Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
lakkművesség
fa-, ritkábban fém- és porcelán műtárgyak felületének díszítő célú bevonása a lakkfa gyantaszerű váladékából készített anyaggal, amelyet különféle módszerekkel színeznek, ill. csupán lakkból készült műtárgyak előállítása.
A Kínában és Japánban használt lakkot egy Kínában őshonos, Japánba legkésőbb a Kr. u. VI. században áttelepített fa, a Rhus vernicifera nedvéből nyerik. A kb. tíz évig nőni hagyott fa törzsét júniustól szeptemberig csapolják. Fehér vagy szürkés színű, sűrű nedve a levegőn sárgásbarnára, majd feketére színeződik. Ezt kenderszöveten átszűrik, majd addig kevergetik, amíg egyenletesen el nem oszlik. Melegítés után (lassú tűzön vagy napon) újra megkeverik, hogy fölösleges nedvességtartalma elpárologjon, majd légmentesen zárt fadobozokban tárolják.
lakkfa
olyan kelet-ázsiai fák gyűjtőneve, melyek tejnedvéből lakkot készítenek. A szömörcefélék (Anacardiaceae) családjába tartozó japánlakkfa, más néven faggyúszömörce (Rhus succedanea), ill. keletilakkfa vagy kínailakkfa (R. vernicifera) megcsapolt kérgéből kicsurgó sűrű, emulziószerű tejnedv volt az elsőként használt száradó olaj, melynek az a különleges tulajdonsága, hogy csak párás levegőn szárad meg. Ezt az anyagot nagyon finomra fényezett, lakkozott faáruk készítésére használják Kínában és Japánban, így azokat a víz nem támadja meg.
A lakkozott tárgyak Kínában és Japánban általában könnyű fából, többnyire valamilyen fenyőfából készülnek. Több rétegben hordják fel rájuk a lakkbevonatot, s minden réteget megszárítanak - nedves helyen, például erre a célra ásott veremben, mivel a lakk párás levegőben szárad a legjobban. Száradás után minden réteget kővel simára csiszolnak.
A műtárgyra felvitt lakkrétegek különböző minőségű és fajtájú lakkból állhatnak. Vannak alapozó és díszítő lakkok. A színes lakkot adalékanyagok hozzáadásával nyerik, a vöröslakkot például cinóberből. Kedvelt szín még a fekete, az arany, a zöld, a sárga és a barna.
A lakktárgyak sokféle díszítő technikája közül Kínában a legjellegzetesebb a faragott vöröslakk. Sok - általában 20-30, olykor akár 60 - egymásra felvitt vékony lakkréteg adja a díszítendő felület vastagságát, amelyből, miután gumikeménnyé száradt, kifaragják a tárgyat díszítő domborművet. A faragott vöröslakk tárgyakon a vörös kiegészítéseként előfordulhat világoszöld, sárgásbarna, barna, fekete és lila színű lakkréteg is.
A japán lakkművességre inkább az arany használata jellemző. A leggyakoribb díszítő eljárások közé tartozik például a
nashiji, a körte héjához hasonlóan szemcsés díszítés, amikor is apró arany- vagy ezüstlapocskákat különböző mélységben ágyaznak be a lakkfelületbe; a
fundame, melyben a finom arany-, ezüst- és egyéb színes porokkal meghintett matt lakkfelület adja a minta hátterét; a
hirame, amelyben apró, szabálytalan alakú arany- vagy ezüstlemezeket helyeznek a lakk alapra; a
togidashi, amelyben a hintett, arany és ezüst lakkdíszítést több színes lakkréteggel vonják be, és száradás után addig csiszolják a felületet, amíg elő nem tűnnek az elfedett rétegek. Különösen kedvelt díszítő eljárás volt a
laque burgauté, melyet a Ming-korszak (1368-1644) óta alkalmaztak Kínában és Japánban egyaránt; ebben az arany és az ezüst mellett zöld és kék színű tengeri kagylókat használtak a felület díszítésére. Kínában jade-, malachit-, korall-, zsírkő-, elefántcsont- és porcelánberakást is alkalmaztak a lakkozott tárgyak díszítéséhez.
Történet. Kínában a lakkot ősidők óta használják. Eleinte bambuszlapra írtak vele, majd edényeket készítettek belőle. A Chou-kortól (a hagyomány szerint Kr. e. 1122-256/255) például kocsikat, lószerszámokat, íjakat és nyilakat díszítettek vele. A T'ang-korszak (Kr. u. 618-907) kínai lakkművességéről két japán gyűjtemény, a VII. századi Hôryuuji szentély anyaga, ill. a Shômu császár (ur. 724-749) halála után a narai kincstárban (a Shôsôinban) elhelyezett kincsek tanúskodnak. Ez utóbbiban kiváltképp értékes, arany- és ezüstberakásos domborműves lakkozott hangszerek találhatók.
