Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

koreai festészet


BUDDHISTA FESTÉSZET

A Koreában napjainkig fennmaradt buddhista festmények a Korja-kor (918-1392) második fele utáni évszázadokból valók, s zömük Japánban található. A Dzsoszan-kori (1392-1910) buddhista festmények közül a legnagyobb számban a 18. század utáni alkotások maradtak fenn, amelyek az ország csaknem összes kolostorában fellelhetők.

A buddhista festészeti alkotásokat falfestményekre (bjakhwá), szertartási képekre (theng-hwá) és szútra illusztrációkra (gjang bjanszáng-do) osztják. A falfestményeket a kolostorok agyag-, kő- vagy fa felületű falára közvetlenül festették. Ide sorolják a kolostorok mennyezeti- és belsőépítészeti elemeit díszítő színes motívumok festését is (dáncsang).

A buddhista falfestészet és szobrászat korai alkotásai - az indiai adzsantai falfestményektől a kizili és dunhuangi falfestményekig – Sákjamuni Buddha buddhává válása előtti élettörténetét ábrázolják (’bonszeng-do’ témájú képek). Az ezt követő időszak alkotásai a Sákjamuni Buddha születésétől a nirvánájáig (jalbán) terjedő időszakot mutatják be képjelenet-sorozatokban a különböző buddhista legendák felhasználásával (’buldzan-do’ témájú képek). A koreai buddhista szobrászat (6—7. század) sajátos és legismertebb ikonográfiai típusát Maitréja bódhiszattva, illetve az Eljövendő Világkorszak Buddhájának ábrázolásai jelentik. Ülve, bal lábát a földön, jobb lábát felhúzva, bal térdén pihentetve ábrázolják. Fején korona, felemelt jobb kezének ujjait arcához érinti. A kecsesen ülő alak négyzetes vagy kerek zsámolyon foglal helyet, amelyet gazdagon redőzött kelme takar le.

A kínai Tang-dinasztia korában (618-916) a buddhista tanok térnyerésével és a fordításban terjedő szent szövegek (szútrák) megismerésével a buddhista festészet jelentős témái lettek a szent szövegek tartalmát szemléltető képjelenetek a szutra illusztrációk (’gjang bjanszáng-do’).

A koreai buddhista festmények meghatározó részét a Buddha imádását jelképező szertartási képek (’jéébe-do’) képviselik, amelyeket a buddhista szentélyek oltárain lévő istenségek szobrai fölé függesztettek, mint az imádandó istenségek oltárképét (hubul theng-hwá). Ezek voltak a szertartási függőképek (theng-hwá), amelyeket vászon-, selyem-, papír felületre festettek, tekercskép- vagy keretre rögzített formában. A szertartási képek külön csoportjába tartoztak a szabadtéri szertartások (jáö baphö) alkalmakor bemutatott nagyméretű szertartási képek (kwebul), amelyeket különleges szertartásokkor mutattak be, és a 15x10 méter méretet is elérték. Ilyenek voltak az eső eljöveteléért való könyörgés (’giudzé’), vagy a Világ számkivetett lelkeiért való könyörgés (’szurjukdzé’).

Egyesült-Sillá állam korában (668-935) az Avalokitésvara (Kwánüm-boszál), Maitréja (Mirük-boszál) és Szamantabhadra (Bohjan-boszál) bódhiszattva-ábrázolások voltak többségben, s közülük is igen elterjedt volt Maitréja alakja.

A máig fennmaradt buddhista falfestmények közül a legkorábbinak tekinthető alkotás a Puszak-szá kolostor arcképcsarnokában lévő Brahmát (Bamcsan) ábrázoló festmény (12-13. század), amely arányos kompozíciójával, finom technikájú ecsetkezelésével és harmonikus színeivel a Korja-kori falfestészet kiváló alkotása.

Számos buddhista falfestmény maradt fenn a Dzsoszan-dinasztia korából (1392-1910) Korea kolostoraiban. Ilyenek a Kángdzsin-i Muwi-szá kolostor Amitábha szentélyének (Küngnák-dzan) falfestménye, az Ándong-i Bongdzang-szá, a Jángszán-i Thongdo-szá, a Gocsáng-i Szanun-szá és még más kolostorok falfestményei.

A koreai buddhista festmények leggyakoribb istenségábrázolásai közé tartoztak a Sákjamuni-, Vairocana-, Amitábha-, Bhaisadzsjaguru (Gyógyító Buddha) képek; a Maitréja bódhiszattva, valamint az Eljövendő Világkorszak Buddhája képek, a Ksitigarbha bódhiszattva képek; a Tanítványok képe (Náhán-do); az alvilág tíz királyának képe (Si wáng-do); a hét Csillagisten képe (Csilszang-do) és a hegyek Védőszellemének képe (Szánsin-do).

Sajátos festészeti műfajt alkottak a szútra illusztrációk: az Avatamszaka szútra- és a Lótusz szútra szent szövegeinek illusztrációi, valamint a köznép számára festett, szülök iránti tiszteletet és gondoskodást szemléltető példázatok könnyen érthető illusztrációi.

