Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
névadás
(mingming)
Kínában a névadás rendszere igen bonyolult volt. A Han-kortól kezdve vált gyakorlattá, hogy a kínai nevek két részből állnak a családnévből (xing) és az utónévből, személynévből (ming), melyeknek sorrendje megegyezik a nálunk is használt sorrenddel: elől áll a családnév, utána a személynév. Családnév (vagy nemzetségnév) korlátozott számban van, mindössze párszáz, de a száz leggyakoribbat külön könyvbe gyűjtötték össze. Ezek zömében egytagúak, de talán egy tucat kéttagú családnév is ismert (Sima, Ouyang, Ximen, Baili stb.). A megszületendő gyermekeknek mindig adtak személynevet (ming), amely gyakorlatilag bármilyen szó lehett, számuk nem korlátozott. Lehetett bármilyen jelentésű szó (egy- vagy kéttagú kifejezés), amely tetszett az apának és az idősebb rokonoknak. A személynév jelenthetett jókívánságot, utalhatott kiváló jellemvonásokra, jelenthetett természeti jelenséget, szép, tetszetős dolgot vagy akár irodalmi vonatkozása is lehetett. Ez volt szokásban főként a gazdagabb és műveltebb családoknál, és nagyjából a mai napig így történik. A névadáskor kínosan ügyelnek, hogy a név hangzása semmilyen pejoratív jelentésű szóra ne emlékeztessen, és a hangzása (ti. a név dallama) harmonikus legyen, de figyelembe veszik a leírt nevek alkotta írásjegyek szerkezetét is, ügyelnek, hogy a vonások vízszintes, és függőleges térbeli eloszlása szemnek tetszetős legyen. Régebben az egyszerű nép fiai, főleg a falvakban gyakran csupán az azonos nemű gyermekek életkor szerinti sorszámát kapták utónévként. A személynév mellett a gyermek kaphatott otthoni vagy gyermeknevet, olykor tanítójától iskolai nevet. A felnőttkor küszöbét jelentő avatási ceremóniakor felnőtt szólítónevet (zi) adtak neki. Új nevet kaptak uruktól az ágyasok és a szolgálólányok. A művelt írástudók maguk választhattak irodalmi nevet (hao). A különféle nevek használatát rituális szabályok pontosan előírták, pl. az eredeti személynév (ming) tabu alá esett. Senkinek sem volt szabad kimondani az uralkodó császár személynevét, vagy leírnia az adott írásjegyet, még akkor sem, ha nem az uralkodót jelölték vele. Ezeket a szavakat az uralkodó uralmának idejére kivonták a használatból, és ezek általában egy azonos hangzású, másik írásjeggyel helyettesítették a szövegekben. Az emberek nem mondhatták ki saját apjuk vagy anyjuk személynevét sem, sőt le sem írhatták. Illetlenségnek számított valaki előtt kiejteni az ő vagy az apja személynevét. Az elhunytaknak ún. templomi nevet adtak, amelyet az elhunyt lélektáblájára írtak. A királyokat, császárokat a mai napig templomi neveik alapján emlegetik.
