Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

A japán kard

Katana
A katananak (kard) különleges helye van a japán kultúrában és történelemben. Valójában nemcsak fegyverként tekintettek rá, hanem műtárgyként is. Mintegy ezer éves fejlődés és folyamatos jobbítás áll a japán kard története mögött.
Az első kardokat még csiszolt kövekből készítették, de csakhamar tért hódított a bronz- és vasművesség kultúrája, amint az ázsiai földrészről a Japán-tengeren keresztül átkerült Japánba. A VI. században még hosszú és egyenes kardokat készítettek. Ahogy a bronz helyet adott a vasnak, hasonlóképpen követte azt az acél. A VIII. században egy sajátos anyag, a puha mágneses vas és a kemény edzett acél keveréke terjedt el. Ez tette lehetővé a kardkovácsok számára azt, hogy a penge keménységét befolyásolhassák hosszanti irányba. A japán kohók azonban nem tudtak igen magas hőmérsékletet előállítani, ami csak kissé szivacsos szerkezetű acél előállítását tette lehetővé. Azért, hogy a minőséget mégis képesek legyenek javítani, a vasat egy speciális edzési technikával, sokszor ismételt kalapálással és hajtogatással hegesztették össze, és az így nyert laminált szerkezetű anyagban akár tízezer réteg is lehet. Ennek a folyamatnak két további előnye is volt; eltávolította a salakot és szennyező anyagokat a fémből, miközben erős és esztétikailag is gyönyörű fémeszközt eredményezett. Az ily módon nyert sajátos acél textúra az egyik legfontosabb jellemzője a japán pengének.
Amint kiöntötték a nyersacélt, megkezdték a fém penge edzését majd élezését, fényesítését. Az edzési eljárás végül különösen kiváló minőségű pengeélet eredményezett. Az edzési mintázat a penge élén egészen sajátos és egyedi, még azonosításra is alkalmas.
A XI. századra a japán kardok pengéje jellegzetesen görbült formájú lett, ez elsősorban a lóháton küzdő katonák kényelmét szolgálta. Később, a több évszázados polgárháborúk sorozata, a megnövekedett igények miatt a kardkészítés minőségi romlását eredményezte, gyakorivá vált a tömegtermelés. Végül az Edo-korszakban a kardkészítés ismét visszanyerte régi becsületét és fényét, újra megjelentek a finom díszítések, mivel több évszázados béke köszöntött be.

Damascén
A damascén technika, az arany acélba történő berakásának, beágyazásának művészete, eredetileg Damascusból származik. Egyszerűbb formája Koreából jutott el Japánba mintegy 1800 éve, és a szamuráj osztály felemelkedéséig, a XII. századig, nem volt túlzottan népszerű és ismert művészeti ág. A damascén készítése rendkívül kifinomult eljárás, melynek révén gyönyörű művészi, miniatűr alkotások születnek. Az alap acélanyag felszínére kicsiny vésővel finom mintákat vésnek. Ezt követően a vékony vályúkba vékony arany vagy ezüst szálakat helyeznek el, illetve kalapálnak be, ami kialakítja a mintázatot. A befejezés lehet akár izzítás vagy főzés. Végezetül többrendbeli olajos fényezés és csiszolás adja meg a termék igazi csillogását és fényét. Manapság a damascént technikát szinte kizárólag ékszerek készítésére vagy dísztárgyak díszítésére használják.