A Sung-korszakban (960-1279) továbbfejlődött a lakkművesség. Főként a császári udvar számára készültek arany- és ezüstlakkal borított használati tárgyak. A lakkművesség két nagy központja Chiahsing és Suchou volt. A korszak végére a lakktárgyakat már nagy mennyiségben exportálták Jávára, Indiába, Perzsiába, Japánba és Arábiába. A faragott vöröslakk a Yüan-korszakban (1206-1368) jelent meg Kínában. A Ming-korszakban a legkiválóbb faragott lakktárgyakat Yung-lo (1402-24) és Hsüan-te (1425-35) császár uralkodása idején készítették. Lendületes mintázatú, túlrészletezett motívumoktól mentes felületek jellemzik az ekkoriban készült munkákat, színezésük viszont gazdagabb, mint például a XVIII. századiaké. Arany körvonalú, lakkal kitöltött díszítéssel Nankingban, majd Pekingben készítettek tárgyakat, míg a gyöngyházberakás alkalmazása a Csianghszi tartományi Chichou műhelyeinek specialitása volt.
A Ming-korszak végére hanyatlásnak indult a lakkművesség, 1680-ban viszont újra fellendült, ekkor ugyanis K'ang-hsi császár (ur. 1661-1722) 27 iparművészeti műhelyt létesített a pekingi császári palotában, ahol lakktárgyakat is készítettek. A lakkművesség új központjai jöttek létre Dél-Kínában, így Kantonban és Fucsouban. K'ang-hsi idején indult meg Európába nagyobb mennyiségben a lakktárgyak exportja, ami utánzásuk divathullámát is elindította. Technikailag sokat tökéletesedett ez az iparművészeti ág: az ekkor készült tárgyakon nem keletkeztek a Ming-kori darabokon oly gyakran látható apró repedések.
A lakkművesség következő fénykora Ch'ien-lung császár uralkodásának idejére (1735-95) esett. A technikai tökélyhez ekkor hidegebb színek társultak. A XIX. században hanyatlásnak indultak a császári műhelyek, és miután 1869-ben leégtek, művészi színvonalú lakktárgyak nem is készültek többé Kínában.
Japánba Korea közvetítésével jutott el Kínából a VI. század közepén a lakkművészet. A ma ismert legkorábbi japán lakktárgy is a VII. századból maradt fenn, és erőteljes koreai hatásról tanúskodik. Miután Kammu császár (781-806) Heian-kyôba (a mai Kyôtóba) helyezte át fővárosát, ott a fényűző udvari élet a lakkművesség felvirágzását vonta maga után, és fokozatosan kialakult a jellegzetes japán stílus. Elsősorban a fekete és vörös, fényezett felületű lakkozott tárgyakat kedvelték, főként háztartási eszközként. Ennek a kornak fontos újítása volt a buddhista szerzeteseket megörökítő szárazlakk szobrok, a kanshitsuk megjelenése.
A Kamakura-korszakban (1192-1333) a Fujiwara-család támogatásával folytatódott az igényes lakktárgyak készítésének hagyománya. Különösen kedvelték a fém- és kagylóberakásos darabokat. Ebben a korban jelent meg először a lakkozott, főként nashiji-tárgyakon a jellegzetes japán táj- és virágábrázolások sora. A Muromachi-korszak (1338-1573) fontos technikai és művészi újításaira nagyrészt Ashikaga Yoshimasa sógun uralkodásának idején (1449-73) került sor. A teaszertartások divatja nagy lendületet adott a lakkművesség fejlődésének, ekkor ugyanis újfajta, kisméretű tárgyakra volt szükség.
A buddhista zen-iskola egyszerű ízlése az alig díszített, fekete lakktárgyak készítésének kedvezett, de kagylóberakással is készültek remekbe szabott lakktárgyak. A rövid Azuchi-Momoyama-korszakban (1574-1600) alkotott Japán egyik legkiválóbb lakkművésze, Honami Kôetsu. Magasdomborművű, letisztult mintáit kagyló- és fémberakás díszítette.
