Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Vajda
Gyula:
Nemzet, nemzetiségek, nemzetiségi politika Kínában
Korunk Európájának és benne Romániának sok szenvedélyes vitát kiváltó tényezője a nemzeti kérdés megoldása, illetve megoldatlansága. A mindent egy színben látó és mindent sajátjuknak tekintő hajdani birodalmak tudatos vagy spontán demográfiai politikája az évszázadok folyamán annyira összekeverte az európai etnikumokat, hogy napjainkban eleve balgaság tiszta fajról, homogén nemzetállamról beszélni ezen a földrészen.
Az etnikumok ilyenfajta keveredése Ázsiát sem kerülte el. E kontinens domináns nagyhatalma évezredeken át Kína volt. A kínai birodalom állandóan terjeszkedett, s nem egy esetben az idegen hódítók részleges beolvadása is Kína területi növekedéséhez vezetett. Gondoljunk csak a mongol hódítók alapította Jüan-dinasztia (1271—1368) és a mandzsuk által létrehozott Csing-dinasztia korára (1644—1911).
A kínai központosított állam hosszú vajúdás után született meg. Népcsoportok és törzsek százai szövetkeztek, majd váltak szét, hogy halálos ellenségekként egymást pusztítsák, jobb esetben behódoltassák, és beolvasszák a vesztest. Ez az olvasztótégely mégsem volt oly forró, hogy minden népcsoportot el tudjon tüntetni, s egy homogén nemzetet teremtsen a hatalmas kínai területen.
A modern kínai nemzet (magukat han nemzetnek nevezik) ősei a Sárga folyó (Huangho) középső szakasza mentén éltek, és bizonyos államalakulatokat hoztak létre. Már a legendás öt császár korából (Kr.e. 26—21. század) tudomásunk van a különböző törzsek között dúló ádáz harcokról. A következő korokból ismert dinasztiák: Xia (Kr.e. 21—16.), Shang (Kr.e. 16—11. század) idején már kialakult a központosított állam, amely a következő, Csou-dinasztia idején hullt szét törzsi államokra. Az újabb kutatások azt bizonyítják, hogy az említett korokban is léteztek törzsi államok. Az írott források rengeteg nemzetség, törzs, törzsszövetség nevét őrizték meg. E népcsoportok állandóan hadakoztak egymással, de az őket körülvevő (vadaknak nevezett) törzsekkel is.
Kr.e. 841-től kezdve pontos időrendben jegyezték fel a kínai államok és uralkodók tetteit. Ekkor kezdődött a Nyugati Csou-dinasztia utolsó szakasza. A krónikákban tizenkét fejedelemségről olvashatunk. E fejedelemségek laza szövetségben álltak egymással, és mindannyian Csou királynak, az Ég fiának voltak alárendelve. Neki mint a szövetség szellemi vezérének meghatározó szerepe volt abban, hogy a fejedelemségek népei együvé tartozónak érezzék magukat. A szövetség nem szüntette meg a fejedelmek közti, gyakran háborúhoz vezető vetélkedést. A gyengébbeket az erősebb bekebelezte; az államok száma csökkent. Kr.e. 475-ben már csak hét hadakozó államról szólnak a krónikák. A legerősebbnek Csin állam vezére bizonyult, s Kr.e. 221-ben utolsó riválisát is legyőzte. A győztes uralkodó Csin Első Császárának (Qin Shi-Huangdi) nevezte magát, és megteremtette az első egységes központosított államot a mai Kína területén. Tudósai segítségével a császár egységes írást, egységes mértékegységeket, egységes vallást vezetett be. Az új ország területét prefektúrákra osztotta. Az ellenállókkal kegyetlenül leszámolt. A más elveket valló filozófusokat élve temették el, könyveiket máglyán égették el. Az erőszakkal létrehozott egység azonban nem volt töretlen. Válságos idők következtek. A behódolt államok kiváltak a birodalomból, hogy alkalomadtán saját nevükben egyesítsék újra az országot. Az egység ösztönzője legtöbbször a külső ellenség támadása volt. A külső háborúkban nyert csaták, de néha a vereségek után is (!) növekedett az ország területe, és összetettebbé vált etnikai képe. Volt idő, amikor a mai Korea, Vietnam, Burma, Mongólia, valamint Belső-Ázsia jelentős része is Kínához tartozott vagy hűbéri viszonyban állt vele. Tibet a mongol hódítás után került Kínához. Az állandó háborúskodás következtében törzsek, népek, népcsoportok tűntek el vagy jelentek meg Kína területén, amely a 13. század óta csak elenyésző területi változásokon ment keresztül.
