Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Omajjád-dinasztia
Omajjád,
más írásmóddal UMAJJÁD, az iszlám kalifátus (661-750) fölött uralkodó első nagy
muszlim dinasztia, amelynek államát néha "Arab Királyság" néven is emlegetik
(utalva ezzel az Omajjád-uralom világi jellegére és az azt övező muszlim elutasításra).
Az
Abu Szufján vezette Omajjádok a mekkai kurajs törzs egyik, főleg kereskedelemmel
foglalkozó családját alkották. Eleinte elutasították az iszlámot, és csak 627-ben
tértek át, ezután azonban több fontos állami vezetőt is adtak Mohamed és közvetlen
utódai idején. Az első muszlim polgárháborúban (fitna, 656-661) - amelyet a kalifátus
vezetéséért vívtak a harmadik kalifa, Uszmán ibn Affán (ur. 644-656) meggyilkolása
után - Abu Szufján fia, Muávija (akkor Szíria kormányzója) győzelmet aratott Ali
(Mohamed veje és a negyedik kalifa) fölött. Így lépett trónra Muávija, mint az
Omajjád-dinasztia első kalifája.
Az
Omajjád-család két ága adott kalifákat a birodalomnak: a Szufjánidák (661-684),
vagyis abu Szufján utódai, és a Marvánidák (684-750), vagyis I. Marván és leszármazottai.
A Szufjánidák - főleg I. Muávija (ur. 661-680) - Damaszkuszban összpontosították
a kalifa politikai hatalmát. A szíriai hadsereg lett a kalifátus erejének alapja:
a meghódított tartományok és az arab törzsi viszályok fokozottabb ellenőrzésével
lehetővé vált az egységes birodalom kiépítése. A muszlimok uralma Khorászánig
terjedt, s Mervben és Szísztánban helyőrségi városokat hoztak létre, hogy onnan
folytassanak hadjáratokat Közép-Ázsia és Északnyugat-India ellen. Északnyugat-Afrikában
is megindult a muszlim előretörés. Az újonnan kialakított hadiflotta többször
is megjelent Konstantinápoly alatt (669-678), s bár ezek a támadások végül is
meghiúsultak, némiképp feledtették az állam világias jellegét, hiszen a keresztények
ellen harcoltak. Noha a Szufjánidák a meghódított tartományokban jórészt megtartották
a bizánciaktól és a perzsáktól örökölt államigazgatási rendszert, a politikai
életben az arab törzsi szokások uralkodtak: a kalifát társai választották meg
arra, hogy legyen "egyelők között az első", és a törzsi tanács (súrá)
döntéseit valósítsa meg, ill. annak javaslatára hallgasson. Muávija azonban már
életében elérte, hogy fiának, I. Jazídnak engedelmességet fogadjanak. Ezzel sutba
dobta a hagyományos választás eljárását (baja), és bevezette az örökletes uralom
addig idegen eszméjét.
A polgárháború és I. Jazíd, majd II. Muávija halála
(683, ill. 684) véget vetett a Szufjánidák uralmának. I. Marvánt törzsi háborúk
közepette választották kalifává Szíriában, 684-ben.
Az
Omajjádok állama Abdal-Malik uralma alatt (685-705) élet fénykorát. A muszlim
hadak nyugaton elfoglalták Spanyolország túlnyomó részét, keleten elárasztották
Makránt és az indiai Szind tartományt, Közép-Ázsiában pedig a khorászáni seregek
meghódították Buharát, Szamarkandot, Horezmet, Fergánát és Taskentet. Az arab
lett az állam hivatalos nyelve, újjászervezték a birodalom pénzügyi igazgatását,
a görög és perzsa hivatalnokok helyére arabok kerültek. A régebbi, bizánci és
Szászánida-pénzeket utánzó fizetőeszközt új, arab pénzérmékkel váltották föl.
Rendszeres postaszolgálat indult Damaszkusz és a tartományi székhelyek között,
és az építészet is fölvirágzott. A hanyatlás akkor kezdődött el, amikor a szíriai
hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett III. León bizánci császár erőitől (717).
A mélyen vallásos II. Omar (ur. 717-720) arra törekedett, hogy lecsillapítsa az
egyre elégedetlenebb maválí-réteget (a nem arab muszlimokat), és egyenlő jogokat
adjon minden muszlimnak, etnikai hovatartozástól függetlenül. Az ennek érdekében
hozott reformok azonban pénzügyi válsághoz vezettek, miközben a hadsereg ütőképességét
a déli (kalb) és az északi (kajsz) arab törzsek között összecsapások kiújulása
bénította meg.
Hisám
(ur. 724-743) átmenetileg meg tudta állítani a hanyatlást. A birodalom terjeszkedése
elérte végső határait - a muszlim előretörést Franciaországban megállították Poitiers-nél
(732), az anatóliai arab erőket pedig szétverték a bizánciak (740) - így most
a határok mentén védőseregeket szerveztek a szíriai katonákból, hogy visszaverjék
a törököket Közép-Ázsiában és a berbereket Észak-Afrikában. A Hisám halála utáni
években azonban a kajsz és a kalb törzsek közötti viszálykodás nagyszabású felkelésekbe
torkollott Szíriában, Irakban és Khorászánban (745-746), miközben az Omajjád-uralom
legitimitását tagadó hásimíja szekta maga mellé állította a maválí-réteget. A
hásimíja - maga mögött tudván a nyugati tartományok támogatását - 749-ben Abul-Abbász
az-Szaffáhot kiáltotta ki kalifának. Ő lett az Abbászida-dinasztia első uralkodója.
Az utolsó Omajjád, II. Marván (ur. 744-750) a Nagy-Záb folyó melletti csatában
(750) vereséget szenvedett. Az Omajjád-család tagjai ellen hajtóvadászat indult,
és szinte mindegyiküket megölték. A túlélők egyike, Abdar-Rahmán viszont elmenekült,
és Spanyolország muszlim uralkodójaként lépett újra színre (756). Ő a córdobai
Omajjád-dinasztia első tagja.
