Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Kompolthy Jób (1879-1938)

Kína magyar leírója, a világjáró tengerésztisztnek, Kompolthy Tivadarnak a fia volt. Az 1890-es évek végén, egészen fiatalon, az Adria hajóstársaság szolgálatában, mint kereskedelmi tengerész-zászlós, vitorlás hajón kétszer hajózta körül a földgömböt. Kikötött az észak-amerikai San Franciscóban, a dél-amerikai Brazíliában, Chilében, illetőleg az ottani Valparaisóban, az Antillák szigetein, Jáva szigetén, Indiában és Japánban.

Legjobban vonzotta Kína, az egykori "Mennyei Birodalom" és Japán. 1902-ben, huszonhárom éves korában megvált az Adria Társaságtól. Az ausztriai Lloyd Társaság Silesia nevű gőzhajóján indult el azzal a tervvel, hogy mint tengerésztiszt Japán szolgálatába áll.

Yokohamában partra lépve, az a csalódás érte, hogy a japán kormány beszüntette az idegenek hajóstisztté való felvételét. Ellátogatott Japán fővárosába, Tokióba, azután Kínába hajózott, ahol az akkor újjászervezett kínai posta tisztje lett. Hivatalában gyorsan emelkedett, rövidesen a kínai császári posta tartományi igazgatójává nevezték ki. Megbízatása a legnagyobb kínai folyó, a Jangce partvidékének tartományára szólt. Állása "mandarin" ranggal, üveggombos kalappal járt. Megtanulta a kínai nyelvet, a Jangce melletti tartományokban megszervezte a postaszolgálatot. Hivatala az egyik legnagyobb kínai városhoz, Sanghajhoz, majd Szecsuan tartomány fővárosához, Csengtuhoz kötötte, de részben hivatali útjai, részben egyéb utazásai során óriási területeket járt be lóháton, vitorlás kínai "dzsunk" hajón vagy gyaloghintón: "palankin"-on, melyet négy szolga, kuli hordozott. Több városban szolgált, összesen tizenegy évet töltött Kínában.

Az 1911. évi kínai köztársasági forradalom megdöntötte az évezredes kínai császárságot, Kompolthy Jób azonban még továbbra is szolgálatban maradt.

1913-ban már megérződött az első világháború viharának előszele. Ekkor másfél évi szabadságot kért. Sanghaj és Hong Kong, Singapore és Colombo, Aden és Port Said kikötők érintésével, Trieszten át érkezett meg Budapestre, majd övéihez Balatonalmádiba. Kiállítást rendezett kínai selyemhímzéseiből, megírta első könyvét (Dzsunk-hajóval Kínán keresztül). 1923-ban, kilenc évi késéssel kapta kézhez a Kínai Köztársaság adományozta Csia-Ho rendjelet.

Itt Tíz év Kínában című könyvéből közlünk részleteket.

Megemlékezik a sanghaji kikötőparti sétány, a Bund nyüzsgő életéről.

"Lakásom ablakai a Bundra néztek. Végtelenül kedves, vonzó látvány volt tavasszal reggelenként, amint az ablakokat árnyékoló terebélyes fák koronái közt kipillantottam, s elgyönyörködtem a part mentén zsúfolódó hatalmas dzsunk-flottában, a hamisítatlan kínai élet nyüzsgésében.

Estenden a Bund keleti végén, mely már a kínai negyedbe torkollik, mindenféle zsonglőrök, mesemondók, bajazzók, paprikajancsisok ütötték fel tanyájukat a sétáló népség nagy örömére. Mi is gyakran ellátogattunk oda, mert sok érdekes dolgot figyelhetett meg az ember, ha kedve tartotta."

Leírja a kínai cirkuszi akrobatákat: labda- és tányérdobálókat, egyensúlyozókat, és kötéltáncosokat. Ezek Kínában a régi időkben szegény vándorló utcai komédiások voltak.

Az öreg mesemondók a kínai utcán éppen úgy mondták el ősrégi verses meséiket, mint a török kávéházi "mesélő apók".

"A kínai zsonglőrök ügyessége közmondásos. Bámulatos dolgokat produkálnak. Pedig a keresetük minimális. A kínai nem szívesen fizet ilyenfajta látványosságért. A mutatványok után körülhordott tányérkába nagyon gyéren potyog a pénz, s ami csöppen, az is csak egy réz kés: egy ötöd fillér! Sovány kenyérkereset!

A mesemondó már jobban keres. Véget nem érő, hosszú verseket kántál el magas éneklő hangon a hosszú ősz szakállú regös. A népség tátott szájjal hallgatja a csodás meséket. Naiv, könnyen hivő, gyermeteg lelkületüket ezek teljesen kielégítik. Szívesen honorálják az öreg bácsit. Sokkal többet keres, mint bukfencező kollégája.

Legjobban megy a Paprika Jancsinak. Ez, azt hiszem, tisztára kínai találmány. Sok évszázadra nyúlik vissza eredete. Magam is szívesen elnéztem, s nemegyszer az udvaromba hozattam, hogy egy unalmas félórát elszórakoztasson. A legjobban tetszett a játék kezdete, mikor magas hangon bemutatkoztak a babák. Mindig ugyanazzal az éneklő rikácsolással köszöntöttek be, s ez valami kedvesen nevetséges dolog volt. Mai napig is tisztán emlékszem a dallamra! A kínaiak is ezt szerették legjobban. Előadás után adtak is szépen a kitett perselybe.

Itt láttunk egyszer egy nagyon nevetséges dolgot. Egy hórihorgas, öles termetű kuli ácsorgott a bábszínház előtt: egyszerre csak odaperdül melléje a felesége, egy icipici kis asszonyka, elkezd éktelenül pörölni, aztán megfogja a kuli copfja végét, és kezdi hazafelé cibálni az embert. Roppant komikus látvány volt, amint így elbánt avval a nagy emberrel. Mindenki kacagott. Önkénytelenül tapsoltunk neki."

