Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Sahoko Kaji, Noriko Hama és Jonathan Rice
Miért nem bírjuk a japánokat?
Fordította: Dragomán György
Forrás: https://web.archive.org/web/20070209051055/http://tchl.freeweb.hu/nembirjap.html

Tartalom

Nemzettudat és identitás
Nemzeti karakter
Életfelfogás és értékek
Etikett
Család
Higiénia, egészség és szép
Szokások és hagyományok
Szabadidő és szórakozás
Humorérzék
Üzlet és munka
Intézményrendszerek
Oktatás
Kormányzat
Nyelv és gondolkodás

A japánok Nipponnak vagy Nihonnak nevezik Japánt, a szó jelentése: "a nap otthona" A japán mitológia szerint Japánt a Napistennő teremtette. A nyugati világban általánosan elterjedt "japán" szó a "nap otthona" ideogramma kínai kiejtése, ez a szó Marco Polónak köszönhetően jutott el Európába.
Japán 7000 szigetének összterülete Franciaország 2/3-ának területét teszi ki, amely egy kicsivel nagyobb Németországénál és megegyezik Montana államéval. A hegyvidék
és a vulkáni övezet miatt azonban csak az ország 25%-a lakható. A 125 milliós lakosság viszont kb. fele az USA-énak. Ha az Egyesült Államok lakosságának felét összezsúfolnánk Montana állam negyedére, akkor közelebbi képet kaphatnánk arról, milyen is Japánban élni...

Nemzettudat és identitás

A japánság előnyei és hátrányai

A japánok egymással sosem viselkednek úgy, mint a külföldiekkel. Külföldön járva olyan dolgokat művelnek, amelyeket otthon sosem tennének. Igen komoly különbséget tesznek ugyanis az uchi-ság (bennfentesség) és a soto-ság (kívülállás) között. Ahhoz, hogy valakit komolyan vegyenek, odafigyeljenek rá, és egyáltalában emberszámba vegyék, uchi-nak kell lennie. Aki nem uchi, az soto, tehát sok jóra nem számíthat, levegőnek nézik, még annak is örülhet, ha egyáltalán hajlandók némi lekezelő megvetést pazarolni rá. A japánok számára a külföldiek szinte kivétel nélkül soto-k.
Japán uchi, a külföld meg nem, úgyhogy a tengeren túl minden japán úgy viselkedik, ahogy akar: az otthoniak úgysem szereznek róla tudomást. Ahogy a mondás tartja: "Ha útközben szégyen ér, nem visszük magunkkal."
Japán szigetország, nehezen hajózható és veszélyes tengerek övezik, így aztán a japánok sok száz éven át megőrizték. homogenitásukat, és ezt a tényt igen nagyra értékelik, sőt legfőbb erényüknek tartják. Gyakran hallani olyan mondatokat, amelyek úgy kezdődnek: "Mi, japánok" - mintha minden japán egyforma lenne, és minden kérdésben egyformán gondolkozna.
Japán földrajza erősen rányomta a bélyegét a japánok személyiségére. Már a legrégebbi források szerint (kb. 600 Kr. u.) is elég sokan voltak ahhoz, hogy senki se érezhesse magát egyedül. A tizedik században Kiotó, az ország fővárosa már igen nagy város volt, valószínűleg az akkori világ három legnagyobb városa közé tartozott. A japánok mindig is egymás közelében éltek, így aztán az individualizmus gondolata, tehát az a merész elképzelés, hogy csakis magunkra számíthatunk, teljességgel hiányzik a japán mentalitásból.
Uchi barátaik előtt szinte alig vannak titkaik. A többiekkel viszont legfeljebb az időjárás izgalmairól hajlandók eszmét cserélni. Ez a két attitűd soha, semmilyen körülmények között nem összekeverhető, így aztán liftekben vagy folyosókon a japánok tudomást sem vesznek az idegenekről. Becsapják előttük az ajtót, oldalukba könyökölnek, jól térden vágják őket az aktatáskájukkal, és eszükbe sem jut elnézést kérni. Ha viszont már sikerült összeismerkedni velük, vagy netán üzleti kapcsolat van kialakulóban, pillanatok alatt előgördítik a vörös szőnyeget.
A japánok számára természetes ez a hirtelen váltás. Az uchi és a soto különbsége teszi érthetővé számukra a világot. Ez a túlélés legfőbb eszköze. Persze tudják ők, hogy törődni kell másokkal, és oda kell figyelni rájuk, de hát mindig mindenkire nem lehet odafigyelni, és valahol tényleg meg kell húzni a határt. Ami uchi, az az első. Akkor viszont mi sem természetesebb annál, hogy az idegenek egyáltalán nem számítanak.
A japánok csoportos lények, ki nem állhatják a magányt. A magányos természetű emberek számára az uchi-soto különbség jelentősége nem olyan komoly. Ha viszont a túlélés érdekében egy csoporthoz kell tartoznunk, akkor könnyen katasztrófához vezethet, ha nem a megfelelő emberekkel kerülünk uchi viszonyba. Hiába, japánnak lenni nem egyszerű dolog.

Milyennek látnak másokat?

A japánok számára mindenki, aki nem japán, az gaijin (külföldi), tehát alsóbbrendű lény, aki soha nem érheti el a japánság állapotát.
Manapság elég gyakori dolog Japánban a "külföldi-komplexus". Ebből a szempontból a külföldi ideálját a magas, hosszú lábú, kék szemű és szőke nyugati típusa testesíti meg. A Nyugattal ellentétben Japánban nem az a kérdés, hogy "miért nem olyanok, mint mi?", hanem az, hogy "mi miért nem vagyunk olyanok, mint ők?". Ezért aztán képesek barnára festeni a hajukat, kék kontaktlencsét viselni, egyes nők pedig speciális krémekkel rózsaszínűre színezik a mellbimbójukat. A nyugati ember az eszménykép, ezért a médiában nyugati rocksztárok, színészek és modellek reklámoznak mindent, az autóktól a gyomorkeserűig. Mindent, ami Nyugatról származik, értékesnek és divatosnak tekintenek. Ezt aztán rendesen ki is használják a reklámszakemberek: az újonnan piacra dobott termékekről mindig kiderül, hogy Amerikában és Európában "hihetetlenül népszerűek".
A japánok tényleg tiszta szívükből szeretik Amerikát. Arra a. kérdésre, hogy "ha újra születhetne, milyen nemzetiségű szeretne lenni?", a megkérdezettek 30 százaléka azt válaszolta, hogy amerikai. Így aztán nem csoda, hogy az angol nyelv a mindennapi élet összes területére belopta magát. A fitneszedzés után egy doboz "Pocari Sweat" elkortyolgatásával pótolják a folyadékveszteséget. Ha éhesek, akkor a "Happy More" gyorsétterem-lánc valamelyik egységébe térnek be. Ha munkát keresnek, akkor a "Hello Work" nevű munkaközvetítő szolgáltatásait veszik igénybe.
Az utóbbi időben a japánok érdeklődése ázsiai szomszédaik felé fordult. Ahogy az angolok azt hiszik, hogy a tengerentúlra kell utazniuk ahhoz, hogy Európába menjenek, a japánok is igazi egzotikumnak tekintik Ázsiát, és nem is igazán gondolják magukat ázsiaiaknak. Manapság azonban egyre elfogadottabb dolog az ázsiai típusú öltözködés, a kontinentális ázsiai konyha, és egyáltalában minden, ami ázsiai.
A nyelvtanulásnak is komoly divatja van. Létezik például egy olyan rádióadó, amely a `hét hat napján folyamatosan húszperces német, francia, angol, olasz, spanyol, kínai és korcai nyelvleckéket sugároz.
Emiatt a rengeteg tanulás, olvasás, kutatás és utazás miatt a japánok meg vannak győződve arról, hogy tökéletesen ismerik a világ nem japán részét, és éppen ilyen szilárdan hiszik azt is, hogy a külföldiek soha nem ismerhetik meg igazán Japánt. Így aztán mindazokat a nem japánokat, akik beszélnek japánul, és érdeklődést mutatnak a japán kultúra iránt, henna gaijin-oknak (fura idegeneknek) nevezik. Biztosak benne, hogy a külföldiek sosem érthetik meg őket, viszont azt is pontosan tudják, hogy a külföldiek kellő szorgalommal kiismerhetők.

Milyennek látják magukat?

Ha arra a kérdésre, hogy a japánok milyennek látják magukat, azonnal választ kapunk, biztosak lehetünk benne, hogy maga a válaszadó nem igazi japán. Ugyan miért kéne olyasmit meghatározni, amit amúgy is mindenki ért? Semmi szükség szigorúan meghúzott demarkációs vonalakra. A japán gondolkodás a zökkenőmentes átmeneteket kedveli. A szigorú definíciókból könnyen vita lehet. A japánok sem az egyértelmű kérdéseket, sem az egyértelmű válaszokat nem szeretik. Az se túl gyakran fordul elő, hogy egy japán sima igennel vagy nemmel válaszoljon bármilyen kérdésre. A megszokott válasz inkább ma vagy ma-ma, ami olyasmit jelent, hogy "végül is", "nagyjából" vagy "többé-kevésbé". Ezért aztán az olyan kérdéseket, amelyekben meg kell határozni valamit, például azt, hogy mit jelent japánnak lenni, a japánok konfrontációként értelmezik. A japánok többsége anélkül éli le az életét, hogy valaha is szembe kelljen néznie ezzel a kérdéssel.
Egy japán üzletember egyszer úgy határozta meg a japánok és a nyugatiak közti különbséget, hogy azt mondta, a japánok analógok, a nyugatiak pedig digitálisak. Egy analóg óráról csak akkor olvasható le a pontos idő, ha összegezzük a kismutató, a nagymutató állása és az óra számlapja nyújtotta információkat. Önmagában az óra egyetlen része sem alkalmas az idő meghatározására, ráadásul ha egy analóg órára nézünk, nemcsak azt tudjuk, hogy negyed négy van, hanem azt is, hogy tizenöt perc múlva lesz fél. Az óra csak akkor működik, ha a mutatók egyenletesen és logikusan haladnak.
A japánok egy analóg óra részeinek tekintik magukat, egész életüket a harmónia és a logika szabályai szerint élik le. Egy digitális óra is pontosan megmutatja, mennyi az idő, ez azonban izolált információ.

Milyennek látják őket mások?

Látszólag alázatos természetük ellenére, a japánok meglehetősen büszkék. Azt szeretnék, ha szorgalmas, keményen dolgozó népnek tartanák őket, olyanoknak, akik minden elvárásnak megfelelnek - tehát azt szeretnék, hogy minden területen kiválónak lássák őket. Titokban viszont az a vágyuk, hogy szuperokosnak tartsák őket. A mondás szerint: "Az agyafúrt sólyom elrejti karmait." Nincs megalázóbb, mint az ezzel ellentétes viselkedés.
Ezért aztán a japánok mindent teljes erőbedobással csinálnak: gőzerővel dolgoznak, sportolnak és szórakoznak. Mikor azért kritizálták őket, hogy túl keményen dolgoznak, tévéműsorokat készítettek a hétvégi kikapcsolódásról, aztán egész hétvégén feszülten koncentrálva nézték ezeket.
A japánok nem mennek szabadságra, nehogy lógósnak nézzék őket. A vállalatok végül rájöttek, hogy egyetlen módon képesek csak rávenni az alkalmazottjaikat arra, hogy kivegyék a szabadságukat, mégpedig úgy, ha az egész vállalatot bezárják pár napra. Így aztán több tízezer munkamániást kényszerítenek elvonási tünetekkel teli kényszerű "pihenésre".

Nemzeti karakter

Különös egyetértés

A japánok egész életükben azt találgatják, hogy mit gondol a másik. Ezért aztán nem mindig kell kifejezésre juttatniuk a véleményüket. Egy japán nő számára nincs rosszabb, mint ha elterjed róla, hogy "véleménye van a dolgokról". Ezt a kifejezést nem is lehet pontosan lefordítani. Férfiak esetében a "makacsság" a legrosszabb jellemvonás.
Mivel senki sem mondja ki, hogy mit szeretne, Japánban mindenki valóságos gondolatolvasó. Ebből rendszerint hatalmas kavarodás keletkezik, hiszen a gondolatolvasás bonyolult mesterség. Például könnyen azt gondolhatják rólunk, hogy már mennénk, mikor igazából maradni szeretnénk és így tovább. Ez a jelenség a pénztárcát is eléggé megterheli, hiszen ha mondjuk vacsorára hívunk valakit, illetlenség megkérdezni, hogy mik az étkezési szokásai, inkább minden eshetőségre fel kell készülni és az összes lehetséges ételvariációt el kell készíteni.
A ki nem mondott kölcsönös egyetértés kvintesszenciája a yoroshiku szóba kristályosodik: "Megértetted, hogy mit akarok tőled, én pedig megértettem, hogy te megértetted, ezért rád bízom a feladatot, hiszen tudom, hogy úgy fogod végrehajtani, ahogy azt én szeretném. Köszönöm, hogy megértettél, és köszönöm, hogy veszed a fáradságot, és teljesíted a kívánságomat." Ez mind benne van ebben a négy szótagban.
A japánok a megszégyenülés elkerülése végett alkalmazott szándékos félreértésnek is nagymesterei. Tokióban egy forró nyári napon egy gyerekeivel sétáló férfi megkérdezte a fagylaltosbódé tulajdonosát, hogy micsoda is pontosan a fagylaltoskocsi oldalán látható Supa-Kureemu. A fagylaltárus részletesen elmagyarázta, hogy az egy mézzel és csokoládéval leöntött, pisztáciával megszórt málnás-vaníliás fagylaltkülönlegesség. Több se kellett a vevőnek: - Két adagot kérek - mondta lelkesen.
- Sajnálom, már elfogyott - felelte erre az árus. Egy európai fagylaltárus az első kérdésből rögtön tudta volna, hogy a vevő Supa-Kreemu-t szeretne venni, és hosszas magyarázat helyett azonnal azt válaszolta volna, hogy elfogyott. A japán fagylaltárus ezzel szemben nem szeretné, hogy ő vagy a vevője megszégyenüljön, így megpróbál udvariasan kiutat keresni. Elmondja, mi van a fagylaltban, és reméli, hogy a vevő ez alapján úgy dönt: nem kéri, és akkor nem derül fény a készlet hiányosságára. Tudja, hogy valójában mi a kérdés jelentése, mégis szó szerint veszi, és e szerint válaszol. Az ilyesmi Japánban mindennapos dolog. Ha a megszégyenülés elhalasztható vagy elkerülhető, akkor elkerülésére mindent meg fognak tenni.

