Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Kanghszi császár (ur. 1661-1722)
pinyin átírással KANGXI, Wade–Giles-féle átírással K'ang-hsi (uralkodói név), személynevén HSÜAN-YEH, templomi neve (ch'ing) SHENG TSU, posztumusz nevén (shih) JEN TI (szül. 1654. máj. 4. Peking, Kína – megh. 1722. dec. 20. Peking), a mandzsu Ch'ing-dinasztia második császára (ur. 1661–1722). A Kínai Birodalomhoz csatolta Oroszország és Külső-Mongólia több területét, és fennhatósága alá vonta Tibetet. Négy kikötőt megnyitott a külföldi kereskedelem előtt, bátorította az európai oktatás és művészetek átvételét, valamint a római katolikus vallás terjesztését.
Ifjúsága. Hsüan-yeh Shun-chih császár harmadik fia volt; anyja, Hsiao-k'ang császárné a tekintélyes T'ung-családból származó, neves mandzsu hadvezérnek, Tulainak volt a lánya. (A mandzsuk, ez a Mandzsúriában élő, tunguz népcsoport, meghódították Kínát, és 1644-ben megalapították a Ch'ing-dinasztiát.) Shun-chih 23 évesen, 1661 februárjában meghalt himlőben; Hsüan-yeh ekkor – öt fivérét megelőzve, akik alacsonyabb rangú anyától születtek – nyomban a császári trónra került. Választott uralkodói neve, a K'ang-hsi (mandzsu nyelven: Elhe Taifin) „békés harmóniá-”t jelent.
Minthogy az új császár még hétéves sem volt, a kormányzást apjának négy konzervatív mandzsu udvaronca, Sonin, Suksaha, Ebilun és Oboi vette kézbe. A négy császári tanácsadó egyik első politikai intézkedése az ún. Tizenhárom Hivatal (Shih san ya men) felváltása volt az új Neiwu-fu (Dorgi Yamun) udvartartási hivatallal. A mandzsuk kezdettől fogva gyűlölték a csakis kínai eunuchok által vezetett Tizenhárom Hivatalt, amelyet az elhunyt császár az udvar ügyeinek intézésére állított fel az előző dinasztia, a kínai Ming idején kialakult, bonyolult minta alapján. A császár életének magánjellegű ügyeit ezentúl személyes mandzsu szolgái, az újonnan megalakított Udvartartási Hivatal tagjai intézték. A mandzsuknak így sikerült távol tartaniuk az eunuchokat a politikától; korábban a tényleges hatalom gyakran az eunuchok kezébe került.
Sonin és más miniszterek biztatására K'ang-hsi 13 évesen foglalkozni kezdett az államügyek intézésével; apja is ebben a korban kezdett kormányozni. A hatalmat azonban továbbra is a négy tanácsadó gyakorolta. Sonin hamarosan meghalt, és Oboi ekkor valóságos diktátorrá lépett elő; Suksahát koholt vádak alapján kivégeztette, Ebilunt pedig megfélemlítette és engedelmességre kényszerítette. K'ang-hsi mind Oboitól, mind Ebiluntól megszabadult 1669-ben, valószínűleg nagyanyja, az özvegy császárné, és kínai tanítómestere, Hsiung Tz'u-li segítségével. A 15 éves császár ezzel a hatalomátvétellel bizonyította be népének, hogy ő a tényleges uralkodó.
