Wenceslau José de Sousa de Moraes (Terebess Ázsia Lexikon)

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Wenceslau de Moraes (1854–1929)
Wenceslau José de Sousa de Moraes

Wenceslau de Moraes és az egzotikum

Wenceslau de Moraes (1854–1929) a XIX. század utolsó éveiben és a XX. század első évtizedeiben a keleti világ portugál nyelvű krónikása volt. Hosszú éveken át élt Japánban, először mint konzul Kobéban, azután pedig szinte a teljes névtelenségbe burkolózva egy távoli kisvárosban, és olyan bensőséges tapasztalatokat szerzett a japán életről, amelyeket a portugál olvasóval hol bizalmas feljegyzések hangján, távoli honfitársainak küldött magányos elmélkedések formájában, hol pedig újságírói, csaknem didaktikus stílusban, egy megvalósult utópia propagandisztikus hangvételével vetett papírra.
Moraes 1889-ben került először kapcsolatba Japánnal. Ekkor harmincöt éves volt, és már megfordult Keleten. 1885-ben mint tengerésztiszt járt Zanzibárban, Colombóban, Szingapúrban és Timoron, 1889 áprilisától fogva pedig Kína portugál fennhatóság alatt álló területein élt, itt folytatta katonai pályáját, majd belépett az 1894-ben megalapított Makaói Líceum tanárai közé. Ebben a városban, amelyről egyébként mindig kedvetlenül, sőt ellenszenvvel ír, 1898-ig élt, ekkor költözött át véglegesen Japánba, elhagyva kínai feleségét és az asszonytól származó két gyermekét.
Japán óriási hatást gyakorolt Moraes érzékenységére. Attól fogva, hogy kapcsolatba került vele, teljesen átalakult írásainak hangvétele: többé már nem az a mélabús krónikás, aki a Keleten élő emberek létezésének nyomorúságáról ír, s nem is gyötrődő, olykor cinikus szemlélője azoknak a drámáknak, amelyeket éles szemmel vett észre a kínai mindennapokban. Amikor Moraes Japánra veti tekintetét, teljesen átalakul, eltölti a boldogság s az a meggyőződés, hogy fölfedezte a földi paradicsomot, amelyet megpróbál lelkesülten megmutatni az írásaiban. Leginkább a táj bűvöli el, szebbnek találja minden más tájnál, amelyet valaha is látott utazásai közben. Ugyanígy érez az emberek mindennapi életével kapcsolatosan, amely harmonikusan egybeolvad a tájjal és a természet ritmusával, művészet és esztétikai érzés járja át. Végül, csodálattal adózik a muszumé-nak, a japán élet minőségét jelképező és magában hordozó nőnek.
Amikor Kínában volt, szívesen írt a közösségi megmozdulásokról, a társadalom mindennapjairól és a külső szemlélő számára különösnek tetsző szokásokról. Az írásaiban megjelenített világgal való közeli kapcsolata ugyanakkor nem jelentette, hogy bármennyire is eszményítette volna ezt a világot. Ellenkezőleg, annak a valóságos világnak a leírása, amelyben a kínaiak éltek és szenvedtek, úgy jelenik meg Moraesnél, mint elkerülendő valami. Érezzük, hogy védekezik ellene, bezárkózik, olykor cinikusan, olykor pedig visszafojthatatlan ellenérzéssel.
Japánban azonban Moraes lépten-nyomon azonosult a témáival. Kíváncsisággal vegyes rokonszenvvel próbál bepillantani a japán otthonok áthatolhatatlan falai mögé, próbálja megérteni ennek a távoli népnek családi és szerelmi életét. Sőt maga is megpróbál úgy élni, mint ők, egy kis vidéki városban, ahol elmondhatatlan szegénységben tölti utolsó éveit. Moraes műveinek jó részében központi figuraként szerepel a muszumé, a fiatal japán asszony, aki a különböző végletek között az összekötő kapcsot, a hidat jelenti. Az utcán vagy a házi munka végzése közben látott, sokszor gésaként vagy saját élettársának alakjában feltűnő, szinte vallásos áhítattal emlegetett muszumé jelentette Moraesnek a lehetséges közeledést és kapcsolatot azzal a különös világgal, amely az első pillanattól fogva ellenállhatatlanul vonzotta.
Moraes nagyon sokat írt a japán nőkről, de még ezek közül az írásai közül is kiemelkednek azok, amelyekben arról a gésáról beszél, akibe beleszeretett, s akivel később, 1899 és 1912 között, együtt élt. A fennmaradt fényképeken egy egyszerű, kedves és kissé szomorú tekintetű nőt látunk. A vonásai megejtőek, de nem mondható el róla, hogy különleges szépség volna. Moraes írásaiban is így jelenik meg. Belső értékeiről írva, Moraes elmondja, hogy jóságos volt, kedves és finom lelkű, azaz megvoltak benne azok a tulajdonságok, amelyeket az író a leginkább csodált a muszumé-kban. O-Joné volt a neve, azaz a ’Rizsszem Asszonya’, és huszonegy évvel volt fiatalabb a férfinél. Moraes összes asszonya közül hozzá ragaszkodott a leginkább, és amikor meghalt, lemondott Kobéban betöltött konzuli állásáról, hogy Tokusimába menjen, oda, ahol O-Joné hamvai nyugodtak.
1913-tól fogva Tokusimában élt, ahová magával vitte O-Joné egyik unokahúgát, Ko-Harut, A ’Koranyár Asszonyá’-t, aki az idő tájt még húsz éves sem volt – ő lesz a férfi utolsó szerelme.
1916-ban Ko-Haru súlyosan megbetegszik, és kórházba kerül. Ott töltött utolsó napjait Moraes egy méltán híres könyvben örökíti meg, amelybe beleszövi O-Jonéval kapcsolatos emlékeit is.
Az O-Joné és Ko-Haru című kötetet 1923-ban adta ki a Renascença Portuguesa kiadó. A könyv olyan szövegek laza szövedéke, amelyeket a két halott nő emlékének kultuszát ápoló öreg remete elhagyatottságának témája fog össze.
Bár nem ez volt Moraes legnépszerűbb könyve, s ezért csak egy kiadást ért meg, miközben az író más műveit többször is kiadták az elmúlt évtizedekben, az O-Joné és Ko-Harut értékelte és becsülte legtöbbre a kritika. Óscar Lopes irodalomtörténész például, aki Moraes irodalmi munkásságával kapcsolatban felhívja a figyelmet a Kínában született szövegek naturalizmusától a Japánban írt elbeszélésekben uralkodó impresszionizmusig és nosztalgiáig húzódó fejlődésre, ezt a könyvet az írói munkásság csúcsának és Moraes leginkább kiérlelt stílusú művének ítéli („a belső reflexió tökéletessége olyan szintet ér el, hogy Marcel Prousthoz méltó oldalak olvashatók benne”).
Armando Martins Janeira, Moraes életrajzírója és az a kutatója, aki minden bizonnyal a legtöbbet tette életművének terjesztéséért és tanulmányozásáért, azt írta, hogy „az O-Joné és Ko-Haru, Moraesnek ez a remekműve végtelenül szomorú könyv, amelyet átjár és fénykörébe von a minden sorából sugárzó, megkapó és gyöngédséggel eltöltő szerelem”.
Janeira véleménye szerint az O-Joné és Ko-Haru mérföldkő egy fejlődési folyamatban, amelynek során az egzotikumot fokozatosan kiszorítja a bensőséges átélés: „Eltűnik Japán festőiségének megjelenítése, nincs több egzotikum, csak bensőséges átélés”.
Bár értjük Janeira idézett szövegének lényegét, mégsem gondoljuk úgy, hogy érdemes volna egy ilyen hangsúlyos szembeállítást elfogadni, és az O-Joné és Ko-Harut éles választóvonalnak tekinteni Moraes életművében. Az árnyaltabb véleményalkotás céljából térjünk vissza a könyv szövegéhez, 1916 őszéhez. Ko-Haru a Kokava Kórházban fekszik, és nincs sok remény arra, hogy felépüljön. Moraes leírja mindkettejük lelkiállapotát, majd váratlanul új irányt vesz az elbeszélés. Szó esik a japán kórházi rendszer sajátosságairól, és az író rögtön elkezdi kalauzolni az olvasót egyik különösségtől a másikig.
