Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Sayfo Omar Ádám

A khutba hagyományai

1, Bevezető

A mecset a muszlim közösségi élet egyik legfontosabb terepe, ahol nem csak ima, de felnőtt és gyermekoktatás is folyik, és amely közösségéhez való tartozás identitást ad az oda járó híveknek. A mecsetek egyik legfontosabb eseménye a pénteki közösségi ima előtt elmondott szónoklat, a khutba, mely során az imam hatékonyan alakítja a hívek világképét.

Az arab khutba szó a khataba, (beszélt) igéből származik. Khátib, (beszélő) alatt a szónokot, khutba alatt pedig azt a szónoklatot értjük, melyet az imám a péntekenként szokásos ima előtt, illetve olyan kivételes alkalmakkor mond, mint a napfogyatkozás (kuszúf) vagy szárazság (dzsafáf). A khutba műfaja mára leginkább a pénteki imával kapcsolódott össze. A muszlimok elsődleges jogforrása a Korán minden hívő számára kötelességgé (fard) teszi a pénteki imán való részvételt. Erről a muszlimok szent könyve a 62. szúra 9.-11. verssoraiban (ája) így ír:

 „Ó ti, akik hisztek, ha imára hívnak benneteket péntek (a gyülekezés) napján, igyekezzetek az Istenre való emlékezésre, ez jobb nektek ha tudjátok.(9) És ha véget ér az ima, szóródjatok szét a Földön és terjesszétek Isten nagyságát és emlegessétek Istent sokszor, hátha feloldozást nyertek (10) És ha mások kereskedelmi vagy szórakozási lehetőséget láttak és siettek afelé, téged otthagyva, mondd: Nincs-e több jóság Istennél a szórakozásnál és a kereskedésnél, amikor Isten a a legbőségesebb adakozó? (11)”

E mellett a muszlimok másodlagos jogforrása, a Mohamed mértékadó kortársai által feljegyzett prófétai hagyományok (szunna) is egyértelművé teszik a pénteki imán való részvétel fontosságát. Az iszlámban a vallás nem hétvégi hobby, hanem az ember életét kitöltő, a hétköznapi életre is kiterjedő útmutatás, melynek értékei a történelem során a közösségek normáivá is váltak. A döntően kollektív muszlim társadalmakban csakúgy, mint a szintén kollektív muszlim diaszpórákban az egyén megítélése leginkább a normákhoz való viszonyán múlik. A pénteki imán való részvétel így sok helyen elvárt, identitást meghatározó cselekedet. A mecsetek pénteki ceremóniáit szemlélve szembetűnő, hogy a közönség általában nős férfiakból áll. Ha egy férfi fiatalkorában nem is látogatja a pénteki imát, házassága után a társadalom elvárja tőle, hogy részt vegyen azon. Az asszonyok és gyermekek ezzel szemben mentesülnek a pénteki imán való részvétel kötelessége alól.

A pénteki imával ellentétben a Korán a khutbáról nem tesz említést. Ennek ellenére az imám szónoklatának meghallgatása szintén a közösségi kultúra részévé vált. Ennek oka, hogy, a próféta halála után a nagy vallástudók Mohamednek tulajdonított kijelentésekkel biztatják a híveket a pénteki beszéden való részvételre. Egy kortárs, Nasá’i szerint Mohamed egyszer azt mondta: „Pénteken az angyalok a mecset ajtóinál állnak és felírják azok neveit, akik a pénteki imára érkeznek. Mikor azonban az imám feláll a Khutbához, az angyalok lezárják listáikat.” A khutbán való részvétel tehát vallásilag mindenképp ajánlott a muszlim közösség felnőtt korú szabad férfitagjai számára.