A hatalom megragadása. Hatalomra kerülése után K'ang-hsi a három dél-kínai vazallus király jelentette súlyos problémájával találta szemben magát. A jünnani Wu San-kuei, a kuangtungi Shang K'o-hsi és a fucsieni Keng Chi-mao (majd a halála után a fia, Keng Ching-chung) gyakorlatilag függetlenül uralkodott, és veszélyeztette a központi kormányzatot. 1673-ban kitűnő alkalom kínálkozott a helyzet rendezésére, amikor Shang K'o-hsi felajánlotta, hogy lemond serege vezetéséről, és visszavonul szülőföldjére, Mandzsúriába. K'ang-hsi olyan készségesen fogadta a javaslatot, hogy a másik két fejedelem – már csak udvariasságból is – kénytelen volt hasonló ajánlatot tenni. A pekingi udvari tanácsnak ezek után azt kellett eldöntenie, hogy a császári hatalom kihívja-e maga ellen Wu San-kueit, azt az embert, aki 1644-ben lehetővé tette Peking mandzsu bevételét. A fiatal császár ismét nagy elszántságról tett bizonyságot, amikor úgy határozott, hogy Wut meg kell fosztani magánhadseregétől, hiszen a három király előbb-utóbb úgyis fel fog lázadni Peking ellen, és ezt okosabb megelőzni. A megdöbbent Wu azonnal háborút indított a császár ellen, kirobbantva a három vazallus felkelésének nevezett lázadást. A császári hadak kezdeti vereségeinek hatására a mongol csahar törzs (a terület 1635. évi mandzsu meghódításáig Belső-Mongólia legfőbb uralkodói törzse) Burni nevű vezetőjével az élén szintén fellázadt a Ch'ing-uralom ellen, és a politikai zavargások hullámai más kelet-ázsiai országokban is nyugtalanságot keltettek. K'ang-hsi – fiatalos energiával és stratégiai zsenialitásával – azonban végül győzedelmeskedett az öregedő Wu San-kuei felett, aki meg sem próbált Peking ellen vonulni, és nem sokkal azután, hogy császárrá kiáltotta ki magát, meg is halt. A Ch'ing-sereg 1681-ben benyomult a jünnani Kunming városába, és ezzel a háború véget ért; a dinasztia megmenekült.
Miután megszabadult a három vazallus királytól, K'ang-hsi figyelme a tajvani Chengek felé fordult. A fucsieni származású Cheng család monopolizálta a kínai tengeri kereskedelmet. Cheng Ch'eng-kung hadvezér (európai nevén Koxinga) megtagadta az engedelmességet a mandzsuknak, és Tajvanra tette át székhelyét, amelyet 1662-ben hódított el a hollandoktól; leszármazottai még sokáig ellenálltak a Ch'ing-erőknek. A Ch'ingek hadiflotta híján nem tudták megtámadni Tajvant. Nem sok sikerrel járt az az 1661-től alkalmazott stratégiájuk, hogy a kontinens belsejébe deportálták a part menti lakosságot, hátha így elszigetelhetik a Chengeket. 1683-ban a Cheng-nemzetségen belül kitört viszály teremtett alkalmat K'ang-hsinek arra, hogy a Tajvani-szoroson átkelve, a szigetre vezényelje hadait. A Chengek megadták magukat, és Tajvan Fucsien tartomány része lett.
K'ang-hsi ezzel egész Kínára kiterjesztette a hatalmát, és ezután északi riválisai ellen fordult. Nagy Péter orosz cárral megkötötte a nyercsinszki békét (1689). A feltételeket K'ang-hsi diktálta, aki hatalmas sereget küldött Nyercsinszkbe; így az orosz–kínai határt az Amur egyik mellékfolyója, a Gorbica és a Sztanovoj-hegység vonalában húzták meg, Ch'ing-kézre juttatva az Amur völgyét és a dinasztia szülőföldjét, Mandzsúriát. K'ang-hsi következő lépése Külső-Mongólia meghódítása volt. Galdan (Dga-ldan) Bosogtu kán, a dzsungár törzs vezére, akinek nomád népe Külső-Mongóliától nyugatra és a Tien-santól északra élt, előbb Turkesztán keleti részét hódította meg, majd betört a halha mongolok területére, Külső-Mongóliába. A halha mongolok tömegesen menekültek át Belső-Mongóliába, a Ch'ingek védelme alá. K'ang-hsi 1691-ben, Dolon Nornál (később To-lun Hsien) találkozott a halha törzsek képviselőivel, akik formálisan is hűséget fogadtak neki. 1696-ban merész és rendkívül kockázatos vállalkozásba fogott: hadjáratot indított Külső-Mongóliába a Góbi sivatagon át. K'ang-hsi személyesen vezette a középső hadtestet, s az éhezést, a szomjazást és a nehéz terepet leküzdve, sikerült megsemmisítő vereséget mérnie a dzsungárokra Dzúnmodnál, a mai Ulánbátortól keletre. Galdan az Altaj-hegységben keresett menedéket, majd egy év múlva öngyilkos lett. A halhák visszatérhettek szülőföldjükre, és Külső-Mongólia a Ch'ing-birodalom része lett.
Két évtizedes béke után a Ch'ingek és a dzsungárok viszálya ismét kiújult, amikor az utóbbiak megtámadták Tibetet, és 1717-ben bevették Lhászát. K'ang-hsi tudta, hogy a dalai lámát mélységes hódolat övezi a mongolok körében. Ezért seregét Tibetbe vezényelte, 1720-ban kiűzte a dzsungárokat Lhászából, és bekebelezte az országot.