Nem is olyan könnyű meghatározni, ahogyan Janeira teszi, Moraes egzotikummal kapcsolatos álláspontjának a lényegét. Ez a Tokusimában élő magányos ember – bármennyire önvallomás jellegűnek is látszik a nem létező barátaival folytatott beszélgetés – az O-Joné és Ko-Haru szövegét elsősorban az olvasóknak írta. A mű egy mélyen átélt tragédiáról szól, de amikor az elbeszélést irányító tekintet valami különösséggel találkozik, akkor – mivel az író tudatában van annak, hogy olvasója más világban mozog – rögtön erről a különösségről kezd el beszélni. Janeira arról beszél, hogy Moraes túllépett az egzotikumok ábrázolásán, mégis ez marad mindvégig az író központi témája: „Az európai ember lélektanának egyik igen érdekes megnyilatkozása az a vonzalom, amelyet nagyon sokan távoli és különös országok és az egzotikus civilizációk iránt éreznek”.1 Az egzotikum iránti vonzalom Moraesnél azonban igen változatos formában és esztétikai szinten jelenik meg, ezáltal soha nem keveredik össze az anyagi előrejutással. „Amikor az egzotikumok iránt vonzódó emberekről beszélek, akkor egy igen kicsiny csoportra gondolok, amely mindenre képes az egzotikumokért […] az olyan emberekre, akiket vonz minden, ami idegen, és saját közegükből menekülve keresik az idegenséget, amennyire csak lehetséges azonosulnak az új közeggel, és határozottan megszakítanak minden kapcsolatot azzal a természetes közeggel, amelyben világra jöttek.”
Ez az egzotikumok iránt érdeklődő ember esztéta, misztikus, aki a szépséget keresi, laikus és modern változata azoknak, akik más korokban a hagyományos vallási életben találtak megnyugvást. Moraes miután éleselméjű megjegyzéseket fűz Loti és Hearn munkásságához, rátér saját tapasztalataira és indítóokaira: „Korán, nagyon korán nyugtalansággal töltött el és csábított az egzotikum bűvölete. Miért? Magam sem tudom. Úgy gondolom, hogy születésem pillanatától fogva él bennem ez a képtelen elrajzoltság, mert nem éreztem jól magam ott, ahol voltam, szellemszárnyakat kértem magamnak, hogy messzire, nagyon messzire szállhassak. […] Soha nem éreztem a maradéktalan gyönyörűség érzését. Soha, Japánban vagy másutt, nem éreztem tökéletesen boldognak magam. […] Az engem elbűvölő dolgok lényem belsejében mindig valami ismeretlen szenvedést ébresztenek, egy megtapasztalt vagy még rám váró tragédia fájdalmas érzetét keltik.”
Az O-Joné és Ko-Haru és azok a levelek, amelyekben Moraes elbeszéli a Tokusimában élő szegény és magányos ember mindennapjait, egészen különös érzéseket ébresztenek bennünk. Puszta olvasásukból is azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy az írójuk igen közel áll ahhoz a közeghez, amelyről ír, mert nemcsak a megfigyelései mögött sejlik föl, hogy immár húsz esztendeje együtt él a japán természettel és a japán tájjal, hanem érezhető bennük az a szeretet is, amellyel írásainak tárgyát megjeleníti. És ez a szeretet akkor sem csökken, amikor az elbeszélő megszenvedi az idegengyűlöletből fakadó támadásokat, vagy magányos és szegény kunyhójában ki van téve a hideg és a forróság megpróbáltatásainak. Ezért is mondhatták Moraes munkásságának első tanulmányozói, hogy „olyan ember, aki lelket váltott”.
Másfelől az is nyilvánvaló, hogy Moraes ízig-vérig portugál, aki az anyanyelvén fordul olvasóihoz, amikor bemutatja nekik a másféle embereket és másféle szokásokat, miközben hangsúlyozza, hogy lehetetlen az azonosulás a között a két világ között, amelyekhez tartozik. Japán a földi paradicsom ugyan, mégis igen határozottan idegen föld. Választott föld, de ugyanakkor a száműzetés földje is. Ez a műveiben megjelenő valóságos kettős mozgás nagymértékben meghatározta Moraes kritikai megítélését, amely többé-kevésbé erkölcsi meggondolásokból kiinduló életrajzi spekulációkon alapult: maradéktalanul beilleszkedett-e vagy sem abba a társadalomba, amelyben életének utolsó idejét leélte? Megtagadta-e vagy sem a kereszténységet? Megbánta-e vagy sem, hogy ezt az életet választotta? Boldogtalan volt-e utolsó éveiben? Nagyon magányos volt-e? A halálát véletlen baleset, elkendőzött öngyilkosság vagy egy túlfűtött japán nacionalista merénylete okozta-e?
El kell azonban gondolkodnunk azon, hogy ez a kritikai megítélés, bár tévedésben fogant, mindazonáltal jelzi Moraes egyéni vonásait, amelyekkel kiválik kora egzotikus kérdésekkel foglalkozó irodalmából. A századforduló egzotikus témákat feldolgozó íróinál nem találunk olyan problematikát, amely lélekváltásra utalna. Elég ha röpke pillantást vetünk egy ismert francia és angol orientalista életművére.
Pierre Loti (1850–1923) a távol-Kelet leghíresebb krónikása, aki ismertebb könyveiben ugyan az általa meglátogatott egzotikus országokról ír, mégis újra meg újra feltör benne nemzeti és kulturális önazonossága. Az olvasóban egy pillanatra sem ébred föl a kétség, hogy az európai kultúra és európai értékek büszke képviselőjével áll szemben. Nem érezhető benne az a Moraesben sokszor megjelenő igény, hogy Japánt a japán világ és gondolkodás szemszögéből vizsgálja. Ez a kimagasló prózaíró mindig az egzotikus benyomásokat keresi, amelyeket azután elemez és közzétesz. Szövegeiből világosan kitetszik ez az álláspont, mert állandó jelzői a „petit”, „saugrenu” és a „bizarre”2. A másikhoz mindig a maga ellentéteként közeledik, egy olyan ellentétrendszerben, amelyben a kiindulási alap, a megkérdőjelezhetetlen esztétikai és társadalmi modell mindig az, amelyet az elbeszélő és olvasói egyaránt vallanak. Az egzotikumokat kereső író és az olvasói közötti egyetértés adja meg az első oldaltól, a Richelieu hercegnőnek szóló ajánlástól kezdve a Krizantém asszony alaphangját. A bevezető szavak biztosítanak arról, hogy a közreadott szöveg tökéletesen hiteles, „életem egy nyarának naplója, amelyben semmit nem változtattam, még a dátumokat sem”, állítja Loti. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez a könyv egy nyugati ember és egy japán nő együttélésének története, olyan körülmények között és olyan befejezéssel, amely valamiféle prostitúcióban fogant kapcsolatról vall. Ingoványos terület, s a vallomásos hang és az aprólékos leírások inkább kevéssé épületes vagy ízléstelen olvasmányra emlékeztetnek. Loti tudatában van ennek a veszélynek. Egy fényképről szólva, amelyet korában mutatott a hercegnőnek ezt írja a bevezetőjében: „Mosolygott, amikor azt állítottam, hogy az a kicsinyke asszony […] az egyik szomszédom volt. Ugyanezzel a kihívó mosollyal vegye most kezébe a könyvemet, ne keressen benne semmiféle jó vagy veszedelmes erkölcsi tartalmat, mintha csak egy különös porcelánt vagy elefántcsont figurát vagy egy furcsa dísztárgyat tartana az ujjai között, amit egy különös és meglepő országból küldtek Önnek…” Az egzotikus közegben éppúgy viszonylagossá válik az erkölcs, mint az esztétikai érték. Nem az számít, hogy a tetteknek és a tárgyaknak mi az értékük saját közegükben, hanem hogy milyen hatást váltanak ki az új élményekre éhes megfigyelőben.
Lafcadio Hearn (1850–1904) gyakorlatilag a másik oldalon helyezkedik el. Ez a globe-trotter, aki a görög szigeteken született, Angliában nevelkedett és az Egyesült Államokban csavargott, végül Japánban vert gyökeret, ahol megnősült, fölvette az állampolgárságot és megpróbált annyira eljapánosodni, amennyire csak lehetett. Leveleiből azonban az olvasható ki, hogy egyre inkább elégedetlen Japánnal, és nemcsak azért, mert az ország modernizálódott, hanem azért is, mert a japán környezetben töltött hosszú évek után már nem érezte ugyanazokat az érzéseket, mint az első időkben. „Leginkább az zavar – írta 1892 végén – hogy kihűltek az érzelmeim, nincs többé semmi, ami mélyen hatna rám, miután annyira megismertem ezt az országot, hogy nem lehetnek többé illúzióim. Azt hiszem, attól félek, ez már mindig így marad. Meg kell elégednem a különössel, a meghökkentővel és az érintetlennel, vagy neki kell állnom, hogy egy művet írjak a buddhizmusról. […].”
A perspektívák hatalmas különbsége ellenére Japán mind a két esetben úgy jelenik meg, mint az európai érzékenységre ható egzotikus ajzószer. Loti játékosan a felszínen lebeg: összegyűjti az idegenszerű benyomásokat, és átadja őket olvasóinak mozgalmas és színes, szép prózájában. Hearnnel minden másképpen történik. Japán az első felkavaró élmények után annak mértékében veszíti el vonzerejét, ahogy az egzotikumokat kereső író egyre jobban megismeri.