A Tokugawa-sogunátus uralma alatt (1603-1867) Japán fővárosa az északi Edo (a mai Tokió) lett, ahol a lakkművészet legnagyobb iskolája kezdte meg működését. A technika is sokat fejlődött: Kínából ekkor vették át a faragott vörös- és feketelakk tárgyak készítésének technikáját, továbbá megjelentek a fekete alapon kagylóberakással díszített lakktárgyak is. Ebben a korban kezdték készíteni nagyobb mennyiségben az inrôkat, azaz hordozható dobozkákat, amelyek között a japán lakkművesség legkiválóbb remekei találhatók. A kimagasló japán mesterek közé tartozott a Kôami, ill. a Kajikawa család több nemzedéke. A XIX. századi japán lakkművességet a részletek aprólékos megmunkálása és az arany bronzzal való helyettesítése jellemezte. Ekkor alkotott az utolsó igazán nagy japán lakkművész, Shibata Zeshin. A modern iparosodás már a hagyományos lakkművesség lehanyatlását jelentette.
Európába a XVI. századtól kerültek nagyobb mennyiségben Kelet-Ázsia lakktárgyai, és a porcelánhoz hasonlóan olyannyira kedveltté váltak, hogy az európai mesterek is igyekeztek elsajátítani készítésük titkát. A XVII-XVIII. században virágzott a keleti lakktárgyak és díszítések másolásának divatja Európában, főként Angliában, Franciaországban és Poroszországban.
A XVIII. század elején még pontosan másolták a keleti mintákat, de 1720-tól már gyakran európai motívumok, ill. egzotikus, de nem távol-keleti díszítmények (pl. arabeszkek) jelentek meg a lakkozott tárgyakon. Korábban oly gyakori fekete vagy arany alapszínük is megváltozott: divatba jött a bíbor, sárga, fehér, kék, zöld. Híresek voltak a velencei lakkmunkák, amelyeken a leggyakoribb díszítés a virágcsokorminta volt sárga vagy kékeszöld alapon.
A XVII. század végén a lakkot elsősorban még a berakott barokk szekrények és a bőr falborítások díszítésére használták. A XVIII. században Anglia-szerte, ill. Németországban a lakkdíszítéses könyvszekrények, állóórák és teázóasztalok váltak kedveltté, míg Franciaországban és Itáliában inkább a komódokat és sarokszekrényeket díszítették lakkal. Angliában Giles Grendey neve fémjelezte a Chippendale-időszak keleties ízlésű, lakkdíszítéses bútorait. Lakkozott falak láthatók például a müncheni Nymphenburg-kastélyban, Bambergben, Magyarországon pedig a fertődi Esterházy-kastélyban.
A XIX. század elején leáldozott a lakkbútorok divatja. A továbbiakban Európában már inkább ónedényeket, valamint kisebb asztalkákat és gyöngyházberakásos papírmasé székeket díszítettek lakkozással. Az 1920-as években a belga Marcel Wolfers és a francia-svájci Jean Dunand alkalmazta sikerrel az igazi keleti lakkművesség technikai eljárásait agyag-, fa- és bronzedényeken.
laque burgauté
más írásmóddal LAC BURGAUTÉ, berakást alkalmazó, lakkdíszítő kelet-ázsiai kézművestechnika, melyhez az irizáló, kékeszöld színű Haliotis tengeri kagyló darabjait használják fel. A kagylóberakást gyakran vésik, és esetenként arannyal és ezüsttel együtt alkalmazzák. Finom kidolgozása miatt ezt a technikát főként kismérető dísztárgyak - apró dobozok, miniatűr asztali ernyők, vázák és különösen kicsiny, általában öt darabból álló, ezüstperemű borospohár-készletek - díszítésére használják.
A laque burgauté technika valószínűleg Kínából ered, első darabjai a Ming-dinasztia korából (1368-1644) származnak, de igazán népszerűvé a Ch'ing-dinasztia idején (1644-1911/12) vált, amikor mázatlan porcelánok borítására is használták. Széles körben alkalmazták japán mesterek a Tokugawa (Edo)-korszakban (1603-1867). Kínában lo tien (luo dian) néven ismerik ezt a technikát, míg a japánok aogainak nevezik. Számos más, Kelet-Ázsiából a XVII-XVIII. században Európába került művészi technika és tárgy nyugati elnevezéséhez hasonlóan a nevet a francia nyelvből kölcsönözték, ahol a burgau kagylót, a laque pedig lakkot jelent.
maki-e
(japán: „szórt kép”), lakktárgyak díszítésére szolgáló eljárás; nedves lakkfelületre fúvócső, szóródoboz (makizutsu) vagy vékony hegyű ecset (kebo) segítségével felvitt fém-, rendszerint arany- vagy ezüstpor adja a tárgy díszítését. A technika a Heian-korszakban (794-1185) alakult ki, és paravánok, albumok, inrôk, levelesdobozok, valamint tusdörzsölő kövek dobozainak díszítésére használták. A legkorábbi ilyen technikával készült darab 919-ből maradt fenn.