A dzsungárok féken tartására K'ang-hsi 1712-ben követeket küldött a torgutokhoz, azaz a volgai kalmükökhöz, akik a XVII. század elején vándoroltak be Dél-Oroszországba. A mandzsu követek bejárták Szibériát, majd amikor három év múlva visszatértek Pekingbe, egyikük, Tulisen, részletes útirajzot készített mandzsu nyelven.
A birodalom igazgatása. K'ang-hsi kiváló hadvezér és rendkívüli testi erejű férfi, jó íjász is volt; kifogyhatatlan energiáját azonban főként a mindennapi kormányzati teendőkben kamatoztatta. Elolvasott minden jelentést és beadványt, amelyet hozzá címeztek, aprólékosan kijavította a legkisebb írnoki hibákat is, és gyakran kérkedett azzal, hogy minden irattal személyesen foglalkozik még háború idején is, amikor napi 300–400 okmányt kap.
Fontos árvédelmi és szabályozási munkákat végeztetett a Sárga-folyón (Huang-ho). Ezzel egy időben a Sárga-folyót a Jangce alsó szakaszával összekötő fontos vízi utat, a Nagy-csatornát is kijavították, hogy folyamatosan szállíthassák a rizst a déli magtárakból északra. A munkálatok eredményének megvizsgálására és a gazdag Dél kulturális és gazdasági vezetőinek megismerésére K'ang-hsi 1684 és 1707 között hatszor is ellátogatott a Jangce alsó folyásának vidékére. K'ang-hsi takarékosan bánt az udvari költségvetéssel, kevés udvarhölgyet és eunuchot tartott. Még a háború idején sem emelte fel az adókat, sőt uralkodása alatt gyakran mérsékelték vagy el is törölték őket. K'ang-hsi 1711-ben bejelentette, hogy az az évi szinten örökre rögzítik a felnőtt adófizetők számát.
Tajvan meghódítása után K'ang-hsi feloldotta a part menti kereskedelem korlátozását, és négy kikötőt (köztük Kantont) megnyitott a külföldi hajók előtt. A külföldiek ezüstöt hoztak Kínába, cserébe teát, selymet és porcelánt vásároltak. Ezek az intézkedések és a belső béke hatalmas ipari fejlődést indítottak meg, elsősorban a Jangce alsó folyása mentén.
K'ang-hsi nagyon szeretett tanulni. Ahogy öregedett, egyre mohóbban képezte magát, és még akkor sem hagyott fel az olvasással, amikor a túlhajtott munkába belebetegedett. 1677-ben Nan shu-fang néven kis tanulótermet rendezett be a Tiltott Városban, ahol élénk filozófiai és történelmi vitákat folytatott a kor vezető tudósaival. A neves filozófus, Csu Hszi tanainak és a konfuciánus eszméknek buzgó követése igen hatásos eszköznek bizonyult a mandzsu Ch'ing-uralkodók kezében a kínai többség bizalmának megnyerésére.
A konfuciánus tanok ismeretét számonkérő, hagyományos kínai hivatalnoki vizsgák mellett K'ang-hsi 1678-ban lehetővé tette, hogy a tanulmányokban és az írásban kiemelkedő tehetségű jelentkezők ajánlásra is a szolgálatába léphettek. Az az 50 hivatalnok, aki felvételt nyert a Hanlin Akadémiára, köztük a jeles tudós, Chu I-tsun, azt a feladatot kapta, hogy állítsák össze a Ming-shihet, azaz a Ming-dinasztia hivatalos történetét. K'ang-hsi más nagy művek elkészítését is elrendelte, amelyek közül a kínai írásjegyek szótára, a kb. 42 000 írásjegyet felsoroló K'ang-hsi tzu-tien 1716-ban, a kínai szóösszetételek rímes szótára, a P'ei wen yün-fu 1711-ben, a tárgykörök enciklopédiája, a Yüan-chien lei-han pedig 1710-ben készült el. K'ang-hsi uralkodása idején fogtak hozzá még egy nagy enciklopédia, a Ku-chin t'u-shu chi-ch'eng szerkesztéséhez is, amelyet 10 000 fejezetesre terveztek.