Wenceslau de Moraes nem szembesül ezzel a problémával. Tény, hogy Moraesben mindig jelen van a nemegyszer festőiségbe torkolló egzotikus személet, mindig érzékeli a különbözőséget, és érzi, hogy lehetetlen „lelket váltani”. Ezért nincsen meg benne az a mélabú, amelyet Hearn utolsó írásaiban érzünk. És Loti önelégültsége is hiányzik belőle. Ha nem hangzana túlságosan ellentmondásosnak, azt mondhatnánk, hogy Moraes annyira beleilleszkedett a japán életbe, mint rajta kívül senki más, sem előtte, sem utána, de ugyanakkor mindenki másnál plasztikusabban megmutatta, hogy mennyire lehetetlen a teljes azonosulás.
Moraes számos sorában határozott japán ízt érzünk. Egyik-másik bekezdése Issa naplójának egy-egy részletét idézi fel, ilyen-olyan megnyilatkozásai arról tanúskodnak, hogy elsajátította a wabi életformát, ahogyan ezt a a haikukról Japánban írt tanulmányok leírják nekünk: nyugodt derűvel élte át a szegénység kellemes pillanatait. Másfelől ott áll előttünk a portugál író, akinek az az életcélja, hogy mindent papírra vessen, és elbeszélje honfitársainak a bolygó másik oldalán folyó élet kicsiny örömeit és kicsiny gyötrelmeit, de mindig ügyel arra, hogy valami különös, kedves vagy akárcsak a mindennapitól eltérő dologgal meglepje olvasóit.
Ez a író, aki évtizedeket tölt távol hazájától, ilyenformán a szeretet és elutasítás bonyolult viszonyrendszerében él szülőföldjével. Az elutasítás az önkéntes száműzött életében testesül meg, aki soha nem tér vissza hazájába, még egy családi látogatás rövid idejére sem. A szeretet különböző formákban jelenik meg: újra meg újra fellép annak érdekében, hogy megalapozott gazdasági kapcsolatok jöjjenek létre Portugália és Japán között, leveleiben állandóan afelől érdeklődik, hogy mi történik a Tejo partján, gyöngéd megértéssel viszonyul Nipponban járt elődjéhez, Fernao Mendes Pinto-hoz.3 De természetesen írói munkássága köti leginkább hazájához. A távolban él, de mindig portugál nyelven és érzelmekkel gondolkodó ember marad: „hasonló módon gondolkodó ismert és ismeretlen testvéreim, testvéreim, akik ugyanazt a portugál nyelvet beszélitek, amelyet én” – ezekkel a szavakkal fordul honfitársaihoz az O-Joné és Ko-Haru 1923-as bemutatásakor. Ez a kulturális közösség nem csupán retorikai fordulat. Ha végignézzük Moraes életművének időbeli változásait, meglep, hogy irodalmi fejlődése mennyire összhangban volt a távoli hazájában végbemenő változásokkal. Stílusa a naturalizmustól a saudozista4 impresszionizmus irányában fejlődik, ugyanazokon a stációkon át, mint az anyaország irodalma. Még élete végén született irodalmi szövegei is tökéletes összhangban vannak a „portugál újjászületés” mozgalmának saudozista eszményeivel.
Ha figyelmesen olvassuk Moraes japán könyveit, láthatjuk, hogy Hearntól eltérően, aki csak addig érezte úgy, hogy beolvadt, amíg ki nem hunyt az érzékenysége, a portugál író mindig tisztában volt azzal, hogy milyen távolság húzódik közötte és a között a világ között, amelyet meg akart érteni és át akart élni. Legsajátosabb írásaiban, amelyekben végsőkig letisztul a stílusa, meghatározhatatlan nosztalgia bujkál. A Bon-Odori-tól5 kezdve Moraes stílusát átjárja valamiféle nemes bánat, fájdalmas, reménytelen beletörődés, amely minden mondatát átitatja az élet múlandóságának érzetével és a boldogság elérésének a lehetetlenségével. Utolsó elbeszéléseiben magányosságáról és szegénységéről beszél, éppen úgy, ahogyan O-Joné és Ko Haru alakjának felidézésében. Az írónak ez a lelki állapota azonban túllép a puszta életrajzi érdekességen, és beleilleszkedik egy általánosabb irodalmi élet-attitűdbe, amelyet Verlaine-nél, António Nobre-nél6 és Camilo Pessanha-nál7 is megtalálhatunk. Mert Moraes egyfelől leírja ugyan nyomorúságos és magányos mindennapjait, másfelől azonban kijelenti, hogy jól érzi magát ebben a helyzetben. Szembehelyezi a lélek nyugalmát annak a korábbi, értelmetlen és üres időszaknak a gyötrelmével, amikor öltönyös divatbábként Portugália konzulja volt.
Moraes soha nem „váltott lelket”. Ez a megjegyzés közismertté vált, de nemigen felel meg a valóságnak. Belső lényegét tekintve portugál maradt azután is, hogy a portugál életmód minden formáját elutasította, eltemetkezve egy kis japán városkában, ahol viszont igencsak látványosan hangsúlyozta külföldi voltát, még azzal is, hogy hosszú szakállt eresztett, és így nanban-ná,8 a település ketô-zsin-jévé9 változott. Moraes mindig tudatában van annak, hogy lehetetlen beilleszkedni akár az új világba, akár a már elhagyott világba, és fájdalmasan megéli a hontalanságnak ezt az állapotát.
Japán egzotikumáról az O-Joné és Ko-Haruban leírt gondolatai ezért is vezetnek a lehető legtermészetesebben a saudade felmagasztalásához: „Japán volt az az ország, ahol a lelki életem kiteljesedett, ahol gondolkodó lényem a leginkább megtapasztalta az elmélkedés és a megértés szemhatárának kiterjedését, ahol érzelmi erőim a leginkább felszabadultak a természet és a művészet csodáinak jelenlétében. Ezért is lehet Japán ennek a bennem formálódó kultusznak – a saudade vallásának – az oltára, az a bizonnyal legvégső dolog, amihez szeretettel és tisztelettel viszonyulok.” Ebben a kristálytiszta vélekedésben az egzotikum, a vallás modern helyettesítője – amelyben a hontalanság, a beilleszkedés lehetetlenségének megérzése az alapvető alkotóelem – átlényegül a hiányérzet másik fájdalmas megtestesülésébe, a saudade-ba. A Tokusimában élő nosztalgikus lény – aki örökösen kereste azon asszonyok árnyát, akiket szeretett – a hiány kultusza, a távollét és az idő visszafordíthatatlanságának felmagasztalása által végeredményben a világba történő beilleszkedés leginkább portugál formáját találta meg.
Ezért is élvezetes és megindító még ma is Moraes műveit olvasni, noha Dai-Nipponja10 tökéletesen megváltozott és a képzeletünkben egészen más helyet foglal el, mint a XX. század elején élt emberek képzeletében. Igazából nem lényeges, hogy pontosak-e az irodalommal kapcsolatos híradásai vagy hitelesek-e történelmi forrásai. Mint ahogy az sem, hogy mennyire értette meg vagy értette félre a klasszikus japán színházat vagy a haikut. Moraes műve, ahogy barátjáé és kortársáé, Camilo Pessanha-é is, hatásos képekben és szimbólumokban testesül meg, amelyekben minden másféle, minden transzcendens és állhatatlan ahhoz a valakihez képest, aki megfigyel, érez és megsejt.
Pessanha egyik legismertebb versében azokról emlékezik meg ihletett szavakkal, akik úgy haltak meg, hogy nem látták valósággá kövesülni azt az eszményt, amelyért harcoltak: „Boldogok vagytok, akik meghaltatok a harcban! / Hanyatt zuhanva álmodtok, tágra nyílt szemetekben / visszatükröződnek a szájukat tátó csillagok.”11 A költeményben megszólaló személy a saját sorsát panaszolja el: arról a csalódásról beszél, amelyet a keresett eszmény megtalálása után élt át. Moraes művészetének lényege, saját egzotikuma abban áll, hogy mindvégig tudatában van annak, hogy a hódítás nem létezik, és a birtoklás eszméje sem valósul meg. Ezért más a benne élő fájdalom, ezért nem panaszos, hanem örömteli műveinek alaphangja: állandóan ott lüktet bennük a vágyai tárgyával való egybeolvadás lehetetlenségének meg-megújuló megtapasztalásából fakadó gyötrelem különös gyönyörűsége. Nála minden mozog, elporlik, egymásra halmozódó, egymást kiegészítő, egymással összekeveredő benyomások mozaikjából épül fel. Moraes írói énje, aki a – bolyongásainak állandó és egyetlen biztos pontját jelentő – portugál nyelven kívül mindenütt hontalannak érzi magát, megalkotja a Japán egzotikumok albumát, amely a legteljesebb megtestesülése annak, amit Jaime Cortesao12 egyszer a portugál nemzet „egyetemes humanizmusának” nevezett.

