Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
kalumet (békepipa)
A
kalumet (calumet), a békepipa Észak-Amerika indián népeinek, az indián kultúrának
egyik legfontosabb rituális tárgya. A kalumet francia eredetű szó. Nádsípot, pásztorsípot
jelent, minthogy az első európaiak nádszálnak, sípnak nevezték a karcsú, feldíszített
vöröskő fejű pipákat.
A
szent kalumetek fényesre csiszolt kőfejükkel, festett, faragott, gyöngyhímzéses
szalagokkal, tollakkal, lószőrrel ékesített száraikkal, a belőlük felszálló, a
négy égtáj felé, valamint az ég és a föld felé fújt illatos füstfelhővel egyszerre
jelképezik a természetet és benne valamennyi teremtett embert. A pipát személyes
fohász alkalmával éppúgy szívták – és szívják még ma is –, mint közösségi, törzsi,
családi szertartásokon. Ilyen alkalmakkor a hat főirányba fordulva idézték, idézik
meg a szellemvilágot, az ősök szellemeit.
Kővé
vált emberek
Egy régi indián mítosz szerint a négy égtáj felől négy teknősbéka
zúdított esőt a földre. A vizek egyre csak áradtak, elpusztultak a föld összes
nemzetei. Az áradó víz elől menekülve a prérin – ahol később a szent kőbánya lett
– gyűltek egybe az emberek, s minél jobban duzzadt az ár, annál szorosabban simultak
egymáshoz, mígnem falként összepréselődve valamennyien elpusztultak. Csupán egyetlen
szűznek kegyelmeztek meg az ártó szellemek. Csak neki sikerült megkapaszkodnia
egy hatalmas sas, a Mennydörgés Madár lábában, s a sas felszállt vele egy szikla
csúcsára. A sastól később ikrei születtek, s ma az ikrek utódai népesítik be a
földet. Az özönvíz idején összepréselődött, vízbe fúlt emberek pedig mind kővé
váltak. Belőlük, az ő húsukból lett a szent kő, melyet az indiánok vére festett
vörösre.
A szent hely, a bánya őrzésével megbízott yankton dakoták is mesélnek
egy történetet. Szerintük az ember teremtése előtt egy „Fenséges Manitu” – egy
hatalmas Mennydörgés Madár, amelynek lábnyomai minduntalan fellelhetők a vörös
pipakövek darabjain – járta magányosan a prérit bölényekre vadászva. Ô ejtette
el a hatalmas csordákban vándorló állatokat, s a bölények sűrű vére festette pirosra
a köveket. A szellemvadász akkor fogott egyet a piros kövekből, irtózatos erejével
emberalakra gyúrta, és letette a préri füvébe. A kő fává változott, csakhamar
nőni kezdett, gyökeret eresztett, és sokáig, míg csak nagyon öreg nem lett, ott
állt azon a helyen, ahová a földöntúli vadász állította. Később a Fenséges Manitu
egy másik embert is gyúrt a vörös kőből, odaállította az előző mellé és az is
fává változott. Ekkor jött egy nagy kígyó, mely a föld felszíne alatt elrágta
a gyökereket így aztán a két kőember – a férfi és a nő – tovább vándorolhatott.
A dakoták úgy tudják, tőlük származik minden ember.
Zsíros
tapintású, puha kő
Észak-Amerika keresztül-kasul van szántva a régi időkből
származó indián ösvényekkel, melyek közül sokat még ma sem ismernek a fehér emberek.
Titkos jelekkel megjelölt csapások ezek, s mind egy irányba, Dél-Minnesotába,
a szent bányához tartanak, ahonnan békepipáikhoz évszázadokon át bányászták –
és bányásszák ma is – a zsíros tapintású köveket Észak-Amerika indiánjai.
