Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Manu
az indiai mitológiában az első ember, az emberek ősapja, és a hagyomány szerint egy fontos szanszkrit törvénykönyv, a Manu-szmriti szerzője. A név közös tőből származik az indoeurópai nyelvek „ember” jelentésű szavával („man”), és etimológiai kapcsolatban áll a szankszkrit man-, „gondolni” igével is. A Védákban Manu az első áldozat bemutatójaként jelenik meg. Első királyként is ismert; a középkori India legtöbb uralkodója rá vezette vissza családfáját vagy fián (Nap-nemzetség), vagy leányán (Hold-nemzetség) keresztül.
A vízözönről szóló történetben Manu Noé és Ádám jellemzőit egyesíti. A Satapatha-bráhmana elbeszéli, hogyan figyelmeztette Manut egy hal, akinek az előzőleg a segítségére sietett, hogy az emberiséget vízözön fogja elpusztítani. Manu ezért bárkát épített, ahogyan a hal tanácsolta. Amikor megkezdődött a vízözön, bárkáját a hal szarvához kötötte, és biztonságban hajózott egy hegycsúcsig, ahol kikötött. Amikor a víz visszahúzódott, Manu, az egyetlen emberi túlélő, vajat és aludttejet öntve a vizekbe áldozatot mutatott be. Egy év múlva a vízből egy asszony született meg, aki „Manu leányának” mondta magát. Ők ketten lettek azután a földet majdan benépesítő új emberi faj ősei. A Mahábhárata („A Bharata-dinasztia nagy eposza”) a halat Brahmá istennel azonosítja, míg a puránákban („régi történetek”) Matszjaként, Visnu hal alakban való megtestesüléseként jelenik meg.
A későbbi hinduizmus kozmológiai spekulációi szerint Brahmá életének egy napja 14 manvantarának nevezett, egyenként 306 720 000 évig tartó korszakra oszlik. Minden második ciklusban a világ újjáteremtődik, és egy új Manu jelenik meg, hogy a következő emberi nem ősapja legyen. A jelenlegi korszakot a hetedik Manu-ciklusként tartják számon.
Manu-szmriti
(szanszkrit: „Manu hagyománya”), Indiában a hindu jogi kódexek (Dharma-sásztrák) közül hagyományosan a legmértékadóbbnak tekintett mű. A Manu-szmriti a mű népszerű neve; hivatalosan Mánava-dharma-sásztraként ismert. A törvénykönyvet a legendás első embernek és törvényhozónak, Manunak tulajdonítják. Jelenlegi formájában a Kr. e. I. századból származik.
A Manu-szmriti a hindu ember számára előírja a dharmáját - azokat a kötelezettségeket, amelyek egyrészt a négy társadalmi osztály (varna) egyikének a tagjaként, másrészt a négy életszakasz (ásrama) valamelyikének a részeseként hárulnak rá. 12 fejezete párversekből épül fel; összesen 2694 párverset tartalmaz. Foglalkozik kozmogóniával, a dharma definíciójával, a megszentelő szertartásokkal (szamszkára), a beavatással (upanajana), a Védák tanulmányozásával, a házassággal, a vendéglátással, a halotti szertartással, az étrendi korlátozásokkal, a rituális tisztátalansággal és a megtisztulás módjaival, a nő és a feleség magatartásával, valamint a királyokra vonatkozó törvényekkel. Az utóbbi jogi természetű kérdések fejtegetéséhez vezet 18 alfejezetre osztva. Ezután a szöveg visszatér a vallási témákhoz: az adományok, a jóvátételi rítusok, a karma-tan, a lélek és a pokol kérdéséhez. A szöveg nem tesz kategorikusan különbséget a vallási törvények és gyakorlat, ill. a világi törvények között. A mű felmérhetetlen hatást gyakorolt, és a kaszthindunak gyakorlati erkölcsi rendszert adott.
Manu törvényei / szerkesztő Bochkor Mihály ; fordító Büchler Pál Kolozsvár : Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog- és Társadalomtudományi Szakosztálya, 1915 (Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog- és Társadalomtudományi Szakosztályának kiadványai ; 6.)