A maki-e díszítést kiszáríthatták (ennek neve maki-hanashi), ill. újralakkozhatták és csiszolhatták (togidashi maki-e). Kedveltek voltak a nád-stílusú képekkel (ashide-e) díszített tárgyak, de fém- vagy gyöngyház (raden) berakással kombinálva is alkalmazták a technikát. A lapos relief díszítés neve hiramaki-e, a magas reliefé takamaki-e.
hiramaki-e
a japán lakkművességben a maki-e technika legalapvetőbb formája, a síkdomborműves aranydíszítés neve. A mintát először tussal és ecsettel papírlapra rajzolják, majd átmásolják a papír másik oldalára forró, nedves lakk és (általában vörös) színezőanyag keverékével. A mester ezt a mintát ujjheggyel dörzsöli be közvetlenül a kívánt felületre; ezt a műveletet nevezik okimének. A következő lépésben az átmásolt mintát átvonják - rendszerint vöröses árnyalatú - lakkal (a művelet japán neve jigaki), majd a még nedves felületre hintőcsőből aranyport szórnak. A lakk megszáradása után a fölösleges aranyport lesöprik a mintáról, s arra újabb lakkréteget visznek fel. Száradás után a felületet faszénporral fényezik. A második lakkréteg felvitele és annak száradása után a tárgyat ujjheggyel felvitt, finom agyagpalapor és lenolaj keverékével ismét fényezik.
A hiramaki-e technika a Heian-korszak (794-1185) vége óta ismert, s elődjétől, a togidashi maki-e eljárástól abban különbözik, hogy míg az előbbinél csak a mintát lakkozzák, addig a togidashi maki-enél a teljes díszítőfelületet lakkal vonják be a fémpor szétszórása után, majd a lakkot addig csiszolják, amíg elő nem tűnik alóla a minta. A Kamakura- (1192-1333) és a Muromachi-korban (1338-1573) a hiramaki-e technikát mindinkább háttérbe szorította a takamaki-e (a mélydomborműves ezüst- és aranydíszítés). A hiramaki-e igazi fénykorát napjainkban éli. Az Azuchi-Momoyama-korban (1574-1600) a hiramaki-e-mesterek gyakran fényezetlenül hagyták az aranyporral meghintett felületeket, ezt maki-hanashi („lehintve hagyó”) technikának nevezték.
hirameji
a jimaki-technika egyik változata a japán lakkművességben. Az alap díszítéséhez szabálytalan alakú arany- és ezüstpelyheket használnak. A hiramefunt („lapos por”-t) színaranyból nyerik: az aranyreszeléket acéllap és acélhenger között lapítják. Különböző finomságú szűrőket használnak a vékony (usumaki), a közepes (chumaki), a vastag (koimaki) vagy a pettyes (madaramaki) arany és ezüst hiramefun elkülönítésére. A hengerelt pelyheket hintőcsővel szórják szét a nedves lakkfelületen, majd ezt ru-iro-urushival (fekete színű, olajat nem tartalmazó, vasadalékkal dúsított tiszta, nyers lakkal) borítják, végül finom faszénporral csiszolják. A hirameji egyik változata az okibirame („lerakott poralap”), amelynek minden pelyhét egyenként helyezik fel a nedves lakkfelületre. A hirameji valószínűleg a Heian-korban (794-1185) használt heijin eljárásból alakult ki, melyben a színaranyreszeléket egyenlőtlenül szórták szét a tárgy felületén.
kanshitsu
(japán: „száraz lakk”), japán szobrászati és díszítőművészeti technika. A plasztikát vagy az edényt lakkba mártott kendervászon rétegekből formázzák meg, majd a tárgy felületének részleteit lakk, fűrészpor, porított agyagkő és egyéb anyagok keverékével mintázzák ki. A technikának két válfaja ismeretes: az üreges kanshitsu (más néven dakkatsu) és a favázas kanshitsu (mokushin). Az üreges kanshitsunál az agyagból elkészített nyers formát lakkba merített kendervászonnal vonják be, majd az agyagmagot eltávolítják. A favázas kanshitsunál a lakkba merített kendervásznat megfaragott faváz köré csavarják. Az edényeket általában az üreges kanshitsu technikájával készítették, a szobroknál mindkét technikával.