Kompolthy Jób ír a rendkívül forró kínai nyárról, ami ellen a kínaiak forró tea ivásával és melegvizes törülközővel való mosakodással védekeznek. Keserves a maláriát terjesztő rengeteg szúnyog is, ami elől a tehetősek a hegyek közé menekülnek.

"A forró nyári hónapokban kellemetlen és unalmas az élet arrafelé. A forróság június elejétől augusztus végéig tart, oly nyomasztó és tűrhetetlen, a nyirkos melegség olyannyira ernyesztő, hogy az európai nők alig bírják ki. Erre az időre a nők és gyermekek el is utaznak, vagy a hegyek közé, vagy a tengerpartra, a tehetősebbek átmennek Japánba...

Valahogyan csak átvergődik az ember a kánikulán. A nappali kegyetlen hőség után az est hoz némi enyhülést, és a széles, nyitott verandákon pőrére vetkőzve, whisky-szóda és pipaszó mellett próbál az ember magához térni a kábultságból. Majd egy jó fürdő után lefekszünk, az ágyat szúnyoghálóval jól körülburkolva aludni próbálunk, míg ismét fel nem kel a nap, s vele meg nem kezdődik az új nyomorúság.

Szerencsére jól bírom a hőséget, de voltak köztünk, akik nagyon szenvedtek. W. barátom, egy köpcös angol, úgy tele volt nyaranta hőpattanásokkal, hogy szinte nyers volt az egész teste. Ingre vetkőzve ült az irodájában, nyakában törülköző, s állandóan törülte magáról a verejtéket.

Han-Kau a Jangce-folyam völgyének legforróbb városa! Ez pedig sokat mond! A város óriási, posványos lapályon épült, ott, ahol a Han-folyó beleömlik a Jangce-Kiangba. A terepet védik a körülfekvő mocsaras vadvizektől. Itt az a legrosszabb, hogy míg máshol legalább éjjelente van egy kis szellő, mely felüdíti az embert, Han-Kauban a nyári éjszakákon tökéletes a szélcsend, nem rezdül a legkisebb szellő, hogy enyhülést hozzon a verejtékező emberiségre. A folyamparti sétányra szoktunk éjjel kiülni, de ott meg a szúnyogok martak agyon bennünket. Ráadásul még könnyen maláriát is lehet szerezni. Maga a hő foka nem nagy, 41 Celsius volt a legmagasabb, amit Han-Kauban észleltünk. Ilyen meleg rendes körülmények között elviselhető, de ha nedves, nyirkos a hőség, földhöz vágja, agyonüti az embert. Pőrére vetkőzött kulikat láttam összeesni a forróságtól a rakparton. Pedig ha valaki, ezek csak bírják a meleget. A nagy hőség megszűntével kellemesebb az élet."

Közép-Ázsiában honos a kis termetű, nagy fejű, vad tekintetű, szívós, gubancos szőrű ló, a mongol "taki" és "tarpán" fajta. Ez volt a honfoglaló magyarság lova, ez a mai kis magyar parasztló őse. Kompolthy nem tud erről, és a mandzsúriai mongol lovat angolosan ponynak nevezi, de kitűnően jellemzi a mokány magyar lovunk mongol atyjafiait.

"Február vége felé érkezik be Han-Kauba a mandzsu és mongol ponykból álló ménes a távoli északi pusztákról, több heti keserves menetelés után. A ménest beterelik a bekerített helyre, ott aztán megkezdődik a lótartó társadalom jelenlétében az árverezés, a lósport legnagyobb mulatsága.

A ponyk rettenetes állapotban vannak. Heteken át hajtották őket mongol gazdáik hegyen, völgyön, sivatagon, folyókon át, s most itt van vagy ötven csapzott, hosszú szőrű, piszkos állat, szánalom rájuk nézni. Sohase láttak más embert, mint a gazdájukat. Soha senki nem tisztogatta őket. Itt állnak előttünk, csupa sovány gebe, piszoktól, sártól csapzott sörényű, gubancos szőrű szörnyeteg!

Nincs a világon az a lóismerő, aki ezek közül csak megközelítőleg is ki tudja választani a legjobbat. Némelyikre ugyan felültetik a mongol csikóst, s próbafutást is rendeznek, de ez bizony nem sokat ér. Azon kezdenéd ugyebár, hogy megnézd a fogait, végigtapogasd a lábszárait. A pony vad szemekkel nézi a soha nem látott, idegen szagú embert, visszahőköl, s ha közeledel hozzá, rúg, ágaskodik, ordít, nyihog és harap. Megfogni egy ilyen bestiát? Inkább egy bengáli tigrist!...

A mafu, a lovászfiú, aki született hazárdjátékos, még a gazdájánál is nagyobb figyelemmel kíséri a processzust, átveszi a ponyt, és viszi haza. Ott lemossák, lenyírják, megcsutakolják és két hét múlva minő változás! A gubancos gebe helyett előtted egy fényes, rövid szőrű, gömbölyűre hizlalt, okos fejű kis állat. Gyönyörűség ránézni."

A hatalmas Jangce-folyón tett gőzhajós utazásról ezt olvassuk:

"Matung mellett hajóztunk el. Kis falu a folyam jobb partján, regényes helyen, a magas hegyoldalba ékelve, mellette kisebb erősség emelkedik. A felfelé igyekvő hajók a part mentén hajóznak, ott enyhébb a folyó sodra; a hajóról jól megfigyelhetjük a vidéket, s a parti életet. Ültetvények, rizstáblák váltakoznak a lapályosabb helyeken, majd egy erdőkoszorúzta dombtetőn szép ősrégi buddhista kolostort pillantunk meg, a Mei-le kolostort.