Paulo Franchetti
(Pál Ferenc fordítása)

Wenceslau de Moraes
Japáni honvágy

Több mint négy éve, hogy Japán földjére vetett a sors. A Nagaszaki gyönyörű öbléhez közeli hegyek és a zöld szigetek rajzolódtak ki először a láthatáron. A hajó, melyen utaztam, Nagaszakit elhagyva Simonoszeki szorosán siklott, átszelve e csodálatos beltengert – melyet az angolok inland sea-nek neveztek – ahol a paradicsomi táj meglepetései inkább látomásnak tűnnek, ahelyett, hogy valóságos körvonalait mutatnák az általunk lakott bolygó egyik szegletének; később a hajó sebtében lehorgonyzott Kóbe kikötőjében, majd Jokohama öblénél vetett horgonyt, készen arra, hogy visszatérjen a szomorú kínai partokhoz.
Káprázat volt csupán az a benyomás, mely e sietős utazás alatt ért engem. A környék szeszélyes részletei – amilyennek senki se képzelné őket – az örökké zöld tájban, mely fel van díszítve az erdő végeláthatatlan bozótjaival, furcsa kis dombokkal, zúgó vízesésekkel, csörgedező patakokkal, élettel teli rétekkel; az élet csodás reszketése virágban, bogárban, mindenben; az udvarias férfiak és kedves nők sokaságában; különös szokások örökké tartó karneválja; csodáknak egész tárháza… Az éles ellentét valóban meglepő annak, aki hosszú évekig élt Kínában, hozzászokva díszeinek egyhangúságához, partjai sivárságához, falvai szennyéhez, ahol egy nép csordája fetreng a sárban a rútság és az európaival szembeni ellenségesség megtestesítőjeként; létrehozva mindazt, amit Loti úgy hívott… a sárga pokol.

***

A japán nő, legyen bár népének legszegényebb leánya, ha fiatal, mindig csinos; a csúnya lány ritka kivétel e szabály alól. Ha van a házadban egy váza, egy tál, egy legyező, vagy valami igazi japán dolog, figyeld meg rajtuk a nők ábrándszerű figuráit, melyek e tárgyak ékességéül szolgálnak. A japán lány, a muszumé, pontosan ilyen. Apró, törékeny, égre emelt, formás babafeje van, koromfekete, dús haja magas és szokatlan frizurába van felcsavarva, s mintegy a repülő hollóra emlékeztet. A kecses test, hogy még kívánatosabb legyen, a szem elől egy tunika bő ráncai közé rejtőzik – ez a színes selyemből készült kimonó, melyet egy szintén selyemből készült széles övvel kötnek meg, s régebben hatalmas masni fogta össze. Lábát, mely általában mezítelen (bár olykor harisnyába bújtatja), szandál vagy fapapucs védi, ha kimegy az utcára. Ez az összkép; lehetetlen feladat azonban leírni a muszumé varázsát, mert nincs ehhez megfelelő retorikája a mi nyugati nyelvünknek. Ez a báj a japáni lány ovális arcocskájának meghatározhatatlan kecsességében – mely az emberi arc legbájosabb karikatúrája –, és rózsaszínű szájának üdeségében van; ajkai cseresznye formájúak, s örökké mosolyognak. A varázs, hidd el, a kacagtatóan a halánték felé feszülő, mandulavágású szempár fekete lángjában van. A varázs a formák finomságában rejlik: a muszumé keze sokszor olyan fehér, akár a kamélia virága, s a vonalak leggyönyörűségesebb harmóniáját mutatja; a kicsiny láb – melynek a mezítelenség egyfajta szabadságot, mozgékonyságot, majdhogynem kifejezőerőt ad – valószerűtlennek hat. A muszumé báját az adja, ahogyan másokkal viselkedik, nincs olyan ország Európában, ahol az udvariasság távolról is emlékeztetne a japánokéra, mely a legrégebbi időktől fogva olyan fenséges, hogy a valódi tudomány tökéletességét hordozza magában. De a muszumé varázsa valójában abban áll, hogy mindenében ott rejlik ez a báj: egész egyéniségének különlegességében, létezésének és érzelmeinek minden megnyilatkozásában, legkisebb mozdulata is meglepetés számunkra, valóságos kitárulkozás.

***

Vess egy gyors pillantást a muszumé társára: a japán férfi esztétikai szempontból sokkal alacsonyabb rendű, mint női honfitársa. Hallomásból tudom, hogy ez nem példa nélkül való. A japán ember kicsi (az igazat megvallva, Japánban minden apró, és a kicsinyítő képzők elburjánzása mintegy parancsoló szükségletként jelenik meg az elbeszélésben); a férfi tehát kicsi, gyönge izomzatú és elnőiesedett. Természetesen ő is egzotikus, azonban különlegessége csúnyaságában nyilvánul meg: arcbőrének zöldesbarna színében, mely a nőknél ritka; kusza és loboncos hajában, durva ajkaiban, s – ha megnöveszti arcszőrzetét – nevetséges és gyér szakállában. Úgy látszik, manapság ekképpen mutatkozik meg a férfiasság: átadja nemét, fajtáját annak az elszegényedésnek, ami azonban – valamely megmagyarázhatatlan törvényszerűség miatt –a női nemet megkíméli. Valaha tökéletes volt, már amennyire csak egy férfi tökéletes lehet; néha még ma is találkozni ilyenekkel: én kettőt vagy hármat láttam, akik pompás példái voltak a férfiúi szépségnek. Ennek ellenére a japánok arcvonása még messze van attól, hogy visszataszító, vagy egyszerűen csak ellenszenves legyen: széles homlokuk megértést vagy kételkedést fejez ki; átható tekintetük olykor igézővé válik, s ajkukon mindig megjelenik a könnyű, udvarias és jóindulatú mosoly.

***

A japáni nép értelmes, vidám, állhatatlan, pazarló; nagyon fogékony a természet szépségeire; kevéssé találékony; viszont meg van áldva az idegen mód

szerek befogadásának csodálatos képességével az ipar, a művészet s a tudomány terén, melyeket eredeti minőségük magasabb fokára emel azáltal, hogy átalakítja őket. És ahogy egyre több ismeret halmozódik föl e nép talányos erkölcsiségéről, joggal gyaníthatjuk, hogy lelkének titkai kifürkészhetetlenek abban a sokoldalú gyűjteményben, melyben szellemük kialakult és él.