A kereszténységgel ellentétben az iszlámban a vallás és politika nem válnak el egymástól. A khutba így nem csupán vallási fórum, hanem olyan esemény, mely erősíti a közösség összetartását és az imám iránymutatásával egységesíti a világról alkotott elképzeléseiket. Ily módon a khutba –mely mára egybemosódott a pénteki ceremóniával- gyakorlatilag a politikában és társadalmi döntéshozatalban aktívan résztvevő személyek fóruma lett. A mecsetet irányító világi és vallási hatalom ezen a tradicionális médiumon keresztül közvetíti nézőpontját a közösség férfitagjai számára. Az ő meggyőzésük a legfontosabb, hiszen az arab és iszlám kultúrában a családfő (rabb al-’áila) az a személy, aki a család arcát adja a külvilág felé. Az ő véleménye az, - a család hierarchikus, sokszor patriarchális felépítése miatt- amit az asszonyok és gyermekek is követnek. A politikai erőhöz való csatlakozás az arab világban nem személyes, hanem kollektív döntés, melyet általában a család illetve törzsfő hoz és amely a család vagy törzs összes tagját érinti.

Fontos megjegyezni azt is, hogy a pénteket megelőző éjszakán a vallástudók „Istennek tetsző dolog”-nak tartják a –házasságon belüli- nemi életet, melyet másnap reggel egész testre kiterjedő fürdő és tiszta ruha felvétele követ. A hívő így vágyaktól mentesen, tisztán teljes áhítattal tud az imára illetve a politikai üzeneteket tartalmazó khutbára koncentrálni. Különösen, hogy a híveknek csendben kell hallgatniuk a beszédet. Az egyik mértékadó hagyománygyűjtő Bukhári azt írta: „Aki annyit mond a szomszédjának, hogy hallgass, már az is többet beszélt a kelleténél.”[1] Hagyományait és formáját tekintve a khutba négy tradícióra tekint vissza: Az iszlám előtti khutbára, a zsidó és keresztény hagyományokra, Mohamed próféta hagyományaira, illetve az azóta történt kisebb változásokra

2, A Khátib az iszlám előtti araboknál

Az iszlám előtti időkben a khatíb az arab törzs egyik vezető személyisége, szónoka volt, akit sokszor a költővel (sáir) említenek egy helyen[2]. A köztük lévő legnagyobb különbség az volt, hogy míg előbb versben, utóbbi prózában fejezte ki önmagát. Egyes feljegyzések viszont arról tanúskodnak, hogy sokszor a khatíb is szadzs’ –rímben szónokolt.[3] Dzsáhiz feljegyzései szerint viszont csak kevés khátib volt egyben költő is. A pogány-korban (al-Dzsáhilijja) a költő nagyobb megbecsülésnek örvendett, mint a khatíb. Ez akkor változott meg, amikor a költők száma drasztikusan megnőtt, a szónokoké pedig – az érdeklődés hiánya miatt- megfogyatkozott. A khatíbot sok helyen a mesemondóval (qáss) illette a hírmondóval (asháb al-akhbár wal akhtár) is egy helyen említik.[4]

A khatíb mestersége gyakran apáról fiúra szállt. Ennek ellenére a szónokok nem váltak külön társadalmi csoporttá vagy céhhé. Mivel a szónoklás sok esetben spontán szórakoztatás volt, bármely tehetséges férfi khatíbbá válhatott. A társadalmi megbecsülés elnyeréséhez viszont egy szónoknak ki kellett emelkednie a tömegből. Jó khatíb beszédét az érthetőség (faszáha) és jó retorikai előadásmód (balágha) jellemezte. Ez különösen fontos volt, hiszen a khatíbok részt vettek a törzsek közti szópárbajokon (mufákhara) ahol a nemzetségek ékesszólói mérték össze tehetségüket, magasztalva saját családjaikat és gúnyolva riválisaikat. Ilyenkor kezükben gyakran lándzsával jelentek meg a publikum előtt, mellyel szavaiknak súlyt adva olykor a földre koppintottak. A tehetséges khatíbok olykor diplomáciai feladatokat is elláttak. Ők álltak a más törzsekkel való tárgyalásokra küldött delegációk élén, illetve ők buzdították és vezették a csatába indító férfiakat.[5] Mivel a csapatok élén maguk is részt vettek a harcokban a khatíb szó gyakran a „bátor harcos” szinonimája vált.[6]

3, A khutba mohamedi hagyományai

Az iszlám előtti időkben Mekka városa jeles zarándokhely volt, ahova a pogány törzsek évről-évre ellátogattak, hogy tiszteletüket tegyék a Kába szentélyében őrzött bálványok előtt. Ezeket az alkalmakat használta fel az iszlám alapítója, Mohamed új hívek toborzására. A próféta hívei gyűrűjében a zarándokok elé állt és prózai szónoklatokban hívta őket az új hitre. A khutba tehát az iszlámra való hívás (da’wah) egyik fő eszközévé vált, Mohamed pedig maga is khatíb lett. Mivel az új hit gyorsan terjedt feltételezhetjük, hogy Mohamed a jó khatíb valamennyi tulajdonságával rendelkezett.

