attendance [those fetching kaneezis being the gotis]. Here and here are a couple of contemporary pictures. Just as Akbar was a big fan of the game [or maybe because Akbar was a big fan of the game], there was wide popularity for the game [I love that painting]. In folklores of Sindh and Punjab are many tales of the game being played amongst wily and cunning opponents. The hardcore players kept the cloth board rolled up in their pagris and hats. The pieces [got] were often carved out of wood [or ivory for the fancy folks] and dyed in red, green, yellow or black colors. I’d imagine that this was a great source of entertainment for travellers, and wayfarers. It also caught the fancy of the colonials. Here is a photograph taken by William Chapin in the early part of the twentieth century. India, being timeless and all, I am sure that their medieval counterparts behaved much in the same way.
Selchow & Righter, the American board-game company, trademarked Pachisi as Parcheesi and started marketing it as a children’s game in 1868 or so. It had reached England a few years earlier but by the 1920s, it was marketed as Ludo [latin for “to play, sport /imitate, banter /delude, deceive”].
Pachisi
http://pachisi.vegard2.no/pachisi.html
http://en.wikipedia.org/wiki/Pachisi
http://www.indianetzone.com/1/pachisi.htm
http://www.tradgames.org.uk/games/Pachisi.htm
Ashte
kashte
http://en.wikipedia.org/wiki/Ashte_kashte
Chaupar
http://en.wikipedia.org/wiki/Chaupar
http://pachisi.vegard2.no/chaupar.html
Yut
http://en.wikipedia.org/wiki/Yut