***

A japán egyszerűséggel berendezett boltok mellett olyan üzleteket is találtam, melyek nem rínának ki egyetlen városunk utcájából sem, feltéve, hogy a muszumé-t buta eladóval helyettesítjük. Kína és Korea már jó ideje elveszítették tekintélyüket: ma a japán ember az egyetlen, aki Európára tekint, és tőle kölcsönzi a különböző ipari eljárásokat. Az unalmas, a közönséges, a gyakorlatias Európa megtanította arra, hogyan készítsen kalapot, hogyan készítsen inget, hogyan készítsen cipőt, hogyan készítsen frakkot, hogyan készítsen bőröndöt, hogyan készítsen játékbabát; és így a kalapüzlet, az ingbolt, a cipőbolt, a szabóság, a szíjgyártók üzletei és a rövidáru kereskedések bővelkednek a termékekben és ezer árucikket állítanak ki, melyek azonos minőségűek az általunk használtakkal vagy jobbak azoknál. Az idő múlásával Kína, Japán egykori mestere, ölbe teszi kezét közömbös mozdulatlanságában; és Japán az, aki rásózza tükröcskéit, edényecskéit, illatszereit, az ipar hitvány termékeinek egész áradatát, melyeket azonban jövedelmező dolog angol áruként értékesíteni a bazárokban (még a gyufát is.)
A Felkelő Nap országában a nyugati művészetek közül az egyik legkönnyebben meghonosított és népszerűvé vált mesterség a fotózás volt.
A japánok közmondásos türelme, részletekig menő aprólékossága e téren csodálatosan biztosítja számukra a sikert. Japán ma tele van jó fényképészekkel, nincs olyan muszumé, aki ne készíttette volna el saját portréját; minden sarkon tájképalbumokat, japán viseleti gyűjteményeket árulnak az arra járó touriste örömére, aki így olcsón elviszi magával Japánt dolgozószobájának szentélyébe, a világ valamely szürke szegletébe. A muszumé valóban kimondhatatlan örömet lel ebben az újdonságban: abban, hogy elmegy és elhelyezkedik egy bársonyszövettel leterített asztalkánál; szerény testtartással, öt másodpercig merev tekintettel, hogy megkapjon utána egy fényes, lágy tapintású papírt, mely az ő arcképe. A fényképezés, annak ellenére, hogy Japánról vall s később emlékeket ébreszt bennünk, szánalomra méltó és szomorúan üres.
Te, aki Yokohama utcáin jársz-kelsz, touriste barátom, hagyd ott a fényképészt, aki meg akar környékezni és tizenkét vagy tizenöt dollárért adja neked a képeit, és menj a szerény, metszetet és japáni könyvet árusító boltocskába, ott pedig költs el fél tucat réz aprópénzt arra, hogy a muszumé – mosolyainak legszebbikével – megmutassa neked a legérdekesebb albumot. Azt fogod kapni, amit szeretnél.

***

Mennyi minden jut eszembe, miközben kíváncsi pillantásokat vetek a szomszédos vagonokban utazókra.
Minden állomáson három-négy embert számoltam meg, akik elfoglalták a leszállók helyét. Kétség nem fér hozzá, a japánok imádnak utazni; egynapos útjuk minden váratlan fordulatára természetük szerint mosollyal válaszolnak: szeretik a táj színeit, a mozgalmasságot és végül a változatosságot; de különösen ezt a vasutat, amely maga a fejlődés, maga a civilizáció, s a modernség bensőséges hangulatát nyújtja számukra; ez a modernség egyáltalán nem gátolja őket abban, hogy a mostani időkben gyönyörködjenek.
Íme, helyet is foglalnak és üdvözlik egymást: sugárzóak és nyíltak.
Különfélék a japáni emberek. A tipikus japán kimonót visel, karja mezítelen, melle mezítelen, lába mezítelen, rajta facipő. Élénken fecseg a másik utassal, talán a fivérével, de amaz egészen komoly angol szabású szalonkabátjában: szemüveges, selyemsál van a nyakában, nadrágja kasmírszövet, kesztyűt és lakkcipőt visel. A katonák és a buddhista szerzetesek elkülönülnek egymástól; előbbiek harciasak és európai stílusú egyenruhában feszítenek, utóbbiak mogorvák, durva köpenyt viselnek és rózsafüzért morzsolgatnak. Figyeld meg, hogy bármilyen rövid is legyen az utazás, mindenki számtalan bőröndöcskével, dobozzal, tokkal, pokróccal és köpennyel szerelkezett fel; láthatod készülődésük mulatságos aprólékosságát: hatalmas térképeket teregetnek széjjel, útikönyveket lapozgatnak, előveszik mértani vonalzóikat és körzőiket, távcsöveiket, egy felfedező felszerelésének egész arzenálját. Beszélgetnek, tanakodnak, szunyókálnak, nevetnek, dohányoznak, esznek. A láb lerázza magáról a facipőt; a fájó sarok apránként, félve kiszabadul a magas szárú lakkcipőből, melyet végül félreraknak; s amikor legkevésbé számítunk rá, íme, itt vannak mindannyian: a kimonósok, a szalonkabátosok, az egyenruhások, a rózsafüzéresek – guggolnak vagy térdelnek a párnázott üléseken, és folytatják a tanulást vagy a csevegést, miközben bizalmasan pokolba küldik a civilizációt, amely magas szárú cipőt és keménységet kényszerít rájuk!…

***

És a hölgyek légiesek, akár a pillangók!

Kapsz tőlem egy szem cukrot, ha sikerül öt percre kizökkentened őket nyugalmukból; leülnek, felállnak, leguggolnak, letérdelnek; lábukon facipőcske, a lábacska mezítelen vagy a legfehérebb japáni harisnyát viseli, melyet a sarok fölött kötnek meg, hogy elválassza a nagylábujjat a többitől, ami megkönnyíti a cipő lehúzását. A szép és eleven kéz – melyre oly jól illik a gyűrű (az európai divattól átvett egyetlen ékszer) – egyik feladattól a másikig siet, egyik apróságtól a másikig, hol szippant egyet parányi pipájából, hol a karóráját igazítja meg, hol megrázza legyezőjét, hol a haját simítja le.
Figyeld meg, hogyan kényeztetik a mamák csecsemőiket, hogyan ringatják őket, hogyan tükröződnek vissza gyermekeikben, hogyan nyújtják nekik minden (rossz értelemben vett) szégyenérzet nélkül hamvas, mezítelen keblüket… Szegény anyukák, majdnem mindannyian megcsúnyulnak, amikor a régi szokások szerint fogukat feketére festik, és borotvával változtatják meg szemöldökük ívét!…
Köztudomású, hogy mennyire szeretik Japánban a kicsiket. A gyermekek országa – mondta valaki. A mamák általában anyatejjel táplálják kisbabáikat, még a jómódúak is (pont ellenkezőleg, mint ahogy Kínában szokás), és mindezt olyan szívesen teszik, hogy a csecsbimbóra tapadva hagyják őket felnőni; láttam olyan kisgyerekeket, akik felváltva ettek kalácsot és ittak anyatejet, amit hancúrozás közben folyamatosan kértek, érthető nyelven, mintegy előitalát a még erősebb ragaszkodásnak. Sose látsz olyan anyát, aki megütné a gyermekét; éppen a kicsi az, aki veszekszik, aki diktál: tudatában van annak, hogy engedelmeskedik neki az egész család, boldogok, hogy elláthatják, hogy szerethetik őt, aki olyan szépen fest csinos öltözékében.
Mindazonáltal e nép jó értelemben vett hiszékenysége mindenben megmutatkozik. A táj hétköznapi jellegzetességei: egy rózsaszín felhő, a lemenő nap, két kergetőző pillangó, mind okot adnak a derűs nevetésre, a szelíd elragadtatásra; és amikor leszáll az est és mindenki nyugovóra tér, ahogy tud, az ember fájlalja, hogy véget ért az örömünnep.