Kína viharos törtenete törzseket és népeket sodort magával, egyesek elmerültek, másokat partra vetett. Kialakultak a modern nemzetek és nemzetiségek. A nyomasztó többséget alkotó és a civilizáció magasabb fokát elért kínai nemzet (han) mellett csak azok a nemzeti kisebbségek maradtak fenn, amelyek maguk is aránylag fejlett kultúrát teremtettek, rosszabb esetben a terméketlen, elszigetelt hegyvidékre menekültek, ahol zavartalanul megőrizhették önazonosságukat.
A mai Kínában kisebbségben élő nemzetiségeket a történelem folyamán (még századunk első felében is!) a többségi nemzet vadállatoknak tekintette. Elég, ha megemlítjük, hogy 1949 előtt a nem han nemzetiségűek nevének kínai írott formájában szerepelt a vadállat jele is.
A kínai nyelvben a nemzet mint modern fogalom aránylag későn jelent meg. Liang Csichao, a modern gondolkodás egyik kínai előfutára 1903-ban ismertette meg hazájában Johann Kaspar Bluntschli svájci származású jogász és politológus nemzettanát. Az új fogalom tolmácsolására Liang két szó — a min (nép, népesség, népcsoport) és zu (klán, törzs, nemzetség) — összetételével új szót alkotott, a MINZU-t. E szó kínaiul nemzetet jelent.
Jelenleg a nemzetet mint fogalmat kétféleképpen értelmezik Kínában. Tágabb értelemben jelenti a Kínában élő összes nemzetiséget. Ebben az esetben jelzőként a ZHONGHUA (tükörfordításban a központ virága) szerepel előtte. Megjegyzendő, hogy 1949 előtt zhonghua a han nemzet név szinonimája volt. Az akkori felfogás szerint nem is lehetett másként értelmezni, hiszen a hua (virág) szó a magasabbrendűséget jelentette.
1949-ben az új hatalom meghirdette a Kínában élő összes nemzetiség teljes egyenjogúságát — létszámtól és kulturális fejlettségtől függetlenül. Az új helyzetben az addig gondosan eltitkolt nemzeti hovatartozásukat a nemzeti kisebbségek nyíltan bevallották. 1953-ban már több mint 400 nemzeti kisebbség és etnikai csoport jelezte létezését. Ez a tény arra késztette a hatóságokat és a tudományos intézményeket, hogy átfogóan tanulmányozzák a nemzetiségek életvitelét.