Mohamed 622-ben ellenségei elől Medina városába menekült. Itt alapította meg a muszlim nemzetet, mely kezdetben az iszlámra áttért mekkaiakból és az őket befogadó medinaiakból állt. A khatíb jellemzői az iszlám kezdeti időszakában is megmaradtak. Mohamed a Mekka elfoglalása után, 630.-ban vette fel a khatíb szerepét. [7]  A khutba azonban innentől kezdve már nem a büszkélkedés (mufákhara) vagy az ellenség ostorozásának, hanem a muszlimoknak való irányadás eszköze lett.  A khatíb pedig, akit korábban retorikai képességei emeltek ki a tömegből, innentől kezdve szakrális elsőbbséget is magáénak tudhatott. Ennek egyik jelképe, hogy a khatíbnak –a prófétai hagyományok szerint- mielőtt belekezdene khutbája, a rituális tisztaság állapotába kell lépnie. Mielőtt tehát felmenne a minbarra, hogy a hívekhez szóljon rituális mosdást (wudu’) kell végeznie és tiszta ruhát kell öltenie.

Mohamed az iszlám nemzet (umma) vezetőjeként politikai és vallási hatalommal is rendelkezett, így a khutba politikai médiummá vált. Egy kortárs, Abú Sa’íd al-Khudrí szerint a próféta az ünnepek alkalmából először imával nyitott és csak utána mondta el khutbáját. Beszédiben gyakran politikai jellegű hirdetményeket tett. A mohamedi hagyomány a későbbiekben is megmaradt. A közösség vezetője egyben khatíb is lett, aki a szószékről nem csupán vallásgyakorlásra, de nyugati értelemben véve politikai életre vonatkozó iránymutatásokat is kihirdetett

4, A pénteki nap jelentőssége

Míg a zsidóknál a szombat, a keresztényeknél pedig a vasárnap, addig a muszlimoknál a péntek (jumu’ah) a társas gyülekezés napja. A Yaum al-Jumu’ah kifejezés „gyülekezés napját” jelent, hasonlóképpen, mint a héberben vagy arámiban a „jom hak-kenísa”. Mittwoch a zsidó liturgiával állítja párhuzamba a muszlim pénteki ceremóniát kiemelve, hogy az a muszlimok imájához hasonlóan, imára hívással kezdődik. A szónoklat szintén két részből áll. A khutba első felét Mittwoch a tóra recitálásával, a másodikat pedig a Próféciákból való felolvasással rokonítja. Megemlíti, hogy a hívek imához való feéállásának ( iqáma) és az Istenhez való fohásznak ( hamdala) is megvan a megfelelője.

A muszlimok számára a péntek eredetileg nem pihenőnap. A nagy hagyománygyűjtő, Málik szerint a Próféta közelében lévő emberek (asháb) bírálták azon muszlimokat, akik a zsidó és keresztény szokásokat átvéve felfüggesztették a munkát pénteken.[8]

Korabeli feljegyzések szerint, Mohamed mekkai tartózkodása idején nem tartott pénteki imát. [9] A Medinában élő muszlimok ezzel szemben rendszeresen összegyűltek közös imádatra. A kötelező pénteki imát Mohamed vezette be a Medinába való költözése (hidzsra) után, mégpedig „azon a napon, amikor a zsidók sabbathjukra készülnek”[10] Az iszlám előtti Medinában a Yaum al-Dzsumu’ah a vásár napja volt. A városban jelentős zsidó közösség élt, így azt a Sabbath előtti napon tartották, amikor a zsidók bevásároltak a pihenőnapjukra.[11]  Ilyenkor a környező oázisok lakói is Medinába vitték portékáikat, így a városban a megszokottnál nagyobb tömeg gyűlt össze. Ez lehetett az oka annak, hogy Mohamed éppen a pénteket választotta a muszlim ceremónia napjának.

