Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Kozmutza Kornélné
Kozmutza Kornélné írásai az Új Idők nevű hetilapban jelentek meg, a "Séták a nagyvilágban" című rovatban. 1903-ban publikálta Indiáról első cikkét: ezt a szerkesztő így ajánlotta a lapolvasók figyelmébe: "Olvasóinknak alkalmat adunk egy élvezetes, világkörüli sétára: egy kiváló tehetségű magyar művésznő lesz kalauzunk, az ő színes leírásai, szép reflexiói és sikerült fényképei híven tükrözik azt a gyönyörű panorámát, amelyet nagy útján látott s amelyet költői lelkén átszűrve, e cikkeiben fest újra. Ezúttal Indiába vezet minket." (Kozmutza Kornélné: Séták a nagyvilágban. India. In: Új Idők 1903/53. sz., 607.o.) S valóban, a riporternő minden részletre, sajátosságra kiterjedő leírása alapján az olvasó képzeletben tényleg Indiába repülhet. Kozmutza Kornélné figyelmét nem kerülte el a helyi lakosság, az emberek sokszínűsége, viselkedésük, a férfi és női szerepek tradíciói, a család, a gyerekek, a mindennapi élet, a házak, az utcák (kinézete és sorszámozása), a városok térszerkezete, az üzletek portékáikkal, a ruházkodás és persze az adott hely történelme, tájai sem. Sőt megérzi az elsőre, szemmel rögtön nem látható jelenségek mozgatórugóit, s ezekkel és előzetes ismereteivel próbálja megérteni a jelenségeket. "Kelet népe nem fél és nem borzad úgy a haláltól, mint a művelt nyugaté. Vallásaik tanításaival okolják meg ezt az európaiak. Nem valószínűtlen, hogy ehhez lényegesen hozzájárul elzsibbasztó, halálosan fárasztó klímájuk is. A lankasztó nagy forróságban, - amely a déli órákban még a növényzetet is elhervasztja, - teljesen elernyednek az idegek. És az álom, a nemlétezés a legfőbb jónak csalogató délibábjaként tűnik fel eltompított, kimerült érzékeik előtt." (Kémeri Sándor: "A Himalája turbánja körül." In: Új Idők 1916/19.sz., 460. o.)
Riporteri vénája mutatkozik meg egy hindu temetés leírásakor, amibe Szingapúrban csöppen riksása jóvoltából: "Itt-ott meg is kellett állnunk, mert a halotti menethez nekem, az ellenségszámba menő, átkos civilizációt hozók csoportjához tartozónak, nem volt szabad csatlakoznom. Hanem derék kocsisom magas protekciója révén, szabad volt a menetet megtekintenem, sőt tisztes távolból kísérni is, de azzal az ígérettel, hogy az 'ördög masináját' nem irányítom a halottra, sem az őt kísérő menetre. Egyébként pedig fotografálhattam tetszésem szerint, amit meg is tettem." (Kozmutzáné: "Hindu temetés." In: Új Idők 1903/53. sz., 608. o.) Elevensége, talpraesettsége viszi az ilyen kalandokba. Egyszerre tudja a valóságot szubjektív mélységében átélni és objektíven értelmezni. Az előbbire példa Japánban, a cseresznyevirág fő ünnepén való részvétele. "Az ünnep népe közt lépegetek föld szagától illatos pázsiton. Melegít a meleg nap. Déli pálmák, északi fenyők, cédrusok, tölgyek banánok közt pompáznak a cseresznyefák. És ez a sok, sok cseresznyevirág az enyém is. Nem vagyok egyedül, sem hazátlan. Nyugtalan kóbor lelkemre sejtések köde borul: ez itt az én Földem! Egyszer már elporladtam benne. Ez az én Napom! Egyszer már fölhívott magához. Révedez a lelkem, Föld és Nap labdáznak vele, szédülve emelkedik és visszahull. Vagyok képdarab, vagyok víz felhőfoszlányban." (Kozmutzáné: "Virágünnep virágos országban." In: Új Idők 1908/21. sz., 441. o.) Ezzel a szinte víziószerű érzés- és ábrázolásmóddal áll szemben praktikus, útikönyvszerű adatközlése, amikor a távolisága miatt alig ismert Japán közlekedésföldrajzából villant föl egy képet. A Tokiót és Jokohamát összekötő útról ezt hozza az olvasók tudomására: "Egy óra teljesen elegendő, hogy megtegyük az utat a két város között. Az út rövidsége, valamint a sűrűn induló vonatok nagyban járulnak hozzá, hogy fölkeltsék minden Európaiban azt a vágyat, hogy tőle telhetőleg föllebbentse a fátyolnak egy csücskét, amelyről azt képzeli, hogy mindenféle csodát rejteget." A fejlődő ország infrastruktúráját tovább részletezve méginkább kiábrándul, s ezzel visszahozza a Földre olvasóit is.: "Jobbról egy tekintélyesebb épület emelkedett, amelynek homlokzatán csillogó, légszesz által világított zsirandokok alkották ezt a fölírást: >Távíró-hivatal<. Egyszerre elszállt belőlem minden illúzió és azt kérdeztem magamtól, ha vajjon nem álmodom-e? Csakugyan a fölkelő nap országának fővárosában vagyok-e most?" (Kozmutzáné: "Jokohama és Tokió." In: Új Idők 1904, 197. o.)
Minél hosszabb ideig tartózkodik Keleten, annál inkább érzékeli a társadalom és az emberek motivációit. Úgy érzi, túljut saját elképzelésein, amelyeket még mint járatlan európai hozott magával, s így a valóságos Japán fokozatosan kitárulkozik előtte: "Később megértettem, hogy Japánban semmi sem ízléstelen vagy triviális. Valami bájos, bohókás, naivan bizarr fonódik mindenbe. Az emberek mozdulataiba, szavaiba, cselekedeteibe és kedvesen finomkodóvá teszi őket. A hercegnőt, a gésát és a kis parasztleányt egyaránt. Munkájuk, szórakozásuk, életük súlyos és könnyű része látszólag egyformán harmónikus. Érzéseik, szenvedélyeik nem törnek ki durván, brutálisan, egyenes nyers erővel, hanem bársonyos, meglapuló ravaszsággal, alattomos, lappangó gonoszsággal. Hunyászkodón, de elképzelhetetlen kegyetlenséggel. [...] Az ő csendes, sima lelkükben mélyebben van a jó és a rossz belegyökerezve, mint Ázsia többi népeinek, akik között ő a kovács. A dolgos, a fejlődést legjobban elfogadó faj." (Kémeri Sándor: "Sárga emberek." In: Új Idők 1915/25. sz., 627.o.)
Kozmutza Kornélné egy-két évet töltött a Távol-Keleten, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Járt a japán császárnál, a dzsehori szultánnál; útjain nem csak konzulokkal találkozott, akadtak más európai utitársak is, akiket mindig fontosnak tartott megemlíteni. Lényeges volt viszont minden, a látszólag legjelentéktelenebb is, így a mindenféle rang nélküli japán gyermek, kiknek neveléséről is árnyalt, lényeglátó leírást közölt. Kozmutzáné Márkus Ottília személyiségének és stílusának titka az volt, hogy nem csak elragadtatni akarta magát és olvasóit az egzotikus Kelet által, hanem megérteni, átérezni társadalmának vérkeringését és az ott élők gondolatvilágát.
Takács Mária
