Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
netsuke
A
nyugati műgyűjtők legkedvesebb japán tárgyai közé tartoznak a fából vagy elefántcsontból
faragott, művészi kivitelű netsukék. Ezeket a kis remekműveket a múlt század második
felében oly nagy buzgalommal és olyan tömegesen vásárolták fel a gyűjtők és a
műkereskedők, hogy a legtöbb nyugati gyűjteményben szép számmal találhatók, míg
Japánban úgyszólván már csak mutatóba maradtak.
A japán öltözéknek, a kimonónak
nem volt zsebe. A férfiak selyemzsinórral függesztettek fel a kimonójuk övére
néhány kisebb használati tárgyat. A netsuke rendeltetése az volt, hogy a rajta
átvezetett zsinórral az öv alatt áthúzva, mintegy ellensúlyt képezve rögzítse
a sagemono (sageru = viselni, felfüggeszteni, mono = dolog) gyűjtőnévvel megjelölt
tárgyakat. Ezek közt a tűzcsiholó készlet és egy erszényféle lehetett a legrégibb.
A netsukék zöme azonban az Edo-kor kezdetétől a gyógyszertartó doboz, a dohánytartó
és a pipa tartására szolgált. Az ily módon az övön viselt tárgyak sorához tartozott
az erszény (kinchaku), a pipatok (kiseru-zutsu), a hordozható írószertartó (yatate),
az evőpálcatok, és a kulcs.
A dohányzást és a dohány termesztését a XVII.
század elején honosították meg a japánok, és már a század végére divatba jöttek
a díszes selyem dohánytartók. A gyógyszertartó inrokhoz — melyekről a lakkoknál
már bővebben szó esett — készült netsukék kissé eltérnek a többitől, mert a lakkdoboz
kímélésére a könnyebb, kisebb és jól lekerekített darabokat részesítették előnyben.
A netsuke elterjedését növelte a dohányzás és a gyógyszertartó dobozok divatja
mellett még az, hogy a rangban a szamuráj rend alatt álló köznép is viselhette.
(A nem nemesek részére minden nemesfém vagy ékszer viselete tilos volt.)
Funkcióját
tekintve a netsuke egy ősrégi belső-ázsiai és kínai tárgynak felel meg, annak
a legigényesebb, művészi szintre fejlesztett változata. A belső-ázsiai nomád lovasok
már időszámításunk előtt az övre, majd később az öv külön szíjain levő fém karikákra
és tartókra függesztették legfontosabb használati tárgyaikat és fegyvereiket.
A kínaiak szintén különféle eszközök felfüggesztésére használták a netsuke ősét
a XIV—XVII. században, de valószínűleg már korábban is. Az ismert kínai függesztő-gombok
(chui-tzu^) főként fából, elefántcsontból, de emellett a legkülönfélébb anyagokból
is készülhettek. Formakincsük az egyszerű kobaktök- és gombformáktól kezdve állat-
és emberalakos faragványokig terjed. Japánnal ellentétben azonban zömmel természetadta
tárgyakat alkalmaztak. Anyaguk (pl. agancs vagy örökzöld fafajta), valamint alakjuk,
mintájuk (pl. gomba, tök) néha a hosszú életre, jó egészségre utalhatott szimbolikusan.
Nem tudjuk pontosan, hogy a japánok mikor vették át a kínai típusú függesztőket.
A kutatók többnyire a koreai hadjáratok idejét, a XVI. század végét jelölik meg,
de a néhány évszázaddal korábbi időt is lehetségesnek tartják, bár ily régi példányok
ismeretlenek Japánban. A formai és funkcionális rokonság mellett több jel is utal
a netsuke kínai kapcsolataira: a netsuke japán neve (melyet az u hangot félig
elnyelve nec'keként ejtenek) a gyökér (ne) és a függeszteni, hordani (tsukeru)
jegyekből van összetéve. Mivel Kínában sok függesztő gyökérből volt, a japán elnevezést
is ebből az összefüggésből eredeztették a legutóbbi időkig. A legkorábbi japán
netsuke típusok között szerepel egy kínai pecsételőforma is, amely szintén zsinórral
volt felerősíthető. De a korai alakos netsukék japán neve (tobori) is kínai faragást
jelent.
