Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kunst Irén (1869-1934)

Kunst Irén, az első magyar misszionáriusnő Németországban született, s egy angol misszió tagjaként hirdette a kereszténységet Kínában, mégis élete végéig magyarnak vallotta magát.

Három hosszabb időszakot töltött Kínában, 1904-től 1932-ig. Beszámolója szerint már 15 évesen jelet kapott Istentől majdani hivatásának helyszínéről: "Egy vasárnap délután, éppen Epifániás (Vízkereszt) volt, 1889. január 6-án rendes vasárnapi szokásom szerint Bibliámmal a díván mellé ültem, melyen Édesanyám kissé pihent. Felnyitottam és kezdtem olvasni. Akkor hirtelen, mintha az Ur lelke elvitt volna messze-messze földeken át Kínába." (Kunst Irén: Kína első magyar misszionáriusnője, 7. o.)

1903-ban Budapesten járt Graham Brown, a Kínai Belföldi Misszió tagja, aki hét évig szolgált már Kínában. Ittléte alatt istentiszteleteket tartott, melyeket Kunst Irén rendszeresen meghallgatott. Az egyik alkalommal az angol misszionárius véleményét kérte: "Mr. Graham Brown, tudom, hogy engem is Kínába hívott az Úr, de nem tudom, hogy jussak oda." Ő a németországi Liebenzellben működő misszióba irányította, ahol akkor éppen nem volt hely. 1904 szeptemberében, 33 évesen viszont felvételt nyert. Így utazhatott, a Német Nők Missziói Imaszövetsége támogatásával szeptemberben Kínába. "Útban voltam ugyan Kína felé, de a kínaiak iránti szeretet nem volt meg a szívemben. Amikor a gőzös Hátsó-India Penang nevű kikötőjéhez közeledett, először láttam meg a kínaiakat a maguk természetes állapotában. Nem modern európai öltözetben, hanem amint ott a kikötőben dolgoztak: félmeztelenül, borzas copfjuk fejük köré tekerve, piszkosan hordták az áruterheket fel, s alá a hajón. Amint megpillantottam őket, félelem és undor fogott el: Hát ezek közé menjek? Hiszen ez annyi, mintha meg kellene halni! [.] A gőzös fedélzetén állva, megint néztem őket. Akkor hirtelen megjelent előttem Krisztus töviskoronával és haragja szívemben azt súgta: [.] Akkor eltűnt az undor és a félelem az én szívemből és az Ő szeretete töltötte be. Szeretni tudtam ezeket a piszkos kínaiakat és ez a szeretet, hála az Úrnak nem szűnt meg még akkor sem mikor 1910-ben házainkat lerombolták és felégették, holminkat megsemmisítették" - emlékezett később vissza.

1869. december 21-én született Königsbergben. Míg apja, Kunst Ottó kereskedő volt, anyja, Cederstolpe Jenny egy svéd bárói család sarja. Lányuk nem sokáig láthatta őket együtt, válásuk után 1880-ban anyjával Magyarországra költözött. Az egyedül maradt asszony némettanításból tartotta el gyermekét, s Irént angolul, franciául, olaszul taníttatta. Előbb Debrecenben tanult, azután a budapesti Veres Pálné (akkori Zöldfa utcai) Nővérképző növendéke lett. 1887-ben megszerezte az állami tanítónői vizsgát, mellyel magyar és német nyelvű iskolában is taníthatott. Iskoláit befejezve anyjához hasonlóan óraadással kereste kenyerét.

Kisgyerekkora óta mélyen meg volt győződve "bűnösségéről", egyfajta megváltás volt neki, mikor angol tanítónője először elvitte a Hold utcai Skót Misszióba, s néhány év elteltével már ő vezette a misszió vasárnapi iskolai csoportját.

1903-ban meghalt anyja, s ugyanebben az évben érkezett ide Graham Brown misszionárius. 1904-ben, az indulás előtt Kunst Irén minden ingatlanjától megvált, eladta szalkszentmártoni házukat és pesti lakását is. Első állomása Kínában Sanghai volt, innen hajózott tovább a Jangcén Hunan tartomány fővárosába, Csangsába. Itt akkor már száztagú evangélikus gyülekezet működött. Tőlük és a helyi lakosságtól próbálta megtanulni a kínai nyelvet. Először a csangsai vakok iskolájában dolgozott, majd a tartomány több településébe is elutazott igét hirdetni. 1904-től kinevezték a Vakok Intézetének vezetőjévé, s ugyanebben az időben lett úrrá az ország nagy részén a forradalom. A misszionáriusoknak menekülniük kellett. Távollétük alatt a tömeg kifosztotta és felégette a misszió telephelyét, azonban nem sokkal később rövid idő alatt sikerült újra berendezkedniük.