A szőnyeg alatt, a szavak mögött

A japánok olvasnak a sorok között, vagyis tudják, hogy mi van a szavak mögött. Mindenki tudja, hogy a tatamae - a szavakkal kifejezett "hivatalos álláspont" - mögött ott a honne - az "igazi vélemény", a helyzetet pontosan tükröző, meg nem fogalmazott érzelmek összessége. Ez sosem kerül előtérbe, de akinek füle van, hallja, akinek szeme van, látja. Aki pedig ezt nem veszi észre, azt a japánok, ha fizikailag nem is, de szellemileg azonnal faképnél hagyják. Ha valamit nem tartanak elfogadhatónak, akkor egyszerűen nem beszélnek róla: úgy gondolják, ha valamiről nem veszünk tudomást, az valójában nem is létezik.
Az olyasmit, amiből sértődés vagy félreértés lehet, jobb nem kimondani, különösen ha a belső körbe tartozó emberről van szó. A tekintély megőrzése kulcsfontosságú, ezért a szándékos "tekintélyrombolást" mindenáron elkerülendő tiltott cselekedetnek tekintik. A látszólag megmagyarázhatatlan tettek mögött általában ez húzódik meg; a japánok képesek meghamisítani a könyvelést, csak hogy ne derüljön fény arra, hogy valaki hibázott.
A nyilvános beismerés módszerét a japánok nemigen kedvelik. A szennyes kiteregetése csak a közös szégyent növeli. Tehát ami szőnyeg alá söpörhető, azt be is söprik - gyors és szakavatott mozdulatokkal.
Korábban az öngyilkosság volt a szégyen előli menekvés legkézenfekvőbb módszere. Manapság a bocsánatkérés a kínos dolgoktól való szabadulás leginkább bevett eszköze. Ezzel a szégyen volt - nincs. Ha egy komoly cég vezérigazgatója lehajtja a fejét, és lemond, akkor tisztára mosta magát. Ezután már nem illik többé kínos kérdésekkel zaklatni. Ebből a szempontból a bocsánatkérés nem annyira a hiba elismerése, inkább olyan eszköz, amellyel megmenthetjük a becsületünket és elhallgattatjuk a kritikusokat.
A japán rituálék kafkai hangulatú világában semmi sem az, aminek látszik. A tartalom és a forma szöges ellentétben állhat egymással, de amíg senkit sem ér szégyen, addig mindez nem számít.

Megegyezés

A döntések úgy születnek, hogy a megfelelő információ a megfelelő módon a megfelelő helyre jut. Akiknek számít a véleménye, azokét ki fogják kérni, akiket pedig meg kell győzni, azokat meg fogják győzni. Ez a nemawasahi művészete. (A kertészeti szaknyelvben ez a szó az átültetést jelenti. Először visszavágjuk a gyökeret, aztán megvárjuk, amíg a vágásból új hajtások sarjadnak. Ekkor átültetjük a növényt. A ne az jelenti: "gyökér", a mawashi szó szerinti jelentése "kötés".)
A japán társadalomban csak úgy lehetünk sikeresek, ha ezt hibátlanul űzzük a gyakorlatban. Mire sor kerül a kérdéses értekezletre, addigra már annyi információ cserélt gazdát, hogy a dolog tulajdonképpen el is dőlt. Ez egyszerűnek hangzik, de a gyakorlatban igen bonyolult. Először is tudnunk kell, hogy a gyökereknek pontosan hova is kell behatolniuk. Ha rossz irányba indulunk, és nem a megfelelő embereket keressük meg, akkor azzal visszafordíthatatlan kárt okozhatunk. Ha pedig egy gyökeret elültettünk, akkor azt már nem könnyű kihűzni. Egy okosnak vélt lépés könnyen katasztrófához vezethet, ha rossz kezekbe kerülnek a gyökereink.
A nemawashi folyamata is kulcsfontosságú. Ha a megfelelő embereket keressük meg, de rossz sorrendben, akkor már kész is a kudarc. Ha viszont a nem megfelelő embereket keressük meg, de jó sorrendben, akkor aztán egy ellenőrizhetetlen szövetséget hozunk létre. Persze ezzel elértük, hogy olyan bajba kerültünk, amihez képest az eredeti probléma, ami miatt nemawshi-ba kezdtünk, már jelentéktelenné törpül.

Egy nagy család

A japán társadalomban nincs egyértelmű határ a nyilvános és a magánszféra között. Ha egyszer valaki befogad, akkor hozzá tartozunk, és mindenestül közünk lesz hozzá. Ha kell, ha nem, segíteni fog. A sírig is elkísér, csakhogy meggyőződhessen róla, hogy rendesen el vagyunk temetve. Az otthoni címünk, a telefonszámunk és a családi állapotunk közérdekű információnak számít. Pontosan emiatt igen fontos az enryo (tiszteletteljes távolságtartás) fogalma. Tudnunk kell, hogy mikor ne zavarjunk.
Japánban nem csak a nyilvános és magánszféra között nem egyértelmű a határ, hanem egyáltalán nincsenek egyértelmű határok, ezért aztán nem sok tér nyílik az individualizmusra. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a japánok mind egyformák lennének. A kiotóiak, az oszakaiak és a tokióiak például látják az egymás közötti különbségeket. A nyelvet pedig az országban mindenhol más hangsúllyal beszélik. Az összetartás és az egymással törődés szelleme azonban egész Japánt átjárja.
Mindenki valamilyen csoportba tartozik, és a csoport érdeke a legfontosabb. A csoporton belül mindenki nagyjából ugyanúgy gondolkodik és ugyanazon a véleményen van. A mondás szerint: "A kiálló szöget be kell verni." A japánok képtelenek megérteni a nyugatiak, különösen az amerikaiak önállóságát és önbizalmát. John Wayne számtalan filmben elmondta, hogy "az igazi férfi azt teszi, amit tennie kell". Japánban viszont az igazi férfi azt teszi, amit a csoport érdeke diktál.

Valaki vigyáz ránk

A japánok folyton odafigyelnek egymásra és törődnek egymással. Valaki mindig odafigyel ránk. Ez elkerülhetetlen.
Ha napközben égve hagyjuk a kocsink fényszóróját, minden szembejövő autós villogni fog. Ha elveszettnek éreznénk magunkat az állomáson, vonatra várva, a hangosbemondó folyamatosan tájékoztat arról, hol tartózkodik éppen a vonatunk, hány másodperc múlva fog megérkezni, mennyire zsúfolt, és hova kell állnunk, ha nem akarunk útban lenni, valamint arról, sietnünk kell-e a felszállással, vagy esetleg várjuk meg a következőt... Ez utóbbi esetben viszont nyugodtan olvashatjuk tovább az újságunkat - de közben vigyázzunk, hogy elég kicsire hajtsuk össze, mert különben nagyon kiáll a könyökünk és útban lesz a többieknek- minderre gondosan figyelmeztetnek.
Ha pedig bejutottunk valahogy a vonatba, ott már várnak ránk az újabb hangosbemondó-üzenetek: "Kérjük, álljon arrébb az ajtótól, hogy mások is felszállhassanak", "A következő megálló...", "Vigyázzon, ne felejtsen semmit a vonaton, mikor leszáll" - mintha egy tűt is le lehetne ejteni a zsúfolt vonatokon.
Ettől a rengeteg gondoskodástól a japánok képtelenek az önálló gondolkodásra és az önálló véleményformálásra. Nyugaton például iszonyatosan kiborítja őket, hogy a vendéglőben mindig megkérdezik tőlük, hogy mit isznak, anélkül, hogy megmondanák, hogy miből választhatnak.
Minden terméken, még a vécépapíron is, utasításokat találunk a kicsomagolással és használattal kapcsolatban. A gépekhez vaskos tankönyvek járnak, amelyekben az összes lehetséges emberi hibával jó előre számot vetnek: "Ha nem gyullad ki a lámpa, győződjünk meg róla, hogy nem mi felejtettük-e el bedugni a konnektorba a csatlakozót." Képregényfigurák illusztrálják a teendőket, azt, hogy miképp kell megnyomni a gombokat, felemelni a fedőket, és üdvözülten mosolyogni, ha mindez sikerült. Egyszer egy fogadáson a ceremóniamester még pezsgőbontás előtt felolvasott egy kis beszédet arról, hogy mit kell tennünk annak érdekében, hogy jól érezzük magunkat, és hogy a fogadás után el ne felejtsük kikérni a kabátunkat a ruhatárból.
A japán társadalomban az ember sosincs egyedül.

Tudjuk, mivel tartozunk

A japánokat meghatja az emberi gyengeség. Ha valaki hibázik, aztán bocsánatot kér, és segítséget a probléma megoldásához, akkor általában megbocsátanak neki. A segítséget sohasem szabad elfelejteni, az embernek élete végéig emlékeznie kell arra, hogy megbocsátottak neki és a segítségére siettek. A megsegített on-nal tartozik jótevőjének. Ha on-nal tartozunk valakinek, akkor azt jobb nem elfelejteni - ellenkező esetben kizár magából a társadalom. A japán társadalom az on valóságos óceánja, amelyben milliók evickélnek. Mindenki tartozik valakinek és mindenkinek tartozik valaki.
Az on-t nem illik egyetlen gesztussal viszonozni, hiszen ez azt is jelenthetné, hogy nem törekszünk a kapcsolat fenntartására. Persze az on nem mérhető tudományos pontossággal, így aztán, ha jótevőnket hatalmas jótéteménnyel láttuk el, de ragaszkodunk hozzá, hogy ezzel nem róttuk le teljes on tartozásunkat, akkor az így is van. Persze lehet, hogy jótevőnk olyan helyzetbe kerül, mikor már ő tartozik onnal nekünk. Végül már senki sem fogja tudni, hogy ki tartozik kinek és mivel (és persze azt sem, hogy miért). A kapcsolat meg csak nyúlik és nyúlik, mint a rétestészta.

Életfelfogás és értékek

Örüljünk a mulandóságnak

A japánokat különösen vonzza a mulandóság. A múlékony dolgok szépek, a maradandóak pedig nem. Az ízlés és a divat az évszakokkal együtt változik. A tegnapi igazságok ma már csak szélben szálló virágszirmok. A japánok büszkék több évszázados történelmükre, de nem köti őket a hagyomány, mivel az alkalmazkodás is a tradíció része - szép dolog úszni az árral, erényes dolog a megbocsátás, bölcs dolog tudni, hogy minden csak átmeneti.
A japán irodalom kulcsfontosságú része az emberi lét múlékonyságával és a világ átmeneti állapotával foglalkozik. Mindennek a cseresznyevirág az igazi megtestesülése. A csodálatos virágok (finom, csodaszép, fehér-rózsaszín szirmok) minden tavasszal a földre hullanak. A szirmokat összesöprik, aztán a virágnak többé nyoma sincs. A szépségből csak az emléke marad.
A "hadd vigye el a víz" kifejezés - a nyugati "ami elmúlt, elmúlt" közmondás megfelelője - az elkerülhetetlen változások elfogadására utal. Ez persze nem jelenti azt, hogy a japánok belenyugvóak lennének. Hihetetlenül szentimentálisak, a legnépszerűbb történetek és filmek mind a reménytelen szerelemről és az összetört szívekről szólnak - tehát a belenyugvás nehézségeiről. A japánok mégis elfogadják a változást, mert a szívük mélyén tudják, hogy semmi sem tart örökké.
Ez igen előnyös gondolkodásmód, hiszen hihetetlen gyorsasággal fogadják el az újdonságokat. Nyíltak, és örülnek a újításoknak, szeretik a fejlődést, a hatékonyságot és a tanulást - ennek köszönhető a "japán csoda".
Borzasztó fontos nekik az év első osztrigája, az első bambuszrügy és a legújabb divat. Májusban az emberek ezzel a kérdéssel köszöntik egymást: "Ettél már Bonitot (tonhalhoz hasonló fogás) az idén?" Egyetlen
öntudatos japán ínyenc sem kerülhet olyan kínos helyzetbe, hogy erre a kérdésre nemmel kelljen válaszolnia.
Mivel a mulandóság divatos, semmi sem tart túl sokáig. Mindenki a legújabb autómodelleket és a legújabb magnókat akarja. A tünékeny értékek földjén a világot meghódító kiberkedvenc (tamagocsi) mintájára mindent gyorsan elfelejtenek.

Középen

Japánban szinte mindenki a középosztályba tartozik. A japánok ezt szeretik, mert utálják a végleteket. Gyerekkoruktól olyan közmondásokat és meséket hallgatnak, amelyekben elítélik a túlzásokat, így aztán mire felnőnek, a középút jelenti számukra a legnagyobb boldogságot. A lényeg a chu-yo, a mértékletesség.
Egy felmérés szerint a japánok 91,2 százaléka churyu ishiki-nek - középosztálybelinek - tartja magát, ezek közül pedig 57,4 százalék mondta magáról, hogy chu-no-chu (a közép legközepe). A közép persze folyton változik, sosem ugyanaz, de a japánok ezt sem bánják, mert ösztönösen alkalmazkodnak az új középhez. Különben sem szeretik pontosan meghatározni a saját helyzetüket. Emiatt aztán a japán társadalomban mindenki mindennel elégedett. Senki sem kivételes, ezért nincsenek a kiválasztottak kedvét kereső fényűző ajánlatok. Így aztán a szolgáltatások minősége is egyformán közepes, hiszen mindenki egyformán középen van.

Legyünk yasashii-k

Látszólag nagy tisztelet övezi ugyan a harcosokat és hagyományaikat, de Japánban mégis igen fontos a yasashii-ság, tehát az, ha az ember kedves, gyöngéd, figyelmes és engedékeny Arra a kérdésre, hogy mi egy esetleges jövendőbeli legfontosabb tulajdonsága, mindkét nem a yasashii-t tette az első helyre valamennyi erény közül.
Ez a fogalom tárgyakkal kapcsolatban is használatos. Egy kocsi vagy egy sampon is lehet yasashii felhasználójával; a szemmel vagy a környezettel szemben.
A japánok vonzódása a kétértelműség iránt szintén a yasashiival áll összefüggésben. Ha valami túl egyértelmű, akkor esetleg durva, ami pedig nagyon nem yasashii. Ha valaki nagyon yasashii, akkor nem fogja nevén nevezni a dolgokat, hanem finoman rejtélyes marad.
Ez a nagy lelki finomság persze néha igen kínos lehet. A liftben például egy kellően yasashii személy nyilvánvalóan előreengedi többieket. Nem helyes viszont megkérni őket, hogy menjenek előre, és mivel mindenki egyformán yasashii akar lenni, senki sem fog kiszállni a liftből.

Pedantéria

Az irodákban, a gyárakban, az iskolákban és a kórházakban, egyszóval mindenütt, feliratok figyelmeztetik a dolgozókat és látogatókat, hogy ügyeljenek a rendre. Ha előveszünk valamit valahonnan, akkor azt használat után feltétlenül helyére kell tenni. Amire nincs többé szükség, azt ki kell dobni. Ha valamiből kettő van, de csak egyre van szükség, a másiktól meg kell szabadulni.
A dokumentumoknak világosaknak, átláthatóknak és hibátlanoknak kell lenniük. Rendben kell tartani őket, hogy azonnal megtalálhassuk azt, amit keresünk, így aztán minden csupa mappa és index és színes matrica, hogy első ránézésre tudjuk mindenről, hova való. Minden mappán külön jelzik, ha esetleg kivették a tartalmát, titkos vagy sürgős és így tovább.
A rend otthon is igen fontos, különösen a zsúfolt nagyvárosokban. A lakás minden egyes négyzetmilliméterét ki kell használni. A szobák alakíthatóak, éjjel hálószobaként, nappal nappaliként funkcionálnak, így aztán a matracot minden reggel el kell csomagolni, a ruháknak a szekrényekben, a könyveknek pedig a polcokon a helyük. Még a japán kamaszok is igen pedánsak.
A szekrényt legjobban rekeszek és rekeszekre osztott tárolók segítségével lehet kihasználni. A legkisebb helyre is találni megfelelő polcot, vannak sarokszekrények és mágnessel a hűtőre és mosógépre rögzíthető kis műanyag zsebek.
Ezeket a termékeket a tiszta, rendes otthon és iroda ígéretével szokás reklámozni. Segítségükkel a japánok kiélhetik rendszerezési mániájukat és tökéletes rendet teremthetnek maguk körül.
A szervezettség nemcsak személyes mánia, de létszükséglet is a földrengések sújtotta országban. Ha egy természeti csapást nem szervezetten várnának, abból káosz lehetne, a japánok pedig nem szeretik a káoszt. A városi tanács minden családot külön utasításokkal lát el földrengés esetére. A leglelkiismeretesebbek azt is előre megbeszélik, hol fognak találkozni, ha esetleg elszakadnának egymástól - ha ne adj' isten a gyerekek éppen iskolában lennének, a papa dolgozna, a mama meg bevásárolna, mikor beüt a krach - és mindenki tart otthon konzerveket meg üveges vizet végszükség esetére, amilyen például Kobéban volt 1995-ben. Japán egy törésvonalon fekszik, és ha az ember rendszeresen érzi, hogy megmozdul a lába alatt a talaj, akkor nem csoda, hogy tudatában van az élet múlékonyságának.
A házakat is katasztrófabiztosra tervezik. Régen fából és rizspapírból épített zsúpfedeles házakban laktak, úgyhogy ha egy földrengés miatt összedőlt, könnyű volt újra felépíteni. Ma már betonból épülnek a gigászi méretű háztömbök, de ezeket is úgy tervezik, hogy a legpusztítóbb földrengéseket is kibírják. A japánok nemcsak a helyhiány miatt szeretik tehát a rendet, hanem ezzel akarják elejét venni a súlyos katasztrófáknak.

