Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

 

Sayfo Omar Ádám

A khutba hagyományai

 

1, Bevezető

 

A mecset a muszlim közösségi élet egyik legfontosabb terepe, ahol nem csak ima, de felnőtt és gyermekoktatás is folyik, és amely közösségéhez való tartozás identitást ad az oda járó híveknek. A mecsetek egyik legfontosabb eseménye a pénteki közösségi ima előtt elmondott szónoklat, a khutba, mely során az imam hatékonyan alakítja a hívek világképét.

 

Az arab khutba szó a khataba, (beszélt) igéből származik. Khátib, (beszélő) alatt a szónokot, khutba alatt pedig azt a szónoklatot értjük, melyet az imám a péntekenként szokásos ima előtt, illetve olyan kivételes alkalmakkor mond, mint a napfogyatkozás (kuszúf) vagy szárazság (dzsafáf). A khutba műfaja mára leginkább a pénteki imával kapcsolódott össze. A muszlimok elsődleges jogforrása a Korán minden hívő számára kötelességgé (fard) teszi a pénteki imán való részvételt. Erről a muszlimok szent könyve a 62. szúra 9.-11. verssoraiban (ája) így ír:

 

 „Ó ti, akik hisztek, ha imára hívnak benneteket péntek (a gyülekezés) napján, igyekezzetek az Istenre való emlékezésre, ez jobb nektek ha tudjátok.(9) És ha véget ér az ima, szóródjatok szét a Földön és terjesszétek Isten nagyságát és emlegessétek Istent sokszor, hátha feloldozást nyertek (10) És ha mások kereskedelmi vagy szórakozási lehetőséget láttak és siettek afelé, téged otthagyva, mondd: Nincs-e több jóság Istennél a szórakozásnál és a kereskedésnél, amikor Isten a a legbőségesebb adakozó? (11)”

 

E mellett a muszlimok másodlagos jogforrása, a Mohamed mértékadó kortársai által feljegyzett prófétai hagyományok (szunna) is egyértelművé teszik a pénteki imán való részvétel fontosságát. Az iszlámban a vallás nem hétvégi hobby, hanem az ember életét kitöltő, a hétköznapi életre is kiterjedő útmutatás, melynek értékei a történelem során a közösségek normáivá is váltak. A döntően kollektív muszlim társadalmakban csakúgy, mint a szintén kollektív muszlim diaszpórákban az egyén megítélése leginkább a normákhoz való viszonyán múlik. A pénteki imán való részvétel így sok helyen elvárt, identitást meghatározó cselekedet. A mecsetek pénteki ceremóniáit szemlélve szembetűnő, hogy a közönség általában nős férfiakból áll. Ha egy férfi fiatalkorában nem is látogatja a pénteki imát, házassága után a társadalom elvárja tőle, hogy részt vegyen azon. Az asszonyok és gyermekek ezzel szemben mentesülnek a pénteki imán való részvétel kötelessége alól.

A pénteki imával ellentétben a Korán a khutbáról nem tesz említést. Ennek ellenére az imám szónoklatának meghallgatása szintén a közösségi kultúra részévé vált. Ennek oka, hogy, a próféta halála után a nagy vallástudók Mohamednek tulajdonított kijelentésekkel biztatják a híveket a pénteki beszéden való részvételre. Egy kortárs, Nasá’i szerint Mohamed egyszer azt mondta: „Pénteken az angyalok a mecset ajtóinál állnak és felírják azok neveit, akik a pénteki imára érkeznek. Mikor azonban az imám feláll a Khutbához, az angyalok lezárják listáikat.” A khutbán való részvétel tehát vallásilag mindenképp ajánlott a muszlim közösség felnőtt korú szabad férfitagjai számára.

A kereszténységgel ellentétben az iszlámban a vallás és politika nem válnak el egymástól. A khutba így nem csupán vallási fórum, hanem olyan esemény, mely erősíti a közösség összetartását és az imám iránymutatásával egységesíti a világról alkotott elképzeléseiket. Ily módon a khutba –mely mára egybemosódott a pénteki ceremóniával- gyakorlatilag a politikában és társadalmi döntéshozatalban aktívan résztvevő személyek fóruma lett. A mecsetet irányító világi és vallási hatalom ezen a tradicionális médiumon keresztül közvetíti nézőpontját a közösség férfitagjai számára. Az ő meggyőzésük a legfontosabb, hiszen az arab és iszlám kultúrában a családfő (rabb al-’áila) az a személy, aki a család arcát adja a külvilág felé. Az ő véleménye az, - a család hierarchikus, sokszor patriarchális felépítése miatt- amit az asszonyok és gyermekek is követnek. A politikai erőhöz való csatlakozás az arab világban nem személyes, hanem kollektív döntés, melyet általában a család illetve törzsfő hoz és amely a család vagy törzs összes tagját érinti.