Kunst Irén 1913-ban hazajött szabadságra. Előadói körutakat tartott itthon és Németországban. Visszautazását megakadályozta az I. világháború, így kénytelen volt itthon maradni. Ebben az évben Kínában a Jangce áradása miatt 70 ezer ember lett földönfutóvá: sokan menekültek Európa fővárosaiba. A budapestre érkezettek hatvan fős közösségének rövid idő múlva a Kínában járt misszionáriusnő lett a lelki vezetője; rengeteget tett értük a hatóságoknál, többek között orvosi ellátást is szerzett nekik.

1921-ben nyílt újra lehetősége kiutazni. Önálló megbízást kapott: Csingcsóba, a Hunan tartomány kevéssé fejlett részében fekvő városba küldik egyedül. Ő volt itt az egyedüli európai: már megtért kínaiakkal dolgozott együtt, intézményi felügyelet nélkül. Még mindig dúlt a polgárháború és az az éhínség. A rábízott kerületben élelmiszersegélyeket osztott ki, s ebben az időszakban is többször utazott.

1931-ben, tíz év után ismét hazalátogatott. A 62 éves misszionárius Sanghaiból Oroszországon át, szárazföldön utazott haza. Egy évet töltött itthon, körutakon tájékoztatva a magyar közönséget a kínai misszió helyzetéről, a tíz év alatt végzett munkájáról.

1932-ben hajóval tért vissza Sanghaiba. Ekkor a Hunantól nyugatra lévő Szüiningbe helyezték. Most sem maradt egyhelyben, 70-90 km-eket gyalogolt, hogy újabb állomáshelyeire eljusson. 1933 őszén, egyik ilyen útja során egy keskeny ösvényen átkelve, a szembejövők egyike kétméteres szakadékba lökte. "Engem baleset ért mindjárt a kui-i út kezdetén. És pedig egy két méter mélyen fekvő szántóföldre zuhantam, mert a keskeny úton nem lehetett kitérni és egy arra menő véletlenül meglökött. Nagy fájdalmaim voltak a hátban, mintha csontom tört volna. Hangosan imádkoztam kínai nyelven. Erre a fájdalom megszűnt, kedves útitársaim felsegítettek állni és minden akadály nélkül tovább mehettem."

Távolléte alatt tongtaoi missziói házát kirabolták. Az épület rendbehozása után újabb missziós utakra indult: előbb Csingcsóba, majd Szüiningbe. Ezen az utolsó útján egy híd alatt egy magára hagyott, tífuszos nőre bukkant. Ápolni kezdte, de elfelejtett kezet mosni, s így ő is megkapta a betegséget, amibe nemsokára, 1934. november 9-én Szüiningben belehalt. Hívei kívánságát, hogy Tongtaoban temessék el, nem tudták teljesíteni: a kínai hatóságok nem engedélyezték, hogy egy halott koporsóját a városba bevigyék. Végül Csingcsóban temették el.

Kunst Irén: Korán megérett kalász

Hazánk első misszionáriusnője Istentől vezéreltetve utazott Kínába. A többi utazónőtől eltérően nem az ismeretlen iránti kíváncsiságból, kalandvágyból vagy egy tudományos munka megírása miatt döntött így.

Az európaiak előtt már valamennyire ismert országba érkezett. Az európaiak a XIX. század közepétől elvileg legálisan tartózkodhattak a Távol-Kelet legnagyobb országában. Azonban 1865-ben Taylor Hudsonnak, aki ekkor alapította meg a Kína-Belföld Missziót, még mindig nemcsak a többi vallás "ellen" kellett küzdenie: a helyi hatóságok sok bonyodalmat okoztak a keresztényeknek. Hasonló viszontagságok közé csöppent Kunst Irén, aki tapasztalatairól, élményeiről levelekben számolt be az itthoniaknak (ezek 1904 és 1910 között csak a Keresztény Evangélista című lapban jelentek meg); egyik itthonléte alatt megírta önéletrajz-töredékét (amit halála után adtak ki), s mielőtt harmadik, utolsó útjára indult volna, megjelent a Korán megérett kalász című könyve. Később még számos egyházi kiadványban emlékeztek meg munkásságáról.