Etikett

Ösztönös udvariasság

A japánok még olyankor is udvariasak, amikor éppen nem akarnak udvariasak lenni. Ez egyszerűen hagyomány A nyelv és kultúra szinte nem is teszi lehetővé az udvariatlanságot. Mikor egy taxis ráüvöltött egy másikra, mert az eléje vágott, a gaijin utas megkérdezte japán társától, hogy mit kiáltott a sofőr; a válaszból kiderült, hogy a japánok még a legszélsőségesebb körülmények között is udvariasak. Azt kiáltotta: "Tisztelettel, menjen a pokolba."
A japán kultúra elvileg nem verbális, tehát nem kell mindent kimondani, de az ösztönös udvariasság megköveteli, hogy rengeteg beszéddel vegyük körül a cselekedeteinket.
Ha leülünk enni, nem lehet csak úgy nekilátni, hanem be kell jelenteni, hogy most élni fogunk a házigazda vendégszeretetével (Itadikamasu). Ezt nem csak olyankor kell megtenni, ha meghívtak vacsorázni: otthon is el kell mondani, még akkor is, ha mi magunk főztük az ebédet és a többiek a vendégek. Vendéglőben is el kell mondani, és ne firtassuk, hogy ha mi fizetjük a számlát és a séf úgyse hallja, akkor minek udvariaskodni? Ennek így kell lennie és kész. Az étkezés befejeztével sem lehet csak úgy felállni és elmenni. Ilyenkor azt kell mondani, hogy "hát ez valóban csuda finom volt" (Gochisosama) - még akkor is, ha ez egyáltalán nem fedi a valóságot. És ne higgyük, hogy ez képmutatás: egyszerűen csak ösztönös udvariasság.
Ha más birtokára lépünk, annak is megvannak a szabályai. Ha bemegyünk egy irodába, elnézést kell kérnünk a zavarásért (Ojama-shimasu), még akkor is, ha kimondottan a másik fél kérésére érkeztünk.
Azt, hogy "Megjöttem!" (Tadaima), nem azért kiáltjuk, hogy ezzel figyelmeztessük a bennünket üdvözölni késlekedő szeretteinket. Ezt olyankor is elmondjuk, ha egy konferencia után visszatérünk az irodánkba vagy hazamegyünk az iskolából. Azt, hogy "megyek" (Itte kimasu) szintén mindig el kell mondani, még olyankor is, amikor teljesen fölösleges.

A szerénység fontos

A japánok szerénysége összetett dolog. A gyógyfürdőhelyeken, ahol mindenki szinte meztelenül ül a forró vízben a szabad levegőn, csupán egy pici törülköző takarja el az eltakarni valókat. Mikor az emberek nyakig vízben ülve fecsegnek az arra járókkal, a törülközőt a fejükre teszik - így eltakarják magukat ott, ahol teljesen szükségtelen, mert ezzel jelképezik szemérmességüket.
A japánok számára a pénz is igen bonyolult kérdés. Használni lehet, de látni nem illik. Csekket viszont csak ritkán használnak, és a hitelkártya sem túl elterjedt, így aztán rengetegszer kell készpénzzel fizetni, de mindig úgy, hogy ne látsszék. Ha például kölcsönt kértünk valakitől, nem illik csak úgy visszaadni a pénzt, mert ez udvariatlanságnak számítana. Ideális esetben egy borítékba csúsztatva kell megadnunk a tartozásunkat, de a pénzt mindenképpen be kell csomagolni, ha másba nem, hát egy papír zsebkendőbe. És gyűrött, kopott pénzt sem illik átadni senkinek. Szépen be kell menni a bankba, és új, ropogós bankjegyekre cserélni a kopott pénzt.
Hogy még tovább bonyolódjon a helyzet, pénzt adni ajándékba mindennapos dolog. Esküvőkön, temetéseken és más alkalmakkor is elfogadott dolog a pénzajándék. Ilyenkor szóba sem jön a csekk vagy a pénzátutalás - nem, vadonatúj bankjegyeket kell egy borítékba helyezni, aztán át kell adni a borítékot. Fő a diszkréció. Ha semmit se teszünk, még mindig jobb, mintha hivalkodnánk azzal, amit teszünk.
A japánok "értéktelen" ajándékokat adnak egymásnak és "ostoba" rokonaiknak mutatják be az embert. Bármit mondanak és cselekszenek is, közben számtalanszor elnézést kérnek azért, "hogy milyen ostobaságot" tesznek és mondanak.
Ilyenkor aztán tudni kell a sorok között olvasni, de még jobb, ha ügyet se vetünk a sorokra, és csakis arra figyelünk ami köztük van. A szerénységet hangsúlyozó verbális tűzijáték minden kifinomult japán számára alapkövetelmény A japánok számára a szavakból kicsendülő földig hajló alázat a civilizáció egyetlen igazi fokmérője.
A "Sumimasen", vagyis a japán "elnézést" (szó szerint "amit tettem, arra nincs bocsánat") kifejezés szinte folyamatosan hallható. Előfordul, hogy köszönés helyett is ezt használják. Már a "köszönöm" helyét is kezdi átvenni, hiszen ha valaki értünk fáradozik, akkor illik sajnálni ezért. A japánok naponta számtalanszor hallják ezt a szinte mindenre használható kifejezést; mindenki mindig ezt használja, úgyhogy a sumimasen-nek nincs is már igazi jelentése. Így aztán mikor istenigazából elnézést akarnak kérni, egy olyan kifejezést használnak, ami nagyjából a következőképpen fordítható: "Nem tudom, hogyan magyarázhatnám meg, amit tettem, és hogyan kérhetnék elnézést."
Ha meg akarunk beszélni valakivel valamit, biztos, hogy sumimasen-ezéssel fogjuk kezdeni. Ha bemegyünk egy látszólag üres pékségbe, ezt kiáltjuk, így kérünk elnézést azért a megbocsáthatatlan modortalanságért, hogy ki mértük nyitni az ajtót. Persze igaziból azt akarjuk mondani, hogy "Hahó, van itt valaki?", ám a sorok mögött kifejezzük rosszallásunkat, amiért a boltos elkövette azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy nincs a pult mögött. A kétértelműség sok mindenre jó.

A meghajlás

A megfelelően végrehajtott meghajlás a jó nevelés és minőségi oktatás jele. A soto külföldiektől nem várják el, hogy meghajoljanak, és azt sem illik tudniuk, hogy miként kell meghajolni, de a japánok számára a meghajlás pontosan jelzi a felek egymáshoz való viszonyát. Az első dolog, amit egy cég megtanít az új alkalmazottaknak, a helyes meghajlás. Tudni kell, hogy a karokat a comb mellett kell-e tartani, esetleg fel kell emelni őket, meg hogy mennyi ideig maradjunk meghajolva, és azt is, hogy mennyire hajoljunk meg.
Van egy közhelyes és elcsépelt vicc két emberről, akik képtelenek abbahagyni a hajlongást, mert egyik se akarja a másik előtt befejezni. Ám az, hogy a járdák gyalogosforgalmát percekig fenntartja két folyamatosan hajlongó japán, egészen mindennapos eset. Igazából a japánok ösztönösen tudják, hogy mennyi ideig kell hajlongani, éppúgy, ahogy a nyugatiak is tudják, hogy kézfogáskor mikor engedjék el egymás kezét.
Meghajlás közben szinte alig van szemkontaktus. A japánok egyébként is kerülni szokták az ilyesmit. Mivel folyton lefele néznek, a köszönés, az üdvözlés meg a bocsánatkérés mintha a földnek szólna. Az se igazán fontos, hogy mit mond a másik. A földanyának mondják el, hogy mi az, ami a szívüket nyomja, csak arra vigyáznak, hogy az ő fejük közelebb legyen a földhöz a másikénál. Mindeközben arra is odafigyelni, amit a másik mond - nos, ez olyasmi, amire nem sokan képesek.

A vevő az isten

A japánok ugyanazt a szót használják arra, hogy "vásárló", mint arra, hogy "vendég" vagy "meghívott". A mondás szerint: "a vevő az isten". Legyen az bank, bolt vagy szálloda, ha a vevőt nem úgy kezelik, mintha legalábbis félisten lenne, akkor az jogosan fejezheti ki nemtetszését, és biztosak lehetünk benne, hogy élni is fog a lehetőséggel.
A vevőt soha nem szokás sürgetni. Ha csak percek vannak már hátra zárásig, akkor is könyörögve kérnek, hogy ne siessünk, nézelődjünk csak nyugodtan, és bármilyen sokáig húzzuk is az időt, a végén hajlongások közepette köszönik meg, hogy megtiszteltük figyelmünkkel az üzletet, majd reményüket fejezik ki, hogy hamarosan újra láthatnak bennünket. Ha például olyankor megyünk vásárolni, mikor csepereg az eső, a következőt hallhatjuk a hangosbemondóból: "Hölgyeim és uraim, nagyon hálásak vagyunk, hogy az eső ellenére is megtisztelnek jelenlétükkel."
A recesszió következtében vannak ugyan olyan szupermarketek, ahol olcsóbban adják az árut, ha a saját zacskónkba mi magunk csomagoljuk be a vásárlás végén, de nagyáruházakban ilyesmiről szó sem lehet, itt a gondoskodó figyelem hagyomány Egy segéd gondosan összehajtja, majd jó alaposan becsomagolja az árut, nehogy megsérüljön a hazáig vezető viszontagságos út során. Ezután következik a bolt emblémájával díszített külső papírréteg. Természetesen a megfelelő árnyalatú átkötő szalag sem maradhat el. A csomagot ezután egy elegáns és megfelelő méretű zacskóba helyezik. (A méretnek tökéletesen illeszkednie kell a csomag méretéhez, elképzelhetetlen, hogy mindent azonos méretű zacskóba dobáljanak.) Ezt a bonyolult csomagolási eljárást hihetetlen precizitással és villámgyorsan végzik, a végén pedig a segéd bocsánatot fog kérni, amiért ilyen sokáig rabolta drága időnket.
A pontosság és a megbízhatóság alapkövetelmény. Ha egy boltnak hétkor kell nyitnia, akkor másodpercre pontosan hétkor fog kinyitni, csapkodjon bár ménkű, tomboljon bár vihar. Ha házhoz szállítást kérünk, ahogy telefonálunk, és jelezzük, hogy otthon vagyunk, máris indulnak. Japánban egyszerűen nem léteznek elromlott automaták. Egyszer valaki beejtett egy érmét a pénzváltó gép alá, és miután panaszt tett, az üzemeltető másnap megszüntette a gép és a talaj közti rést.
Japánban a kereskedők garantálják az áruk tökéletes minőségét. Ha az áru a legkisebb mértékben is hibás, a vevők garantáltan tajtékzani fognak. Az ilyen hibákat villámgyorsan jóváteszik. Ha egy teáscsésze aljára kissé ferdén kerül a márkavédjegy, az már súlyos hibának számít. A ruhákon a mintának minden varrásnál egyezni kell, még akkor is, ha az éppen egy zseb legmélyén helyezkedik el. Egy új autó esetén, ha egy két porszemnél több van a szélvédőn, a vevő joggal kérheti, hogy hozzanak egy tisztább kocsit.

Levelezés

Japánban komoly protokollja van a levelezésnek. A boríték megcímzését szigorú szabályrendszer határozza meg. A cégek általában frissen felvett diplomásokra bízzák a cég borítékainak megcímzését. Ha nem sikerül tökéletesen a feladat, akkor elölről kell kezdeni az egészet.
Ha lefelejtünk a címzett neve elől valamilyen titulust, azzal súlyos hibát vétünk. Valaminek mindenképpen állni kell ott, legyen az igazgató, osztályvezető vagy helyettes, sama (úr, úrnő) vagy sensei (tanár úr) - ez utóbbit a tanárokon kívül az orvosok és a politikusok is előszeretettel használják. Saját nevünk után bármilyen titulust feltüntetni viszont szörnyű otrombaság. Ez azt a hagyományt tükrözi, hogy a feladó a címzettnél alacsonyabb rangúnak tekinti magát. Ez a mindennapi rutin - még akkor is, ha a cég vezetője a portásnak küld levelet.
Ha útlevelet kérelmezünk, a kérelemmel egy önmagunknak címzett képeslapot is be kell nyújtani. Erre természetesen mindenki a sama nélkül írja rá a nevét. Mielőtt az útlevélosztály visszaküldené a képeslapot, szépen odapecsételik a sama-t minden név után, nehogy a kormány bárkinek is titulus nélkül küldjön levelet. Japánban évente 17 millióan utaznak külföldre, persze mind útlevéllel. Képzeljük csak el, mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha lemondanának erről a stemplizésről. Ez azonban elképzelhetetlen. Így aztán az útlevélosztály dolgozói szorgalmasan pecsételgetik tovább a sama-kat. Évente több milliószor.

Asztali viselkedés

A japánok eléggé zajosan viselkednek az asztalnál. Szinte mindenki teli szájjal beszél, különben is hagyománya van a zajos étkezésnek. Ajakcuppogtatással illik például jelezni, hogy a fogyasztott étel borzasztó finom.
Tésztaszívogatás vagy teaszürcsölés (ez a tea-szertartásokra nem jellemző) esetén a hangos evés igazán művészi szintre fokozódik. Egy igazi kelet-tokiói mindezt zenészeket megszégyenítő ritmusban és hangerővel képes előadni.
Ezek igen stabil szokások, legjobb, ha minél gyorsabban megpróbáljuk megszokni őket, vagy egyáltalán oda se figyeljünk rájuk. Ha igazán japánokká akarunk válni, nem elég a nyelvet megtanulni, az étkezési hangok minél tökéletesebb elsajátítása is fontos követelmény.

