Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Az Oszmán birodalom szultánjai

A tulajdonképpeni török történelem (a szeldzsuk-török korszak) a XI. században, a rumi szultánság virágzásával kezdődött. A belső-ázsiai törökök oguz törzsszövetsége a X-XI. században nyugatra vándorolt, s a szeldzsuk nevű csoportjuk Iránból kiindulva hatalmas birodalmat épített ki. Anatóliába azután hatoltak be, hogy Manzikertnél 1071-ben legyőzték a bizánciakat. Az egyik itteni oguz fejedelem, I. Oszmán meghódította a környező területeket, és 1300 körül megalapította az oszmán-török államot.

Az oszmán-török történelem első szakasza állandó terjeszkedéssel telt, háborúk, szövetségkötések és területvásárlások útján. Oszmán és utódai, Orhan; (ur. 1324-60), I. Murád (1360-89) és I. Bajazid (Bayezid; 1389-1402) alatt szinte egész Anatólia területét meghódították. A Bizánci Birodalmon belüli különféle frakciókkal kötött szövetségek folytán az oszmán-törökök 1346 körül hídfőállást létesítettek Európában, majd betörtek Trákiába, Macedóniába, Bulgáriába és Szerbiába. Murád 1361-ben Trákiában elfoglalta Drinápolyt (ma Edirne), s a birodalom új fővárosává tette. 1389-ben Rigómezőn (Koszovo Polje) szétverte a szövetséges balkáni államok hadseregét, és ezzel véglegesítette a térség fölötti oszmán uralmat. Bajazid a kairói kalifától megkapta a szultáni címet. 1390-re úrrá lett az összes megmaradt nyugat-anatóliai türkmén fejedelemségen, és birodalmához csatolta őket. 1391-ben bekebelezett több kelet-anatóliai türkmén államocskát, majd visszatért Európába, s 1393-ra leverte balkáni vazallusai lázadását. Megszállta Bulgáriát, és először vezetett be ezen a területen közvetlen oszmán ellenőrzést. Ezután Konstantinápolyt kezdte ostromolni, de válaszképpen a magyarok összeurópai keresztes hadjáratot szerveztek az oszmán-török állam ellen. 1396-ban a törökök Nikápoly (Ninbolu) mellett, a Dunánál szétverték a támadó kereszteseket. Európán úrrá lett a rettegés, s a Dunától délre fekvő területek szilárdan török kézbe kerültek. 1397-ben az utolsó anatóliai türkmén állam, Karamán oszmán-török meghódítására is sor került.

Az oszmánok terjeszkedésének egy időre gátat vetett a korszak nagy hódítója, a csagatáj török hátterű Timur. 1402-ben Ankaránál könnyűszerrel szétverte az oszmán-török hadsereget. Timur halála (1405) után birodalma testvérviszályba hanyatlott, mégis hosszú évek teltek el, mire az oszmánok visszaszerezték régi birtokaikat.

A Timur fogságába esett Bajazid halála után örökösödési harc nyomta rá bélyegét az oszmán államra is. Végül 1413-ban I. Mehmed kerekedett felül. II. Murád (1421-44, 1446-51) és II. Mehmed (1444-46, 1451-81) alatt a birodalom visszaszerezte a Dunától délre fekvő európai területek fölötti uralmat, miután 1444. november 10-én Várnánál vereséget mértek a támadó keresztes hadseregre. Az oszmánok előrenyomulásának a Balkánon már csak Albánia volt képes ellenállni Kasztrióta György (Szkander bég) vezetésével. Szkander bég és Hunyadi János szövetségét azonban 1448-ban, a második rigómezei csatában legyőzték a törökök. 1453. április 6-án megkezdődött Konstantinápoly ostroma, s a város május 29-én jutott török kézre; a rá következő években pedig a birodalomhoz csatolták Moreát (a Peloponnészoszt), Trapezuntot, Boszniát, Albániát, a Krím-félszigetet és más egyéb területeket.

Konstantinápoly meghódításával új korszak kezdődött az oszmán történelemben. A hódítás során a szultán megkímélte a várost a nagyobb pusztítástól. Adókönnyítéseket vezetett be, hogy Isztambulba vonzza a kereskedőket és kézműveseket, így sok ezer keresztény, zsidó és muszlim telepedett le a fővárosban. Az oszmán-török uralom alatt a főbb vallási csoportok létrehozhatták autonóm közösségeiket (millet), amelyeken belül a szultán védelmét élvezve megőrizhették saját vallási törvényeiket, hagyományaikat és nyelvüket.