Gergely Veronika fordítása

Wenceslau de Moraes
A portugálok tartózkodásának nyomai Japánban

A Japánban alapított portugál kolónia ma (legfeljebb) két tisztviselőre, egy miniszterre és egy konzulra korlátozódik, továbbá néhány tucat makaóira és makaói leszármazottra, akik általában szerény állásokat töltenek be a külföldi cégeknél. Elbűvölő egzotizmusa és csodálatos tájai miatt Japán a külföldiek, a turisták által széles körben látogatott ország; évente fél tucatnyi portugál turista is megfordul itt: Kínából érkeznek egy rövid látogatásra, vagy tisztviselőkként, átutazóban Makaó és a főváros között Amerikán keresztül. Ami a Portugália és Japán közötti kereskedelmi kapcsolatokat illeti, ezek még nem terjedtek túl a lélektelenül fenntartott, bizonytalan kimenetelű puszta kísérleteken. Amikor az emberek elkezdenek gondolkodni ezen, igen valószínűtlennek látszik – de a történelem igazolja –, hogy a XVI. század közepén mi, portugálok fedeztük fel Japánt a nyugati világ számára, s azonnal bizalmas kapcsolatot alakítottunk ki a japánokkal, magunknak tartva fenn a császársággal való kizárólagos európai kereskedelmet, és egy új hit, a keresztény vallás hírnökeiként néhány rövid év alatt a legragyogóbb katekizmus gyakorlását honosítottuk meg.
Nagyon rövid évek voltak ezek, valóban, számuk aligha lehetett több nyolcvannál. Elmúltak, nagyon gyorsan eltűntek. Valóságos társadalmi meteor voltunk. Mindazonáltal itt tartózkodásunknak nem lett volna szabad abbamaradnia ebben az egzotikus civilizációban, amelybe váratlanul behatoltunk, s amely még ma is magán viseli varázslatos tevékenységünk félreérthetetlen nyomait. És mégis abbahagytuk. Akármi történt is, érdeklődésünk elfordult Japántól, csakúgy mint az egész Kelettől, lecsillapodott az a kalandláz, amely kitüntetett helyet biztosított számunkra a világ életében; ma már alig vagy egyáltalán nem fontos számunkra tulajdon cselekedeteink nyomainak kritikai tanulmányozása, bármennyire elbűvölőnek mutatkozik is a téma; másoknak, az idegeneknek engedtük át ezt a feladatot, akiknek az értékelései – kritériumok híján – néha tévesnek és megbízhatatlannak bizonyultak.
A portugálok 1542-ben (az időpont nagyon vitatott) fedezik fel Japánt a nyugati világ számára. 1549-ben Francisco Xavier spanyol származású, de a portugálok szolgálatában álló jezsuita misszionárius partra száll Japánban, Kagosimán, és megkezdi hittérítő tevékenységét, s nem sokkal később további misszionáriusaink és kereskedő követik. 1587-ben zajlott le az első keresztényüldözés. 1597-ben Nagaszakiban huszonhat keresztény halt mártírhalált. 1624-ben kegyetlen harcok, tragédiák és mészárlások után Japán bezárta kapuit a keresztény világ előtt, a hollandokat kivéve, akik kereskedelmi haszon ellenében már-már a rabsággal egyenlő megalázó feltételként elfogadták a bezárkózást a Nagaszaki kikötőjénél fekvő Desima szigetre. A császárság, mondhatjuk így, 229 éven át, mentes maradt az érintkezéstől. 1853-ban egy Perry nevű amerikai sorhajókapitány hajórajával horgonyt vetett Yokohama mellett; ez volt az első lépés a kapcsolatok újrafelvételének útján, ennek eredménye az utóbbi ötven évben az országban megvalósult, mindanynyiunk által jól ismert rendkívüli fejlődés.
Ha a japán földre érkezésünk dátumától kiindulva vizsgálódunk, érdekes módon azt tapasztaljuk, hogy nagyon kevés a pontos információ. De ez nem meglepő. Nem hasonlíthatjuk ezt a megérkezést egy valódi felfedezéshez, például Amerikáéhoz. A XVI. század első éveitől kezdve otthonosan hajóztunk a Távol-Kelet tengerein, megismerkedtünk Formosával, a Lucsú (japánul Ryűkyű) szigetvilággal, Korea partjaival; portugálok és japánok valószínűleg gyakran összetalálkoztak a tengeren és az ázsiai földterületeken, anélkül hogy ennek különösebb jelentőséget tulajdonítottak volna; és a mieink közül többen is megfordulhattak Japán megszámlálhatatlan szigeteinek valamelyikén, ahová a rossz időjárás elől menekültek, megelőzve Mendes Pintót, akit egy vihar sodort el arrafelé.
Meg kell jegyeznünk mint érdekes körülményt, hogy Mendes Pinto neve nem szerepel a régi japán krónikákban. A Keicso-kor (1596–1615) egyik könyve, amelyet a témával kapcsolatos legjobb japán szaktekintélyként szoktak idézni, megemlíti, hogy a Tembum 12. évének 8. holdjának 25. napján (1545. szeptember 23-án) Tanegasima (Kagosima közelében) kikötőjébe érkezett egy nagy hajó, idegen legénységgel, két vezetőjük Francisco és Kirishita (Cristóvao?) da Mota. Rögtön ezután naiv aprólékossággal le vannak írva az idegenek tulajdonában lévő puskák, amelyeket téppó-nak hívtak (talán a hangutánzás miatt), és amelyekből a helyi lakosok kettőt borsos áron megvásároltak, megtanulták a használatát és a készítését. A tanegasima nevet a helyi emlékezet még ma is az ősi japán puskák jelölésére alkalmazza. Ezek már múzeumi tárgyak, olyanok, mint a mi hosszúcsövű puskánk; a téppo pedig köznapi szó, és valamilyen tűzfegyvert jelöl. Így tehát a nyelvben fennmaradt egy adat egy nagy horderejű eseményről, amely a portugálok nevéhez fűződik Japánban: a tűzfegyverek bevezetése, amelynek azóta a legfontosabb változásokat tulajdonítják a hadviselésben, valamint a siró-k, az erődítmények megépítése, amelyek közül néhány még ma is áll.
A mi befolyásunk Japánban, amely az 1542–1624 közötti időszakra korlátozódik, lényegét tekintve vallási és kereskedelmi jellegű volt. A vallási oldal bemutatását azzal kell kezdenem, hogy erről nem maradtak fenn emlékek a szó hagyományos értelmében. Ha léteznének, ilyen emlékek lehetnének a templomok. A fa, amely itt a leginkább használt építőanyag volt, nehezen tudott volna kitartani napjainkig. De nem az idő romboló hatása pusztította el a keresztény templomokat; a sógunok, a legfőbb hadvezérek dühe semmisítette meg őket, akik elűzték vagy lemészárolták a misszionáriusokat, a kereskedőket és a megtért híveket, ugyanakkor azt is elrendelték, hogy a földdel tegyenek egyenlővé minden nyomot, amely a kereszt vallására emlékeztethetett. A cenzúra szigora odáig terjedt, hogy a könyvekben megtiltották a legfinomabb utalásokat is erre a témára; nem volt szabad leírni azokat a szavakat, amelyekkel a keresztényeket, az idegeneket jelölték; ezzel magyarázható az irodalmi dokumentumok hiánya, amely Japánt jellemzi ezen a téren.
A buzgó lelkiatya, Francisco Xavier, miután partra szállt Kagosimánál, sorra felkereste Hiradót, Yamagucsit, Kiotót (a fővárost); számtalan csodát tett, ha hinni lehet a keresztény krónikák feljegyzéseinek, térített nemeseket, térített papokat, térítette a népet. Más portugál jezsuiták követték példáját, csatlakozva később a spanyol szerzetesekhez. 1582-ben már a teljes Amakusa-sziget, a Goto-szigetek, valamint Omura és Yamagucsi hercegségek nagy része is keresztény volt, ami mintegy hatszázezer megtérített lelket jelentett. Japán követek indultak Rómába, engedelmességet fogadtak az Egyház legfőbb vezetőjének, és átutaztak Lisszabonon. A XVII. század elején szétszórtan a császárság területén, mintegy egymillió katolikus képviselte a japán kereszténységet. Nem sokkal ezután Hidejosi, Ijejasu és a Tokugawa dinasztiában tovább élő sógunok parancsára elkezdődtek az üldözések, a mészárlások, a vértanúságok, a szörnyű elnyomó intézkedések, melyek következtében megsemmisült a portugál misszionáriusok teljes műve, a keresztény vallást bűnösnek ítélték, gyalázatos módon elűzték az idegeneket. Ekkor sok japán megtért hívő Makaóra menekült, ahol máig felismerhető – fajbeli, szokásbeli, nyelvi – nyomokat hagytak.
