Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

japán irodalom

a japán szerzők japán nyelvű irodalmi műveinek, valamint a legkorábbi időszakban klasszikus kínai nyelven Japánban írott műveknek az összessége (eleinte a japánoknak nem volt saját írásuk).

Kezdetek. Önálló japán irodalmi műveket a VII. század óta tartanak számon. A japán az egyik leggazdagabb és legkiemelkedőbb irodalom a világon, de szabályozott stílusformái gyakran korlátok közé szorították.

A japán irodalomnak sohasem voltak olyan „sötét korszakai”, amikor ne születtek volna jelentős irodalmi alkotások; attól kezdve pedig, hogy közönsége egyre szélesedett, a rendkívül kifinomult, klasszikus nyelvű udvari költészetet is mind többen fogadták be és élvezték.

A legkorábbi japán szövegeket kínai írásjegyekkel írták, mert nem volt még olyan önálló írás, amellyel a japán hangokat és nyelvtani formákat lejegyezhették volna. Az első két teljes mű, a Kojiki (Régi idők feljegyzései; 712) és a Nihon shoki vagy Nihon-gi (Japán krónikája; 720) több mint 120 dalt is tartalmaz, amelyek valószínőleg a Kr. u. V. században keletkeztek. Mindkét mű legendák gyűjteménye. A sok kínai nyelvű részt is tartalmazó mitologikus elbeszélések több ciklust alkotnak: a Yamato-ciklus középpontjában a napistennő, Amaterasu Omikami áll, az Izumo-ciklus főhőse pedig Susanoo, Amaterasu bátyja, akit az istenek világából büntetésből a földre küldenek, s így az emberi nem őse lesz. A Kojiki és Nihon-gi mítoszai nem szépirodalmi alkotások (mint más népekéi, pl. a görög eposzok és drámák), hanem megírásuk elsőrendű célja politikai volt: a császári ház napistenig visszavezethető geneológiáját hivatottak igazolni, hogy a társadalom vezető nemzetségeinek nagyobb tekintélyt szavatoljanak.

Költészet. A japán szépirodalom első mérföldköve a Man'yô-shuu (Tízezer levél; 759 után) c. költészeti antológia, mely mintegy 4500 verset tartalmaz; korábbi évszázadokban született dalokat is. Formája szerint legtöbbjük tanka: ötsoros, 5-7-5-7-7, azaz összesen 31 szótagból álló vers, de igazi remekműnek az a 260 chuka („hosszú dal”) számít, mely akár 150 5 vagy 7 szótagú sorból is állhat, és egy vagy több hanka („záróformula”) fejezi be. Ez a szabadabb forma lehetőséget adott a költőknek, hogy megénekelhessék a rövid dalban kifejezhetetlen témákat: hozzátartozóikért érzett gyászukat, a császári ház dicsőségét vagy egy aranylelőhely felfedezésén érzett örömüket. Modern kutatások szerint a chuka tisztító halotti szertartásokban gyökerezik: a halott háborgó szellemét csendesítették le érdemeinek felsorolásával és annak ígéretével, hogy sohasem merül feledésbe.

A gyűjtemény legnagyobb költője Kakinomoto no Hitomaro volt, de kiemelkedtek Otomo no Tabito és Otomo no Yakamochi (valószínűleg az antológia szerkesztője), valamint Yamanoue no Okura is. Az arisztokrata költőkéin kívül a gyűjtemény közrendűek tollából is tartalmaz verseket.

A Heian-korszak (794-1185) arisztokrata költészete elsősorban kínai nyelvű volt. A kana fonetikus szótagírás feltalálása, melyet a hagyomány Kuukai (ismertebb nevén Kobo Daishi) buddhista szerzetesnek tulajdonít, rendkívüli mértékben felpezsdítette a japán nyelvű irodalmat. 905-ben Ki no Tsurayuki és mások összeállították az első japán (kana) nyelvű költészeti antológiát, a Kokinshuut (Régi és újabb versek gyűjteménye). Ez 1111 verset tartalmaz; jellemzőjük a különleges érzékenység és a hangzás szépsége, de e hibátlanul csengő miniatűr költemények kevésbé változatosak, mint a Man'yô-shuuban összegyűjtött művek. E költők - és a később összeállított antológiák udvari költői - számára az eredeti hang kevésbé volt fontos, mint a nyelv és a hangzás tökéletessége. A Kokinshb legnagyobb költői: Ono no Komachi, Ise asszony, Ariwara no Narihira és az összeállító, Kino Tsurayuki. A következő történelmi korszakban császári parancsra még 15 költői antológiát állítottak össze, közülük a leghíresebb a Fujiwara Sadaie szerkesztette Shin kokinshuu (Új Kokinshuu; 1205 k.). Az antológia költői szimbolikus értelmet tulajdonítanak a szemmel látható dolgoknak.