1949 előtt a nemzeti kisebbségek léte csupán kuriózumként érdekelte a hatóságokat, sőt a tudósok többségét is. 1958-ig például a Délkelet-Kínában őshonos she nemzetről a ritka, de fontos ókori és középkori írott forrásokon kívül csupán két-három tudósítás és egy vékonyka német nyelvű füzet jelent meg. A Kína történetében fontos szerepet játszott mongol, mandzsu, ujgur, tibeti és (a főleg kereskedelemmel foglalkozó) hui nemzeten kívül a többi nemzetiség szinte ismeretlen volt. Az akkori kormány politikai meggondolásból elsőrendű fontosságúnak tartotta a nemzetiségek helyzetének tanulmányozását. Különböző szakágak kutatóiból megszervezték az első expedíciót, amely négy csoportban 1950—1952 között a helyszínen tanulmányozta a nemzeti kisebbségek termelési módját és életformáját, társadalmi berendezkedését, népszokását és művészetét. 1956-ban az Országos Népi Gyűlés (a kínai parlament) támogatásával még nagyobb kampány indult az országban élő valamennyi nemzetiség tanulmányozására. A parlament nemzetiségi ügyekkel foglalkozó bizottsága irányította a munkát — etnográfusok, szociológusok, történészek, közgazdászok, valamint a nemzetiségek elismert vezetőinek bevonásával. 1958 után a nemzetiségek tanulmányozását a Kínai Tudományos Akadémia (Academia Sinica) Nemzetiségi Kutatóintézete vette át. A kutatócsoportok száma nyolcról tizenhatra emelkedett. A munkába bevonták az egyetemi tanárokat és diákokat, valamint a különböző kutatóintézetek szakembereit. Ezernél többen járták az országot, hogy megismerjék és megismertessék a nemzetiségieket. 1964-ban az ún. "kulturális forradalom" hosszú időre megszakította tevékenységüket. A közel másfél évtizedes kutatómunka eredményeként több mint 340 dokumentum értékű tudományos dolgozat született. Ezenkívül száznál több felbecsülhetetlen értékű, addig ismeretlen írott forrásra bukkantak. Az összegyűjtött anyag alapján 57, kéziratban maradt könyvet írtak. A félbeszakadt tudományos munka 1979-ben a KNK Állami Nemzetiségügyi Bizottsága irányításával újraindult. A korábban begyűjtött anyag feldolgozására/kiadására öt könyvsorozatot indítottak el: Kínai nemzeti kisebbségek, A kínai nemzeti kisebbségek önkormányzata, Dokumentumok a kínai nemzeti kisebbségek történetéből, A kínai nemzeti kisebbségek rövid története, A kínai nemzeti kisebbségek nyelvmonográfiája.
Az összegyűjtött anyag alapján megállapították, hogy a 400-nál több népnév a valóságban 56 nemzetiséget takar. A nevek sokasága csupán a tájszólásoknak és bizonyos szokásbeli különbségeknek tudható be. A nemzetiségek nevét az érintettek akarata szerint rögzítették, és fogadták el (hivatalosan).
Az 1990-es adatok szerint Kína 9 600 000 km2 területén 1 133 682 501 ember élt. A han nemzetiségű személyek száma 1 042 482 187 (az összlakosság 91,96 százaléka), az 56 nemzeti kisebbség létszáma pedig 91 200 314 (az összlakosság 8,06 százaléka) volt.
Az 1982-es népszámlálás adatai szerint az összlakosságból (1 008 181 777) 940 882 178 személy (93,3%) han nemzetiségű volt, 67 299 584 személy (6,7%) pedig a nemzeti kisebbségekhez tartozott. A fenti adatok szerint nyolc év alatt a többségi han nemzetnél a népességnövekedés 10,8, míg a nemzeti kisebbségek esetében 35,5 százalékos volt. Érdemes megjegyezni, hogy a lakosság kilenc tizedét alkotó többségi nemzet Kína területének csupán 40 százalékát népesíti be, az összlakosság 10 százalékánál is kevesebb nemzeti kisebbségek pedig az ország területének 60 százalékát lakják.