Fontos megjegyezni azt is, hogy a pénteket megelőző éjszakán a vallástudók „Istennek tetsző dolog”-nak tartják a –házasságon belüli- nemi életet, melyet másnap reggel egész testre kiterjedő fürdő és tiszta ruha felvétele követ. A hívő így vágyaktól mentesen, tisztán teljes áhítattal tud az imára illetve a politikai üzeneteket tartalmazó khutbára koncentrálni. Különösen, hogy a híveknek csendben kell hallgatniuk a beszédet. Az egyik mértékadó hagyománygyűjtő Bukhári azt írta: „Aki annyit mond a szomszédjának, hogy hallgass, már az is többet beszélt a kelleténél.”[1] Hagyományait és formáját tekintve a khutba négy tradícióra tekint vissza: Az iszlám előtti khutbára, a zsidó és keresztény hagyományokra, Mohamed próféta hagyományaira, illetve az azóta történt kisebb változásokra

 

2, A Khátib az iszlám előtti araboknál

 

Az iszlám előtti időkben a khatíb az arab törzs egyik vezető személyisége, szónoka volt, akit sokszor a költővel (sáir) említenek egy helyen[2]. A köztük lévő legnagyobb különbség az volt, hogy míg előbb versben, utóbbi prózában fejezte ki önmagát. Egyes feljegyzések viszont arról tanúskodnak, hogy sokszor a khatíb is szadzs’ –rímben szónokolt.[3] Dzsáhiz feljegyzései szerint viszont csak kevés khátib volt egyben költő is. A pogány-korban (al-Dzsáhilijja) a költő nagyobb megbecsülésnek örvendett, mint a khatíb. Ez akkor változott meg, amikor a költők száma drasztikusan megnőtt, a szónokoké pedig – az érdeklődés hiánya miatt- megfogyatkozott. A khatíbot sok helyen a mesemondóval (qáss) illette a hírmondóval (asháb al-akhbár wal akhtár) is egy helyen említik.[4]

A khatíb mestersége gyakran apáról fiúra szállt. Ennek ellenére a szónokok nem váltak külön társadalmi csoporttá vagy céhhé. Mivel a szónoklás sok esetben spontán szórakoztatás volt, bármely tehetséges férfi khatíbbá válhatott. A társadalmi megbecsülés elnyeréséhez viszont egy szónoknak ki kellett emelkednie a tömegből. Jó khatíb beszédét az érthetőség (faszáha) és jó retorikai előadásmód (balágha) jellemezte. Ez különösen fontos volt, hiszen a khatíbok részt vettek a törzsek közti szópárbajokon (mufákhara) ahol a nemzetségek ékesszólói mérték össze tehetségüket, magasztalva saját családjaikat és gúnyolva riválisaikat. Ilyenkor kezükben gyakran lándzsával jelentek meg a publikum előtt, mellyel szavaiknak súlyt adva olykor a földre koppintottak. A tehetséges khatíbok olykor diplomáciai feladatokat is elláttak. Ők álltak a más törzsekkel való tárgyalásokra küldött delegációk élén, illetve ők buzdították és vezették a csatába indító férfiakat.[5] Mivel a csapatok élén maguk is részt vettek a harcokban a khatíb szó gyakran a „bátor harcos” szinonimája vált.[6]

 

 

 

3, A khutba mohamedi hagyományai

 

Az iszlám előtti időkben Mekka városa jeles zarándokhely volt, ahova a pogány törzsek évről-évre ellátogattak, hogy tiszteletüket tegyék a Kába szentélyében őrzött bálványok előtt. Ezeket az alkalmakat használta fel az iszlám alapítója, Mohamed új hívek toborzására. A próféta hívei gyűrűjében a zarándokok elé állt és prózai szónoklatokban hívta őket az új hitre. A khutba tehát az iszlámra való hívás (da’wah) egyik fő eszközévé vált, Mohamed pedig maga is khatíb lett. Mivel az új hit gyorsan terjedt feltételezhetjük, hogy Mohamed a jó khatíb valamennyi tulajdonságával rendelkezett.