Legfőbb feladatának azt tekintette, hogy a keresztény hitre térítés mellett egyrészt gyermekeket tanítson és neveljen, másrászt a felnőtteknek is megmutassa a keresztény értékek szerinti élet célját és értelmét. Már odaútján találkozott más földről való, más nemzetiségű és vallású emberekkel, s kötelességének érezte felvilágosítani őket: "Két szingaléz könyvecskét a Princess-Alice fedélzetén ajándékoztam el, egyiket egy buddhista szingaléz árusnak, aki nagyon elszomorodott, midőn megmondtam neki, hogy Buddha nem tud segíteni, mert nem hall és nem lát, hogy Isten élő Isten és hogy az Úr Jézus értünk meghalt és hogy semmiféle víz nem bírja a bűnt elmosni, egyedül a Jézus vére - de nem tudom, hogy megértette mindezt." (Gáncs Aladár: Kunst Irén élete és munkája, 73. o.) A térítői attitűdre jellemző ez a viselkedés, hozzáállása az idegen népek kultúrájához. Kunst Irén viselkedésével sokszor nem idegennek, hanem csodabogárnak tűnt a kínaiak előtt is. (Egyszer, egyik útján rablók támadták meg. Ahogyan írja, úgy sikerült megmenekülniük, hogy ő a gonoszok ellen Bibliáját lobogtatta, s ennek egy idézetével kergette el őket.) Nem a megfigyelő és rácsodálkozó ember szemével nézte az embereket, így ha néha megjelenik is írásaiban társadalomkritika, az meglehetősen szubjektív.

Mégis volt valami az evangelizáción kívül, amit "magával hozva" sokat segített az általa tanított kínai nők sorsán, és amiben kitűnő kritikusnak bizonyult: ez a nőnevelés, a nők helyzetének kérdése volt. "A nő általában lenézett. Fejével férje lábánál alszik; az utcán, ha esetleg együtt mennek ki, férjét követi, nem megy vele egy sorban [.] A lányokat fiatal korukban feleségnek eladják és vagy már kis korukban kerülnek anyósuk házába, vagy csak a lakodalom alkalmával: 16-20 éves korukban. A leányokat, ha jobb családból valók, nem engedik az utcára, csak hordószékben, vagy este ha más nem látja. A leányok általában véve nem járnak iskolába, csak kivételesen tanítják [.] A városbeli nők a falusiaknál értelmesebbek, egyesek bármely európai nővel is felérnének, ha tanítanák őket." (Gáncs, 98. o.) A Zöldfa utcai iskola hatása mutatkozik meg ezekben a sorokban. A misszionáriusnő az egyház égisze alatt is tudatos nő, és érzékenyen felfigyelt és reagált a nőket érintő problémákra, fontosnak tartotta leírni ezeket. Korán megérett kalász című könyvében egy megtérített tongtaoi szolgabíróné személyére és körülményeire emlékezik vissza: "Lidia, fiatal kora ellenére, igen bölcs és értelmes volt; nagyon szerettük egymást. Mindent meg lehetett vele beszélni és mindenre tudott jó tanácsot adni. [.] Lídia férje kívánságára megtanulta a gépkötést, azután fiatal leányokat gyüjtött maga köré, akiket megtanított harisnyakötésre és horgolásra, hogy megélhetési módot szerezzenek. [.] A szolgabíró forrón szerette Lídiát, hisz ő volt az egyedüli, aki tanácsot tudott adni, vagy merte szeretettel inteni, ha valamit elhibázott." (Kunst Irén: Korán megérett kalász, 11. o.) Lídia valószínű a kevés kivételek egyike volt, akit a férje megbecsült, sőt értelmes munkára bíztatott.

Irodalom:
Kína első magyar misszionáriusnője. (Kunst Irén élete.) Kolozsvár, 1939. Egyház és Misszió kiad.
Gáncs Aladár: Kunst Irén, Krisztus első Magyar női követe Kínában. Kunszt Irén élete és munkája, Budapest, 1935.

Takács Mária

 

Kunst Irén (Königsberg, 1869. dec. 21. – Szüining, Kína, 1934. nov. 9.): külmisszionárius. Bp.-en tanítónői oklevelet szerzett. Korán kapcsolatba került a bp.-i Skót Misszióval. A liebenzelli missziói isk. elvégzése után Kínában végzett nevelői, missziói, egészségügyi szolgálatot, amelynek során tífuszban halt meg. Levelei a Keresztény Evangélista c. lap 1904–1910. évf.-ában és a K. I. Emlékkönyvben (Bp., 1935) jelentek meg. – Irod. Gáncs Aladár: K. I. (Bp., 1935.)

Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990