Az alsó Jangce-Kiang legszebb részén vagyunk. Jobbról magas, meredek hegyek szegélyezik a még mindig egy kilométernél szélesebb folyamot. A partot sűrű nádasok szegélyezik. A nádasok mentén mindenütt friss élet pezseg. Apró ladikokon szorgalmas halászok próbálják szerencséjüket horoggal, hálóval; számos vitorlás dzsunk törtet felfelé a folyamon, majd egy fürge helyi gőzös marad el mögöttünk, Kiu-Kiang felé igyekszik.

Baloldalt sziklasziget ragadja meg figyelmünket. Csodás természeti látvány! Háromszáz méter magasságú meredek, cukorsüveg alakú sziklaszirt: nyugati oldalán, félmagasságban, ősrégi Buddha-templom áll, a sziklakúp tetején szép gloriette-tel.

Gyönyörűen fest a kis sziklasziget a hatalmas folyam közepén. A hajóról nézve szinte elképzelhetetlen, hogy miként lehetett a meredek sziklafalakra épületeket ragasztani, és hogy lehetett az építéshez szükséges kő- és faanyagot oda felhordani. Megkerülve a szigetkét, észrevesszük a meredek sziklafalba vágott, kígyózó, keskeny lépcsőket, fel a kolostorig. A kínaiak Hsziao-ku-sannak hívják ezt a jobb parti mészkőhegységtől elvágott festői sziklaszigetet.

Estefelé érkeztünk Kiu-Kiangba, Kiangszi tartomány e virágzó kikötőjébe. Kikötöttünk a nedves, régi, leszerelt vitorlások mellé, amelyek itt éppúgy libasorban sorakoznak, mint Csin-Kiangban. A kikötő tele mindenféle hajóval, egész kis flottán kell keresztülvergődnünk. Többek közt egy angol és egy német ágyúnaszád is horgonyzott, közel hozzánk. Kiu-Kiang forgalma meglehetősen élénk. A teakivitel egyik főhelye a Jangce völgyében.

Kiu-Kangból hordszéken öt óra alatt értünk föl a hegyre. Öt kilométernyire a várostól elértük a hegyek lábát; odáig nagyon kellemetlen az út, a nagy lapályon át iszonyú a hőség, s csak az a tudat tartja az emberben a lelket, hogy nemsokára fönn lesz a hegyen, ősrégi, hatalmas fák árnyékában. Rövid pihenés után hat erős kuli vállra kapja a két ringó bambuszra erősített széket, s nekiindulnak az 1200 méter magas hegynek.

Meredek, sok ezer lépcsős út gyorsan visz fel bennünket a magasba. A kulik, kik közül kettő mindig pihen, kettesével gyakran felváltják egymást, de egy iramban mennek négy órán át fel a hegynek, míg végre egy kis bevágásnál előttünk van a terjedelmes, behorpadt hegytető, ősrégi erdővel borítva, közte a villák százai."

Kompolthy szemtanúként számol be egy pusztító kínai árvízről:

"Gyorsan közeledtünk Han-Kau felé. A Jangce-Kiang még itt is, 750 kilométerre a tengertől, szélesebb egy kilométernél. A part megint egészen lapos, s a folyam erős áradásban lévén, helyenként hihetetlen területeket önt el, a partot is alig látni.

Érdekes látvány a partok mellett, ott, ahol nincs sűrű nádassal benőve, a vízen hűsölő rengeteg bivaly. Teljesen a víz alá merülve, csak az orruk van kint a levegőn, így fetrengenek naphosszat a hűs habokban. Arany életük van ilyenkor az állatoknak: az árvíz miatt nem használják őket a földeken, a gazda hagyja, éljék világukat, amíg lehet.

A szokatlan nagy áradáshoz, amely az alsó Jangce-Kiang völgyében oly rengeteg kárt okozott, hozzájárult még egy másik elemi csapás: a több mint egy hétig állandóan zuhogó rettenetes esőzés. Mikor Han-Kauba értem, éppen tetőzött az ár. Csaknem elérte az 1859-i magasságot. Tizennégy métert jelzett a vízállás zérus fölött...

A hatalmas folyam pedig egyre sodorja magával az árvíz áldozatait. A partvidékről kimosott fák, háztetők, egész faházak, elszakadt malmocskák úsznak el mellettünk. Itt is, ott is egy hulla vagy felpuffadt állati dög libeg a szennyes áradatban. A pusztulás képe teljes. Délután két koporsó úszott le mellettünk a part mellett, a gépet lassítva, póznákkal tartottuk őket távol a hajótól, hogy a csavarok beléjük ne vágjanak. Valamelyik part menti domboldalból mosta ki ezeket az ár.

Délután Sinti falu mellett hajóztunk el. Itt is végig a parton semmi más, mint elmosott lakóházak nyomai. Rombolás, pusztulás, ameddig a szem ellát! Egyelőre csak »csípős« emlékét vittem el magammal Jocsauból. Ellepi a világ mindenféle szúnyogja: a vérszopó bestiák elől nincs menekvés. A kabinom ajtaja, ablaka természetesen nyitva maradt, s mire egy fél óra múlva lementem, csak úgy feketéllett minden a sok szúnyogtól. Összemartak mindnyájunkat irgalmatlanul...

Jocsautól a folyam szeszélyesen kanyarog, míg kiér a síkságból. Mikor később pár éven át Jocsauban laktam, a jelződombról sokszor elnéztem gyönyörködve a lapályon kanyargó folyamot. A reggel elinduló gőzöst még délután is láttuk, amint a széles kanyarulatokkal küszködve, hol messzebb, hol meg ismét közelebb járt hozzánk. A tiszai kanyargókhoz lehetne ezt hasonlítani, a legnagyobb méretekben."

Kompolthy leírja a Jangce folyón, kínai vitorlás hajón, vagyis dzsunkon Icsangtól Csunkingig megtett útját.