A népoktatás területén K'ang-hsi 1669-ben 16 cikkelyből álló császári utasítást adott ki, amely átdolgozta és kibővítette Shun-chih hat cikkelyét, és amely részletesen leírja a falusi élet gyakorlati szabályait. Fia és utóda, Yung-cheng tovább bővítette az utasítást, mintegy két és fél évszázadra erkölcsi irányelveket adva a kínai parasztságnak.
K'ang-hsi élénken érdeklődött az európai tudományos eredmények és technikai vívmányok iránt, és sok jezsuita misszionáriust alkalmazott. Mértant Ferdinand Verbiesttől, a császári csillagvizsgáló helyettes igazgatójától tanult; utóbbi állította össze a birodalom hivatalos naptárát is. Verbiest felügyelt azoknak az ágyúknak a gyártására, melyekkel a császár legyőzte a három lázadó fejedelmet és a dzsungárokat. Jean-François Gerbillon és Joachim Bouvet matematikára tanította K'ang-hsit. A császár Pierre Jartoux-t, Jean-Baptiste Régist és társaikat bízta meg a birodalom pontos atlaszának összeállításával; az 1708-ban megkezdett és a birodalom minden zugára kiterjedő, hosszadalmas és fáradságos trigonometriai felmérések végeztével, 1717-ben készült el a Huang yü ch'üan lan t'u nevű atlasz. Jean-Baptiste Bourguignon d'Anville ennek alapján adta ki a térképgyűjtemény híres francia változatát Nouvel Atlas de la Chine, de la Tartarie chinoise et du Thibet (Kína, a kínai Tatárföld és Tibet új atlasza) címmel. K'ang-hsi nagy csodálója volt az európai festészetnek is. A Bouvet kíséretében Kínába érkező olasz Guiseppe Castiglione a császár kedvenc udvari festője lett.
A jezsuiták kulturális tevékenysége megkedveltette K'ang-hsivel a római katolicizmust, és 1692-ben hivatalosan is engedélyezte a terjesztését, később pedig megengedte, hogy francia hittérítők lakjanak a császárvárosban, sőt Pekingben templomot is építtetett számukra hálából, amiért a maláriából kigyógyították. A kereszténység iránti rokonszenve más szerzetesrendek, köztük a domonkosok, a ferencesek és az ágostonosok misszionáriusait is Kínába vonzotta. A jezsuitákkal ellentétben, akik elnézőek voltak a hagyományos kínai rítusok, például az ősök tisztelete, Konfuciusz és a Menny állami kultusza iránt, az újonnan jöttek elítélték a keresztény hittel összeegyeztethetetlennek tartott, babonaságnak bélyegzett hagyományokat. A rítusvita az európai hittérítők között 1704-ig dúlt, amikor XI. Kelemen pápa dekrétumban tiltotta meg a kínai katolikusoknak az efféle szertartásokon való részvételt. K'ang-hsi ezen felháborodva megparancsolta a portugáloknak, hogy tartóztassák le Carlo Tommaso Maillard de Tournont, a Szentszék legátusát, a dekrétum átadóját, 1706-ban pedig száműzte azokat a misszionáriusokat, akik nem követték a jezsuita elveket. 1720-ban a császár a következő pápai legátust, Carlo Ambrogio Mezzabarbát is kiutasította Kínából.
K'ang-hsinek három felesége volt, akik – számtalan ágyasával együtt – összesen 35 fiút szültek neki (a leányokat nem számolta). 1675-ben másodszülött fiát, az akkor még csak másfél éves Yin-jenget tette meg trónörökösnek; a minden fiúnak egyenlő trónutódlási jogot adó mandzsu hagyománnyal ellentétes lépés elkeseredett viszályhoz vezetett K'ang-hsi fiai között. Yin-jenget 1708-ban letaszították méltóságából, 1709-ben visszahelyezték, majd 1712-ben végleg megfosztották trónörökösi címétől. Az események olyannyira megviselték K'ang-hsit, hogy soha többé nem próbált trónörököst kinevezni, s utódai sem szálltak szembe többé a hagyománnyal.
Az 1722-es kínai újév alkalmából K'ang-hsi sok tekintélyes vendég részvételével nagyszabású udvari ünnepséget rendezett, megemlékezve hosszú és gyümölcsöző uralkodásáról. Még azon a télen megbetegedett és decemberben meghalt. A Pekingtől északkeletre fekvő Man lan yüben, a Ching ling nevű mauzóleumban temették el. Trónját végül negyedik fia, Yin-chen (Yung-cheng) örökölte.