A péntek volt az ügyes bajos dolgok rendezésének napja is. Philby rámutat arra, hogy ez a szokás a görögöknél illetve a zsidóknál „jom hak-kenisa” néven volt életben. Az arab Joum al-Harba, vagyis a lándzsa napja szintén a youm al-dzsumu’a elődjének tekinthető.[12] Ilyenkor a törzsek képviselői azért gyűltek össze, hogy jogvitáikat rendezzék. Ez a szokás Mohamed idejében némileg változott, hiszen a korabeli beszámolók nem tesznek említést arról, hogy a próféta a hét bármely napjára korlátozta volna bírói tevékenységét. C.H. Becker mindenesetre párhuzamot von az iszlám pulpitus és a korábbi arab bírói szék közt. Ezzel magyarázva, hogy –a régi bírákhoz hasonlóan- a khutba két része közt a khatíbnak le kell ülnie, beszéde közben pedig botra támaszkodik.

A péntek imát a déli órákban tartották, amely a legmelegebb napszak volt. Ezekben az órákban ért ugyanis véget a vásár, így ez volt a legmegfelelőbb időpont a tömeg összegyűjtésére.[13] A vásárban, mint a világon szinte mindenhol itt is felléptek különféle művészek és mutatványosok, akik az összegyűltek szórakoztatásával keresték kenyerüket. A Korán ezért azt írja: „És ha mások kereskedelmi vagy szórakozási lehetőséget láttak és siettek afelé, téged otthagyva, mondd: Nincs-e több jóság Istennél a szórakozásnál és a kereskedésnél, amikor Isten a legbőségesebb adakozó?” (62:11)

A pénteki ima bevezetésének komoly politikai jelentősége volt. Mohamed idejében a pénteki ceremónián való jelenlét bizonyította, hogy valaki áttért az iszlámra. Később a részvétel a ceremóniát tartó uralkodóhoz való lojalitás jele lett, majd pedig az ahhoz való hűségé, akinek nevét megemlítették a khutbában.

5, A khutba Mohamed után

A Mohamedet követő négy kalifa (al-khulafá’ ar-Rásidún) idején a khutba műfaja hű maradt a mohamedi hagyományokhoz. A közösség vezetője a kalifa tehát egyben khatíb is volt, aki péntekenként a muszlimok elé állva prózai szónoklatban adott iránymutatást a közösség hétköznapi ügyeiben és ezen a fórumon igazolta politikai döntéseit is. Az Iszlám Birodalom terjeszkedésével azonban az uralkodó egy személyben már nem tudta ellátni a khatíb feladatát. Az Omajjád Kalifák (661-750) kormányzókat neveztek ki a különböző tartományok élére a politikai hatalom ellenőrzésére. Ezek a kormányzók nem csak a közigazgatást, hanem a khatíb feladatkörét is megkapták.[14] Ők tartották meg a pénteki imák előtti khutbát és ők vezényelték le magát az imát is. Hatalmukat, a prófétával és a későbbi uralkodókkal ellentétben azonban nem egy transzcendens erőtől származtatták, hanem a Kalifától kapták, khutbáikban így a legfőbb vezető iránti lojalitásuk is helyet kapott. Annak nevét a szónoklataikba és az azt követő fohászba is belefoglalták. Az uralkodó nevének ily módon való megemlítése a pénzvetéshez hasonló kizárólagos uralkodói privilégium lett. Ennek szükségessége a muszlim jogforrásokban nem szerepel, így az kizárólag politikai okokkal magyarázható.

A nagy szunnita vallástudó Sháfi’i szerint khutbát minden városban csak egyetlen mecsetben, legkevesebb 40 ember jelenlétében lehet tartani. Más iskolák nem szabják meg pontosan a hívek minimális számát, hanem „jelentős tömegről” beszélnek. Ezt támasztja alá, hogy az arab nyelvben különvált a „dzsámi’” illetve a „masdzsid” kifejezés. Míg előbbi többnyire a város központjában lévő, nagyméretű imahelyeket jelölte, melyekben péntekenként az ima mellett az imám khutbát is mondott, addig utóbbi a kisebb, hétköznapi imahelyeket jelölte.