"A dzsunk általános elnevezés. Minden nagyobb, mondjuk, tíz tonnásnál nagyobb kínai járművet dzsunknak neveznek. A felső Jangce-Kiangon dzsunknak csak a teherszállító hajókat nevezik; a tisztán személyszállításra épült hajónak kuá-c a neve. A mienk csaknem új, kényelmes, szép hajó volt, 26 tonnás. A fedélzet első fele a legénységé. Onnan »dolgozzák« a hajót, éjjel is ott tartózkodnak. A hátsó rész az utasoké. A mi hajónkon ez a rész négy szobára volt osztva: az elülső kettőt egyesítettük, kiszedtük a válaszfalakat. Ez a tágas helyiség volt most már negyvenhárom napon át közös lakóhelyünk. A másik két szoba egyikét konyhává alakítottuk át, a mellette levőt pedig az inasom foglalta le Sejk nevű vizslámmal együtt.

Hátul a hajófarra épített jókora szobában lakott a lao-ta, a kuá-c gazdája családostól. Heten szorongtak itt: a lao-ta (kapitány), felnőtt fia és menye, két kisgyermek és két kormányos.

Közvetlen a ház előtt, annak keresztfalához simul az árboc. Előtte a hajó egész szélességén keresztül egy harminc centiméter átmérőjű, hengeres oszlopgerenda van rögzítve. Ahhoz erősítik útközben a vontatóköteleket, oly módon, hogy azok könnyen le legyenek csúsztathatok, s adott esetben pillanat alatt elereszthetők. Az előfedélzeten nincs semmiféle építmény, hogy ne gátolja a szabad mozgást. Erre a szabad térségre szükség van a hajó biztonságos vezetéséhez.

Négy rendes matróz van a hajón. Az egyiknek állandóan a vontatókötél mellett kell állnia, hogy adott jelre engedje, vagy eleressze. Egyúttal a dobot is pergeti. Ezzel dirigálja a messzeségben dolgozó vontatók seregét. A többi három ember a taikung (nagy munka), vagyis a kalauz rendeleteit teljesíti, annak segít a nagy orr-kormánylapát kezelésében. Ez tíz méter hosszú, erős fenyőszál, a végén lapáttal.

A felső Jangce-Kiang örvényes vizein a kormány egymagában nem volna elegendő, kell, hogy egyszersmind elöl is segítsenek a hajó kormányozásában. Enélkül, mint meggyőződtem, egyszerűen lehetetlen volna ott a hajózás. A kuá-c keresztben fekvő orrgerendájára erősített két cövek között nyúlik ki a kormánygerenda.

A rendes legénység mellé egész sereg embert fogadnak fel egy-egy ilyen útra. Elsősorban magát a tai-kungot (kalauzt). Húsz vontató kuli volt a hajón, két hajcsár, két úszó kuli és a szakács.

Az előfedélzet keresztbe futó rekeszeit egy-egy erős, széles deszkalap födi be nappalra: ily módon teljesen sima a fedélzet. A rekeszek egyike nyitott; az a legénységi konyha. Ott trónol a szakács. Szutykosabb alakot keresve se találna az ember. A befödött rekeszekben van a legénység cókmókja, valamint a nagy gyékénylapok és oldalvázak, amelyekből éjjelre az egész előfedélzet fölé tetőt emelnek, védelmül az eső ellen.

A tai-kung ötven év körüli hatalmas szál ember. Állandóan a hajó orrában tartózkodik, kémleli a vizet, s parancsokat osztogat a kormányosoknak, vontatóknak egyaránt. Ugyancsak ő hosszú, vasalt végű bambusszal méregeti a vizet és taszigálja el a hajót a fenyegető szirtektől.

A vontató kulik állandóan a parton vannak, nagy távolságról sokszor három-négyszáz méternyi messzeségből, fenn a magasban, vagy a szirtek között mászva vontatják nagy keservesen a súlyos hajót az ár ellen. A mögöttük haladó hajcsárok bambuszfonatú kötéldarabbal noszogatják a lustábbakat.

Az úszó kulik egyike rendesen a csapat után kullog. Az ő feladata, hogy a kiugró sziklacsúcsokon átvesse a gyakran beakadó kötelet. Veszedelmes munka. A másik úszó a hajón áll készenlétben, meztelenül. Ha hideg az idő, a szakács mellett kuporog. Amikor a hajót part mellé vagy valamely sziklához kell állítani, az úszó, kötéltekerccsel a nyakában, beleveti magát a tajtékzó árba, s rettenetes erőfeszítéssel úszik kifelé. Ha partot ér, hirtelen sziklához erősíti a kötelet.

Életveszélyes, keserves mesterség ez. Az örvények sokszor örökre elnyelik szegényeket, vagy holtra zúzzák magukat a szaggatott sziklán. És mégis, mindig akad ember bőven, aki szívesen vállalkozik e munkára. Sokan elpusztulnak közülük. Kínában olcsóbb az emberélet, s ha eltűnik egy-egy ilyen szegény ördög, rögtön akad másik helyette.

Kínában olcsó az élet, olcsó az emberi munka. A rettenetes, testet-lelket ölő kuli-munkáért alig hogy valamit kapnak ezek a szerencsétlenek. Egy ilyen hathetes vagy két hónapig tartó útra egy-egy kuli mindössze öt-hat pengőt kap a kosztján felül, ami bizony nagyon gyatra. Szinte bámul az ember, hogy ilyen szegényes, gyenge táplálék mellett hogyan bírják az öldöklő munkát. Táplálékuk főtt rizs, némi zöldséggel: húst csak akkor kapnak, ha az utas megszánja őket, s városba érve megtraktálja az embereket. Ahol csak lehetett, igyekeztem megvendégelni őket: élvezet volt nézni, milyen lakmározást csaptak ilyenkor ezek a szegény teremtések."

A nagy árvíz leapadt. Az icsangi buddhista papok - a boncok - nagy hálaadó ünnepséget rendeztek a haragvó, de most már megbékélt Vízi Isten teljes kiengesztelésére. A gong, amit vertek, nagy, kerek, mélyen zengő hangú korong, az európai harang őse. Évezredes kínai találmány a puskapor, a tűzijáték, a rakéta.