Részegen ismerszik meg az ember

Ahogy az alkohol bekerül a képbe, Japánban rögtön elfogadhatóvá válik az elfogadhatatlan viselkedés. Az alkoholgőz rögtön feloldja a japán társadalmat meghatározó hierarchiális viszonyrendszert. Ha egy japán becsiccsent, akkor végre önmaga lehet. Ilyenkor bocsánatos bűnnek számít, ha lehányjuk a főnök cipőjét, vagy ha félreérthetetlen szexuális célzásokat teszünk látótávolságon belül mindenkire - feltéve, hogy másnap reggel vidáman, lelkesen és pontosan érkezünk meg a munkahelyünkre.
Régebben, ha egy sofőr balesetet okozott, elég volt ittasságra hivatkoznia, és máris elkerülte a büntetést. Ha egy sofőr bizonyítani tudta, hogy alkohol hatása alatt állt, tehát nem volt felelős a tetteiért, akkor már nyert ügye volt. Mára ezt a reznek kibúvót elsöpörte a logika, és a sofőrök vérében megengedett alkoholszint nulla. A balkezességet, amelyet udvariatlanságnak tartanak, és mindenkiből kinevelnek az iskolában, a szlengben részeg-kezűségnek nevezik, mert egy balkezes japán csakis akkor árulja el magát, ha többet ivott a kelleténél.
A munkatársi viszony addig nem is igazi, amíg a felek nincsenek túl az első közös berúgáson. A kölcsönös bizalom elengedhetetlen feltétele az éjféli ivászat és a fülsértően hamis közös karaoke-zás. A bizalom érdekében a társadalom szinte bármi fölött szemet huny.
A fiatalok viszont kezdik felrúgni ezt a nemes hagyományt. A tivornyázás sérti a fülüket. Jobb szeretnek csendben üldögélni a számítógép monitorja előtt. Persze ha valamire inni kell, akkor inni kell; igaz, ők inkább az eperturmixra vagy a kamillateára esküsznek. Ebből is látszik, hogy még a jövő generáció alkoholmentesebb szférájában is poharazáshoz kötődnek az igazán döntő dolgok.

Ajándékozás

A japánok imádnak ajándékozni, különösen év végén és nyár közepén. A nyári ajándékozás neve ochugen, a télié pedig oseibo. Ilyenkor a cégek és a magánszemélyek is mániákusan lesik, ki kinek küld ajándékot. A karácsony és az egyéb ünnepek sokkal bensőségesebbek ajándék szempontjából. A félévenkénti ajándékvásárlás viszont társadalmi kötelezettség, és mindenki rengeteget aggódik miatta.
Régebben az emberek úgy adták át ezeket az ajándékokat, hogy váratlanul meglátogatták egymást, aztán órákig hajlongtak a kapuban. Ma már az áruházak csomagküldő szolgálatát veszik igénybe, így fejezik ki tanáraik, mestereik és idősebb kollégáik iránt érzett hálájukat és szeretetüket. A dolog még így is elég macerás.
Az ilyenkor küldhető ajándék természetét bonyolult követelményrendszer határozza meg. A gesztus inkább formai, semmint tartalmi, így aztán az ajándék nem lehet túl személyes. Nem szabad kiderülnie, hogy mennyire ismerjük az ajándékozott személyiségét, és saját magunkról sem lehet árulkodó; a reprezentációs célból egymást megajándékozó vállalatvezetők esetében mindez kétszeresen is igaz. Az ajándék nem lehet se túl különleges, se túl eredeti, se túl speciális. A lényeg a használhatóság. Praktikus dolgokat kell választani, abból biztos nem lehet baj: szappan, törülköző, mosószer, szárított tengeri fű, friss rák, konzerv, tea, keksz, száraz tészta, főzőolaj, bor, sör, pálinka, gyümölcs, zöldség - lényeg, hogy ritkaság legyen és csillogjon-villogjon. (Japánban a zöldség és a gyümölcs is ínyencségnek számít, a szín, a forma és a csillogás fontosabb, mint az íz. Még egy almába sem szokás csak úgy egyszerűen beleharapni. Az alma a megtestesült szépség maga - piros, fénylő és akkora, mint egy kisebb görögdinnye: annyira tökéletes, hogy igazából asztal mellett ülve, szalvétán, tányéron és késsel-villával lehet méltóképpen elfogyasztani).
Az ochugen és oseibo időszakok alatt valósággal kiürülnek a nagyáruházak polcai. A vásárlók fáradhatatlanul mászkálnak le és fel a hatalmas tömegben, miközben igyekeznek kiválasztani a megfelelő ajándékokat. A csomagküldő osztály külön részleg, itt asztal mellett ülve beszélhetjük meg, hogy mit hova küldjenek. A legfontosabb a csomagolás. Az olcsójánosok szerencséjére, utcai árusoktól is vehetünk a tekintélyes áruházak csomagolópapírjaiból, így egy kis munkával sokkal értékesebbé varázsolhatjuk az ajándékainkat. Két kiló Mitsukoshi papírba csomagolt vaj többet ér, mint egy sima papírzacskóba csomagolt aranyóra.
Az ajándékot hagyományosan nem illik az ajándékozó szeme láttára kibontani. Ha például egy üzleti tárgyalásra ajándékot viszünk, és a megfelelő etikett szerint átadjuk, akkor ne csodálkozzunk, ha az ajándékot hálás köszönő szavak mellett félreteszik. Ha a japánok az ajándékozó előtt bontanák ki a csomagot, akkor fennállna az a szörnyű veszély, hogy véletlenül olyan gesztust tennének, amely arra utalna, hogy ez bizony nem életük legcsodálatosabb ajándéka, és nem pont ez hiányzott még nekik a tökéletes boldogsághoz. Az ilyen árulkodó gesztus borzasztó szégyen lenne, ezért még a lehetősége is kerülendő.
Ajándékot nem elfogadni rettentő udvariatlanság, még akkor sem illik ilyesmit tenni, ha már tényleg elegünk van a konzervsonkából, és tudjuk, hogy ismét azt fogunk kapni. A lekötelezettség fogalmának egyenes következménye, hogy a japánok mindig többre becsülik az ajándékot a valós értékénél, így aztán értékesebb ajándékkal fogják viszonozni. Bizony, egymás megajándékozása könnyen végtelen adok-kapokká fajulhat, melynek során a felek egyre elegánsabban becsomagolt és egyre értékesebb ajándékokkal bombázzák egymást. Az ilyesmit úgy lehet a legegyszerűbben elkerülni, ha eleve senkit se kötelezünk le azzal, hogy ajándékot adunk neki.

Család

A családi értékek igen fontosak. A cég tulajdonosa nem bánja, ha a dolgozók apafigurának tekintik, a politikai pártok is gyakran emlegetik a vezetőjüket Hatalmas Atyaként.
A japán család intézményrendszere a mai napig reznekül működik. A gazdasági növekedés ideje alatt a japán társadalom teljes egészét csak egy cél érdekelte: utol akarták érni a Nyugatot. Ebből a szempontból a szülőkre nagy feladat hárult. Minden japán családot alapított, és utódoknak adott életet, függetlenül attól, hogy ez volt-e a szíve vágya. A férj éjt nappallá téve dolgozott, és kereste a pénzt. A feleség intézte a pénzügyeket, főzött, vezette a háztartást, és figyelemmel kísérte a gyerekek iskolai előmenetelét.
Ma, hogy a nemes célt úgy-ahogy sikerült elérni, kissé megkérdőjeleződött a nők és a férfiak szerepe. Újabban olyan hangokat is hallani, hogy vasárnaponta a férjek jobban tennék, ha elmennének valahova egy kicsit a gyerekekkel, hadd pihenhessenek szegény feleségek. Az, hogy a férjek milyen lelkesen vállalják ezt a feladatot, abból is leszűrhető, hogy a vasárnapi elfoglaltságot sokatmondóan "családi szolgálatnak" nevezik.
Ma már a válás nem jelenti automatikusan azt, hogy az embernek derékba törik a karrierje. A válások aránya még mindig elég alacsony, 25 százalék. Franciaországban ez 30 százalék fölött van, az USA-ban pedig 55. A japán társadalom egyre kevésbé tekinti megbélyegzetteknek az elváltakat. A fiatalok manapság már nyugodtan elkövethetnek ilyen "botlást", ettől csak még nagyvilágibbaknak tűnnek.
Mivel ma már nem születik olyan sok gyerek, kiderült, hogy a japán népesség 2007-ben fogja elérni a csúcsot, utána pedig folyamatosan csökkeni fog, és ki tudja, még az is lehet, hogy a japánok egy szép napon kihalnak.
Az sem véletlen, hogy csökkenőben a gyerekvállalási kedv. Először is a gyereknevelés igen költséges, a lakásárak magasak, az oktatás pedig méregdrága. Óvodából, bölcsődéből és bébiszitterből sincs elég.
Egyáltalán, Japánban a gyerekeket célzó szolgáltatások is gyerekcipőben járnak.
A legfőbb ok azonban a női szerep lassú átalakulásában keresendő. Az anyaság ugyan ínég ma is elsőrendű kívánalom, de mivel egyre több nő dolgozik, egyre többen lázadnak a hagyomány és a társadalom ellen, amely mindeddig egyáltalán nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy miként lehet egyszerre dolgozni és gyereket nevelni. Igaz, hogy egyre több férj megy a felesége helyett gyesre, és egyre többen veszik ki a részüket a házimunkából, a nagy többség azonban ölbe tett kézzel várja, hogy a konyhában valamiféle varázslatos módon elkészüljön az ebéd.
Olyan nők is vannak, akik nemhogy gyereket nem vállalnak, de már férjhez se mennek. Így lázadnak a munkáltatók ellen, akik számára az, hogy egy nő férjhez megy, automatikusan azt jelenti, hogy nyugdíjazni kell, és elegük van az olyan anyákból is, akik semmire se tudták megtanítani a gyermekeiket.

Nyugdíjasok

Az idősek családon belül elfoglalt pozíciója is veszélybe került. Mivel a lakosság növekedése lassan megáll, és a japán társadalom elkezdett rohamosan elöregedni, az öregekről való gondoskodás súlyos terheket jelent. Ráadásul az öregek egyre gyakrabban válnak, és ez tovább súlyosbítja a helyzetet.
A nyugdíjazáskor kapott komoly összeg sok feleség számára csábító kiutat jelent, a házasság megpróbáltatásait ugyanis csak addig tudták elviselni, amíg a férjük késő éjszakáig a munkahelyen töltötte napjait. Mikor aztán a férj végleg hazakerül, a feleség nemsokára tapadósnak és levakarhatatlannak tekinti a férjét nemkívánatos jövevénynek, aki felborítja az élet addig megszokott rendjét. Így, mikor már a gyerekek is kirepültek a házból, jó néhány feleség akad, aki felmarkolja a maga részét a végkielégítésből, és kereket old.
A harmadik évezred elejére Japánban már többen lesznek nyugdíjasok, mint aktív dolgozók, és mindez súlyos anyagi következményekkel jár majd. A kérdés egyre nagyobb társadalmi visszhangot kap, és folynak a viták egy olyan rendszer kialakításáról, amelyben az öregeket támogató családok erőfeszítését valamiféle állami kompenzációval segítenék.
A japánok szépítőleg "ezüst generációnak" hívják gyorsan őszülő nyugdíjasaikat. Egyelőre nem találják az őket megillető helyet a modern családban. Még senkinek sem sikerült rábukkannia a megfelelő megoldásra.

A gyerek igazi kincs

A japán gyerekek alaposan el vannak kényeztetve. Szó szerint "mennyei adománynak" tekintik őket, és ennek megfelelően imádják is a gyerekeket. Ugyan egyre csökkenő számban érkeznek, de ha már egyszer megjöttek, akkor bizony nagyon örülnek nekik. A tömegközlekedési járműveken a hangosbemondók egyik leggyakoribb üzenete az, amelyben arra szólítják fel az utasokat, hogy adják át a helyüket a gyerekeknek.
A szülők anyagi és szellemi gondoskodása látszólag a végtelenbe nyűlik. A japán gyerekek húszéves korukban elvileg nagykorúakká válnak, ám az ifjú felnőttek többnyire csak olyankor hagyják el a szülői házat, amikor maguk is családot alapítanak, a legidősebb fiú pedig gyakran sohasem: a szülői ház falai között csinálja végig a házasságot, a válást és az egész életet.
Nyugati szemmel nézve a japán gyerekek éretlennek látszanak. Ennek az az oka, hogy senki sem bátorítja őket felnövésre, legalábbis addig nem, amíg munkába nem állnak. A kényelmes jólét posványában dagonyázva töltik tehát gyerekkorukat, és a japánok szerint ez így is van jól. A leféltettebb kincseket kell a legjobban elrejteni a világ kíváncsi tekintete elől.

A japán szex különböző arcai

A japán szexualitás sokoldalú jelenség. Az egyik az önmegtartóztatás nemes hagyománya. Az önmegtartóztatás fontos erény, a házastársi kapcsolat szent és sérthetetlen. A házasságon kívül született gyerekek aránya az utóbbi 25 évben stabilan 1,1 százalék körül mozgott. A vadházasság egészen a legutóbbi időkig nem volt elfogadott, még ma sem túl gyakori, és igen ritkán ismerik el az élettársi viszonyt.
A szexualitás másik arca a nyílt és változatos pornográfia. Szinte minden sarkon állnak pornólapokat árusító automaták. A nap bármely szakában beszerezhetjük ezeket, anélkül, hogy bárkivel is szót kellene váltanunk. És nemcsak az erotikus magazinokban találhatók szexuális tartalmú képek, történetek vagy képregények. A politikai és pletykalapok is közölnek ilyeneket, a vezető napilapok pedig folytatásban közlik az erotikus regényeket. A felnőtt képregény fantasztikusan kreatív világa, a manga, a modern japán erotika legkreatívabb és legmegdöbbentőbb vívmányait tárja az olvasók elé.
A prostitúció illegális, de azért vannak piroslámpás negyedek. Minden postaládába nap mint nap érkeznek a lengén öltözött ruhájú hölgyek telefonszámmal ellátott hirdetései. Egyre több gimnazista lány kerül kapcsolatba a szexiparral. Könnyű dolguk van, hiszen társkereső szolgálatok, csipogók és mobilok segítik a diszkrét kapcsolatokat. Fizetségül vagy pénzt, vagy márkás ruhákat szoktak elfogadni. A gimnazista lányok annyira kívánatosak, hogy idősebb nők sem átallják gimnazistának kiadni magukat.
A japán szexualitás újabb oldala a be nem teljesült, plátói szerelem. A szentimentális japán lélek számára mindig is vonzó volt a tiszta, szűzi rajongás. Minden japán szíve gyorsabban kezd dobogni, mikor egymásnak örök szüzességet fogadó szende párokról hall.
A házasélet fizikai oldala sem túl egyszerű. A házaspárok többnyire picike lakásokban élnek, ahol gyerekeiktől jó esetben csak egy vékony papírfal választja el őket, így aztán nem sok tere van az intimitásnak. A párok tehát kénytelenek igénybe venni egy olyan szolgáltatást, amely lehetőséget biztosít a névtelen intimitásra - ez pedig nem más, mint a Love Hotel (Szerelmi szálló). Ezek a szállók Japán-szerte megtalálhatók: az épületek hol esküvői tortára, hol folyatni gőzösre emlékeztetnek, és akár egy órára is lehet kivenni bennük szobát. Az illendőség úgy kívánja, hogy a nők az ülésre fekszenek a Love Hotel felé tartó kocsiban, és lehetőleg észrevétlenül próbálnak besurranni a szálloda kapuján, de ha egyszer bent van az ember, akkor többé már senkivel sem fog találkozni, a pénzt egy lyukon kinyújtott kéz veszi el, az ajtók pedig távirányítással működnek. Kivétel nélkül minden vendég soto.