A növekvő Oszmán Birodalom intézményrendszerének kialakulásában éppúgy szerepet játszottak a nomád török hagyományok, mint Bizánc, a balkáni államok és az Abbászida iszlám civilizáció mintái. Az iszlám közigazgatási és pénzügyi struktúra alapvető intézményét, a mukátaa-rendszert a szeldzsuk-török hagyományból örökölték. E rendszer keretében az uralkodó osztály tagjai jogot kaptak a szultáni jövedelmek egy-egy meghatározott töredékének begyűjtésére és arra, hogy e jövedelmet a szultán által kijelölt célokra maga használhassa föl. A mukátaa-birtokoknak három típusa létezett: a timár, az emánet és az iltizám. A timárt hagyományosan hűbérbirtoknak szokás fordítani, de csak felületesen hasonlít az európai feudalizmus ezen intézményére. A timár-birtokos a jövedelem egészét saját használatára tarthatta meg - fizetség vagy zsold helyett -, s cserébe békeidőben igazgatnia kellett a birtokterület ügyeit, háború idején pedig katonai szolgálatra kötelezték. Az emánet esetében a birtokot megkapó személy (emín, „megbízott”) a teljes adóbevételt átadta a kincstárnak, s cserében az államtól állandó fizetést kapott. Az emín egyedüli kötelessége az emánet ügyeinek intézése volt. Az iltizám - a mukátaa leggyakoribb típusa - félúton állt a timár és az emánet között: a birtokos (mültezim) a begyűjtött adóbevételnek csak egy részét tarthatta meg saját használatára, a másik részt át kellett adnia a kincstárnak. A mültezimnek sem volt más feladata a birtok ügyeinek intézésén kívül, de fizetést nem kapott, ezt helyettesítette az adó nála maradó része. Anatólia és az arab tartományok nagy részét iltizám formájában osztották ki a birtokosoknak.©.

Meghatározó szerepe volt a devsirme-rendszernek: a Balkánról keresztény gyermekeket gyűjtöttek össze, és az iszlámra térítették őket, majd egész életükben katonáskodniuk kellett. A rendszert II. Murád alakította ki, hogy letörje a régi oszmán-török arisztokrácia erejét; egyre több hatalmat adott az idegen eredetű - főleg keresztény rabszolgákból és renegátokból álló - réteg kezébe. A birodalmi hadsereg új elitalakulata (lásd janicsár) közvetlenül a szultánnak volt alárendelve, és Murád azzal is erősítette a janicsárok befolyását, hogy az újonnan meghódított területek nagy részét nekik juttatta birtokul. II. Mehmed szilárdította meg azt az elvet, hogy viszonylag kis létszámú uralkodó osztály - a kormányzat és a hadsereg valamennyi tagja - köteles elfogadni a szultán személyes rabszolgájának státusát. Az oszmán elmélet szerint a szultán - úgy is, mint az állam megtestesítője - rendelkezhetett a birodalom minden javával és a kiaknázásukhoz szükséges hatalommal, az uralkodó osztály kötelessége az volt, hogy ezeket a javakat gyarapítsa és megvédje, az alávetetteké, azaz a rájáké (reaya) pedig az, hogy ezeket a javakat létrehozzák, és egy részüket adók formájában az uralkodó osztálynak juttassák.

I. Szelim (Selim) idején (1512-20) az oszmán-török terjeszkedés megint lendületet vett. 1516-17-ben Szelim legyőzte a mamlúkokat, s ezzel egy csapásra megkétszerezte a birodalom területét, bekebelezve Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot és Algériát. Iránt azonban nem tudta véglegesen alávetni hatalmának, bár 1514-ben Csaldiránnál szétverte az iráni Szafavida-dinasztia hadseregét. Fia, I. (Nagy) Szulejmán (Süleyman; ur. 1520-66) idején élte fénykorát a birodalom. Ekkor az európai oszmán terjeszkedés fő hadszíntere Magyarország és a Földközi-tenger térsége, a törökök legfőbb európai szövetségese pedig a Habsburgok nagy ellenlábasa, Franciaország volt. A szultán elhódította a Habsburgoktól Magyarország nagy részét, elfoglalta Tripolit, délkeleti irányban Mezopotámián át egészen a Perzsa-öbölig terjesztette ki a birodalom határait, s az oszmán hadiflottát a Földközi-tenger keleti medencéjének vezető erejévé tette. 1521-ben elfoglalta Nándorfehérvárt (Belgrád), s ezzel megnyílt számára az út Magyarország belseje felé. Mohácsnál 1526-ban döntő győzelmet arattak, majd 1541-ben bevették Budát. Megszállták Magyarország déli és középső részét, Erdélyt pedig vazallus fejedelemséggé tették (lásd török hódoltság; Erdélyi Fejedelemség).