"Kora reggel pódiumokat állítottak fel. E tákolmányokról már az úton keresztül-kasul köteleket feszítettek ki. Rajtuk ezernyi lampion. Lépten-nyomon papirosból készült nagy mandarin, rendőr vagy pap figurákat állítottak fel, ami az ilyen ünnepek alkalmával elmaradhatatlan dísz. A pódiumokon boncok ültek, s naphosszat verték a dobokat, a gongot, és fújták a különös hangú sípokat. Rettenetes zajt csaptak. Ez nagyon tetszhetett a parton hemzsegő népnek. Megfigyeltem, amint óraszámra ugyanazok az alakok állták körül az emelvényeket, nem mozdultak volna el onnan semmiért sem.

Este nagy kivilágítás volt: lampionok ezrei lógtak tarka fényben. F. barátom ablakából néztem végig a fényes kivilágítást és a tűzi-rakéta játékot. A folyamon, nem messze a parttól, négy nagyobb hajó volt lehorgonyozva; mindegyiken szólt a zajos kínai zenés búgó trombita, mély hangú gongok és csontkereplők - s közben pattogott az ezernyi tűzi kígyó, a rakéta, olyan durrogással, mintha egész sor gépfegyver kattogna pihenés nélkül. A vízbe veszett lelkekért pedig ezüstpapirosból készült csónakocskákat eresztettek egymás után vízbe, mindegyikben egy kis mécses, s ezek hosszú, kilométernyi vonalakban úsztak lefelé a vízen. Késő este összehordtak minden kacatot, papírbálványt egy rakásra, és meggyújtották. Ez volt a legérdekesebb kínai ünnep, amit valaha alkalmam volt végignézni...

Augusztus harmincadika, gyönyörű verőfényes reggel, végre útra készen állunk. A vízállás ugyan még mindig túl magas, tizenegy méter zérus fölött, de addig biztattam a lao-tát, míg végre beleegyezett, hogy induljunk. Ezúttal már harmadszor tettem meg az utat felfelé, a dzsunk-labirintuson át. A nehéz kuá-ccal ez még nehezebb munka volt, és még keservesebben ment, mint az előző alkalmakkor. A vontató kulik a kikötőben hajóról hajóra mászva erős vontatókötelet hurcoltak előre mintegy száz méternyire. A kötelet hozzáerősítették egy hajóhoz, s így kezdtük magunkat fölfelé vontatni. Oda érve, ismét előre vitték a kötelet, s ez hatszor is megismétlődött, míg végre jó kis szél kerekedett, s a lao-ta elhatározta, hogy átvág a túlsó part felé. Ott lankásabb parton vontató ösvény vezet, s vontatvást mehetünk tovább.

Felhúztuk a nagy vitorlát, valamennyi emberünket az evezőkhöz állítva eleresztettük magunkat, s kezdtünk átvágni a túlsó partra. De hajh! Oly sebes volt az ár, hogy az egyesült evező- és vitorlaerővel sem tudtuk legyőzni a víz sodrát. Jó ezer lépéssel alább értünk partot, mint ahonnan elindultunk. Hat órai rettenetes erőfeszítés után csaknem szemben voltunk Icsanggal. Gondoltam, ha ez így megy tovább, megvénülök, mire felérünk Csungkingba; de egy szót se szóltam az embereknek, hiszen láttam, hogy mindegyik jól dolgozott, s több munkát nem lehetett kipréselni belőlük.

Egy kis pihenő után, mialatt az emberek nekiláttak a jól megérdemelt ebédnek, kiadtuk a vontatókötelet. Az emberek partra szálltak, megkezdődött a vontatás. Az alszelet is felhasználtuk, s felvonva a nagyvitorlát, lassú, lépésnyi tempóban megindultunk. Egy-egy sziklacsúcs megkerülésével sok időt elvesztegettünk...

Gyönyörű meleg napra ébredtünk, alig vártam már, hogy tovább induljunk, de senki sem mozdult a hajón. Reggel nyolc óra, s még semmi előkészület az indulásra: minden emberünk pihen. Szólok a lao-tának, hogy hát mi lesz.

- Mei-ju-fong! (nincs szél) - feleli, és elmagyarázza, hogy most olyan helyen vagyunk, ahonnan csak akkor tudunk elmozdulni, ha a szél segítségünkre jön, mert a kanyargónál vagy a kiugró szirtek mellett, ahol nagyon erős a víz sodra, még a húsz vontató kuli munkája sem elég. Vitorlát kell feszíteni!

Itt láttam először, hogyan halásznak vidrával a kínaiak. A halász csónakja orrában áll, kezében a pöndör hálóval, amely épp olyan, mint aminőt itt, nálunk, használnak, azzal a különbséggel, hogy annak a közepén levő kerek nyílását külön fel lehet húzni. A háló kerek alakú, körös-körül ólomsüllyesztőkkel. A halász egy ólmot a fogai közé vesz, s aztán hatalmas lendülettel a nagy hálót kör alakban a vízbe dobja. Amint a háló leért a víz fenekére, a halász kötéllel a víz színére húzza fel a háló közepén levő karikát, abba beledugja a vidrát. Az állat egy vékonyka lánccal a csónakhoz van kötve, hogy meg ne szökhessen. Egy kis időt engedve a vidrának, hogy a fenékről a halakat fölfelé zavarja, hálót, halat, vidrát egy csomóban felhúzzák, s kiöntik a csónak fenekére."

Kompolthy leírja a parti szikla oldalába vágott vontató ösvényt.

"Tovább sétálva, elértük a sziklaszoros bejáratát, s felkapaszkodtunk a vontató kulik járta sziklákba vésett keskeny gyalogösvényre. A száz méternyi magasságból nagyszerűen át lehetett tekinteni a sziklaszorost. Icsangon túl a folyam még jó egy kilométer széles. Itt hirtelen felényire szorul össze, s tajtékozva, zúgva rohan le a csaknem függőleges, sok száz méter magas sziklafalak között.