A nőknek nehezebb

A nemi diszkrimináció, a hímsovinizmus és a szexuális zaklatás Japánban mindennapos és elfogadott. A nőkbe annyira belesulykolták, hogy hallgatni arany, hogy még hosszú évtizedekre lesz szükség ahhoz, hogy kikerüljenek végre az elnyomott szerepből.
A külföldieknek eléggé sztereotip elképzeléseik vannak a japán nőkről. Maguk a japánok sincsenek ezzel másképp. Szinte pont úgy gondolkodnak a kérdésben, mint a külföldiek. A japán szüzek legyenek szelídek és, kedvesek, csüggjenek a férfiak minden szaván, de maguk ne nagyon beszéljenek. A japán feleség a nyugalom, a szerénység és a béketűrés mintaképe. A helyzet az, hogy egyáltalán nincs így. A japán nők elég élelmesek, és remekül kezelik a krízishelyzeteket. Fantasztikus állóképességük van, és mesterei a logikus gondolkodásnak. Igazi kemény nők tehát - éppen csak nem szabad keménynek látszaniuk. Titokban ugyan mindenki fél tőlük és tiszteli őket, ám ha nyilvánosan is kimutatják a foguk fehérét, akkor szégyenteleneknek fogják tartani őket, és a gúny céltáblái lesznek.
A modern japán nőnek tehát egyszerre kell hallgatagnak és határozottnak, törékenynek és keménynek, frivolnak és ártatlannak, érzelmesnek és higgadtnak, sírósnak és kegyetlennek, óvatosnak és vakmerőnek, engedelmesnek és függetlennek lennie. Ez bizony nem éppen könnyű feladat.

Higiénia, egészség és szépség

Baktériumok, ég veletek

A japánok szeretik a tisztaságot, mégpedig a makulátlan tisztaságot. A boltosok minden reggel lesöprik az üzletük előtt a járdát. A bolt előtt álló szemétládát is alaposan megtörölgetik. A parkolóőrök letörlik a parkolóórákat, mert nyilvánvalóan csak egy makulátlanul csillogó órát érdemes leolvasni. A repülőtereken nemegyszer látni, hogy az alkalmazottak térden állva, tapadós szalaggal a kezükben szedik fel a padlószőnyegről a szöszöket.
A legkisebb lakásokban is van valami előszoba-féleség, ahol papucsra kell cserélni az utcai cipőt. A "cipőstől bemenni" kifejezés a brutálisan durva udvariatlanságra utal. A fürdőszobába külön "fürdőszoba" feliratú papucsot kell húzni.
A japánok érthetetlennek tartják, hogy a nyugatiak fürdéskor szappanos koszlében áztatják magukat. Ők előbb jól beszappanozzák a testüket, aztán lezuhanyoznak, és csak ezután lépnek be a tűzforró fürdővízbe, egy üdítően hosszú lazításra.
A tisztaságmánia részben a kényszer szülöttje. Az ország nagy része a 30-as és a 40-es szélességi kör között terül el, tehát Kaliforniával és Krétával egy magasságban. Nyaranta bizony elég meleg van, és páratartalom is magas.
A higiénia szeretete az utóbbi időben akkorát fejlődött, hogy ma már szinte az abszurditás határait súrolja. Divatba jöttek az antibakteriális termékek - léteznek már ilyen konyhaeszközök, vágódeszkák, vécécsészék, törülközők, függönyök, tollak, lepedők, zoknik, játékok és így tovább. Mindez évente 500 milliárdos üzlet.
Nemcsak a tárgyaknak kell baktériummenteseknek lenniük. Az emberi testnek is makulátlanul tisztának kell lennie, legjobb, ha egyáltalán semmi jelét nem adja a testiségnek. Az ifjú japánok tablettákat szednek, így érik el, hogy a vécén kellemes szag maradjon utánuk. Ha esetleg elfelejtenék bevenni, attól úgy kétségbeesnek, hogy képesek egész napra tartózkodni a vécéhasználattól.
Ha a számítógépes egér nem antibakteriális műanyagból készült, akkor a segítségével könnyen átkerülhetnek egyik emberről a másikra a bacik, így nem illik közvetlenül megfogni, hanem először szépen rá kell tenni a patyolattiszta zsebkendőnket - ekkor és csakis ekkor lehet megkezdeni a klikkelgetést.
Ha betesszük antibakteriális bankkártyánkat az automatába, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a gép sterilizált bankjegyeket fog kiadni. Az irodai telefonokat is rendszeresen befújják baktériumölővel. A taxisok fehér kesztyűt viselnek. A japánok egyszerűen nem adnak esélyt a véletlennek.

Helló, itt a high-tech vécé

A japán vécé nagy ívű fejlődésen ment keresztül. Az egyszerű földbe vájt lyukaktól eljutott a számítógéppel vezérelt, űrhajó pilótafülkéjére emlékeztető digitális csodáig. Ezek a készülékek fűtéssel gondoskodnak a mindig kellemesen meleg hőmérsékletről, ügyes kis fúvókák segítségével a megfelelő időben juttatják a folyadékot a megfelelő helyre, aztán pedig meg is szárítják az alfelünket.
Ma már szinte minden japán otthonban megtalálhatóak ezek az összkomfortos retyók. Nem csoda, hogy a gyerekek egyre kevésbé szívesen veszik igénybe az iskolák fapados szolgáltatásait, a guggolósoktól pedig egyenesen borzadnak.

A csend hangja

A női vécében zajló dolgokat a lehető legnagyobb fokú diszkréció övezi. Mivel a hangokból esetleg következtetni lehetne az eseményekre, a japán nők a vécé lehúzásával álcázzák a vécéhasználat hangjait. Nem öblíteni akarnak, hanem a zubogó víz hangja mögé szeretnék rejteni a többi hangot. Az élelmes japán mérnökök, víztakarékossági és üzleti szempontoktól vezérelve, feltaláltak egy olyan kis gépet, amely gombnyomásra produkálja a csobogó víz hangját, és mára ez a kis gép a női vécék többségében ott van a falon, közvetlenül a vécépapírtartó mellett. Az egyik ilyen készülék a találó "dallamhercegnő" fantázianévre hallgat.

Fizikai erőnlét

Főként halból, tengeri fűből és szójababtúróból álló étrendjüknek köszönhetően a japánok hosszú-hosszú életet élnek. A japán újszülöttek várható élettartama a legmagasabb a világon.
Rengeteg köztük a dohányos, de azért mindenki törődik az egészségével. A legutolsó tizedespontig ismerik testük zsírtartalmát. Brutális kegyetlenséggel dolgozó gépeik kíméletlenül az ember szemébe vágják, hogy dekára mennyi a túlsúlya. Japánban végtelen számú és fajtájú edzőgép, súlyzó és masszírozógép kapható. Egy ügyes kis gép a kisujjunk érintéséből megmondja, hogy mennyi a vérnyomásunk. Léteznek zsebben hordható vagy karra csatolható picike járásmérők, amelyek pontosan tájékoztatnak arról, hogy mennyit gyalogoltunk és milyen sebességgel.
Az egészséges étel divatos, tehát hatalmas üzlet. Kaphatók szellemi erőt fokozó, ráktól megóvó és öregedésgátló ételek is. Egyik évben mindenki a télen rovar, nyáron növény kínai különlegességre esküszik, pár hónap múlva pedig már a halszemkivonat az igazi sláger.
De hiába a hagyományos gyógymódok, az akupunktúra és a gyógymasszázs hihetetlen népszerűsége, a japánok a hagyományos nyugati tablettákat sem vetik meg. Sőt, rengeteg gyógyszert importáltak, hiszen a japán gyógyszerpiac a világon a második legnagyobb, közvetlenül az USA után következik.

Nyakmerevedés

Rengeteg japánnak fáj a nyaka, a háta meg a válla. A legjobb gyógymód a lazítás lenne, erre azonban nem minden japán képes. Így aztán másként próbálnak segíteni a bajon: kenőcsökkel, pakolásokkal, elektromos masszázzsal és akupunktúrával.
Régen a termálforrásokhoz jártak, és így gyógyították a hátfájást, de azóta az emberek sokkal elfoglaltabbak, nem jut már ilyesmire idejük. Újabban tehát csomagolva, otthonukban élvezik a hőforrások áldásait: ez úgy zajlik, hogy egy csomag hőforrásport öntenek a fürdővízbe, és már kész is a fürdőkúra, amit úgy lehet elvégezni, hogy nem kell kiszakadni a hétköznapok boldog munkamániájából.

A jó kinézet

Japánban igen fontosak a különböző márkanevek (burando). Gyakran látni tetőtől talpig márkás cuccokba öltözött húszéves egyetemistákat. Minden magára valamit is adó fiatalembernek van legalább egy burando pólója, és minden lánynak legalább egy burando (esetleg hamis burando) retikülje. Még rizsből is van burando fajta, ez kétszer annyiba kerül, mint a sima rizs.
Saját stílusuk kialakításához egyre többen veszik igénybe profik segítségét. Mindez a "laza péntek" szindrómára vezethető vissza. Valahogy elterjedt ugyanis Japánban az a szokás, hogy péntekenként nem az egész héten viselt formális öltözetet, hanem valami lazábbat illik viselni. Csak az volt a baj, hogy eleinte senki sem tudta, hogy milyen is az igazi laza öltözet. Így aztán színelemzőkhöz és más profi szakemberekhez fordultak, és saját bőrükön tanulták meg, hogy nem mindig a kedvenc színünkben nézünk ki a legjobban.
A férfiak is egyre inkább igénybe veszik a divatszakemberek és a stylistok szolgáltatásait. Japán-szerte nyílnak a kizárólag férfi vendégeket fogadó "esztétikai szalonok", ahol aztán nagyban megy a manikűrözés, bőrradírozás, szőrtelenítés és szemöldökszedés.
Mindenki lélegzet-visszafojtva figyeli a divatműsorokat, ezekből lehet megtudni, hogy melyik az évszak legdivatosabb burando ja. Itt már szó sincs eredetiségről vagy egyénieskedésről. Japánban mindenki ugyanúgy akar különbözni a többiektől, mindenki a feltűnésmentes feltűnésre vágyik.

Szokások és hagyományok

Vallás

1993-ban Japánban 117 millió sintóista, 90 millió buddhista, 1,5 millió keresztény és 11 millió egyéb vallású ember élt. Ha mindezt összeadjuk, 220 milliót kapunk, ez pedig majdnem a kétszerese Japán lakosságának. Pedig az adatok pontosak. A japánok nem szeretik a szigorú meghatározásokat, így szinte mindenki több vallást is gyakorol, bár a vallás Japánban sokkal kevésbé része a mindennapoknak, mint a világ más országaiban.
A modern japán ember számára a vallás nem annyira hitkérdés, inkább egy szertartásrendszer, aminek a segítségével emlékezetesekké tehetők az élet fontos pillanatai: a születés, a halál, az esküvő, a vizsgák, az ünnepek, a felnőtté érés és az öregkor. Mindegyik alkalomra a megfelelő szertartást lehet kiválasztani a rengeteg rendelkezésre álló vallás közül: az egész gyakorlat nagyban emlékeztet arra, amikor az étlapról választunk kedvünkre való fogást.
Lehet, hogy születéskor egy shinto szentélyben kértek ránk áldást, és a köldökzsinórunkat is a szent shinto hagyomány szerint kis fadobozban pamutba csomagolva őrizzük, de ettől még nagyszerű buddhista temetésünk lehet, sőt nyugodtan tarthatjuk egy festői katolikus templomban az esküvőnket. Lehet, hogy egy japán azt se tudja, mi a Biblia, de attól még szívesen elmegy karácsonykor az éjféli misére, meghallgatja az egyházi énekeket és megcsodálja a karácsonyfát. Újévkor pedig mindenki a shinto hagyomány szerint eszik-iszik és ünnepel, úgyhogy a hagyomány jelentése már réges-rég feledésbe merült.
Japán bővelkedik a "lekopogni" típusú hagyományokban és babonákban. Nem szabad fejel északi irányba feküdni, mert a holtakat fektetik így hamvasztás előtt. Ha az otthonunk ajtaja nem a megfelelő irányba néz, egész életünkben nyomorultak leszünk. Ügyelni kell rá, hogy a párunk vércsoportja és születési éve a megfelelő legyen. Mindennek megvan a megfelelő napja. Ha nem a megfelelő napon tartjuk az esküvőt, akkor... Mindezt pajkos lazasággal és vidáman kezelik, de azért odafigyelnek rá, mert sose lehet tudni.

Újév

A japánok számára az új év kezdete varázslatos időpont. Nem egyszerűen arról van szó, hogy megy a régi és jön az új. Az új évvel a régi összes hibájától és bűnétől megszabadulunk. Ennek elősegítésére az ország összes templomában megkondulnak éjfélkor a harangok. A buddhizmus szerint az embernek 108 világi vágya van, ezért a harangokat lassú ütemben egymásután 108-szor kongatják meg.
Az új évet megelőző napokban hagyományosan nagy a lótás-futás. Először is üdvözlőlapokat kell küldeni: "Fogadja gratulációmat az Újév alkalmából. Hálásan köszönök mindent, amit az idén tett értem, és kérem, hogy jövőre is segítsen és támogasson." 1997-ben 4,77 billió üdvözlőlapot küldtek egymásnak, tehát a csecsemőket is beszámítva fejenként átlag 40 darabot.
Az üdvözlőlapot idejében illik elküldeni rokonainknak, barátainknak és üzletfeleinknek. Ha gyászolunk, akkor nem-üdvözlő lapokat kell küldeni, amelyben arról tájékoztatjuk ismerőseinket, hogy mivel gyászolunk, sajnos nem küldhetjük hagyományos újévi jókívánságainkat. Ebből a kártyából aztán ismerőseink tudni fogják, hogy nem kell újévi üdvözletet küldeniük nekünk, mivel nem illik jókívánságokkal zaklatni a gyászolókat. Ezeket a gyászértesítéseket jó előre ki kell küldeni, nehogy valaki tévedésből mégis üdvözlőlapot küldjön, de azért vigyázzunk, mert ha túl korán postázzuk őket, akkor ismerőseink Újévre megfeledkeznek a gyászunkról, és már kész is a katasztrófa, megtörtént a lemoshatatlan szégyen. Valószínűleg az a legjobb megoldás, ha egyáltalán nem az év utolsó három hónapjában halunk meg, mert így rengeteg gondtól és aggódástól mentesíthetjük családunkat és ismerőseinket.
Újévre a példás japán háziasszonynak kisebb hadseregre valót kell főznie, mert az ünnepek alatt a boltok zárva tartanak, többnyire a házhoz szállítás is szünetel, és ismerőseink is bármikor beállíthatnak, hogy személyesen adják át jókívánságaikat.
Az Újév más szempontból is igazán különleges időszak a japánok számára. Otthonaikat és irodáikat feldíszítik, így, tartják távol az ártó szellemet és így köszöntik az Újév istenét. Mielőtt azonban ez megtörténhetne, előbb meg kell tisztulni, hiszen a piszokkal együtt a hibáinktól is megszabadulhatunk. A már amúgy is beteges tisztaságmánia december végén szinte megduplázódik. Mindenhol megmossák az ablakot és felseprik a padlót. Minden egyes repülőgépet tizenöt különleges, négy méter széles partvissal felszerelt munkás tisztogat legalább három órán keresztül, mert "így sokkal tisztább lesz, mintha géppel mosnák".
Az újévi takarítás felfordulásából még a férfiak is kiveszik a részüket. Mikor aztán vége a takarításnak, a háziasszony boldogan szalad a fodrászhoz, aki az év utolsó napján egész éjszaka nyitva tart. A háziasszonyok azonban még a fodrásznál sem könnyebbülhetnek meg igazán, mert azon töprengenek, hogy mi az, amiről megfeledkeztek a nagy hajrában.
Ma már egyre kevesebben keresik fel tiszteletük jeléül idősebb kollegáikat és tanítómestereiket a háromnapos ünnep során, de a szentélyekbe még mindig sokan eljárnak, és imádkoznak, hogy szerencsés évük legyen. December 31. naplemente és január 3. este között bármikor lehet imádkozni és adományt tenni, nem nagyon számít, hogy mikor tesszük, sem az, hogy hol, de még az sem, hogy kihez imádkozunk. Az adományokat általában az oltárok előtt felállított gyűjtőládákba szokás bedobni. Az oltárhoz igen könnyű eljutni, ugyanis szabályosan odanyom a mögöttünk hömpölygő tömeg, néha még a rendőrséget is ki kell vezényelni, hogy kordában tartsa az eseményeket. Ilyenkor szinte nem is lehet egy helyben maradni, mire az ember észbe kap, már ki is ment a templomból, mert magával sodorta a tömeg ereje. Vannak olyan szentélyek, amelyeket több mint hárommillióan is meglátogatnak három nap alatt.
Az igazán hagyománytisztelő japánok Újévre hazalátogatnak szülővárosukba. Ilyenkor dugig van minden közlekedési eszköz. Az emberek órákon át állnak sorba vonatjegyért, a vonatok kihasználtsága 130 százalékos, az autópályákon nem ritkák a 70 kilométeres dugók. Augusztus közepén az O-Bon alkalmából ugyanez a helyzet, ilyenkor ugyanis, a buddhista hagyomány szerint, őseink szelleméről kell üdvözlő ceremóniával megemlékeznünk. A hívők ilyenkor ismét elutaznak szülővárosukba, a többiek pedig csak egyszerűen pihennek egy kicsit. Mindegy, bármit is tesznek, bárhova is mennek, úgyis a folyamatosan jövő-menő tömeg részei lesznek.
Egy másik fontos újévi szokás, hogy pénzt ajándékozunk gyerekeinknek és a rokonság gyerekeinek. Ha nagy a család, akkor ez komoly anyagi próbatételt jelent. Unokahúgunk és unokaöcsénk arcán boldog mosollyal várja a pénzt, és az utóbbi években az adott összeg szépen inflálódott: a gyerek életkorától függően 3000 jentől (25 $) akár 15 000 jenig (130 $) terjed. Az aranyos és jól nevelt kisfiúk és kislányok aztán az ünnep után indulhatnak is bankszámlát nyitni a zsákmánynak.