Mohamed 622-ben ellenségei elől Medina városába menekült. Itt alapította meg a muszlim nemzetet, mely kezdetben az iszlámra áttért mekkaiakból és az őket befogadó medinaiakból állt. A khatíb jellemzői az iszlám kezdeti időszakában is megmaradtak. Mohamed a Mekka elfoglalása után, 630.-ban vette fel a khatíb szerepét. [7]  A khutba azonban innentől kezdve már nem a büszkélkedés (mufákhara) vagy az ellenség ostorozásának, hanem a muszlimoknak való irányadás eszköze lett.  A khatíb pedig, akit korábban retorikai képességei emeltek ki a tömegből, innentől kezdve szakrális elsőbbséget is magáénak tudhatott. Ennek egyik jelképe, hogy a khatíbnak –a prófétai hagyományok szerint- mielőtt belekezdene khutbája, a rituális tisztaság állapotába kell lépnie. Mielőtt tehát felmenne a minbarra, hogy a hívekhez szóljon rituális mosdást (wudu’) kell végeznie és tiszta ruhát kell öltenie.

Mohamed az iszlám nemzet (umma) vezetőjeként politikai és vallási hatalommal is rendelkezett, így a khutba politikai médiummá vált. Egy kortárs, Abú Sa’íd al-Khudrí szerint a próféta az ünnepek alkalmából először imával nyitott és csak utána mondta el khutbáját. Beszédiben gyakran politikai jellegű hirdetményeket tett. A mohamedi hagyomány a későbbiekben is megmaradt. A közösség vezetője egyben khatíb is lett, aki a szószékről nem csupán vallásgyakorlásra, de nyugati értelemben véve politikai életre vonatkozó iránymutatásokat is kihirdetett

 

 

4, A pénteki nap jelentőssége

 

Míg a zsidóknál a szombat, a keresztényeknél pedig a vasárnap, addig a muszlimoknál a péntek (jumu’ah) a társas gyülekezés napja. A Yaum al-Jumu’ah kifejezés „gyülekezés napját” jelent, hasonlóképpen, mint a héberben vagy arámiban a „jom hak-kenísa”. Mittwoch a zsidó liturgiával állítja párhuzamba a muszlim pénteki ceremóniát kiemelve, hogy az a muszlimok imájához hasonlóan, imára hívással kezdődik. A szónoklat szintén két részből áll. A khutba első felét Mittwoch a tóra recitálásával, a másodikat pedig a Próféciákból való felolvasással rokonítja. Megemlíti, hogy a hívek imához való feéállásának ( iqáma) és az Istenhez való fohásznak ( hamdala) is megvan a megfelelője.

A muszlimok számára a péntek eredetileg nem pihenőnap. A nagy hagyománygyűjtő, Málik szerint a Próféta közelében lévő emberek (asháb) bírálták azon muszlimokat, akik a zsidó és keresztény szokásokat átvéve felfüggesztették a munkát pénteken.[8]

Korabeli feljegyzések szerint, Mohamed mekkai tartózkodása idején nem tartott pénteki imát. [9] A Medinában élő muszlimok ezzel szemben rendszeresen összegyűltek közös imádatra. A kötelező pénteki imát Mohamed vezette be a Medinába való költözése (hidzsra) után, mégpedig „azon a napon, amikor a zsidók sabbathjukra készülnek”[10] Az iszlám előtti Medinában a Yaum al-Dzsumu’ah a vásár napja volt. A városban jelentős zsidó közösség élt, így azt a Sabbath előtti napon tartották, amikor a zsidók bevásároltak a pihenőnapjukra.[11]  Ilyenkor a környező oázisok lakói is Medinába vitték portékáikat, így a városban a megszokottnál nagyobb tömeg gyűlt össze. Ez lehetett az oka annak, hogy Mohamed éppen a pénteket választotta a muszlim ceremónia napjának.

A péntek volt az ügyes bajos dolgok rendezésének napja is. Philby rámutat arra, hogy ez a szokás a görögöknél illetve a zsidóknál „jom hak-kenisa” néven volt életben. Az arab Joum al-Harba, vagyis a lándzsa napja szintén a youm al-dzsumu’a elődjének tekinthető.[12] Ilyenkor a törzsek képviselői azért gyűltek össze, hogy jogvitáikat rendezzék. Ez a szokás Mohamed idejében némileg változott, hiszen a korabeli beszámolók nem tesznek említést arról, hogy a próféta a hét bármely napjára korlátozta volna bírói tevékenységét. C.H. Becker mindenesetre párhuzamot von az iszlám pulpitus és a korábbi arab bírói szék közt. Ezzel magyarázva, hogy –a régi bírákhoz hasonlóan- a khutba két része közt a khatíbnak le kell ülnie, beszéde közben pedig botra támaszkodik.