Képzelhető, mily veszedelmes a szegény vontatók munkája. Fenn a sziklaösvényen, 300 méter hosszú kötélnél fogva vontatják a hatalmas hajót, a szédületes sziklapárkányokon csúszva-mászva, minden csenevész kis fűszálba, kőbe kapaszkodva, egyre csak feljebb-feljebb. Ha csak egy is megcsúszik közülük, magával rántja a többit, s nemcsak ő pusztul el, hanem valószínűleg a hajó is, amely hirtelen szabadjára eresztve könnyen a sziklához vágódik. Sokan pusztulnak el ily módon. De nem veszi számba senki: ha száz kidől, ezer másik ugrik a helyére.

A délelőtt folyamán valami húsz dzsunk úszott le a folyamon, leeresztett árbocokkal, evezve. Lefelé jövet nincs szükség vitorlára. A fő, hogy annyi sebessége legyen a hajónak, hogy megérezze a kormányt. Csak akkor kell nagy erővel evezni, amikor valami veszélyes helyen siklik át a hajó. Ilyenkor úgy dolgoznak az evezősök, mint az ördögök, csattog a hajcsárok bambuszostora a meztelen, verejtékes hátakon!

Végre délután egy óra felé egy kis alszél kerekedett. Felvontuk a vitorlát, a kulik partra szálltak a vontatókötéllel. Alighogy elindultunk, meg kellett kerülnünk egy kiugró sziklacsúcsot. Keserves munka. A forgók hol előre, hol hátra vagy oldalt sodorják a hajót. E veszedelmes helyen három kötelet kellett használnunk. Egyiket a vontatók húzták, a másikat vakmerő »úszónk« a sziklához erősítette, a hajóról meg a matrózok húzták. A harmadik kötél oldalvást volt a parthoz erősítve. Ez arra szolgált, hogy az ár ne ragadhassa ki a hajót a folyam közepére. Mégis, bár minden előkészületet megtettünk, egyszer úgy oldalba kapta az áradat a hajót, hogy magunk is odaugrottunk a nagy orr-kormánylapáthoz, segíteni a tai-kungnak.

Most már bent voltunk a szorosban. A folyam itt alig 500 méter széles. A meredek hegyoldalakon egy-egy kunyhó látható, mellettük kis kert, holmi zöldséggel beültetve. Olyanféleképpen készülnek ezek a kis kertek, mint Fiume környékén a Karsztban: a védettebb helyekre nagy kínnal földet hord a kínai, körülbástyázza nagy óvatosan, nehogy egy nagyobb eső elmossa a féltett kincset. Parányi földjét nagy gonddal ápolgatja. Az tartja el családostul. A Jangce-Kiangból hal is jut a konyhára, mi kell más egy becsületes léleknek?

Amikor a hajó közeledik a parthoz, vaskos cölöpöket eresztenek le a hajó orra mellől oldalvást, hogy a cölöp vége előbb érjen feneket, s megállítsa a hajót, mielőtt maga a hajótest feneket érne. A cölöpöt erős kötéllel, futó hurokkal erősítik a fedélzethez. A kötél lassan csúsztatható oly módon, hogy nem esik az erős nyomás egyszerre a megfeszült kötélre, hanem engedni lehet valamit, míg megáll a hajó. E kötél nélkül kikötéskor sokszor nekiszaladna a hajó a partnak.

Még néhány kilométert mentünk vontatvást felfelé, míg egy csendes kis öbölhöz értünk. Ott kikötöttünk. Előttünk a folyam derékszögű kanyarulata hirtelen északnak fordul. A lezúduló víztömeg a túlsó sziklafalnak vágódva, hihetetlen zúgással vesz irányt. Még veszedelmesebbé teszi e helyet a fordulóban kiálló óriási gömbölyű szikla. Télen, alacsony vízálláskor még csak megjárja, akkor legalább látni a sziklát; most méteres víz borította. Iszonyú forgók örvénylettek körülötte.

Éppen, mikor kikötöttünk, egy teljesen megrakott nagy dzsunk indult neki a zuhatagnak negyven vontatóval. Amint az áramlat elkapta a hajót, pillanat alatt kivágta a folyam közepére. Láttuk, amint ide-oda rohanó áramlatok jobbra-balra döngetik és forgatják; majd egyszerre örvénybe került, onnan a víz alá fúródott. Lélegzetünket visszafojtva néztük a küszködést. Baltával készen álló emberük hirtelen elvágta a vontatókötelet, s aztán vitte az áradat a szegény dzsunkot lefelé, mint a pelyhet...

Kiadtunk egy 300 méter hosszú, jó vastag vontatókötelet a kuliknak, s aztán a lao-ta dobpergésére, s a hajcsárok püfölése közt elkezdtek vontatni minket. Meg volt azonban írva, hogy ezen a napon mi se jussunk át a zuhatagon. Alighogy kint voltunk a szabad vízen, megállott a hajó, s a kulik legnagyobb erőfeszítése sem volt képes akár egy centiméternyit is előbbre vontatni bennünket. Másfél óra hosszat folyt ez az eredménytelen erőlködés. Akkor egy nagy forgó minket is féloldalra borított. A lao-ta már ott állott készen, felemelt szekercével, hogy a kellő pillanatban elvágja a vontatókötelet, de az utolsó pillanatban sikerült a nagy orrlapát segítségével kizökkentenünk a hajót az örvényből.

Megszabadultunk. De már elég volt a lao-tának a próbálgatásból; dobpergéssel kiadta a rendeletet a vontatóknak, lassan eresszék vissza a hajót oda, ahonnan elindultunk. Majd megkíséreljük holnap, több erővel, a part mentén. Ekkorra már a mi kis öblünkben újabb hat dzsunk kötött ki. Ezek, látva a mi hiábavaló erőlködésünket, szintén másnapra halasztották az átvontatást. Beesteledett. A túlsó partról áthallatszott egy kuá-c dobpergése. Ott próbált átjutni a csendesebb vízre. A dobpergés is elnémult, leszállt az éj. A zuhatag harsogása volt éjjeli altatódalom...

