Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

jidaki (didzseridu)

A didgeridoo a világ legegyszerűbb és – talán – legősibb hangszere! Egyszerű? Igen, hiszen „csak” egy facső mindenféle beépített mechanika nélkül.

Napjainkban egyre elterjedtebb e hangszer használata a világzene népszerűvé válásának köszönhetően csakúgy, mint azon antropológusok munkájának következtében, akik az aboriginek, Ausztrália őslakosai zenéjét, táncait, szertartásait tanulmányozták a ’70-es évek tájékán. Kevesen tudják, hogy a didgeridoo vagy didjeridu kifejezés az őslakosok között nem létezett, ezt a felfedezők találták ki. A hangszer eredeti nevei közül a legelterjedtebb a yidaki, yedaki, yirdaki kifejezés amely az arnhemlandi, észak-ausztráliai őslakosok „csöveit” jelöli, mivel tulajdonképpen a didge erről a területről eredeztethető. A hangszer használata egész Ausztrália területén csak 2-300 éve terjedt el. Szertartásokon énekelnek, kántálnak mellette és/vagy ütőfákkal kisérik, ez két keményfa bot összeütögetését jelenti.

A hagyományos „csövek” főleg eukaliptuszfából készülnek, a világ legtermészetesebb módján. Az ott „fehér hangyák”-nak is nevezett termeszek kirágják a még élő eukaliptusz belsejét, körülbelül 1–2 cm falvastagságot hagyva. Ehhez kapcsolódik egy ausztrál legenda a didge születéséről, miszerint mikor a Nagy Ősök a tüzet adták a bennszülötteknek, az egyik abo felkapott egy lángoló ágat, melyben termeszek voltak. Belefújt, hogy megmentse őket a tűztől. A termeszek az ég felé szálltak és csillagokká lettek, az ág pedig mély hangot adott a fújás nyomán, ezzel megszületett a yidaki. A tulajdonképpeni hangszerkészítés úgy történik, hogy az őslakos (férfi!) kimegy az erdőbe, megkérdezi a szellemeket, merre keressen, majd kopogtatja a fákat, és az így keletkező hangból, hallás után állapítja meg, melyik ág vagy törzs lesz alkalmas hangszernek. Ezután kivágja, faszénparázzsal kiégeti belül a lyukat, lehántja a kérget, csiszolja, díszíti (vagy nem), majd végül méhviaszból „szájat” csinál neki (bizonyos csoportoknál ezt elhagyják és a puszta fát fújják).

Hogyan is kell játszani rajta? Kezdhetnénk úgy is: végy egy bármilyen csövet… fújj bele, mintha repülőgép vagy motorhangot utánoznál, közben mozgasd az állkapcsod és a nyelved, így megváltozik a hang. Tudományosan, a belefújás következtében egy állóhullám jön létre, amelyet (és így a hangot is) a cső hossza, átmérője, és belső felülete határozza meg. A játékhoz elengedhetetlen az ún. körlégzés ismerete, ami folyamatos fújást tesz lehetővé. Ez a légzésforma tulajdonképpen a szájból való kilégzés és szimultán belégzés alkalmazásán alapul. Ezen speciális légzéstechnika elsajátítása kb. 1-2 hét gyakorlást vesz igénybe, de ez egyénenként változhat.

Ma már készülnek hangszerek bambuszból, műanyagból, fémből, bőrből és papírból is. Ezeknek a hangja természetesen többé-kevésbé eltér az eukaliptusz hangjától, de semmiképpen sem mondható, hogy rossz lenne. Csak más. Más, mint ahogy a felhasználási terület is megváltozott. Ezeket már senki nem akarja eredeti abo szertartásokhoz (corroboree) használni, inkább koncerttermekben, vagy egy szép nyári este a tűz mellett, kint a szabadban zengetik.