A
fehér ember térképein csak a XVIII. század végén, a XIX. század elején jelölik
először a pipakövek lelőhelyeit. Lewis és Clark 1804 és 1806 között bebarangolta
a dél-minnesotai kőbánya környékét, s feljegyezték, hogy ott az indiánok békében,
egymással egyetértésben törték a követ pipáikhoz. Később, harminc év múlva, 1837-ben
vetődött arra George Catlin, a híres amerikai festőművész, akinek különösen szép
indián portréi és életképei máig fontos forrásai a néprajz tudományának. Catlin
nemcsak rajzolt és festett, hanem gondosan írásba foglalta megfigyeléseit, a síksági,
a felső Missouri vidékén élő mandanok, dakoták, lakoták és más törzsek életének
mozzanatait. Ő az első, aki részletesen leírja a békepipát és a pipa fejéhez használt
zsíros kő bányászatát. Catlinnak művészi ambíciói mellett tudományos kíváncsisága
is nagy volt. Pontos és tényekre alapozott leírást készített a bányáról, és néhány
kőzetmintát magához véve vitára bocsátotta a kérdést: vajon az indiánok szent
pipaköve, ez a sima, szinte csiszoltnak tűnő kőzet egy addig ismeretlen lávafajta-e,
vagy valami „új zsírkő”? Bostonba érkezve kikérte dr. Jaksonnak, a kor legismertebb
ásványszakértőjének a véleményét, s Jakson a Minnesota földjéről hozott követ
alapos vizsgálatnak vetette alá. Végül is a gipsznél keményebb, de a mészkőnél
puhább, zsíros tapintású újfajta ásványt a festőről catlinitnak nevezte el. A
megnevezés mindmáig érvényben van.
Az
indián világ jelképe
A pipaszívás szertartása szinte minden síksági törzsnél
azonos volt. Csak ritkán fordult elő, hogy a dohányt élvezetszerző, pszichésen
oldó hatása miatt szívták volna. A pipa mint kultikus tárgy maga az indián mikrokozmosz.
Színei, díszítése, toll és lószőr függőinek motívumai az indián hitvilágban a
világegyetem lényegi alkotórészeinek felelnek meg.
A békepipa a békeeszmény
különleges megerősítése – afféle diplomata-útlevél. Aki magánál hordja, bántatlanul
átlépheti az ellenséges határokat. Ezért is válhatott a dél-minnesotai bánya,
a pipakövek lelőhelye az indiánok számára örök időkre a béke földjévé.
„Orvosságos
emberek”, varázslók, a törzsek megbecsült öregjei őrizték (és napjainkban is őrzik)
a szent pipát. Díszesen hímzett bőrtokban rejtették el az avatatlanok szeme elől,
s csak akkor vették elő, ha fontos elhatározásaikat, fogadalmaikat a szent pipa
füstjével is meg akarták erősíteni, ha a közeledő idegent bizalmukba, barátságukba
fogadták. Ám az indián törzsek maguk is számtalan véres csatát vívtak egymással,
a békepipa elszívása és néhány törzsnél (omaha, pawnee, crow) a pipaszívás szertartását
követő „kalumettánc” eljárása után mindig hosszú időre megbékéltek.
Így van
ez sok száz éve már, és így volt ez akkor is, amikor a XIX. század elején a bölényjárta
prérin, a Sziklás-hegységben ponyvás szekereiken feltűntek a Nyugat meghódítását
célul tűző vándorlók első hullámai, az arany után kutató kalandorok tömegei, a
hitük miatt üldözött, békét és új otthont kereső mormonok szorgalmas közösségei,
az acélparipák csillogó síneit lerakó munkások hada és a határvidék pacifikálására
rendelt kékkabátos lovasság.
Az első találkozáskor az indián törzsek és nemzetségek
főnökei és varázslói először mindig a békepipát nyújtották a fehér ember felé!
Molnár
László Miklós
http://www.sulinet.hu/eletestudomany/archiv/2000/0026/bekepipa/bekepipa.html
http://www.fidibusz.hu/3/2/1/pipa.htm