A következő csaknem másfélszáz évben a magyarországi végvárak kulcsszerepet játszottak a török feltartóztatásában, de állandósultak a török-lengyel összecsapások is. A lepantói ütközetben (1571) a keresztény szövetség szétzúzta a török flottát, de a következő évtizedekben a birodalom visszanyerte hegemóniáját a Földközi-tenger keleti medencéje fölött. 1574-ben elfoglalták Tuniszt, 1578-ban a marokkói Fezt, 1669-ben pedig a velenceiektől Krétát. III. Murád (1574-95) elfoglalta a Kaukázust, és elszakította a meggyengült Irántól Azerbajdzsánt. A birodalom ekkoriban ért terjeszkedésének végső határára - a további hódításokat egyebek közt az utánpótlási útvonalak hosszúsága is lehetetlenné tette -, miközben egyre nyilvánvalóbbá lettek a közigazgatás és a társadalom válságtünetei.

A királyi Magyarországgal folytatott tizenöt éves háború (1593-1606) utáni béke ugyan még szentesítette a status quót, de a konfliktusban már megmutatkoztak a törökök gyengülésének jelei. Szulejmán utódai nem bizonyultak tehetséges uralkodónak; egyre nőtt a birtokos réteg hatalma; megtorpant az ipar és kereskedelem fejlődése. A gazdaságot súlyos infláció sújtotta: Európába a felfedezések és hódítások nyomán Amerikából került be az arany és ezüst, s a kelet-nyugati kereskedelem haszna is egyre inkább a Nyugatot gazdagította. A XVII. században bevezetett reformok sem tudták megfékezni a hanyatlást.

Kara Musztafa nagyvezír (Kara Mustafa pasa), aki újra Közép-Európa ellen vonult, és 1683-ban megostromolta Bécset, vereséget szenvedett a III. (Sobieski) János lengyel király vezette felmentő seregtől. A törökellenes Szent Szövetség csapatai 1686-ban elfoglalták Budát, majd 1699-ig Magyarország csaknem teljes területét. A következő évszázadban az Oszmán Birodalom több háborút vívott Oroszország, Ausztria és Velence ellen; végül a törökök Európában visszaszorultak XVI. század eleji határaik mögé, azaz a Dunán túlra, 1812-re pedig elveszítették a Fekete-tengertől északra fekvő birtokaikat is.

A XVIII. században a birodalom közigazgatásilag apró államokra esett szét; a városokban nőtt a nyugtalanság, akadozott az élelmiszer-ellátás, mind gyakoribbá vált az éhínség. Az Európába gazdasági fellendülést hozó technikai újítások közül kevés honosodott meg a birodalomban. A XVIII. század elején az arisztokrácia egyes tagjai ugyan átvettek bizonyos európai szokásokat („tulipánkorszak”), és a század végén III. Szelim szultán (ur. 1789-1807) a kormányzat megreformálásával kísérletezett, ám utódja, IV. Musztafa (ur. 1807-08) visszatért a régi módszerekhez. II. Mahmud (ur. 1808-39) trónra lépésekor kilátástalannak tűnt a török állam helyzete, amely egyszerre állt háborúban Angliával és Oroszországgal. A következő évtizedekben a szultán azonban nyugatosító reformjaival - a hadsereg és a kormányzat újjászervezésével - a területveszteségek ellenére valamelyest megerősítette a birodalom helyzetét. Fiai, I. Abdülmecid (ur. 1839-61) és Abdul-Aziz (Abdülaziz; ur. 1861-76) több liberális reformot vezettek be a modernizálás érdekében: létrehozták az első török közoktatási rendszert, továbbá nyugati mintára átalakították a kereskedelmi, a hajózási és a büntetőjogot. II. Abdülhamid (ur. 1876-1909) 1876-ban elfogadta a legelső alkotmányt, amely iszlám országban valaha megszületett: az így létrehozott kétkamarás parlament alsóháza választással, felsőháza pedig szultáni kinevezéssel állt össze. Az uralkodó és az alattvalók jogait világosan megfogalmazta az alkotmány, a létrejött politikai rendszer azonban nem volt több egyfajta mérsékelt önkényuralomnál. Az 1877 márciusában összeült parlamentet egy éven belül föloszlatták, és 1908-ig nem is hívták össze. 1877. április 24-én Oroszország hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, és az orosz-török háborút lezáró San Stefanó-i béke, valamint az azt módosító berlini kongresszuson (lásd ott) elfogadott szerződés (1878) értelmében a birodalomnak fel kellett adnia szinte minden európai területét.