Eljött az ideje, hogy gyorsan megemlítsük a mi Japánban való tartózkodásunk legmeghatóbb, legszívszorítóbb és legmegdöbbentőbb nyomát. Az amerikai sorhajókapitány megérkezése után Japán – nem szívesen, inkább kényszerből – lassan újból megnyitotta kapuit a külföldiek előtt. Szerződések születtek és léptek életbe. Egy francia katolikus misszió létesült a császárságban. 1862-ben templomot emeltek Jokohamában. 1865 januárjában egy másikat, a Huszonhat Vértanú Templomát építették fel Nagaszakiban. Ugyanebben az évben, március 17-én egy tizenkét-tizenöt főből – japán férfiakból, nőkből és gyerekekből – álló csoport gyűlt össze a templom kapujánál. A meglepett Petitjean atya kinyitotta a kaput, beengedte őket, majd letérdelt az oltár elé és imádkozni kezdett. Ekkor három idősebb asszony lépett oda az atyához; egyikük, kezeit a melléhez szorítva, nagyon halkan, mintha attól félne, hogy a falaknak is fülük van és meghallhatják őt, azt súgta neki, hogy az ő szíve és az összes jelenlévő szíve olyan, mint az övé, az atya szíve... A meghatódott Petitjean megkérdezte tőle, honnan jöttek. Urakamiból érkeztek, egy közeli faluból. És az öregasszony még hozzátette: – „Santa Maria no go zô wa doko (hol van Szűz Mária nemes kép)?”
Egy rendkívül érdekes rejtélyre derült fény. A két és fél évszázadon át tartó üldözések, a vértanúságok, a keresztények elleni elnyomó intézkedések, a besúgások sem tudták kiirtani a kereszténységet Japánból. Papok nélkül, templomok nélkül a hit ezer és ezer családban fennmaradt. Urakamiban, Gotóban, Nagaszakiban és más helyeken sokasodtak a keresztények, és gyakorolták a vallásukat, amennyire lehetett, titokban; időnként kémkedés vádjával feljelentették őket a helyi hatóságoknál, ezért sokan életükkel fizettek elődeik hitének szilárdságáért. Ezek az egyszerű, tanulatlan emberek – halászok, földművesek –, ezek a szegény hívek valamilyen módon Jézus első tanítványaira emlékeztettek, akik testvérekként egyesültek egy eszme bűvöletében és együtt szenvedtek a Golgota vértanújáért. A keresztények titkos csoportjainak mindegyikében volt valaki, aki tovább vitte a csecsemők megkeresztelésének örökös tisztségét, és aki többé-kevésbé ismerte az ilyen esetekben szokásos latin gyakorlatokat. Minden ilyen japánnak a japán nevén kívül – amelyet a hivatalos anyakönyvekben adtak neki és amelyet mindenki ismert – volt egy keresztségben kapott keresztény neve is, belső használatra, amit csak bizalmas körben suttogott el; volt köztük Paoro (Paulo), Domingo (Domingos), volt Rorenzo (Lourenço), Mikeru (Miguel), egy asszonyt Iwana-nak (Joana) hívtak, egy kislány pedig az előkelő és bájosan naiv Izaberina (Isabelhina) nevet viselte. Kívülről tudták latinul a Miatyánkot, az Üdvözlégy Máriát, a Megváltónk-Királynőnket; voltak imakönyveik, közösen imádkoztak, megünnepelték a Karácsonyt, a Húsvétot, megtartották a vasárnapokat; portugál módra vetettek keresztet, ami eleinte igencsak sok fejtörést okozott Petitjean atyának, aki a maga módján vetett keresztet. A francia misszionáriusok találtak egy Szűz Máriát ábrázoló bájos festményt, egy szép rézfeszületet és más ereklyéket; számos család őrizgetett valamilyen emléket a portugál papoktól, gyakran csupán egy rózsafüzérből megmaradt szemet, amely apáról fiúra, tőlük pedig az unokákra és a dédunokákra szállt.
A XIX. század közepén egy időre megint fellángoltak az üldözések a keresztények ellen, némelyek közülük, a lélekben gyengék vagy akiket kínvallatásnak vetettek alá, nyilvánosan megtagadták hitüket; mások igen nagy számban, s közülük is kitűnt a hetven éves Domingos Zenjemon példamutató állhatatosságot tanúsítottak hitükben. Azonban hála a külföldi diplomaták közbenjárásának – és talán a korszellemnek köszönhetően is – mindennek egyszerre vége lett; a hitgyakorlás szabadságát népünnepélyekkel köszöntötték a Felkelő Nap országában.
Tokióban, az Ueno-múzeumban ma érdekes dokumentumok vannak kiállítva a portugál misszionáriusok evangelizációs tevékenységéről. Egyebek között az alábbiak láthatók: egy olajjal festett arckép Hasikura Rokuemonról, amint éppen imádkozik egy feszület előtt; római állampolgári cím, amelyet ugyancsak Rokuemonnak adományoztak, amikor 1615-ben Szendai fejedelmének követeként felkereste V. Pál pápát; különböző szentképek, rózsafüzérek, feszületek, egy japán nyelvű imakönyvecske, stb. Láthatók itt a híres fumi-ita-k, keresztény jelképeket ábrázoló fémplakettek egyes példányai is, amelyeket az üldözések idején a japánok, és biztosnak látszik, hogy a hollandok is, lábbal tapostak, hogy szükség esetén bebizonyítsák az ország hatóságainak, nem követik Jézus hitét.
A portugál misszionáriusokkal és általában az idegenekkel szembeni japán üldözések történetére és bírálatára amelyek, mint minden vallási üldözés, bővelkedtek borzalmakban, nem térünk ki. Mindazonáltal a természetes ellenérzéshez, amelynek bizonyított tényeit a mi régi krónikásaink aprólékos pontossággal leírták, és ez sokmindent elárul a portugál lélek természetéről, fűznünk kell néhány megjegyzést. Papjaink természetesen türelmetlennek mutatkoztak; a megtérített nemesek pedig még türelmetlenebbek voltak, zsarnokoskodtak és kegyetlenkedtek, erőszakkal kényszerítették hűbéreseiket az új hit felvételére, felperzselték a buddhista templomokat és meggyilkolták a szerzeteseket. A kereskedelem hamarosan a keresztények monopóliumává vált. Portugál papok és spanyol szerzetesek, erkölcstelen és becstelen portugál kereskedők, később pedig a hollandok és néhány angol is áskálódni kezdtek egymás ellen és a császárság ellen is, beavatkoztak a belpolitikába, összeesküvéseket szőttek, lázadásokat szítottak, zavart keltettek, anarchiát terjesztettek. A japán vezetők szerették volna szilárd alapokra helyezni az ország kereskedelmét a Nyugattal, azért, hogy az ipar és az elért fejlődés révén felvirágoztassák, de nem tudták elviselni azt az idegenek által gyakorolt hatalmas erkölcsi befolyást, amely a japán család felbomlásához, a fanatizmushoz, a vallási elnyomáshoz, az inkvizícióhoz, és mindezek betetőzéseként, a fehérek politikai uralmához vezetett a mikádók földjén. A legilletékesebb modern nyugati szerzők általános véleménye szerint a jezsuita veszély volt az egyik legfenyegetőbb azok közül, amelyek a nemzet hosszú fennállása alatt a japán függetlenségre leselkedtek. Hidejosi, Ijejasu barbár volt; de megmentették hazájukat a rabszolgaságtól.
Menjünk tovább és foglalkozzunk most témánk kereskedelmi oldalával. Nincs túl sok mondanivalónk róla. A portugálok sokmindent tehettek volna ezen a területen. Felkelthették volna a japánok, sőt még a kínaiak lelkében szunnyadó energiákat, elébe mehettek volna a tényeknek, csatlakozhattak volna az ázsiaiakhoz és forradalmasíthatták volna a világot. Nem tették, nem csoda hát, hogy ez lett belőle. A három évszázaddal ezelőtti szellem más volt. Angliának engedtük át az elsőséget abban, hogy a Nyugat szövetségesévé tegyen egy keleti császárságot. Tény, hogy a mi kereskedőink hajói szolgáltak modellként a japán hajókhoz, amelyek valamivel nagyobb tonnatartalommal kezdtek épülni és hosszabb tengeri útra is alkalmasak voltak. A lakosságban felébresztettük a kalandvágyat, a nagy utazások, a hódítások igényét. 1594-ben Hidejosi nyolc japán hajónak adott engedélyt arra, hogy Luzonnal, Amojjal, Makaóval, Annammal, Tonkinggal, Kambodzsával, Sziámmal, Malagával és más kikötőkkel kereskedjen. Hat évvel később ezeknek az engedélyeknek a számát Ijejasu hetvenkettőre növelte; 1620-ra pedig számuk már elérte a százhetvenkilencet. Ebben az időben történt, hogy egy japán hajó India felé vette útját, de Makaóban a portugálok, mivel nem sikerült elérniük, hogy a kapitány eladja a rakományt és lemondjon arról, hogy tovább hajózhasson egyszerűen elkobozták tőle. De a külföldiek elűzése a japán földről a vakmerő kalandorok utazásainak és a terjeszkedésnek is a végét jelentette, természetes módon következett egy óvatos, elnyomó politika; a honfitársak kivándorlását betiltották, a távollévők hazatérését megtiltották, a hajók tonnatartalmát jelentősen csökkentették, s így azok csak a partmenti hajózásra voltak alkalmasak. Az elszigetelődés volt az egyedüli törvény.