A péntek imát a déli órákban tartották, amely a legmelegebb napszak volt. Ezekben az órákban ért ugyanis véget a vásár, így ez volt a legmegfelelőbb időpont a tömeg összegyűjtésére.[13] A vásárban, mint a világon szinte mindenhol itt is felléptek különféle művészek és mutatványosok, akik az összegyűltek szórakoztatásával keresték kenyerüket. A Korán ezért azt írja: „És ha mások kereskedelmi vagy szórakozási lehetőséget láttak és siettek afelé, téged otthagyva, mondd: Nincs-e több jóság Istennél a szórakozásnál és a kereskedésnél, amikor Isten a legbőségesebb adakozó?” (62:11)

A pénteki ima bevezetésének komoly politikai jelentősége volt. Mohamed idejében a pénteki ceremónián való jelenlét bizonyította, hogy valaki áttért az iszlámra. Később a részvétel a ceremóniát tartó uralkodóhoz való lojalitás jele lett, majd pedig az ahhoz való hűségé, akinek nevét megemlítették a khutbában.

 

 

 

5, A khutba Mohamed után

 

A Mohamedet követő négy kalifa (al-khulafá’ ar-Rásidún) idején a khutba műfaja hű maradt a mohamedi hagyományokhoz. A közösség vezetője a kalifa tehát egyben khatíb is volt, aki péntekenként a muszlimok elé állva prózai szónoklatban adott iránymutatást a közösség hétköznapi ügyeiben és ezen a fórumon igazolta politikai döntéseit is. Az Iszlám Birodalom terjeszkedésével azonban az uralkodó egy személyben már nem tudta ellátni a khatíb feladatát. Az Omajjád Kalifák (661-750) kormányzókat neveztek ki a különböző tartományok élére a politikai hatalom ellenőrzésére. Ezek a kormányzók nem csak a közigazgatást, hanem a khatíb feladatkörét is megkapták.[14] Ők tartották meg a pénteki imák előtti khutbát és ők vezényelték le magát az imát is. Hatalmukat, a prófétával és a későbbi uralkodókkal ellentétben azonban nem egy transzcendens erőtől származtatták, hanem a Kalifától kapták, khutbáikban így a legfőbb vezető iránti lojalitásuk is helyet kapott. Annak nevét a szónoklataikba és az azt követő fohászba is belefoglalták. Az uralkodó nevének ily módon való megemlítése a pénzvetéshez hasonló kizárólagos uralkodói privilégium lett. Ennek szükségessége a muszlim jogforrásokban nem szerepel, így az kizárólag politikai okokkal magyarázható.

A nagy szunnita vallástudó Sháfi’i szerint khutbát minden városban csak egyetlen mecsetben, legkevesebb 40 ember jelenlétében lehet tartani. Más iskolák nem szabják meg pontosan a hívek minimális számát, hanem „jelentős tömegről” beszélnek. Ezt támasztja alá, hogy az arab nyelvben különvált a „dzsámi’” illetve a „masdzsid” kifejezés. Míg előbbi többnyire a város központjában lévő, nagyméretű imahelyeket jelölte, melyekben péntekenként az ima mellett az imám khutbát is mondott, addig utóbbi a kisebb, hétköznapi imahelyeket jelölte.

Az iszlám birodalom expanzív jellegű volt, és megjelentek a hatalmi belharcok is. A szószékről (minbar) elmondott beszéd így –ahogy az iszlám előtti időkben- ismét a politikai csatározások terepe lett.[15]  A Khatíb szó -lévén a szónok egyben a közösség egyik legtekintélyesebb figurája volt- továbbra is a „vezető” szinonimája maradt.

Az Abbászida diasztiába tartozó (750-1258) Hárún ar-Rasíd már a kádira bízta a ceremónia levezénylését, ő maga pedig az első sorban ülve vett részt azon.[16] A nagy mecsetek ceremóniának levezénylői továbbra is Kalifa képviselői voltak.[17]

Az egyiptomi Fátimida (909-1171) uralkodók már csak olyan nevezetes alkalmakkor vállalták magukra a khatíb szerepét, mint amilyen a Ramadán és más ünnepek.