 

AZ ÍRÁSTUDÓ FESTÉSZET HAGYOMÁNYÁNAK KÉPVISELŐI

A koreai festészet legismertebb műfaja a tájképfestészet legfőbb forrásából, a kínai festészetből merített. A kínai Song-dinasztia (960-1269) és Yuan-dinasztia (1269--1368) festészeti stílusa gyakorolt jelentős hatást a koreai írástudó festőkre. A korabeli kínai tájképfestészeti törekvések meghonosításával tökéletesítették saját kifejezéstárukat. Kedvelt témáik a dél-kínai folyók látképei, a négy évszak tájképei és a vörös szikla ábrázolása volt a vízeséssel. A kínai Ming-dinasztia korában működő Zhe-festőiskola a korszak jelentős koreai tájképfestőit is megihlette. A 15. század egyik legismertebb festője Án Kjan (művész neve Hjan Dong-dzá) volt. Alkotói korszaka Szédzong és Szandzong királyok uralkodása idejére tehető (1418-1494 között). A festészeti akadémia tagjaként behatóan kutatta a régi festészetet. 1442-ben megfestette Szédzong király harmadik fiának Ánphjang hercegnek a portréját, aki maga is kalligráfus és festő volt. Nevezetes alkotása továbbá az „Álombéli barangolás az őszibarackos ligetben” (1447) című kép, amelyben Ánphjang hercegnek álmában látott történetét festette le.

A 16—18. század festői megteremtik az alapot a koreai tájképfestészet realista vonulatához, amely képzeletbeli tájak helyett valóságos tájakat, valós természeti környezetet jelenített meg.

Egy másik jeles koreai festő Dzang Szan (művésznevei: Gjamdze, Nángok, 1676-1795), a koreai nevezetes tájak megörökítője. Alkotói munkássága a 18. században bontakozott ki. Élete delelőjén szakított a kínai tájképfestészeti hagyományok követésével és a koreai tájak valódi szépségét festette le. Kedvelt témái a Kümgáng-szán (Gyémánt-hegység)-ről festett képek sora, valamint Szöul és környéke hangulatos életképei. Lendületes ecsetvonásokkal és tuskezeléssel és aprólékos festési technikával festette meg a sziklás hegyeket. Kiemelkedő alkotásai közé tartozik a „Kitörő vihar az Inwáng-hegy fölött” és a Gyémánt-hegységről festett képei. Szoros kapcsolatban állt a korabeli neves művészekkel. Különösen mély barátság fűzte az irodalmár-festő Pák Szá-he-hez és Dzo Jang-szok-hoz, a költő I Bjang-jan-hoz.

A koreai festészet egyik gyakori témája a „Szá gun dzá” a négy évszakot szimbolizáló négy nemes növény ábrázolása. A szilvavirág (tavasz), az orchidea (nyár), a krizantém (ősz) és a bambusz (tél) képeit a növények nemes tulajdonságainál fogva a „négy előkelő úr” elnevezéssel is illették.

 

A KOREAI FESTÉSZET HUMOROS-SZATIRIKUS VONULATA

A koreai festészet egészen új hangvételű vonulata a humoros, mindennapi életből merített jelenetekből táplálkozó képekkel gazdagodott a 18. század második felétől. A képek egyik jeles mestere Kim Hong-do (1745-1806 körül), volt. Festészetével új stílust teremtett a tájképfestészetben és életképfestészetben egyaránt. Természetes módon ábrázolta az átlag emberek mindennapi életének megannyi epizódját valóságos környezetükben, gyakran a humor és szatíra kifejezőeszközeivel (pl. iskolaterem kisiskolásokkal, birkózó jelenet közönséggel, cséplés kézi erővel, mosás a vízparton stb.) Fiatalon a Királyi Festészeti Akadémián tanult festeni, majd ő is a Királyi Akadémia tagja lett és hivatali rangot szerzett. 1773-ban Bjan Száng-bjak, Kim Hu-sin és más festőkkel megfestette a 80 éves király két portréját. A király bizalmát élvezve, felkérésére megfestette a Kümgáng-szán (Gyémánt-hegység) négy részből álló tájkép-sorozatát. Szútra illusztrációkat is készített. Híresek taoista szentekről festett képei. Kim Hong-do újszerű festészeti stílusával hatással volt több koreai festőre: többek között Kim Dük-sin, I Mjang-gi, Kim Jáng-gi-ra, s a korabeli festészeti akadémián belül külön iskolát teremtett.

A koreai életképfestészet másik jeles mestere Sin Jun-bok (művészneve: Hjéé-wan, 1758-?), ugyancsak Dzsoszan-dinasztia kori festő volt, a festészeti akadémia tagja. Míg Kim Hong-do a vidék lakóinak életéből merítette festményei témáit, Sin Jun-bok a városi lakosság és a nemesi ifjak életének epizódjait ábrázolta élethű jelenetekben. Képein feltűnnek léha életet élő ifjak, a holdfényes éj leple alatt titkos találkára menők, a természet lágy ölén töltött vidám pillanatok. Bemutatja a szórakoztatás művészetét művelő szépséges hajadonokat - a giszengeket. Kiemelkedő alkotásai közül való egy fiatal szépségről festett portréja a „Miin-do”. Életképfestészetének jeles alkotásait albumképei vonultatják fel: egyiken idillikus természeti környezetben pataknál fürdőző és hintázó hajadonok összejövetele látható, amint a közeli sziklatömb mögül két szerzetesnövendék leselkedik rájuk. Egy másik képen egy hajadon és egy ifjú találkája elevenedik meg a holdfényes éjjelen. Az alakok megformálása aprólékosan finom, életszerű, a szituáció a karéjos holdsarlóval és az éjszakai utcaképpel nagyon érzékletes.

Az életképeken ábrázolt szereplők öltözéke –ruha- és fejviselete, a környezetükben lévő tárgyak és a képeken megmutatkozó szokásaik, forrásul szolgálnak a korabeli viseleti- és életmód-kultúra megismeréséhez és kutatásához.