Mindeközben az állam eladósodása miatt tovább nőttek az irdatlan adóterhek. Abdülhamid uralkodásának utolsó éveiben több felkelés is kitört, amelyek közül a legfontosabb az ifjútörökök (lásd ott) forradalma volt 1908-ban. Az ifjútörökök alkotmányos kormányt alakítottak ugyan, de nem tudtak eredményesen kormányozni; a belpolitika pozitív változásai nem ellensúlyozhatták a külpolitikai döntések katasztrofális következményeit. Az 1912-13-as balkáni háborúk nyomán az Oszmán Birodalom lényegében kiszorult Európából.

Az I. világháborúban a központi hatalmak oldalán elszenvedett vereséget követő sčvres-i békeszerződés megpecsételte az Oszmán Birodalom felbomlását, a lausanne-i békeszerződés (lásd ott) pedig elismerte Törökország tényleges határait. Felszámolták a szultánságot (1922), és kikiáltották a Török Köztársaságot (1923). Az állam első elnöke, Kemal Atatürk, aki az új fővárosból, Ankarából irányította az országot, radikális politikai, gazdasági és társadalmi reformokat hajtott végre; visszaszorította az iszlám vezető szerepét; a török nyelv jelölésére bevezette a latin betűs írást az arab helyett; a gazdaságot állami ellenőrzés alá vonta. Atatürk 1938-ban bekövetkezett halála után fokozatosan alakult ki Törökországban a többpártrendszer és a parlamenti demokrácia, olykor a katonai uralom rövid periódusaival.

 

Oszmán szultánok:

(1) I. Oszmán (1280 - 1326)
(2) I. Orkhán (1326 - 1360)
(3) I. Murád (1360 - 1389)
(4) I. Bajazid (1389 - 1402)
(5) I. Mehmed (1413 - 1421)
(6) II. Murád (1421 - 1451)
(7) II. Mehmed (1451 - 1481)
(8) II. Bajazid (1481 - 1512) I. Dzsem
(9) I. Szelim (1512 - 1520)
(10) I. Szulejmán (1520 - 1566)
(11) II. Szelim (1566 - 1574)
(12) III. Murád (1574 - 1595)
(13) III. Mehmed (1595 - 1603)
(14) I. Ahmed (1603 - 1617)
(15 és 17) I. Musztafa (1617 - 1618, 1622 - 1623)
(16) II. Oszmán (1618 - 1622)
(18) IV. Murád (1623 - 1640)
(19) I. Ibrahim (1640 - 1648)
(20) IV. Mehmed (1648 - 1687)
(21) II. Szulejmán (1687 - 1691)
(22) II. Ahmed (1691 - 1695)
(23) II. Musztafa (1695 - 1703)
(24) III. Ahmed (1703 - 1730)
(25) I. Mahmud (1730 - 1754)
(26) III. Oszmán (1754 - 1757)
(27) III. Musztafa (1757 - 1774)
(28) I. Abdul-Hamid (1774 - 1789)
(29) III. Szelim (1789 - 1807)
(30) IV. Musztafa (1807 - 1808)
(31) II. Mahmud (1808 - 1839)
(32) I. Abdul-Medzsid (1839 - 1861)
(33) Abdul-Aziz (1861 - 1876)
(34) V. Murád (1876)
(35) II. Abdul-Hamid (1876 - 1909)
(36) V. Mehmed (1909 - 1918)
(37) VI. Mehmed (1918 - 1922)
(38) II. Abdul-Medzsid (1922 - 1924)

1922 óta a szultánátust megszüntették, de alább látható a leszármazottak listája:

II. Abdul-Medzsid (1926 - 1944)
IV. Ahmed Nihad (1944 - 1954)
IV. Oszmán Fu'ad (1954 - 1973)
II. (Mehmed) Abdul-Aziz (1973 - 1977)
Ali Vâsib (1977 - 1983)
VII. Mehmed Orkhán (1983 - 1994)
V. (Ertugrul) Oszmán (1994 - )

 

Celler Tibor: Az Oszmán-dinasztia