Vontatóink nekifeküdtek megint a kötélnek, a kötél szirtbe akadt, és elpattant, mint a húr. Elszakadt kötelünkből jókora darab belelógott a vízbe, s megakadt egy sziklában. A hajó megállott, nem sodorta el a víz. Kevés útveszteséggel vissza tudtuk magunkat vonszolni az öbölbe.

Új kötelet adtunk ki, s nekivágtunk, most már harmadízben, az útnak, abban a reményben, hogy végre sikerülni fog átjutnunk a sellőn. A tai-kung tanácsára ezúttal nem engedtük ki a hajót a víz közepére. Elhatározták, hogy a part mellett próbálnak szerencsét. Ott ugyan veszedelmesebb a vontatás, de egy ilyenfajta könnyebb hajót, mint a mienk, könnyebb távol tartani a szirtektől, mint a nehéz, megrakott dzsunkokat. Jó órai küszködés után, hol a forgatagban táncolva, hol veszedelmesen közel a sziklákhoz, tenyérnyiről tenyérnyire haladva előre, a zuhatag peremére emelkedtünk.

Ez volt a kritikus pont. A víztömeg itt egy kiugró szikla mellett vágtat el. A szikla eltéríti a víz sodrát, egyenesen a folyam közepe felé. Alatta hatalmas ellenáramlat kavarog, félméteres esése van a víznek. A hajó nekiszalad a gomolygó esésnek, és megtorpan; ez a válságos pillanat, mikor minden erőre szükség van, hogy a hajót csak vissza ne dobja, vagy kifordítsa az ár, de fel se emelje a magasabb szintre. Akkor aztán már gyerekjáték a továbbmenetel.

A lao-ta fia teljes erővel pörgeti a dobot, a legnagyobb erőfeszítésre adva jelt a vontatóknak. Azok ordítva feküsznek neki a kötélnek, csattog a hajcsárok ostora, s a hajó ott imbolyog a vízpárkányon - vajon sikerülni fog-e az átugratás? Ebben a pillanatban az öreg lao-ta, aki eddig nyugodtan ült a háza tetején, egy füzér pattogó »tűzkígyó« rakétát gyújt meg, oda dobja a fedélzetre az emberek lába elé, mire azok nagyot ugorva, még fokozottabb erővel látnak a húzáshoz. Mi is segítünk valamit a kötélnél, s nagy recsegés, dörgés, pattogás és ordítozás közben a hajó végre felemelkedik a víz színére. A végső lelkesítő »tűzkígyó« eldönti a dolgot. Megkerüljük a szirtet, s a zuhatag feletti vízen úszunk teljes biztonságban. Este hat órakor kikötöttünk, hogy a nap folyamán rettenetes munkát végző kulik kipihenhessék magukat.

Kompolthy leírja azokat a bevágásokat, amiket a bambuszrostból font hajóvontató kötelek vájtak bele évszázadok során a parti sziklákba.

"A sziklák élein itt-ott négy-öt centiméter mély bevágást vájt a vontatókötél a gránitba. Mármost, ha elgondoljuk, hogy csakis a fölfelé menő hajók kötelei érintik a bevágásokat, s mindegyik csak pár pillanatig, elképzelhető, hány évszázad alatt hány hajónak kellett erre járnia, míg e bevágások ennyire kikoptak!

Másnap egyik »úszónknak« itt baja történt. A vontatók nyomában haladt, át-átdobva a lengő kötelet a sziklahátakon. Egyszerre megcsúszott, és a bal lábán csontig ható sebet vágott egy éles kő. A hajóra hozták szegényt, kimosta vízzel a sebet, és bekötötte. Nem engedte magát ápoltatni, s így lassanként elmérgesedett a seb. Csunkingba érve lábát amputálni kellett...

Tizenkét nagy hajó gyűlt össze. Reggel sorrendben indultunk tovább, az itt levő kis telep lakóinak segítségével. Abból élnek ezek, hogy átsegítik a hajókat az esésen. Keserves élet! Napról napra, évről évre kis gyermekkortól a halálig nem csinálni mást, mint reggeltől estig, szívszakadtáig erőlködve vontatni! Valóságos gályarabság, ha ugyan nem rosszabb annál. És alig keresnek valamit. Jó, ha fejenként ötven kést (15 fillért) kapnak egy-egy hajótól. A felső Jangce-Kiangon sok ezer ember tengődik e véres kenyéren...

A Tai-kang sziklánál vesztettük el első emberünket. Egy hegyes szikláról megemelve akarta ledobni a vontatókötelet, s ez magával rántotta a szegény embert. Nem zuhant mélyre, talán három méterre, de oly szerencsétlenül, hogy csaknem minden bordája betörött. A hajóra vittük, s próbáltunk valamiképp könnyíteni a fájdalmain, amíg egy közeli kis faluból doktort tudtunk szerezni. Nem volt benne köszönet! Mikor megérkezett, feltette nagy, gömbölyű okuláriumát, s műértően, merően nézte a véres habot köhögő, nyöszörgő embert. Hozzálátott a »kúrához«. Leült melléje a fedélzetre, pipára gyújtott, aztán előkotort valami viasztekercset, meggyújtotta, és sorra-rendre lecsöpögtette vele az ember tenyerét és mellkasát. A beteg a fogait csikorgatta a fájdalomtól! A lao-ta verte kegyetlenül a nagy réz gongot, elűzendő a rossz szellemeket. Mindez nem használt semmit. Beleszólnom nem volt szabad, mert akkor halál esetén én lettem volna a felelős. Tűrnöm kellett ezt a kínzást. Végre elment a doktor, emberünk kissé megnyugodott. De ez már a közeli halál nyugalma volt. Szegény ember hajnalra meghalt. A tai-kung koporsót tákolt össze, s reggel öt órakor már el is temettük szegényt a sziklaszirtek egyik földes szakadékában."

