Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E
F G
H I
J K
L M
N O
P Q
R S
T U
Ü
V W X
Y Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
A japán kard
Katana
A katananak (kard) különleges helye van a japán kultúrában és történelemben.
Valójában nemcsak fegyverként tekintettek rá, hanem műtárgyként is. Mintegy
ezer éves fejlődés és folyamatos jobbítás áll a japán kard története mögött.
Az első kardokat még csiszolt kövekből készítették, de csakhamar tért hódított
a bronz- és vasművesség kultúrája, amint az ázsiai földrészről a Japán-tengeren
keresztül átkerült Japánba. A VI. században még hosszú és egyenes kardokat készítettek.
Ahogy a bronz helyet adott a vasnak, hasonlóképpen követte azt az acél. A VIII.
században egy sajátos anyag, a puha mágneses vas és a kemény edzett acél keveréke
terjedt el. Ez tette lehetővé a kardkovácsok számára azt, hogy a penge keménységét
befolyásolhassák hosszanti irányba. A japán kohók azonban nem tudtak igen magas
hőmérsékletet előállítani, ami csak kissé szivacsos szerkezetű acél előállítását
tette lehetővé. Azért, hogy a minőséget mégis képesek legyenek javítani, a vasat
egy speciális edzési technikával, sokszor ismételt kalapálással és hajtogatással
hegesztették össze, és az így nyert laminált szerkezetű anyagban akár tízezer
réteg is lehet. Ennek a folyamatnak két további előnye is volt; eltávolította
a salakot és szennyező anyagokat a fémből, miközben erős és esztétikailag is
gyönyörű fémeszközt eredményezett. Az ily módon nyert sajátos acél textúra az
egyik legfontosabb jellemzője a japán pengének.
Amint kiöntötték a nyersacélt, megkezdték a fém penge edzését majd élezését,
fényesítését. Az edzési eljárás végül különösen kiváló minőségű pengeélet eredményezett.
Az edzési mintázat a penge élén egészen sajátos és egyedi, még azonosításra
is alkalmas.
A XI. századra a japán kardok pengéje jellegzetesen görbült formájú lett, ez
elsősorban a lóháton küzdő katonák kényelmét szolgálta. Később, a több évszázados
polgárháborúk sorozata, a megnövekedett igények miatt a kardkészítés minőségi
romlását eredményezte, gyakorivá vált a tömegtermelés. Végül az Edo-korszakban
a kardkészítés ismét visszanyerte régi becsületét és fényét, újra megjelentek
a finom díszítések, mivel több évszázados béke köszöntött be.
Damascén
A damascén technika, az arany acélba történő berakásának, beágyazásának művészete,
eredetileg Damascusból származik. Egyszerűbb formája Koreából jutott el Japánba
mintegy 1800 éve, és a szamuráj osztály felemelkedéséig, a XII. századig, nem
volt túlzottan népszerű és ismert művészeti ág. A damascén készítése rendkívül
kifinomult eljárás, melynek révén gyönyörű művészi, miniatűr alkotások születnek.
Az alap acélanyag felszínére kicsiny vésővel finom mintákat vésnek. Ezt követően
a vékony vályúkba vékony arany vagy ezüst szálakat helyeznek el, illetve kalapálnak
be, ami kialakítja a mintázatot. A befejezés lehet akár izzítás vagy főzés.
Végezetül többrendbeli olajos fényezés és csiszolás adja meg a termék igazi
csillogását és fényét. Manapság a damascént technikát szinte kizárólag ékszerek
készítésére vagy dísztárgyak díszítésére használják.