Valentin-nap: egy hagyomány születése

A japánok nemcsak a karácsonyt építették be az ünnepi repertoárba, a Valentin-nap is borzasztóan megtetszett nekik. Persze a Japánban meghonosodott többi nyugati hagyományhoz hasonlóan a Valentin-nap is sajátos japán színezetet kapott.
A fő hangsúly a csokoládéra került. Eredetileg a Valentin-nap az év egyetlen olyan napja, mikor egy nő anélkül mutathatja ki a szerelmét, hogy megszólnák ezért; mégpedig oly módon, hogy csokoládét ajándékoz az imádott férfinak. A szokásból az lett, hogy mára a japán nők olyan férfiakat is megajándékoznak csokival, akiktől igazából kirázza őket a hideg, és mindezt nem is annyira udvariasságból, mint inkább giri-ből (kötelesség) teszik. Az ajándék csoki neve is giri-choco, és a legolcsóbb, legigénytelenebb fajtából való. Az igazinak persze drága és finom csokoládét vásárolnak, és természetesen a Valentin-napi kártyáról sem feledkeznek meg. Olyan erőszakos természetű menyasszonyjelöltek is akadnak, akik saját, kinagyított menyasszonyi ruhás fényképükkel ajándékozzák meg a kedvest. A fénykép mellé adott csoki neve "kényszercsoki".
Mindezért cserébe a hölgyek is kapnak valamit. Vacsorameghívást, kisebb ajándékokat, egy márkás retikült. Az is előfordul, hogy - micsoda meglepetés - a férfiak csokoládéval ajándékozzák meg őket. Az élelmes japán csokoládégyárosok azt is kitalálták, hogy egy-hónappal később a férfiaknak kelljen csokoládét ajándékozni a nőknek, a különbség csak annyi, hogy az ilyenkor adott csoki fehér. Március 14-ét ezért "fehér napnak" is nevezik.
A Valentin-napra giri choco-t kapó üzletemberek a feleségükre bízzák a viszonzás giri choco megvásárlását. Ez nagyon jelentőségteljes feladat, a fiatal női munkaerők aztán napokon át vitáznak azon, hogy melyik feleség ízlése a legjobb.

Szabadidő és szórakozás

A japánok nem igazán élvezik a céltalan tétlenséget. Semmit se csinálnak szívesen szórakozásból. Egyszerűen nem élvezik az ilyesmit. Még a szabadágukon is azt kell érezniük, hogy véghezvittek valamit. A legkisebb csúszástól borzasztó idegesek lesznek, mert ha esetleg el kellene térniük az útitervtől, az maga volna a katasztrófa.

Erőnléti sportok

A japánok tisztelik azokat, akik jók valamilyen sportban, de ehhez komoly erőfeszítésekre van szükség. Az iskolák rengeteg sportlehetőséget kínálnak - baseballt, focit, kosárlabdát, teniszt, asztaliteniszt, úszást, síelést, dzsúdót, karatét, kendót. A sport célja azonban nem az élvezet. A sport a személyiségfejlesztés, a fegyelem és az engedelmesség elsajátításának eszköze. Az edzés kimerítő. A hierarchia nagyon szigorú. Az edző van legfelül, az újoncok pedig legalul, és a legfiatalabbnak kell cipelni a legnehezebb felszerelést, valamint rá hárul az edzőterem előkészítésének feladata is.
A legeslegjapánabb szellemiségű sport az ekiden, a hosszú távú váltófutás. A középiskoláknak, az egyetemeknek és a cégeknek mind megvannak a saját ekidencsapataik. A futók a fájdalommal és kimerüléssel dacolva érik el a váltó pontot, ahol csapattársuk már várja őket. Ekkor átadják egymásnak az erőlködéstől átizzadt csapatzászlót, amely összeköti őket, és amely a csapat egységének szimbóluma. A verseny akár öt órán keresztül is tarthat, a pálya mentén végig ott áll a versenyzőket biztató tömeg. Aki nem tud kimenni a helyszínre, az televízión követi az eseményeket, de az ekiden-t mindenki meghatónak és inspirálónak találja.
A japán cégek is nagyra értékelik az önmagukat legyőző sportolók kitartását, és szívesen alkalmaznak olyan végzősöket, akik, sportolók lévén, egyetemi tanulmányaik nagy részét nem tanulással, hanem sportolással töltötték. A sportolók tudják, mi az udvariasság és az engedelmesség, tehát megvan bennük egy igazi japán vállalati harcos ígérete.
Mára azért már változik a helyzet. Japánnak egyre komolyabb kihívásokkal kell szembenéznie, ezért mostanában nagyobb szükség van kreativitásra, mint kardforgató vakfegyelemre. Mivel kissé enyhülőben van a szigor, a sportolók egyre inkább kiteljesíteni, és nem legyőzni akarják önmagukat. Japán egyre jobban szerepel a nagy nemzetközi sporteseményeken.
Az idősebb japánok teniszeznek vagy golfoznak. Jól szervezett iroda- és cégközi bajnokságokat tartanak, ahol ajándék várja a győzteseket, és persze a győztesek-is megajándékozzák a veszteseket. A golfosok például biztosítást köthetnek arra az esetre, ha első ütésre a lyukba röpítenék a labdát, mert ha valakivel pechére ilyesmi történik, akkor igen komoly kiadásai lesznek, mivel mindenkit meg kell ajándékoznia, aki csak tudomást szerez a sikerről. Ez a csoportszellem igazi megtestesülése, senki se lehet egyedül szerencsés. Az örömet másokkal is meg kell osztani.
Mindegy, hogy mit sportolunk, a megjelenés kulcsfontosságú. Kölcsönkért ütőkkel és kertésznadrágban nem lehet golfozni. Ha kerékpárra ülünk, akkor legalább olyan felszerelésre van szükség, mint a Tour De France bajnokának. A sízéshez is versenyminőségű ruhát kell beszerezni, egy kis vasárnap délutáni teniszezés sem képzelhető el legalább két grafit teniszütő és a legújabb stílusú sort meg homlokszalag nélkül. Már a sport elkezdése is olyan mérvű befektetést igényel tehát, hogy senki sem fogja abbahagyni pár alkalom után, bármennyire utálja is, ehhez egyszerűen túlságosan nagy a kezdeti befektetés.

Magányos játékok

Csapatszellem ide vagy oda, azért van, amit a japánok is egyedül tudnak a legjobban csinálni. A szórakozás például határozottan ilyen. Itt van mindjárt a karaoke.
A karaoke japán találmány, és mint ilyen, a japánok negyedik legkedveltebb szórakozása (az első három helyet a vendéglőzés, a Japánon belüli utazgatás és a vezetés foglalja el). A kara japánul azt jelenti, hogy "üres", az oke pedig a "zenekar" szó rövidítése. Énekes nélkül a zenekar üres, így hát nincs mit tenni, meg kell ragadni a mikrofont. Úgyse figyel oda ránk senki, úgyhogy nyugodtan kiélvezhetjük az éneklés örömeit.
A számítógépes játék szintén magányos élvezet. A magányos szórakozás igazi csimborasszója azonban a pachinko, ehhez képest a számítógépes játék és a karaoke jelentősége elenyésző. Ugyan léteznek olyan játéktermek is, ahol rózsaszínű szerelmi székeken játszva kettesben múlathatjuk az időt, de a többség egyedül játszik. Korra és nemre való részrehajlás nélkül, gigászi méretű játéktermekben a japán férfiak és nők gyakorlatilag mozdulatlanul ülnek ezek előtt a függőlegesen álló flipperek előtt, és egymástól teljes elszigeteltségben játszanak. Minden idegszálukkal az ujjuk hegyére koncentrálnak, üveges szemekkel, kifejezéstelen arccal ülnek, megállt számukra az idő.
A pachinko-zásban az igazi művészet annak a kiókumlálása, hogy melyik játékteremben melyik napszakban érdemes játszani. Vannak, akik szerint a nyerés esélye közvetlenül nyitás után a legnagyobb, ezért aztán rendszerint hosszú sorok várják a pachinko termek délelőtt tízórai nyitását. Mások a vadonatúj gépekre esküsznek, emiatt aztán rendkívül népszerűek az újonnan megnyílt pachinkotermek. Minden játékosnak megvan a saját tuti módszere.
Jelenleg nagyjából 18000 pachinko terem üzemel Japánban. 1995-ben több volt a bevételük, mint Dánia, Norvégia és Finnország együttes GDP-je.
A csoporthoz tartozás kényszere annyira erős, hogy a szabadidejükben a japánok lázasan keresik a magányos tevékenységet, amikor, ha fizikailag nem is, de legalább szellemileg egyedül lehetnek, és legalább arra a rövid időre megszabadulhatnak a társadalmi kötöttségektől, amíg nyernek egy csomag mosóport vagy eléneklik a My Way diszkóváltozatát.

Az én autóm

A japán ember autója a japán ember vára. Ez sokkalta igazabb, mint ahogy azt a felületes szemlélő gondolná, házat venni ugyanis csak olyan lélegzetelállítóan hatalmas összegből lehetne, hogy a japánok többsége kompromisszumos megoldásként inkább autót vesz. Lehet, hogy az átlag japán üzletember egy bérelt lakásban lakik valahol az isten háta mögött, de a legújabb BMW csúcsmodell büszke tulajdonosaként legalább van oka a boldogságra.
A japánok sokáig a fehér színű kocsikat részesítették előnyben, mert a fehér a szépség és a tisztaság szimbóluma. Azóta a japán ízlés már valamivel változatosabb, de a piros, fekete, zöld és egyéb színű autókat is nagy szeretettel tartják makulátlanul tisztán. (A külföldre utazó japánoknak legelőször is mindig az autók siralmas állapota tűnik fel. A japánok piszkosnak, rosszul fényezettnek és általában elhanyagoltnak látják a külföldi kocsikat, és ettől majd meghasad a szívük szegényeknek.)
Az autógyártók sem csak közlekedési eszköznek tekintik az autókat, hanem a sofőrök összes elképzelhető igényét igyekeznek kiszolgálni. Van például egy kapcsoló az ülés mellett, amelyet megnyomva az ülés kényelmesen előre- vagy hátracsúszik. Különösen a női sofőrök örülnek ennek, mert ők nem szívesen nyúlnak le a lábuk között, az ülés alsó peremén található fémfogantyúhoz.

A média

A japánok imádják a televíziót, van, aki még a kocsijába is beszerel egy kisebb képernyőt.
A műsorok minősége erősen változó. Az NHK, a japán közszolgálati csatorna identitási válságban szenved, mindenkit meg szeretne szólítani. A kereskedelmi csatornák elkeseredett küzdelmet folytatnak a vezető pozícióért, elég átlagos eredménnyel. A tévéreklámok általában igen ötletesek, ízlésesnek azonban nem mindig nevezhetőek.
A japánok rengeteg újságot olvasnak. A legtöbb család járat valamilyen lapot, a napi átlag 1,2. Öt vezető napilap van, mindegyiknek van esti kiadása is. Az újságokban mindenki találhat magának olvasnivalót, van bennük olvasói levél, vers, folytatásos regény, írnak művészetről, irodalomról, főzésről, zenéről, színházról, sportról, divatról, társadalomról, gazdaságról, politikáról, hírekről, korrupcióról és botrányokról. A cseresznyevirágzás idején, áprilisban és májusban, a lapok arról is beszámolnak, hogy halad délről észak felé a cseresznyevirágzás, így aztán mindenki kedve szerint megtetvezheti a maga cseresznyevirág-néző kirándulását, a hanami-t. A pletyka- és sportújságok igen profi minőségűek, és az országban uralkodó politikai korrektség ellenére egész gonoszkodóak. A bulvárlapokat természetesen újságosnál szokás beszerezni, használat után pedig babonásan a vonaton kell hagyni őket.