 

[18] Khutbát sokáig csak a városok központi mecsetében (dzsámi’) tartottak. A többi hétköznapi mecsetben (maszdzsid) kizárólag ima zajlott.

 

Az iszlám története során általánosan elmondható, hogy az uralkodók mecsetek építésével gyakorlatilag saját maguk számára alapítottak médiumokat. Ez a hagyomány mai napig megmaradt az arab és muszlim országokban, ahol –a sokszor világi- kormányok saját felügyeletük alatt tartják a vallási intézményeket. Erre azért van szükség, mert korábban számos ellenzéki csoportosulás kezdte meg hívei toborzását mecsetekben.

A vallási ügyekért általában a Vallásügyi Minisztérium (Wazárat al-Awqáf) felel. A hivatal felépítése a többi minisztériuméhoz hasonlatos. Élén a vallásügyi miniszter (Wazír al-Awqáf) áll. Az intézménynek külön bizottsága felel a gazdasági, az igazgatási és teológiai ügyekért. Megyei vagy tartományi szinten az ügyeket a Vallásügyi Igazgatóságok (Mudírijjat al-Awqáf) irányítják, melyek alatt a városok vallási igazgatóságai állnak. A mecsetek dolgozóinak, csakúgy mint a pénteki khutbákat tartó imámoknak kinevezéséért a minisztérium felel, és ő folyósítja a fizetéseket is. Ez azt jelenti, hogy kizárólag a rendszer által támogatott vagy megtűrt imámok hirdethetik az igét. Gyakran őket is civil ruhás ellenőrök vagy titkosszolgálati munkatársak figyelik a hívek sorai közül, akik minden gyanúsnak ítélt mondatot jelentenek feletteseiknek.

A politikai hatalomtól való függőség a nyugati országokban működő mecsetek esetében is jelen van. A mecsetekben prédikáló imámokat és vallási előadásokat tartó sejkeket egy szponzor állam (Törökország, Szaúd-Arábia, stb), vallási szervezet (Muszlim Testvérek, Hizb ul-Tahrir, szúfi rendek stb) vagy az általa támogatott alapítvány nevezi ki. A vallástudókat sokszor külföldről importálják, így azok kevés ismerettel rendelkeznek nyugatra szakadt hittestvéreik mindennapi gondjairól. Megfelelő európai intézmények hiányában a már Nyugaton született sejkek is keleti országokban végzik vallási tanulmányaikat és a kinti vallástudóktól és szervezetektől kapnak legitimációt illetve anyagi tőkét tevékenységük folytatására. Ez számos kockázatot rejt magában a befogadó ország számára. Nem zárható ki, hogy egy imám vallásilag toleráns eszméket hirdet, de a későbbiekben mint egy klub tagjait aktivizálja híveit valamely központ által diktált politikai cél érdekében (lásd németországi törökök) az is megeshet viszont, hogy a szónok radikális eszméket hirdetve ( lásd a Nagy-Britanniában erős deobandi irányzat) nyitja meg a radikalizmus felé vezető utat a fiatalok számára.

 



[1]              Al-Bukhárí, Jumu'ah, báb 36.o.

[2]              Ibn Hishám, Síra, Wüstenfeld, 934, 938.o.

[3]              Djáhiz, Kitáb al-Bayán wal-Tabyín, Kairó, 1332. I. 159.o.

[4]              Djáhiz, Kitáb al-Bayán wal-Tabyín, Kairó, 1332. I. 167-168 o.

[5]              u.o. I. 136.o. Illetve III. 227.o.

[6]              u.o. I. 134,172.o.

[7]              Ibn Hishám, Síra, Wüstenfeld,  823. o.

[8]              al-Tartúshí, K. al-Hawádith, Tunis, 1959, 133

[9]              Al-Tabarí, I. 1256.

[10]             Ibn Sa'd, III.83.

[11]             Káshání, Badá'i' al-saná'i', Kairó, 1327/8 I 268 és Ibn Sa'd, III.83.

[12]             J.Philby, Arabian Highlands, 1952. 36,130,233,274-5

[13]             u.o. 234.

[14]             Djáhiz, Kitáb al-Bayán wal-Tabyín, Kairó, 1332. 179.o.

[15]             Djáhiz, Kitáb al-Bayán wal-Tabyín, Kairó, 1332. 165.o.

[16]             u.o. 161.o.

[17]             Ibn Khaldún, Mukaddimah, Kairó, 1322, 173.o.

[18]             Al-Markízi, Khitat, Kairó, 1334. II. 322, 327.o.