Japán iparművészet 100—101. o.
inro
A
lakkművesek alkotásai közül Nyugaton legismertebbek a gyógyszertartó inrok. Ezek
lapos, több rekeszre nyitható, téglalap alakú, ovális vagy kerek dobozkák; rekeszeiket
kétoldalt végigfutó selyemzsinór fogja össze, melynek végére netsuke faragást
erősítettek; az övön áthúzva ez tartotta az inrót. A zsinórt díszes csokorba kötötték
az inro alján, felül pedig az ojime nevű kis gombon húzták át két ágát, ami az
inro rekeszeinek szétnyílását akadályozta meg. Az ojime gyakran egy átfúrt korallszem
volt, de lehetett elefántcsont-, lakk-, kristály- vagy fémgömb is.
Az inro
eredetét még nem tisztázták pontosan. Legkorábbi irodalmi említése a Keicho-érából
(1596—1614) ismert, de valószínűleg ekkor már elterjedt volt. Az inro név szó
szerint "pecsétkosarat" jelent, de a fennmaradt darabokban sohasem tartottak
pecsételőt, sőt az el sem fért volna bennük. A pecsételőt és a kevéske olajos
festéket a kínaiak — akiktől használatukat a japánok már korán átvették — selyembrokát
vagy bőr zacskóban tartották, amit fonott tokba tehettek. A japánok a gyógyszert
hordták kis, erszényféle tokban, az övre függesztve. Feltehető, hogy az inro-divat
kialakulásakor e két tárgyformát — a pecsét- és a gyógyszertartó tokot — egyesítették.
Mindenesetre Kínában nemigen ismert olyan tárgyforma, amelyet történetileg közvetlenül
az inrok előzményének tekinthetnénk.
A nagy inro-divat a XVII. századtól kezdődött
Japánban. A polgároktól a szamurájokig és a shogunig mindenki viselte, de csak
a férfiak. Ekkor már külön erre specializálódott mesterek készítették e drága
tárgyakat. A kereslet azért is nőtt, mert a tehetősebbek több darabot vásároltak.
Korán megindult a japánok között az inrogyűjtés is, így ruhához vagy alkalomhoz
illő inrot választhattak esetenként, például sétához vagy udvari fogadásra.
A leírások arra utalnak, hogy a korai inrok bőrből lehettek, és csak később készítették
őket a könnyű hinoki fából. Az inro farekeszeinek a kifaragása gondos munkát igényelt,
mert ezeknek pontosan és könnyen kellett egymásba illeszkedniük. A lakkmester
ezért több évig még felakasztva szárította a csupasz fadobozokat a vetemedés elkerülésére,
és csak azután kezdett a lakkozásukhoz; a vetemedés ugyanis tönkretette volna
művészi munkáját.
A legtöbb inro lekerekített téglalap alakú, mintegy 5—6
cm széles és 8—10 cm magas. A kisebb darabok fiúk számára, a különösen nagyok
birkózóknak és színészeknek készülhettek.
A lakkmesterek a legnagyobb gonddal
díszítették az inrokat, nem csoda tehát, hogy a legkitűnőbb művészi alkotások
között tartják számon őket. Díszítésük témagazdagsága, akárcsak technikája, kimeríthetetlen
volt. A kínai és japán tusfestmények lakkba való miniatűr áttételén kívül szinte
minden kínai és japán mitológiai lényt vagy legendás témát, élő és elvont szimbólumot,
növény- és állatábrázolást, geometrikus mintát felsorakoztatnak.
Az inrok
többségét nevével jelezte a lakkmester, általában az inro alján, ritkábban belül
vagy oldalt. Sokszor szerepel a jelzésben annak a festőnek a neve is, akinek a
képét átvették a díszítéshez. Közel hatszáz inrodíszítő lakkművész neve maradt
fenn a jelzéseken, mégis nagyon keveset jelent önmagában egy-egy név. Ennek egyik
oka az, hogy ugyanazt a nevet többen - az első mesteren kívül annak utódai, tanítványai,
követői - is használták; másrészt a mesterekről a névjelzésen kívül alig van történeti
adatunk. Egy inrot ily módon sokszor inkább a stílusa, technikája és minősége
alapján lehet meghatározni, mint a jelzése szerint. Gyakori az inrokon a kriptikus
kakiban, a művészien megformált "írott pecsétjelzés" is.
Japán iparművészet
89—90 o.