Most szeretnék hivatkozni a mi Japánban való tartózkodásunkból fennmaradt többi kisebb jelentőségű nyomra, amelyeket mégis érdemes megemlíteni. Ezek a nyomok az ideografikus írásban találhatók: a japánok három jellel írják le a „Portugália” szót. A két felső jel annyit jelent: budo (szőlő, bor), így hazánk pontos megjelölése számukra: A Szőlő Országa, vagy tágabb értelemben: A Bor Hazája... Ironikus megjelölés, ha figyelembe vesszük, milyen rendkívül ritka a portugál bor a japánok földjén; mindenesetre fennen hirdeti Mendes Pinto távoli hazájának szőlőtermelő dicsőségét, meg azokét is, akik követték őt.
A portugálok új eszméket, új tárgyakat adtak Japánnak. Ebből természetesen az következett, hogy sok szavunkat átvették; ehhez még vegyük hozzá azt a kedvező körülményt, hogy érdekes kiejtésbeli hasonlóságot fedezhetünk fel a két nép által beszélt nyelvben. Legnagyobb számban, ezt nem nehéz kitalálnunk, a vallással kapcsolatos szavak, kifejezések fordulnak elő; sokat közülük még ma is használnak, jóllehet a francia papok, a japán katolikusok gyér nyájának mai lelkipásztorai, igyekeztek ezeket a szavakat más, etimológiailag saját, hazai szavaikkal helyettesíteni. Idézek néhány példát:
Kiriszuto (Krisztus), Jaso (Jézus), Kiriszutan (keresztény), Bataren (padre, ‘atya’), Kontaszu (contas, ‘rózsafüzér [szeme]’), Anima (anima, ‘szellem’, ‘lélek’), stb.
Azután következnek a dolgok, tárgyak nevei: botan (botao, ‘gomb’), birodo (veludo, ‘bársony’, ‘velúr’), boto (bote, ‘csónak’), bidoro (vidro, ‘üveg’), koppu (copo, ‘pohár’, ‘serleg’), mantéru (mantéu, ‘köpeny’), kappa (capa, ‘lepel’), manto (manto, ‘palást’), pan (pao, ‘kenyér’), sabon (sabao, ‘szappan’), kompeito (confeito, ‘cukorka’), szaberu (sabre, ‘kard’), stb.
A japánok azt mondják: tabako (tabaco, ‘dohány’). Úgy látszik, semmi kétség nem fér hozzá, hogy ezt a szót, 1600 körül, mi honosítottuk meg Japánban, mint ahogy az illatszert és a dohányzást is. Kezdetben szigorú törvényeket hoztak a dohányzás betiltására, de azóta eltűrik, ma már mindenkinek megengedik a dohányzást, férfiaknak és nőknek egyaránt. Ahogy egy mai japán szerző megjegyezte: „Az az asszony, aki nem dohányzik és az a buddhista szerzetes, aki állhatatosan eleget tesz az absztinencia előírásának, egyformán ritka.” Ha nem is említjük a szivarkát, amit a modern szokások mindenütt elterjesztettek, azt azért tudni kell, hogy a rendkívül kellemes aromájú japán dohányt apró pipákban szívják, amelyek némelyike valóságos műremek, áruk rendkívül magas. A kiseru, az apró pipa, egy fejből és egy fém (réz, ezüst vagy arany) szopókából, valamint egy finom bambusznyélből áll. Különféle más gyönyörűséges alkalmatosságok (mint a selyemből készült dohányzacskó, a szénserpenyő stb.) egészítik ki a dohányzó ember eszköztárát. Az utcán keményen dolgozó egyszerű emberek mindig hordanak az övükben egy pipát, amit begöngyölnek egy lakkal bevont bőrkendőbe; a turisták, akik nem ismerik a szokásokat, azt gondolják, hogy tőr van benne. Otthon, családi körben a muszumé mozdulatai, ahogy ujjai közé csippent egy kis dohányt, megtölti a pipát, meggyújtja a parázs fölött, egyetlen szippantás után kifújja a füstöt, kirázza a maradékot, újra megtölti a pipát, és odakínálja a társnőjének, csodálatosak.
A japánok azt mondják: karuta (‘kártya, játékkártya’). A derék ázsiaiaknak kétségtelenül voltak különböző játékaik a távoli időkből; de ha nem tévedek, a kártyajátékokat tőlünk vették át. Azóta a japán kártyák szebbek lettek, mint a mieink. Nyilvánvalóan az történt, hogy miközben a buzgó jezsuita atyák az isteni igét igyekeztek megtanítani ezeknek a pogányoknak és nagy elhivatottsággal terelgették lelküket a helyes út felé, Mendes Pinto és méltó követői A Szőlő Országának szeretetreméltó fiai arra használták üres óráikat, hogy a japánok elméjébe bevéssék a dohányzás bűnét, miközben fényes lapokkal kellemes társaságban kártyajátékokat játszottak velük. Rég köddé vált az atyák tanítása; a dohány és a kártyázás azonban, ilyen az emberi lélek esendősége, máig fennmaradt…
Az eddigiekben sorra vettük, ahogyan illik, mindazokat a nyomokat, amelyeket rövid tartózkodásunk hagyott a japán földön. Most próbáljunk meg tenni néhány lépést az ellenkező irányba is, hiszen, akárcsak a folyókon, mindkét irányban el lehet indulni azokkal a társadalmi jelenségekkel kapcsolatban, amelyeket megmutattam.
Találunk néhány olyan japán szót, amely bekerült a mi nyelvünkbe, főleg a szomszédos Makaón, amely bensőséges viszonyt alakított ki a császársággal egy bizonyos időszakban. Makaón „biva”-nak hívják a naspolyát, amit a japánok biwa-nak neveznek. A japánok kaya-nak (a ka, ‘szúnyog’ és ya, ‘ház’ szavakból) hívják a szúnyoghálót; ezt a szót a makaói nyelvben is használják. A mai portugál „biombo” [‘spanyolfal’, ’kályhaellenző’] szó és az a tárgy, amit jelöl, nyilvánvalóan japán eredetű; a japánok biobu-nak nevezik. Ugyanez a helyzet a portugál „catana” [‘széles pengéjű kard’, ‘jatagán’] és a japán katana szóval. A „bonzo” [‘buddhista pap, szerzetes’] japán szó; a japánok sá-nak hívják a teát; mi ugyancsak chá-nak [‘tea’] nevezzük, akárcsak ők; a mi chá szavunkról nem tudni, milyen eredetű, a „chávena” [‘csésze’] azonban egészen biztosan japán átvétel, a cháwan szóból, ami ugyanezt a tárgyat jelöli.
A szőke hollandok, akik hosszabb időt töltöttek Japánban, messze felülmúltak minket az eszmék és dolgok cseréjében Japán és a Nyugat között. De a művészi és festői Japán igazi felfedezői, a varázslatos és csodás Japán valódi Mendes Pinto-i a Goncourt testvérek, Revon, Lafcadio Hearn és még néhányan csak néhány évvel ezelőtt jelentek meg. Nekik köszönhető, hogy mélyebben megismertük ennek az országnak a szépségeit, ezeknek az embereknek a kedvességét, és azt a hatást, amit a japán művészet a nyugati művészetre gyakorolt. Cserébe Japán átvette a mi cilinderünket, ünnepélyesen gyászos frakkunkat, gyorstüzelésű ágyúinkat és az angol bifszteket hasábburgonyával…
A végére hagytam egy utolsó megjegyzést a portugál hatásról Japánban; erre csak most térek rá, amikor már elkészítettük a leltárt azokról a szinte ábrándszerű nyomokról, amelyek a mi ottlétünkből megmaradtak a császárságban; most megismétlem, amit már mondtam: ez a hatás alapvetően erkölcsi jellegű volt, ami következésképpen nem hagyott maga után nagy menynyiségű kézzelfogható, látható nyomot. A japánokkal való együttélésünk ettől azonban még hatalmas horderejű felfedezés marad. Számtalan évszázadon keresztül hozzászoktunk, hogy úgy tekintsünk Ázsiára mint a világ egyik részére, az ősi kínai civilizációra pedig, mint a gondolkodás egyedi megnyilvánulására. Japán velünk fenntartott kapcsolatai és követeinek utazásai Európába Lisszabonon, az akkori világ egyik legnagyobb kereskedelmi központján keresztül kétségtelenül számos ember kíváncsiságát felkeltették a japánok iránt, akik természetüknél fogva mohón vágytak az újdonságokra és a tudásra. A portugálok tanították meg ezeket az embereket arra, hogy ott, a nagy messzeségben, a fehér emberek távoli országaiban ugyancsak virágzik egy fejlett civilizáció, ahol a haladás és mohóság erőteljes hatásai irányítják a nemzetek sorsát. Bizonyára az ilyen felismerésekből született meg az első nyugtalanság a japán lélekben, ez volt a csírája az ezt követő fejlődésének, ez készítette fel fokozatosan a császárságot arra a mesébe illő átalakulásra, amelynek napjainkban tanúi vagyunk, az állam belső megszervezésében, az ország erőfeszítéseiben és az egész nép törekvéseiben.

Albert Sándor fordítása
Magyar Napló, XVI. évfolyam, 3. szám (2004 március), 23-26. oldal