Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

kalumet (békepipa)

A kalumet (calumet), a békepipa Észak-Amerika indián népeinek, az indián kultúrának egyik legfontosabb rituális tárgya. A kalumet francia eredetű szó. Nádsípot, pásztorsípot jelent, minthogy az első európaiak nádszálnak, sípnak nevezték a karcsú, feldíszített vöröskő fejű pipákat.
A szent kalumetek fényesre csiszolt kőfejükkel, festett, faragott, gyöngyhímzéses szalagokkal, tollakkal, lószőrrel ékesített száraikkal, a belőlük felszálló, a négy égtáj felé, valamint az ég és a föld felé fújt illatos füstfelhővel egyszerre jelképezik a természetet és benne valamennyi teremtett embert. A pipát személyes fohász alkalmával éppúgy szívták – és szívják még ma is –, mint közösségi, törzsi, családi szertartásokon. Ilyen alkalmakkor a hat főirányba fordulva idézték, idézik meg a szellemvilágot, az ősök szellemeit.

Kővé vált emberek
Egy régi indián mítosz szerint a négy égtáj felől négy teknősbéka zúdított esőt a földre. A vizek egyre csak áradtak, elpusztultak a föld összes nemzetei. Az áradó víz elől menekülve a prérin – ahol később a szent kőbánya lett – gyűltek egybe az emberek, s minél jobban duzzadt az ár, annál szorosabban simultak egymáshoz, mígnem falként összepréselődve valamennyien elpusztultak. Csupán egyetlen szűznek kegyelmeztek meg az ártó szellemek. Csak neki sikerült megkapaszkodnia egy hatalmas sas, a Mennydörgés Madár lábában, s a sas felszállt vele egy szikla csúcsára. A sastól később ikrei születtek, s ma az ikrek utódai népesítik be a földet. Az özönvíz idején összepréselődött, vízbe fúlt emberek pedig mind kővé váltak. Belőlük, az ő húsukból lett a szent kő, melyet az indiánok vére festett vörösre.
A szent hely, a bánya őrzésével megbízott yankton dakoták is mesélnek egy történetet. Szerintük az ember teremtése előtt egy „Fenséges Manitu” – egy hatalmas Mennydörgés Madár, amelynek lábnyomai minduntalan fellelhetők a vörös pipakövek darabjain – járta magányosan a prérit bölényekre vadászva. Ô ejtette el a hatalmas csordákban vándorló állatokat, s a bölények sűrű vére festette pirosra a köveket. A szellemvadász akkor fogott egyet a piros kövekből, irtózatos erejével emberalakra gyúrta, és letette a préri füvébe. A kő fává változott, csakhamar nőni kezdett, gyökeret eresztett, és sokáig, míg csak nagyon öreg nem lett, ott állt azon a helyen, ahová a földöntúli vadász állította. Később a Fenséges Manitu egy másik embert is gyúrt a vörös kőből, odaállította az előző mellé és az is fává változott. Ekkor jött egy nagy kígyó, mely a föld felszíne alatt elrágta a gyökereket így aztán a két kőember – a férfi és a nő – tovább vándorolhatott. A dakoták úgy tudják, tőlük származik minden ember.


Zsíros tapintású, puha kő

Észak-Amerika keresztül-kasul van szántva a régi időkből származó indián ösvényekkel, melyek közül sokat még ma sem ismernek a fehér emberek. Titkos jelekkel megjelölt csapások ezek, s mind egy irányba, Dél-Minnesotába, a szent bányához tartanak, ahonnan békepipáikhoz évszázadokon át bányászták – és bányásszák ma is – a zsíros tapintású köveket Észak-Amerika indiánjai.
A fehér ember térképein csak a XVIII. század végén, a XIX. század elején jelölik először a pipakövek lelőhelyeit. Lewis és Clark 1804 és 1806 között bebarangolta a dél-minnesotai kőbánya környékét, s feljegyezték, hogy ott az indiánok békében, egymással egyetértésben törték a követ pipáikhoz. Később, harminc év múlva, 1837-ben vetődött arra George Catlin, a híres amerikai festőművész, akinek különösen szép indián portréi és életképei máig fontos forrásai a néprajz tudományának. Catlin nemcsak rajzolt és festett, hanem gondosan írásba foglalta megfigyeléseit, a síksági, a felső Missouri vidékén élő mandanok, dakoták, lakoták és más törzsek életének mozzanatait. Ő az első, aki részletesen leírja a békepipát és a pipa fejéhez használt zsíros kő bányászatát. Catlinnak művészi ambíciói mellett tudományos kíváncsisága is nagy volt. Pontos és tényekre alapozott leírást készített a bányáról, és néhány kőzetmintát magához véve vitára bocsátotta a kérdést: vajon az indiánok szent pipaköve, ez a sima, szinte csiszoltnak tűnő kőzet egy addig ismeretlen lávafajta-e, vagy valami „új zsírkő”? Bostonba érkezve kikérte dr. Jaksonnak, a kor legismertebb ásványszakértőjének a véleményét, s Jakson a Minnesota földjéről hozott követ alapos vizsgálatnak vetette alá. Végül is a gipsznél keményebb, de a mészkőnél puhább, zsíros tapintású újfajta ásványt a festőről catlinitnak nevezte el. A megnevezés mindmáig érvényben van.

Az indián világ jelképe
A pipaszívás szertartása szinte minden síksági törzsnél azonos volt. Csak ritkán fordult elő, hogy a dohányt élvezetszerző, pszichésen oldó hatása miatt szívták volna. A pipa mint kultikus tárgy maga az indián mikrokozmosz. Színei, díszítése, toll és lószőr függőinek motívumai az indián hitvilágban a világegyetem lényegi alkotórészeinek felelnek meg.
A békepipa a békeeszmény különleges megerősítése – afféle diplomata-útlevél. Aki magánál hordja, bántatlanul átlépheti az ellenséges határokat. Ezért is válhatott a dél-minnesotai bánya, a pipakövek lelőhelye az indiánok számára örök időkre a béke földjévé.
„Orvosságos emberek”, varázslók, a törzsek megbecsült öregjei őrizték (és napjainkban is őrzik) a szent pipát. Díszesen hímzett bőrtokban rejtették el az avatatlanok szeme elől, s csak akkor vették elő, ha fontos elhatározásaikat, fogadalmaikat a szent pipa füstjével is meg akarták erősíteni, ha a közeledő idegent bizalmukba, barátságukba fogadták. Ám az indián törzsek maguk is számtalan véres csatát vívtak egymással, a békepipa elszívása és néhány törzsnél (omaha, pawnee, crow) a pipaszívás szertartását követő „kalumettánc” eljárása után mindig hosszú időre megbékéltek.
Így van ez sok száz éve már, és így volt ez akkor is, amikor a XIX. század elején a bölényjárta prérin, a Sziklás-hegységben ponyvás szekereiken feltűntek a Nyugat meghódítását célul tűző vándorlók első hullámai, az arany után kutató kalandorok tömegei, a hitük miatt üldözött, békét és új otthont kereső mormonok szorgalmas közösségei, az acélparipák csillogó síneit lerakó munkások hada és a határvidék pacifikálására rendelt kékkabátos lovasság.
Az első találkozáskor az indián törzsek és nemzetségek főnökei és varázslói először mindig a békepipát nyújtották a fehér ember felé!

Molnár László Miklós
http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2000/0026/bekepipa/bekepipa.html
http://www.fidibusz.hu/3/2/1/pipa.htm