Az
1982-es népszámlálás adatai szerint a Kínában élő 56 nemzetiség létszáma a következő
(a 100 ezer léleknél többet számláló nemzetiségek esetében a számok le-, illetve
felkerekítve jelennek meg, az annál kisebb nemzetiségek esetében a teljes szám
szerepel):
han
941 millió
kirgiz
0,11 millió
mongol
3,5 millió
tu
0,16 millió
hui
7,3 millió
daut
94126
tibeti
3,85 millió
mullam
90357
ujgur
6 millió
giang
0,1 millió
miao
5 millió
blang
58473
yi
5,45 millió
salar
69135
yhuang
13,38 millió
maonan
38159
bouyei
2,2 millió
gelao
54164
koreai
1,76 millió
xibe
83683
mandzsu
4,3 millió
achang
20433
dong
1,42 millió
pumi
24233
yao
1,41 millió
tadzsik
26600
bai
1,13 millió
nu
22896
tujia
2,83 millió
üzbég
12213
hani
1,06 millió
orosz
2917
kazah
0,91 millió
evenki
19398
thaj
0,84 millió
deang
12297
li
0,88 millió
baoan
9017
liau
0,48 millió
jugur
10568
va
0,3 millió
jing
13108
she
0,37 millió
tatár
4122
gaoshan
1650
derung
4633
lahu
0,3 millió
orocsen
4103
shui
0,29 millió
hezhen
1489
dongxiang
0,28 millió
monba
1140
naxi
0,25 millió
lhoba
1066
jingbo
22976
jino
11962
Az 56 kínai nezetiség a társadalmi fejlődés különböző fokán állt a század derekán, és még ma is szembetűnő köztük a különbség. Az ötvenes évek elején a va nemzetiség még mindig gyűjtögető halász-vadász ősközösségben élt. Tibetben feudális viszonyok domináltak. Az fejlettebb han, hui és mandzsu nemzetiségek is csak belekóstoltak a kapitalista viszonyokba. Az évszázadokig tartó üldözés és hátrányos megkülönböztetés elől a terméketlen hegyvidékre és sivatagos övezetekbe menekült nemzetiségek a legelmaradottabbak. A menekülés volt a megmaradás egyetlen lehetősége. A nacionálsoviniszta többség nem tartotta szükségesnek az elmaradott nemzetiségek támogatását, gyakori volt az erőszakos asszimiláció. Az elszigetelt élet fékezte a nemzetiségek társadalmi fejlődését, de megkockáztatom kijelenteni: e nélkül a ma csupán néhány ezer lelket számláló etnikumokról talán nem is tudnánk, hogy valaha léteztek.
Ez a bonyolult etnikai képlet komoly kihívás bármilyen hatóság számára. A kérdés kezelésére meg kell találni a legalkalmasabb eszközt. A nemzeti kérdéssel is foglalkozó első politikai program 1941-ben született Kínában. Ezt követte egy 1949-es program. 1952-ben napvilágot lát A KNK nemzeti kisebbségei területi autonómiájának biztosítása című program. Ennek előírásai helyet kapnak a KNK 1954-ben elfogadott alkotmányában is. Az 1975-ben, 1978-ban és 1982-ben életbe lépett újabb alkotmányok mind foglalkoznak a nemzeti kérdéssel, világosan rögzítik a nemzetiségek jogait.
A most is érvényben levő 1982-es alkotmány előszava kimondja: "A Kínai Népköztársaság az ország valamennyi nemzetisége által közösen alkotott, soknemzetiségű egységes állam. Az országban élő minden nemzetiség teljesen egyenjogú. Az állam garantálja a nemzeti kisebbségek jogait és érdekeinek érvényesülését, megvédi és fejleszti a jogegyenlőség, egyetértés és kölcsönös segélynyújtás elvén nyugvó nemzetiségek közti kapcsolatokat. Szigorúan tilos a nemzeti kisebbségek hátrányos megkülönböztetése vagy a nemzetiségek bármilyen módon történő elnyomása. A nemzeti kisebbségek igényei és sajátosságai szerint az állam segíti a kisebbségek lakta területek gazdasági és kulturális fejlődését. Az egy tömbben élő nemzeti kisebbségek területi autonómiát gyakorolnak, önkormányzati intézményeket létesítenek és gyakorolják önkormányzati jogukat. Az összes nemzeti kisebbségi autonóm terület a KNK elidegeníthetetlen