Amit itt a kínai kuruzsló művelt, az az ősi kínai "moksza", a fájdalomnak egy nagyobb fájdalommal történő levezetése.

Kompolthy Jób nemcsak Kína nagy folyóin hajózott, de tett még utazásokat az ősi karavánutakon is. A kulik cipelte gyaloghintón - a palankinon - vitette magát Csungkingtól Csengtuig, 1200 kínai mérföld (li), vagyis mintegy 700 kilométer hosszú úton, ami majdnem annyi, mintha Budapesttől Berlinig utazott volna.

Katonai védőkísérettel utazott, és az ősi karavánszerájokban szállt meg. Így írja le utazását:

"Sietős volt az utam, gyorsan meg kellett tennem az előkészületeket a rendesen tíz napig tartó karavánútra. Csungkingból már szárazföldön kell tovább utazni a tartomány fővárosába. Az utasok majd mind a szárazföldi karavánutat választják.

Csomagjaimat tizennégy kuli vitte vállra vetett hasított bambuszokon. Mindegyik kuli két húszkilós csomagot cipelt a bambusz két végére hurkolva. Egy nehezebb ládát három emberre bíztam. Kettő vitte, a harmadik felváltva pihent. Egy-egy kisebb hordszéket vettem hűséges inasomnak, Cong-jünek és kínai nyelvmesteremnek, Vang Csung-csiennek. Négy-négy ember vitte őket. Magamnak nagy, kényelmes hordszéket szereztem az útra. Engem is négy ember cipelt - ha éppen kedvem tartotta, hogy beleüljek hintómba -, kettő mindig felváltva pihent. Azonkívül egy kis ponylovat vittem magammal. A csungkingi katonai parancsnok tíz gyalogos katonát adott mellém kíséretül.

A város északi kapuján jutott ki a több száz méter hosszan kígyózó menet a Csengtuba vezető nagy Császári Útra. Elöl két katona, nyomukban a gyaloghintók, közelemben vezették a lovamat, azután a teherhordók, végül a többi hadfi.

Május vége felé jártunk. Nagy volt a hőség. Kora reggel még csak megjárta, de délfelé már oly pokoli meleg volt, hogy valóságos áldás volt, amikor egy-egy útszéli csárda mellett megállottunk kis pihenésre. Valami turbánfélét csavartam fejemre, hogy a forrón tűző napsugaraktól lehetőleg védjem magamat.

Legtöbbször még sötétben felkerekedtünk, hogy kihasználjuk a hűvös időt, s délutánra igyekeztünk elérni a kiszemelt várost vagy falut, ahol éjjeli szállásra vonultunk...

Lehetőleg keveset ültem a hordszékben. Nem is hinnénk, mennyire megviseli az embert, ha óraszámra lötyögteti magát egy ilyen székben. Eleinte kellemes az ütemes himbálás a kényelmes székben, de ha még fiatal az ember, hamarosan kikívánkozik belőle. Induláskor pár órát a székben ülve szoktam szundikálni, de aztán kiszálltam, s csaknem egész nap, hol gyalog, hol lóháton baktattam a menet élén. Cong-jü és Vang egy lépést sem tett gyalog, hacsak nem volt feltétlenül szükséges valahol kiszállniok. Ők már ismerték a fehér ember rigolyáit, s nem csodálkoztak rajtam, de a többiek bizony bolondnak néztek, hogy íme: itt van egy ember, aki kényelemben vitethetné magát, és ehelyett gyalogol, izzad és elfárad, mint egy kutya, emberei meg, akiket megfizet, uraskodva sétálnak utána az üres székkel.

Utunk alatt az étkezéssel nem volt sok gondunk. Tojást, rizst, csirkét, miegymást útközben kaptunk. Hajnalonként Cong-jü jó teát főzött egy kis vajas kenyérrel; nyolc óra tájban, az első pihenőkor, néhány főtt tojást, egy üveg befőtt gyümölcsöt tett elém. Este készített csak jó kiadósabb ebédet. Az emberek pedig mindig kaptak elég ennivalót az útszéli csárdákban.

Mielőtt bementünk [egy-egy csárdába], kisöpörtettem, de mit használt az! Jött a szúnyog, először csak egypár, később az egész atyafiság, jöttek a vérszomjas bestiák miriádjai, és martak irgalmatlanul! Beburkoltam magamat a takarómba, hogy majd megpukkadtam a hőségtől. Semmi se használt.

Az éjszakai esőtől síkos utakon, a hajnali félhomályban bandukolva nagyon kellett vigyáznunk, nehogy valamelyik szék- vagy teherhordónk beleforduljon a szakadékba...

Gyönyörű, verőfényes reggelre virradtunk. A hűvös hegyi levegő kárpótolt bennünket az átélt éjszaka minden kínjáért. Reggel nyolc órakor az utolsó hegylánc hágójára értünk. Föltárult előttünk a végtelenbe vesző csengtui fennsík. Csengtu városát csak éppen hogy ki lehetett venni a messzeségben, a várostól még hat óra járásnyira voltunk.

A hegyről meredek út visz le a síkságra. Fenn a tetőn jókora fogadóra találtunk. A gazda nyilvánvalóan nagyszerű üzletet csinál itt. A karavánok mindig megállnak ezen a helyen. Mi is megpihentünk. A keserves éjszaka után jólesett az alapos tisztálkodás. Megreggeliztünk, azután indultunk tovább, immár abban a boldog tudatban, hogy a következő éjjelt emberhez méltó, kényelmes ágyban fogjuk tölteni. Utunk e fennsíkon keresztül minden különösebb élmény nélkül folyt le. A főút állandóan tele van jövő-menő utazókkal, a forgalom itt, a főváros tövében óriási. Kora délután volt, amikor a déli kapun át a városba jutottunk."