A nagy utazás

A külföldre, különösen Nyugatra tett utazás különleges alkalom a japánok életében. Boldogan szoktak élni a lehetőséggel. Végre kiszakadhatnak az otthon és a társadalom szigorú elvárásrendszeréből, és a csodálatos operaházak, híres múzeumok és a végtelen tér országaiba látogathatnak. Azért a magánnyal nem árt vigyázni, így aztán általában nem egyedül utaznak - nemcsak az átmeneti felszabadulást elvezhetik tehát, de útitársuk támogató szeretetére is feltétlenül számíthatnak.
Egyre több pár köt külföldön házasságot. Ebből a szempontból Hawaii és Ausztrália a listavezető, de az USA és Olaszország is igen népszerű. Japánban ugyan csupán 1% a keresztény, de azért mindenki szeretne egy cuki kis templomban vagy kápolnában az oltár elé állni. A dolog további vonzereje a jelentős anyagi megtakarítás, ugyanis így egyetlen munkatársat sem kell meghívni, még a közvetlen főnököt se.
Az utazás másik célja az evés. A japánok kedvelik az egzotikus ételeket és italokat. Az avatatlanokat lapok és tévéműsorok biztatják az ilyen élvezetekre. Ezekből kiderül, hogy melyik is a világnak az az egzotikus pontja, amelyet még japán láb nem taposott. Így aztán végül mindenki ugyanoda utazik.
Mikor a japánok végül nekivágnak a világnak, akkor nemcsak egy egész világra kiterjedő útikönyvet csomagolnak be (Chikyu no Arukta - Hogyan járjuk be a világot), hanem még a Figaro Japon-szerű utazási magazinok kivágott cikkeit is gondosan magukkal viszik, ezekből tudják meg, hogy hol kell megszállni, vásárolni, valamint hogy mit kell megkóstolni és megnézni. Hiába, a japánok nagyon szeretik a kézikönyveket.
Ha elég kitartóan kutatunk, rájöhetünk, hogy nincs olyan dolog a világon, amit valaki ne tanulmányozott volna át alaposan már előttünk is. Meg lehet találni tehát a "világcsavargás" helyes és szabványosított leírását is - ezt aztán szigorúan, hálásan és kétségek nélkül követni kell. A tájékozódó kutatást még jóval az utazás előtt, de legfeljebb a repülőgépen be kell fejezni. Ha már egyszer megérkeztünk, akkor nem szabad könyvekre pazarolni az időt - nézelődni kell, fényképezni és természetesen vásárolni.
Utazáskor giri kötelez arra, hogy ajándékokat vásároljunk ismerőseinknek. Ezeket a sokszor ehető ajándékokat omiyage-nak hívják, és beszerzésük kötelezően ajánlott, függetlenül attól, hogy külföldre utaztunk, vagy csak Japánon belül. Lehet, hogy csak egynapos üzleti utat teszünk a Shinkansen szupergyors vonaton, de azért a vonaton végiggördített kocsikból olyan helyiségek omiyage-ját is beszerezhetjük, amelyeken a vonat épp csak keresztülrobogott. Úgy látszik, az, ha óránkénti 150 kilométeres sebességgel átmegyünk egy városon, már elégséges ürügy ahhoz, hogy vásárfiát vegyünk a kollégáinknak,
Nem is az a lényeg, hogy mit veszünk, hanem az, hogy milyen áron. Ha túl drága ajándékot választunk, akkor azzal viszonzásra kötelezzük a megajándékozott felet. A japánok ezért nagyon szeretik a tömegárut. Nem különösebben izgatja őket, hogy mit kezdenek majd azzal az öt darab egyforma fröccsöntött kulcstartóval. Egyszerűen csak jelezni kívánják, hogy eleget tettek a szokás parancsának, anélkül, hogy bárkit is kínos helyzetbe hoznának.

Humorérzék

Állítólag a japánoknak egyáltalán nincs is humoruk. Pedig a rakugo hagyományos világa csupa kifinomult és fantasztikus humor. A rakugo mesemondók a világ legjobb komikusai, általában hagyományos japán viseletben, kényelmes ülőpárnákon elhelyezkedve mesélnek. Egyetlen legyező segítségével képesek egy időtlen és csodálatos világba röpíteni a hallgatóságot, ezt a csodálatos világot pedig szamurájok, csípős nyelvű polgárok, falubolondjai és házsártos feleségek népesítik be. Mindez hihetetlen egyszemélyes színészi teljesítményt kíván. A legyező hol evőpálcika, hol szakésüveg, hol lándzsa, hol toll, hol az utcai árusok vállon átvetett rúdja.
A japánok nemcsak azért nevetnek, mert az előadás valóban mulatságos, hanem mert nagyon is átérzik a történetek mélyén megbúvó emberi esendőséget - megértik a lassú felfogású, mindig becsapott figurákat, megértik a jó szándékú balekot, akit aztán csak bölcs barátai tudnak kimenti a kalamajkából. Nevetnek, de nevetés közben egészen beleélik magukat a figurák helyzetébe.
A japánok csak akkor tudják igazán kényelmesen érezni magukat egymás társaságában, és csak akkor képesek igazán nevetni, ha bolondot csinálnak magukból. Ezt egyébként a többiektől is elvárják. Ezért olyan népszerűek azok a tévéműsorok, ahol önként vesznek részt látszólag önkínzó gyakorlatokban.
A szójátékot is nagyon szeretik. A válást például úgy mondják japánul, hogy rikon. Egyre több nászútról visszatérő fiatal pár válik el, az ok állítólag az, hogy a feleség a nászúton kiábrándul a férjből. Az utazás előtt a férj tudta, mit akar, magabiztos volt, látszott, hogy képes megvédeni a feleségét. Alig teszik ki a lábukat Japánból, a feleségnek máris rá kell döbbennie, hogy a férj félénk, aggódik, és még a pincérnek sem tudja elmondani, hogy mit akar. Na hát, a feleség nem ilyen lovat akart. Mi a teendő? Hát a rikon. Így ahogy visszaérnek Tokióba a Narita repülőtérre, már jöhet is a Narikon.
Általánosságban azért a japánok szeretik a profikra bízni a humort. Maguk csak ritkán próbálkoznak meg viccmondással. Ha mégis, akkor jó előre bejelentik, hogy vicc következik, hogy a hallgatóság tudja, a végén majd nevetni kell. Félnek a félreértéstől, ezért aztán nem szoktak ironizálni, tréfálkozni és becsapni sem szokták ismerőseiket. A szarkazmustól valósággal halálra rémülnek. De ha egyszer igazán ellazulnak, akkor kiderül, hogy borzasztó mulatságosak. Titokban mind humoristák.

Üzlet és munka

A japán üzleti gyakorlat folyamatos kötélhúzás a régi és új értékek között. Igaz, hogy az értékrend lassan változik, de háború utáni sztereotípiák még mindig igen erősek. Az emberek többsége konformista, a szervezeti modellek hierarchikusak, a cégek lojalitást várnak, az alkalmazottak pedig azt, hogy a cég egész pályafutásukra alkalmazza őket. Mindig a rangidősnek van igaza, a csoportos gondolkodás a jó, az egyénieskedés pedig gyanús.

Együtt sírunk együtt nevetünk

A közösségi érzés igen fontos az üzleti életben: jó, ha együtt csináljuk a dolgokat és közben mind ugyanúgy gondolkodunk. Az is jó, ha megfelelünk a többiek elvárásainak. Fontos még az elszántság, a kitartás, a pontosság és tökéletesség. Csak az az igazi erőfeszítés, mikor valóban minden tőlünk telhetőt megteszünk. A lényeg, hogy mindenki lássa, hogy megtettük a magunkét. A japán hősök között rengeteg olyan van, akinek nem sikerült elérnie a céljait.
A csoportnak fontos része a hierarchia is. Mindenkinek megvan a maga pozíciója. Lehet, hogy a japán cég egységes, de az biztos, hogy nem demokratikus. A rangsort megsérteni nem lehet. Az információ a protokollnak megfelelően halad lefele és felfele a ranglétrán. Sem rövidíteni, sem más területére belépni nem lehet soha. Ugyan az e-mail-használat kezdi aláásni a rendszert, a japánok többsége még ma is megborzong, ha azt látja, hogy valaki felrúgja a hierarchiát.
A japánoknak az egység még a győzelemnél is sokkal fontosabb. A közös cél az igazi lényeg. Még ha nem sikerül is megvalósítani, akkor is jobb a közös bukás, mint a magányos siker. A japán üzletemberek számára az együtt sírás legalább olyan fontos, mint az együtt nevetés.

Minden kezdő egyforma

Az újonnan felvett munkaerő vállalati betanítása nagyon fontos - meg kell tanulniuk, hogy üdvözöljék a látogatókat, meg azt, hogy miként kell üzleti tárgyaláson teát felszolgálni. Megmutatják nekik, hogy mi a dolgok rendje, és rádöbbentik őket, hogy ki is van legalul, és hogy jobb, ha beletörődnek abba, hogy velük szinte bármit meg lehet tenni. Még a diplomás kezdőknek is fénymásolniuk kell tapasztaltabb kollégáik számára. Munkakezdéskor, jövőbeli salaryman-ok és OL-ok (titkárnők) is azonos bánásmódban részesülnek, még az se számít, ha olyasmit kell megtanulniuk, amit úgyse fognak soha csinálni a tényleges munkakörükben.
A férfiak számára sokáig a salaryman (egy nagy cég teljes értékű irodai alkalmazottja) státus elérése volt a legáhítottabb cél. A nők számára az OL státus kevésbé jelent szellemi kihívást, viszont jóval frusztrálóbb élmény lehet, hiszen a legtehetségesebb és ambiciózusabb nő is tisztában van a helyzettel, és tudja, hogy nem vár rá semmiféle karrier, a ínunka csak arra való, hogy eltöltse valahogy a tanulmányok befejezése és a férjhezmenetel közti időt. Nőből sose lesz madogiwazoku - ablakbámuló - tehát olyan kirúghatatlan alkalmazott, akinek tulajdonképpen egyetlen feladata, hogy az ablak mellett üldögélve figyelje, miként szállnak a felhők, és hogy nő a parkokban a fű. Csak a férfiak dolgoznak elég sokáig ahhoz, hogy madogiwazoku váljon belőlük.

Lojalitás

A munkaadók és a munkavállalók is komoly elvárásokat támasztanak egymás iránt. Bíznak egymásban, és büszkék, ha teljesülnek az elvárásaik. Ugyanez a pozitív elvárásrendszer a gyártók és a beszállítók között is megvan. Sőt, általában minden japán üzleti kapcsolatban.
A lojalitás lojalitást szül. A cég egész életükre alkalmazza a dolgozókat, az alkalmazott előre tudja, hogy milyen ütemben fog felfele haladni a szamárlétrán. Semmi látványos dolog nem történhet vele, a lényeg a biztonság. Ezért cserébe a japán alkalmazott önfeláldozó szorgalommal végzi a munkáját, éjt nappallá téve dolgozik, iszik, golfozik és karaoke-zik, természetesen mindezt a cég érdekében.
Újabban változnak az idők, és a "stabilitást mindenáron" japán mentalitása kezdi átadni a helyét a kockázatosabb, a siker és kudarc lehetőségét inkább felvállaló rendszernek. A karoshi - mikor valaki szó szerint halálra dolgozza magát - ugyan hivatalosan nem írható be a halál okaként a halotti bizonyítványba, de azért ahhoz elég gyakori jelenség, hogy a cégek mindent megpróbáljanak elkövetni azért, hogy náluk ilyesmi ne forduljon elő.
Mikor egy japán vállalat csődöt jelentett, a vezérigazgató idegösszeomlást kapott a sajtótájékoztatón, ahol be kellett jelentenie a csődöt, mert úgy érezte, hogy a cég oly módon hagyta cserben a dolgozóit, amely a japán üzleti erkölcs szerint megengedhetetlen. Az már korántsem nyomta ennyire a lelkét, hogy a cég a részvényeseknek mivel tartozik, de egyszerűen elviselhetetlen volt számára, hogy meg fog szűnni a dolgozók stabilnak hitt munkahelye.
Ha az állás nem jelent tökéletes létbiztonságot, akkor milyen alapon szól bele a cég a dolgozók magánéletébe? Ha a cég tönkremegy, hogyan viszonozza a dolgozók lojalitását? A japán vállalatvezetők egyáltalán nem voltak felkészülve az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre.

Versenyszellem

A japán cégek nem árban, hanem a szolgáltatás minőségében versenyeznek egymással. Mindent megtesznek azért, hogy kitalálják, mit is szeretnének a vevők. Folyamatosan fejlesztik kínálatukat és javítják a szolgáltatásaik színvonalát.
Természetesen az ár is fontos, de a japán vásárlók a különleges dolgokat szeretik: az olyan rizsfőzőt, amely a mennyiségtől függetlenül mindig időre megfőzi a rizst, az önmagát a megfelelő időben megfelelő hőmérsékletű vízzel teletöltő fürdőkádat, a piciny konyhákban is elférő, miniatürizált mosogatógépet, az olyan tévéket, amelyek elég keskenyek ahhoz, hogy falra lehessen szerelni őket, vagy elég kicsik ahhoz, hogy nyakban viselhetők legyenek, az olyan videókat, melyek akár hétszeres sebességű lejátszásra is képesek.
A japánok az olyan lámpákat szeretik, amelyeknek a fénye yasashii a szemnek, az olyan tollakat, amelyektől nem fájdul meg a válluk, a vezeték nélküli fejhallgatókat, a beszélő mikronütőket, a csengetés helyett vibráló mobiltelefonokat, illetve az olyan kis készülékeket, amelyeket telefonunk helyett a zsebünkben hordhatunk, és amelyek vibrálva figyelmeztetnek arra, hogy a táskánkban hordott mobil éppen vibrál.
Szeretik az atkaölő porszívókat, ha nemcsak a hifit, a tévét, hanem a légkondit és a lámpát is távirányítóval szabályozhatják, és az olyan távirányítókat, amelyek a lakás összes távirányítójának a funkcióját ellátják, hogy ne kelljen hét külön távirányítóval bajlódni. Bizony, a japánok az ilyen kényelmes és praktikus dolgokat szeretik.

Intézményrendszerek

Egész Japán egyetlen hatalmas és bonyolult rendszer. Ez az "együvé tartozás" egyenes következménye. Olyan az ország, mint egy hatalmas cég, az emberek ismerik és megértik egymást, odafigyelnek egymásra, és tudnak annyira azonosulni egymással, hogy megértik a mások problémáit. A mindenhova szétterjedő és eljutó információ a társadalom egészét összetartó erő. A cél a lehető legtöbb ember lehető legnagyobb fokú boldogsága.

A megőrzött ártatlanság

Japán a világ legbiztonságosabb helyei közé tartozik. A japánok olyan kivételes helyzetben vannak, hogy sötétedés után is nyugodtan kimehetnek az utcára, nem kell erőszaktól tartaniuk. A legdrágább autót is nyugodtan az utcán hagyhatjuk, reggelre sem a magnót, sem a fedélzeti számítógépet nem fogják kilopni belőle. Sőt, akár csomagot is hagyhatunk benne. Különféle bonyolult biztonsági zárokra és riasztókra sincs szükség. Még akkor sincs baj, ha nyitva felejtjük az ajtót. A hajléktalanok nem kéregetnek. Ők Japán utcai filozófusai. Egyszer és mindenkorra hátat fordítottak a vállalati harcnak és a lojalitás klausztrofób hangulatának, elüldögélnek papundeklikunyhóikban, és hosszan álmodozva merengenek.
A bűnözés nemcsak azért alacsony mert magas a felderítési arány, hanem mert a csoport előtti megszégyenülés és a kitaszítás veszélye még a börtönbüntetésnél is sokkal komolyabb visszatartó erő.
A rendőrségnek tehát nincs nehéz dolga. Japánban 559 emberre jut egy rendőr, de a rendőrök emiatt nem aggódnak, mert így is alig akad dolguk. A világ más részein sokkal nagyobb rendőri létszámra van szükség. Angliában a lakosok és a rendőrök egymáshoz viszonyított aránya 384 az 1-hez, az USA-ban ez 379 az 1-hez, Németországban 311 az 1-hez, Olaszországban 288 az 1-hez, Franciaországban pedig 268 az 1-hez.
A rendőrőrsökhöz kisebb kihelyezett állomások (koban) is tartoznak: ezekben egy-két barátságos rendőr tartózkodik, akik szívesen útbaigazítanak (még akkor is, ha maguk se tudják, hogy merre kell menni), megkeresik az elkóborolt gyerekeket és öregeket, és mindenkinek szívesen segítenek. Ugyan rendőri szaktudásukat csak ritkán kell megcsillogtatniuk, de a bűntények tetteseit általában elkapják. Szinte minden bűncselekménycsoportban igen magas a felderítési arány egyrészt azért, mert a zárt közösségek nem szeretik a szabályszegőket, másrészt pedig azért, mert a japán rendőrség nagyon hatékony eszközökkel veszi rá a gyanúsítottakat arra, hogy tegyenek már vallomást.
Emiatt a hatalmas biztonságérzet miatt a japánok többsége igen óvatlan. Nyitott hátizsákkal mászkálnak, mikor pedig a vendéglőben odamennek a salátabárhoz, a széken hagyják a táskájukat.
Rendkívül hiszékenyek. Megőrizték azt a fajta ártatlanságot, aminek más országokban többnyire már nyoma sincs, ezért aztán külföldön nagyon könnyen a szélhámosok prédájává válhatnak. Az ártatlan japán turista minden külföldi ország igazi rémálma. A japán idegenvezetők helyzete a legnehezebb. Annyi óvatlan turistára kell folyamatosan ügyelniük, hogy a folytonos idegi megterhelés teljesen kimeríti őket. Emiatt aztán már ők sem figyelnek oda a holmijukra.