A
kanshitsut a Tang-kori Kínából vette át Japán a Nara-korszakban (645-794). A kanshitsut
elsősorban buddhista szobrok készítésére alkalmazták, az iparművészeti tárgyaknál
jóval nagyobb az ilyen technikával készített szobrok száma.
Az üreges kanshitsu-technikát
még ma is alkalmazzák Japánban: főként szépmívű vázákat, tányérokat és tálakat
készítenek ezzel a módszerrel.
raden
japán díszítőeljárás; lakk- és fatárgyak készítésénél alkalmazzák. Gyöngyház- vagy egyéb kagylódarabkákat vágnak a mintának megfelelő formájúra, majd ezeket vagy ráragasztják a felületre, vagy a tárgy felületébe illesztik. Lakktárgyakon a raden több fajtáját alkalmazzák. A vastag kagylót felhasználó atsugai-hô-technikánál két módszert különböztetnek meg, az egyik a berakás, amikor a kagylódarabkát az előre kimetszett mintába illesztik bele, miután a felületre már felvittek egy réteg lakkot. Amikor a tárgy megkapta a legutolsó lakkréteget is, felszínét polírozással simítják le. A másik eljárás során alapozó lakkozás után a kagylódarabkát a tárgy felületére ragasztják agyagpor és nyers lakk (sabi) keverékével, majd a felületet lecsiszolják. Az usugai-hô-technikánál vékony kagylódarabokat használnak, ezeket késsel vagy tű segítségével vágják a mintának megfelelő formára. A tárgy felületét két réteg lakkal fedik be, s ezután ragasztják fel a kivágott kagylódarabkákat. A harmadik lakkréteget a minta fölé viszik fel, majd lecsiszolják a felületet.
Mindkét technika esetében gyakran hajszálvékony mintákat karcolnak a kagyló felületébe, vagy a kagyló belsejét aranyfóliával színezik, ill. díszítik a mintának megfelelően. A warigai-hô-eljárás során repedezett felületű, vékony kagylódarabokat használnak. Az ilyen repedések előállításának legelterjedtebb módja, hogy a kagylót rizspapírra ragasztják, majd a papírt egy evőpálcika köré tekerik. A makigai-hô-technikánál a kagylót apró darabokra zúzzák, majd behintik vele a hátteret.
A raden-technika a Nara-korszakban (645-794) alakult ki, ekkor került Japánba az atsugai-eljárás a Tang-kori Kínából. Ebben az időben a fára - leggyakrabban vörös szantálfára - alkalmazott raden-díszítések voltak divatban. A Heian-korszakban (794-1185) már a radennel díszített lakktárgyak képviselték a japános stílust, s ezt a technikát a maki-e (arannyal vagy ezüsttel díszített lakk) eljárással együtt alkalmazták. A Kamakura-korszakban (1192-1333) a raden-technika nagyon kifinomult, majd a Muromachi-korszakban (1338-1573) hirtelen lehanyatlott.
rô-iro
a fekete lakkal való bevonás kétféle módja a japán lakkművességben. Az egyik eljárás, a hana-nuri (vagy nuritate-mono) során olajtartalmú fekete lakkot használnak, így a felület csillogóra polírozható. A másikkal, a rô-iro-nuri technikával a legfinomabb lakktárgyakat díszítik. Ehhez olyan fekete lakkot használnak, amelyet dörgöléssel lehet fényezni. Ennek az eljárásnak a lényege, hogy miután már több lakkréteget felhordtak a tárgyra, felviszik a rô-iro-urushi (vasas színezékkel ellátott, olaj nélküli fekete lakk) rétegét, s amikor ez teljesen megszáradt, faszénnel dörgölik. Ezt a felületet azután újralakkozzák, majd finomra őrölt faszénnel és vízzel felfényezik. A következő lépés, a suri-urushi során nyers lakkot visznek fel pamuttal, majd összegyűrt rizspapírral átdörzsölik. A megszáradt tárgy felületére egy kevés repceolajat visznek fel, finoman kifényesítik, majd szarvasagancshamuval vagy titánporral eltávolítják azt a lakkréteget, amelyet a suri-urushi fázisban vittek fel. A suri-urushi és a fényezés többszöri megismétlésével ragyogóan fényes felület nyerhető.
http://www.lakberinfo.hu/news.php?nid=26
