Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

kalumet (békepipa)

A kalumet (calumet), a békepipa Észak-Amerika indián népeinek, az indián kultúrának egyik legfontosabb rituális tárgya. A kalumet francia eredetű szó. Nádsípot, pásztorsípot jelent, minthogy az első európaiak nádszálnak, sípnak nevezték a karcsú, feldíszített vöröskő fejű pipákat.
A szent kalumetek fényesre csiszolt kőfejükkel, festett, faragott, gyöngyhímzéses szalagokkal, tollakkal, lószőrrel ékesített száraikkal, a belőlük felszálló, a négy égtáj felé, valamint az ég és a föld felé fújt illatos füstfelhővel egyszerre jelképezik a természetet és benne valamennyi teremtett embert. A pipát személyes fohász alkalmával éppúgy szívták – és szívják még ma is –, mint közösségi, törzsi, családi szertartásokon. Ilyen alkalmakkor a hat főirányba fordulva idézték, idézik meg a szellemvilágot, az ősök szellemeit.

Kővé vált emberek
Egy régi indián mítosz szerint a négy égtáj felől négy teknősbéka zúdított esőt a földre. A vizek egyre csak áradtak, elpusztultak a föld összes nemzetei. Az áradó víz elől menekülve a prérin – ahol később a szent kőbánya lett – gyűltek egybe az emberek, s minél jobban duzzadt az ár, annál szorosabban simultak egymáshoz, mígnem falként összepréselődve valamennyien elpusztultak. Csupán egyetlen szűznek kegyelmeztek meg az ártó szellemek. Csak neki sikerült megkapaszkodnia egy hatalmas sas, a Mennydörgés Madár lábában, s a sas felszállt vele egy szikla csúcsára. A sastól később ikrei születtek, s ma az ikrek utódai népesítik be a földet. Az özönvíz idején összepréselődött, vízbe fúlt emberek pedig mind kővé váltak. Belőlük, az ő húsukból lett a szent kő, melyet az indiánok vére festett vörösre.
A szent hely, a bánya őrzésével megbízott yankton dakoták is mesélnek egy történetet. Szerintük az ember teremtése előtt egy „Fenséges Manitu” – egy hatalmas Mennydörgés Madár, amelynek lábnyomai minduntalan fellelhetők a vörös pipakövek darabjain – járta magányosan a prérit bölényekre vadászva. Ô ejtette el a hatalmas csordákban vándorló állatokat, s a bölények sűrű vére festette pirosra a köveket. A szellemvadász akkor fogott egyet a piros kövekből, irtózatos erejével emberalakra gyúrta, és letette a préri füvébe. A kő fává változott, csakhamar nőni kezdett, gyökeret eresztett, és sokáig, míg csak nagyon öreg nem lett, ott állt azon a helyen, ahová a földöntúli vadász állította. Később a Fenséges Manitu egy másik embert is gyúrt a vörös kőből, odaállította az előző mellé és az is fává változott. Ekkor jött egy nagy kígyó, mely a föld felszíne alatt elrágta a gyökereket így aztán a két kőember – a férfi és a nő – tovább vándorolhatott. A dakoták úgy tudják, tőlük származik minden ember.


Zsíros tapintású, puha kő

Észak-Amerika keresztül-kasul van szántva a régi időkből származó indián ösvényekkel, melyek közül sokat még ma sem ismernek a fehér emberek. Titkos jelekkel megjelölt csapások ezek, s mind egy irányba, Dél-Minnesotába, a szent bányához tartanak, ahonnan békepipáikhoz évszázadokon át bányászták – és bányásszák ma is – a zsíros tapintású köveket Észak-Amerika indiánjai.
A fehér ember térképein csak a XVIII. század végén, a XIX. század elején jelölik először a pipakövek lelőhelyeit. Lewis és Clark 1804 és 1806 között bebarangolta a dél-minnesotai kőbánya környékét, s feljegyezték, hogy ott az indiánok békében, egymással egyetértésben törték a követ pipáikhoz. Később, harminc év múlva, 1837-ben vetődött arra George Catlin, a híres amerikai festőművész, akinek különösen szép indián portréi és életképei máig fontos forrásai a néprajz tudományának. Catlin nemcsak rajzolt és festett, hanem gondosan írásba foglalta megfigyeléseit, a síksági, a felső Missouri vidékén élő mandanok, dakoták, lakoták és más törzsek életének mozzanatait. Ő az első, aki részletesen leírja a békepipát és a pipa fejéhez használt zsíros kő bányászatát. Catlinnak művészi ambíciói mellett tudományos kíváncsisága is nagy volt. Pontos és tényekre alapozott leírást készített a bányáról, és néhány kőzetmintát magához véve vitára bocsátotta a kérdést: vajon az indiánok szent pipaköve, ez a sima, szinte csiszoltnak tűnő kőzet egy addig ismeretlen lávafajta-e, vagy valami „új zsírkő”? Bostonba érkezve kikérte dr. Jaksonnak, a kor legismertebb ásványszakértőjének a véleményét, s Jakson a Minnesota földjéről hozott követ alapos vizsgálatnak vetette alá. Végül is a gipsznél keményebb, de a mészkőnél puhább, zsíros tapintású újfajta ásványt a festőről catlinitnak nevezte el. A megnevezés mindmáig érvényben van.

Az indián világ jelképe
A pipaszívás szertartása szinte minden síksági törzsnél azonos volt. Csak ritkán fordult elő, hogy a dohányt élvezetszerző, pszichésen oldó hatása miatt szívták volna. A pipa mint kultikus tárgy maga az indián mikrokozmosz. Színei, díszítése, toll és lószőr függőinek motívumai az indián hitvilágban a világegyetem lényegi alkotórészeinek felelnek meg.
A békepipa a békeeszmény különleges megerősítése – afféle diplomata-útlevél. Aki magánál hordja, bántatlanul átlépheti az ellenséges határokat. Ezért is válhatott a dél-minnesotai bánya, a pipakövek lelőhelye az indiánok számára örök időkre a béke földjévé.
„Orvosságos emberek”, varázslók, a törzsek megbecsült öregjei őrizték (és napjainkban is őrzik) a szent pipát. Díszesen hímzett bőrtokban rejtették el az avatatlanok szeme elől, s csak akkor vették elő, ha fontos elhatározásaikat, fogadalmaikat a szent pipa füstjével is meg akarták erősíteni, ha a közeledő idegent bizalmukba, barátságukba fogadták. Ám az indián törzsek maguk is számtalan véres csatát vívtak egymással, a békepipa elszívása és néhány törzsnél (omaha, pawnee, crow) a pipaszívás szertartását követő „kalumettánc” eljárása után mindig hosszú időre megbékéltek.
Így van ez sok száz éve már, és így volt ez akkor is, amikor a XIX. század elején a bölényjárta prérin, a Sziklás-hegységben ponyvás szekereiken feltűntek a Nyugat meghódítását célul tűző vándorlók első hullámai, az arany után kutató kalandorok tömegei, a hitük miatt üldözött, békét és új otthont kereső mormonok szorgalmas közösségei, az acélparipák csillogó síneit lerakó munkások hada és a határvidék pacifikálására rendelt kékkabátos lovasság.
Az első találkozáskor az indián törzsek és nemzetségek főnökei és varázslói először mindig a békepipát nyújtották a fehér ember felé!

Molnár László Miklós
http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2000/0026/bekepipa/bekepipa.html
http://www.fidibusz.hu/3/2/1/pipa.htm