A névtelen utcák földje

Japánban többnyire névtelenek az utcák. Ha meghívunk valakit magunkhoz vacsorára, akkor célszerű elfaxolni neki egy kisebb térképet, mert ha nincs műholdas navigációs rendszer a kocsijában, akkor bizony bajban lesz. "A háztartási boltnál jobbra, aztán három lámpa, aztán stopnál balra a kisutcán és egyenesen egész addig, amíg nem ér egy jobbra lévő trafikhoz..."
A japán lakcím az a terület, amelyben élünk. Ennek megértéséhez felülnézetben kell elképzelni az országot. Az egész prefekturákra van osztva, ezek kisebb részekre, ezek torég kisebb részekre, ezek meg még ennél is kisebbekre. Ezeket pedig már számozott részekre osztják, a számozott részeken belül a házaknak is különböző számaik vannak, de a számok többnyire nem rendszer szerint követik egymást. Az épületek rendszerint építési sorrendben kapják a számokat. Mindez teljesen logikus. Az először épített ház az egyes, a következő pedig a kettes. Ezért aztán minden épületnek neve van, és minden házon fel van tüntetve a száma.
A postásoknak, az újságkihordóknak és a házhozszállítóknak rengeteg kitartásra és tapasztalatra van szükségük a sikeres munkához. Egy címre eljutni mindenki számára valóságos rémálom, ez alól még a taxisok sem kivételek. Minden koban-ban ott a környék hatalmas méretű, részletes térképe, ezt a rendőrök szívesen megmutatják a tévelygőknek.

A zűrzavaros utcák földje

A japán utcák annyira zsúfoltak, mintha kaleidoszkópban rázták volna össze az elemeiket, nincs semmilyen esztétikai egység, az épületek formája, magassága és színe is véletlenszerű, minden borzasztó kaotikus.
A bevásárlónegyedekben a villanypóznák tetejét harsány műanyag virágok díszítik. A póznák alsó részén pedig hasonlóan harsány hirdetések kínálják a lakásokat és a társkereső szolgáltatásokat. A lámpák ernyői is brutálisan rózsaszínűek, narancsszínűek vagy zöldek. Kifeszített huzalokon miniatűr zászlók lobognak. Hatalmas cigarettareklámok és automaták csalogatják a vevőket. Karácsonykor meg Valentin-napon minden csupa piros.
A japán utcák ráadásul rendkívül zajosak. Furgonos krumpli- és kenyérárusok üvöltő megafonnal kínálják a portékájukat. Választások előtt ugyanezt a politikusok teszik - közben fehér kesztyűs kézzel integetnek (a választók a tiszta politikusokat szeretik, ezért a politikusok szeretnek tisztának látszani), ígéreteik és nevük a legvastagabb ablakon is áthatol, be a lakások mélyére.
Az utcák feldíszítéséből az önkormányzatok is derekasan kiveszik a részük. Hatalmas hirdetőtáblákat és plakátokat állítanak fel ilyesfajta üzenetekkel: "Ezen a környéken nem látjuk szívesen a betörőket."
Rengeteg ilyesféle üzenet van, még néhány példa: "biztonságos közlekedésű város", "a nem-nukleáris béke híveinek városa", "a férfi-nő egyenlőség városa". Szinte bármit ki lehet írni, a lényeg, hogy kapcsolatba lehessen hozni a boldogsággal, az ifjúsággal vagy a gyerekekkel.

Oktatás

A japán oktatási rendszer csak úgy ontja a magas fokú matematikai tudással és technikai készségekkel felvértezett embereket. 1994-ben a középiskolás korú diákok 95,7 százaléka járt középiskolába. A fiúk közül kb. 40, a lányok közül kb. 20 százalék folytatta egyetemen is tanulmányait. A japán iskola egyáltalán nem nevel kreativitásra. A cél, hogy a diákok egy adott idő alatt adott mennyiségű tényt sajátítsanak el, mert így érik el az adott idő alatt elérendő tudásszintet.

Pokoli iskolák

Egy olyan társadalomban, ahol a fő cél az, hogy mindenki olyan legyen, mint a többiek, a legapróbb különbség elég ahhoz, hogy meghurcolják az embert. Erre már az is elég ok, ha valaki nem jó sportoló, gyengén sikerülnek a vizsgái vagy külföldön élt a szüleivel. Japánban különösen az iskolákban súlyos probléma a szívatás (ijime). A diákok egymáson vezetik le a felgyülemlett frusztrációt, verbális erőszaknak és kiközösítésnek vetik alá társaikat.
1995-ben az általános és középiskolákban 60 000-szer derült fény ijime-re. A traumatizált diákok otthagyják az iskolát. Fenyítés, csúfolás, kiközösítés, kizárás - hogy csak néhányat soroljunk fel a tetemes ijime-listáról. A fenyítésből néha a tanárok is kiveszik a részük, ez gyakran fizikai fenyítést jelent. Nemegyszer volt rá példa, hogy az iskolai szívatás áldozata öngyilkosságba menekült.

Pokoli vizsgák

Minden japán kisgyerek célja az, hogy bekerüljön az egyetemre. Az igazán jó állásokhoz egyetemi diploma kell.
Ez a cél az egész oktatást meghatározza. Ahhoz, hogy egy jó egyetemre kerülhessünk, jó középiskolába kell járnunk, Ennek viszont a jó általános iskolai felső tagozat az előfeltétele, emennek pedig a jó alsó tagozat. Jó iskolába viszont csak a jó óvodák növendékei kerülhetnek be. Ahhoz, hogy valaki jó óvodába járjon, előbb egy drága óvodai előkészítőre (juku) van szükség, ennek egyetlen célja, hogy felkészítse a csöppségeket az óvodai felvételire.
A végső cél érdekében olyan fokú külön oktatásra van szükség, hogy extrém esetekben ez szinte átveszi az iskolai oktatás helyét. Az igazán ügyes gyerekek annyira előbbre vannak a többieknél a magániskolákban felszedett tudás miatt, hogy a rendes órákon már oda se figyelnek. Oda jóformán csak azért járnak, hogy legyen hol megcsinálni a juku-ban feladott leckét. Vagy azért, hogy legyen hol kialudni a rengeteg tanulás fáradalmát.
Ha a 24 órás edzés ellenére sem sikerül bekerülni az egyetemre, akkor kezdődik csak az igazi különoktatás. Egész napos intenzív kurzusokat tartanak, amelyeknek egyetlen célja, hogy a diák jól szerepeljen majd a következő felvételin. Vagy az utána következőn. A juku az átmeneti hely, ahol az ember addig tartózkodik, amíg újra (és újra) meg nem próbálkozhat a cél elérésével.

Mennyei egyetem

Az egyetem megéri a fáradságot, mert ha egyszer sikerül bekerülni, akkor a diák örökre maga mögött hagyja a poklot. A japán egyetem arra való, hogy kárpótolja a diákot azért a rengeteg küzdelemért és szenvedésért, amire a bekerüléshez szükség volt. A vizsga itt puszta formalitás. A dolgozatok esetén a külalak sokkal fontosabb a tartalomnál. Ha valaki egész egyetem alatt mást se csinál, csak teniszezik, akkor is le fog diplomázni.
A diákok tehát mobiltelefonnal a kezükben egyik szórakoztató dolgot a másik után csinálják, sportolnak, zenélnek, művészettel és színházzal foglalkoznak, néha még pénzt is keresnek. Az egyetemi barátságok sokszor életre szólnak, csakúgy, mint a gyakran házasságba torkoló egyetemi szerelmek.
Azért ez mégsem a paradicsom. Igazából az egyetem csak purgatórium, az ember itt várja, hogy meg
nyíljanak előtte a felnőtt Japán kapui. Ha rosszul tervezi meg a pályáját, az egyetem végén könnyen visszakerülhet a pokolba.

Kormányzat

A Japán Alkotmányt 1947-ben amerikai felügyelet alatt dolgozták ki. Az alkotmány szerint a császár az "állam szimbóluma", aki pozícióját "a saját sorsa fölött uralkodó nép akaratának köszönheti".
A parlament kétkamarás, a Képviselőházból és a Tanácsosok Házából áll. A háború óta eltelt idő nagy részében a Liberális Demokrata Párt (LDP) kormányozta az országot. Az ország politikai életét ez az egypárti dominancia határozta meg.
A Liberális Demokrata Párt leginkább a Német-Római Birodalomra hasonlít, amely se német nem volt, se római, se birodalom. Az LDP sem liberális (mert jobboldali), sem demokratikus (a hatalom egy füstös szobák mélyén meghúzódó láthatatlan elit kezében van) és még csak nem is párt, mert eredetileg két párt, a Liberálisok és Demokraták Szövetségéből alakult. Mindez mára már öt vagy hat egymással csatázó frakció laza szövetsége.
A helyzet gyökeresen megváltozott, mikor az LDP 1993-ban ellenzékbe szorult. Később ugyan visszaszerezték a hatalmat, de a japán politikai rendszer felbolydult. Folyamatosan alakulnak, egyesülnek és szűnnek meg a különböző pártok. Az ország lassan kezd kifogyni a használható pártnevekből.
A LDP erős dominanciája ellenére a japán politikai életet még a mostani kaotikus évek előtt sem a folytonosság jellemezte. 1945-től 1996-ig az országnak 24 miniszterelnöke volt, akik átlag 2,1 évig voltak hatalmon. Ez sok mindent elmond a japán politikáról, ahol a miniszterelnöki pozíció csupán csak annyit jelent, hogy a megosztott hatalmi rendszerben a miniszterelnök az első az egyenlők között. Mint minden másban, a csoport a politikában is erősebb az egyénnél.

Nyelv és gondolkodás

Állítólag japánul a legnehezebb megtanulni a világon. Ez valószínűleg magukra a japánokra is mérhetetlen szenvedést ró. Az egyik nehézséget a különböző beszédmódok jelentik, másként kell udvariasan, tiszteletteljesen és formálisan beszélni. A három beszédmód ugyan összefügg, mégis jelentősen eltér egymástól.
Az írott és a beszélt japán közti eltérés is jelentős, különösen az üzleti nyelvben. Ha úgy beszélnének, ahogy egy üzleti levelezésben fogalmaznak, akkor könnyen a 19. századból idecsöppent időutazóknak nézhetnénk őket. Másrészt viszont, ha valaki a beszélt nyelven fogalmazná meg üzleti levelét, akkor utána mindjárt a felmondólevelét is megfogalmazhatná - ezt persze már a megfelelő stílusban.
Ugyan más nyelvekben is eltérnek egymástól a különböző stílusok, a japánt az teszi különösen nehézzé, hogy a stílusok szókincse is merőben különböző. Ha egyszer elsajátítottuk a szókincset, akkor onnantól kezdve egyszerű az élet. Pontosan tudni fogjuk például, hogy miként kell evésre biztatni a vendégeket. A megfelelő szófordulatok és üdvözlő formulák ismeretében pedig az üzleti levelezés sem okoz majd nehézséget.
A köznapi japánt tanuló külföldieknek ügyelniük kell a férfiak és nők által beszélt japán különbségére. Jó néhány külföldi vált már azért a gúny céltáblájává, mert a barátnőjétől tanult japán nyelven szólalt meg. Ennél már csak az tragikusabb, ha egy külföldi nő szólal meg a férfiak által beszélt nyelven.
Ahogy ugyanazt a dolgot rengeteg módon ki lehet fejezni, úgy egyes kifejezések is rengetegféleképp használhatóak. A domo szó néhány jelentése: "köszi", "szevasz", "rendben", "rég láttalak", "sajnálom", "nahát" stb. Olyan szavak, amelyekkel nyugati módra azt lehetne mondani, hogy "igen" vagy "nem" pedig egyszerűen nincsenek. Az általában "igen"-nek fordított "hai" igazi jelentése: "hallottam, hogy mit mondtál, és meg is értettelek, és most azon gondolkozom, hogy mit válaszoljak." A külföldiek, "hai"-t hallva sokszor azt hiszik, hogy a válasz igen,
A nemet is lehet úgy mondani, hogy azzal senkit se sértsünk meg. A japánok persze tudják, mi az a "nem", akkor is, ha alig mondják ki. A "majd még meggondolom" (Kanagaete okirnasu) nagyon kemény nem, és ha egy japán összeszorított foga között veszi a levegőt, és aztán sóhajtva az mondja "Saaaaaa...", akkor ez is azt jelenti, hogy falba ütköztünk.
Az írott nyelv sem könnyű. A japánok, a Kr. u. 6. században ismerték meg az írást, amely a kínai buddhista szerzetesek szent szövegeivel került be az országba. Az érintett felek azonban szomorúan tapasztalták, hogy a nem ragozó kínai nyelvhez igen jól használható ideogrammarendszer a japán nyelv írásba foglalásához egyáltalán nem alkalmazható. Logikus megoldásként kínálkozott, hogy a nemesek tanuljanak meg kínaiul, mert így majd automatikusan írni is megtanulnak. Azonban ez sem működött, és az elkövetkező századokban kialakult egy hibrid nyelv, ahol minden kínai jelnek legalább két különböző olvasata volt, attól függően, hogy kínaiul vagy japánul illett-e kiolvasni.
Ahhoz, hogy folyékonyan írhassunk és olvashassunk japánul, ismernünk kell a használt kínai jeleket (kanji), (minimum 2000-et, művelt japánok 5000 vagy akár 8000 jelet is ismernek - ezek között olyan is akad, amely 30 ecsetvonásból áll), továbbá két fonetikus japán ábécét (a hiragana-t és a katakana-t), ezek közül az egyikkel a japán dolgokat, a másikkal pedig a külföldi származású dolgokat szokás leírni, no meg a külföldi neveket. De ekkor még csak vázlatos képünk van az írott japán nyelv fonetikai és piktográfiai keverékéről. A lehetőségek száma végtelen, és rengeteg csapda leselkedik a gyanútlan nyelvtanulóra.
A 19. századi keresztény misszionáriusok meggyőződése szerint a japán nyelvet az ördög hozta létre, azért, hogy megakadályozhassa őket munkájukban. A mai nyelvtanulók talán már nem hisznek az ördögben, de érezni biztos ugyanazt érzik, mint szegény hittérítők.