részét képezi. Minden nemzetiség szabadon használhatja és fejlesztheti nyelvét és kultúráját, megtarthatja vagy átalakíthatja szokásait és hagyományait." A területi autonómia három formája alakult ki Kínában: autonóm tartomány, autonóm prefektúra és autonóm megye. Az autonóm területek népképviseleti gyűléseinek (helyi parlamentek) elnökeit vagy alelnökeit kötelező módon a területi autonómiát gyakorló nemzetiséghez tartozó állampolgárok közül választják. Az országos fejlesztési programok figyelembevételével az önkormányzati intézmények önállóan dönthetnek a helyi (gazdasági és társadalmi) fejlesztési kérdésekben. Ha az állam országos érdekű új befektetést szándékszik eszközölni a nemzeti autonóm területeken, kötelező módon figyelembe kell vennie a helyi érdekeket. Az önkormányzati intézmények hatáskörébe tartozik a (helyi) oktatás, a tudományos kutatás, a művelődés, az egészségvédelem és a sportügyek irányítása, valamint az ott élő nemzetiségek kulturális örökségének megőrzése. Az állam pénzügyileg, anyagilag és műszakilag támogatja a nemzeti kisebbségek gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődését, valamint ösztönzi az autonóm területeket abban, hogy saját nemzetiségük soraiból megfelelő számú szakembert képezzenek ki.
Az alkotmányban rögzített jogok érvényesítését biztosítja az 1984-ben életbe léptetett Nemzetiségi területi autonómiatörvény.
Az alkotmányos előírásnak megfelelően Kínában létrehoztak öt autonóm tartományt (Belső-Mongólia, Ningxia-Hui, Xinjiang Ujgur, Guangxi-Zhuang és Tibet), 31 autonóm prefektúrát és 124 autonóm megyét. A szórványban élő nemzeti kisebbségek nemzetiségi községeket hozhatnak létre, ahol az illető nemzetiség nyelvén folyik a közigazgatás.
Az államvezetés minden szintjén jelen vannak a nemzeti kisebbségek képviselői. A nemzeti kisebbségek lakta helységekben, az ott élő nemzetiségek számától függően két-, három- vagy többnyelvű helységnév- és útjelző táblák láthatók, és (ami nálunk elképzelhetetlennek tűnik) nem a han nyelvű felirat az első, hanem a helységben többségben levő nemzetiség nyelvén írott. A figyelmes idegen azt is észreveszi, hogy a kínai bankjegyeken a han nyelvű felirat mellett még hat nyelven jelenik meg a Kínai Népbank neve. A családtervezés keretében a többségi nemzet esetében kötelező szüléskorlátozás a nemzeti kisebbségekre nem vonatkozik. Az egyetemi felvételin a nemzeti kisebbségi diákok gyengébb jegyekkel is bejuthatnak, mint a többségiek. Törvény tiltja, hogy a nemzeti kisebbségi állampolgárokat akaratuk ellenére a többségiekhez sorolják.
A nemzeti kisebbségi szakemberek képzését egy egyetemi rangú állami főiskolahálózat biztosítja. Tizenhárom nemzetiségi főiskola működik Kínában.
A Nemzetiségi Kiadó több kisebbségi nyelven és kínaiul (han) ad ki könyveket, folyóiratokat. A nemzetiségek tanulmányozása a Nemzetiségi Kutatóintézetben folyik. Az intézetnek saját tudományos folyóiratai vannak.
A kínai nemzetiségi politikáról rengeteget lehetne írni. Az itt bemutatott modell szinte ideálisnak tűnik. Talán az is. Sokan kételkedhetnek reális voltában. De ne feledjük, hogy az ideális elképzeléstől, még ha azt törvény szentesíti is, a gyakorlati megvalósításig hosszú az út. Szubjektív és objektív tényezők sora akadályozhatja a törvény alkalmazását. A törvény azonban alap, amire építeni lehet.
Korunk,
1998 augusztus
http://www.epa.hu/00400/00458/00008/8k03.htm
Vajda
Gyula (1934-), Bukarestben élő bölöni születésű sinológus, műfordító