Az iszlám birodalom expanzív jellegű volt, és megjelentek a hatalmi belharcok is. A szószékről (minbar) elmondott beszéd így –ahogy az iszlám előtti időkben- ismét a politikai csatározások terepe lett.[15]  A Khatíb szó -lévén a szónok egyben a közösség egyik legtekintélyesebb figurája volt- továbbra is a „vezető” szinonimája maradt.

Az Abbászida diasztiába tartozó (750-1258) Hárún ar-Rasíd már a kádira bízta a ceremónia levezénylését, ő maga pedig az első sorban ülve vett részt azon.[16] A nagy mecsetek ceremóniának levezénylői továbbra is Kalifa képviselői voltak.[17]

Az egyiptomi Fátimida (909-1171) uralkodók már csak olyan nevezetes alkalmakkor vállalták magukra a khatíb szerepét, mint amilyen a Ramadán és más ünnepek.

[18] Khutbát sokáig csak a városok központi mecsetében (dzsámi’) tartottak. A többi hétköznapi mecsetben (maszdzsid) kizárólag ima zajlott.

Az iszlám története során általánosan elmondható, hogy az uralkodók mecsetek építésével gyakorlatilag saját maguk számára alapítottak médiumokat. Ez a hagyomány mai napig megmaradt az arab és muszlim országokban, ahol –a sokszor világi- kormányok saját felügyeletük alatt tartják a vallási intézményeket. Erre azért van szükség, mert korábban számos ellenzéki csoportosulás kezdte meg hívei toborzását mecsetekben.

A vallási ügyekért általában a Vallásügyi Minisztérium (Wazárat al-Awqáf) felel. A hivatal felépítése a többi minisztériuméhoz hasonlatos. Élén a vallásügyi miniszter (Wazír al-Awqáf) áll. Az intézménynek külön bizottsága felel a gazdasági, az igazgatási és teológiai ügyekért. Megyei vagy tartományi szinten az ügyeket a Vallásügyi Igazgatóságok (Mudírijjat al-Awqáf) irányítják, melyek alatt a városok vallási igazgatóságai állnak. A mecsetek dolgozóinak, csakúgy mint a pénteki khutbákat tartó imámoknak kinevezéséért a minisztérium felel, és ő folyósítja a fizetéseket is. Ez azt jelenti, hogy kizárólag a rendszer által támogatott vagy megtűrt imámok hirdethetik az igét. Gyakran őket is civil ruhás ellenőrök vagy titkosszolgálati munkatársak figyelik a hívek sorai közül, akik minden gyanúsnak ítélt mondatot jelentenek feletteseiknek.

A politikai hatalomtól való függőség a nyugati országokban működő mecsetek esetében is jelen van. A mecsetekben prédikáló imámokat és vallási előadásokat tartó sejkeket egy szponzor állam (Törökország, Szaúd-Arábia, stb), vallási szervezet (Muszlim Testvérek, Hizb ul-Tahrir, szúfi rendek stb) vagy az általa támogatott alapítvány nevezi ki. A vallástudókat sokszor külföldről importálják, így azok kevés ismerettel rendelkeznek nyugatra szakadt hittestvéreik mindennapi gondjairól. Megfelelő európai intézmények hiányában a már Nyugaton született sejkek is keleti országokban végzik vallási tanulmányaikat és a kinti vallástudóktól és szervezetektől kapnak legitimációt illetve anyagi tőkét tevékenységük folytatására. Ez számos kockázatot rejt magában a befogadó ország számára. Nem zárható ki, hogy egy imám vallásilag toleráns eszméket hirdet, de a későbbiekben mint egy klub tagjait aktivizálja híveit valamely központ által diktált politikai cél érdekében (lásd németországi törökök) az is megeshet viszont, hogy a szónok radikális eszméket hirdetve ( lásd a Nagy-Britanniában erős deobandi irányzat) nyitja meg a radikalizmus felé vezető utat a fiatalok számára.