A XIV-XVI. században virágzott fel a plebejus költészet, és új forma váltotta fel a tankát, a renga („láncvers”). A kezdetben frissebb hangú, kötetlenebb, egymásba kapcsolódó rövid strófák szabályai az évszázadok során megmerevedtek, mindazonáltal a nagy XV. századi renga-költő, Sôgi Iio és társai láncversei váratlan lírai fordulatokkal tűnnek ki, láncszemről láncszemre haladva, akár az úszó hajóról szemlélt változatos táj egymást követő képei.

A láncvers nyitósoraiból nőtt ki a XVII-XVIII. században a haiku-költészet, melynek csúcsát Matsuo Bashô költészete képviselte. A formalista teitoku-iskola és a köznyelvi rögtönzés fontosságát hangsúlyozó danrin-iskola ellenében Matsuo haikui a jelen pillanat egy-egy mozzanatában világítanak rá valamely örök igazságra. Későbbi követői (XVIII-XIX. sz.) újabb elemekkel gazdagították a haikut: Yosa Buson szerelmi és narratív mozzanatokat szőtt bele, Kobayashi Issa pedig a köznép nyelvének elemeit is felhasználta.

A XIX. század végére kiürülő hagyományos formák a nyugati költészet hatására keltek új életre. A köznyelvi, modern költészet első nagy alakja, Shimazaki Tuson angol minták, főként Shelley nyomán hozta létre az új japán formákat, míg Ueda Bin fordításai a francia szimbolisták és parnasszisták szemléletét honosították meg a japán költészetben. A hagyományos formákat, a tankát és a haikut Masaoka Shiki keltette új életre. Yosano Akiko szerelmes versei a női költészet hagyományait elevenítették fel. Az ún. új stílus költői köznyelven írtak, azaz nem a klasszikus irodalmi nyelven. A XX. század legnagyobb költőjének Hagiwara Sakutarôt tartják; kiválóan használja ki a modern nyelv zenei és expresszív lehetőségeit. Horiguchi Daigaku, aki főként a francia költészet fordításának szentelte magát, oly lenyűgöző eredménnyel fordított, hogy átültetéseit a modern japán költészet fontos részének tekintik.

Próza. Az arisztokrata osztályok fénykorában, a Heian-korszakban született meg a japán irodalom első nagy terjedelmű, epikus műve: Minamoto Shitagô Utsubo monogatari („Az odvas fa története”; 970 és 983 között) c. alkotása, mely verses és prózai formában írt tündérmesék laza füzére; csaknem ezer tanka-költeményt is tartalmaz.

A prózairodalom első jeles művei az irodalmi naplók, melyek Japánban sok évszázadon át virágzó hagyományt teremtettek. Az első ismert naplót férfi írta: Kino Tsurayuki, a híres költő, de művében japán stílusban (nem kínaiul, mint férfihoz „illett” volna) jegyezte fel a Tosából Kyôtóba vezető úton szerzett benyomásait és út közben írott verseit Tosa nikki (Tosai napló; 935) címen. Egy Fujiwara-családbeli hölgy műve, a Kagerô nikki (Illanó évek) a 954 és 974 közötti évek eseményeit írja le: az első kötet bevallottan költött részeket is tartalmaz, és ezzel az önéletrajzi regényhez közelít, a második és harmadik kötet valódi napló; az író (akinek nevét sem tudni, csak „Michitsuna anyja”-ként ismeri az utókor) némi önsajnálattal írja le boldogtalan házaséletét. Az első nagy japán regény írónőjének naplója (Murasaki Shikibu nikki; Murasaki Shikibu naplója) a császári udvarhölgyek életéről fest költői képet; az Izumi Shikibu nikki (Izumi Shikibu naplója) pedig irodalmi (költői) értékeiről nevezetes, inkább rövid elbeszélések füzére, mintsem igazi napló. A Kamakura-korszakban (1192-1333) tovább élt a női irodalmi naplók hagyománya: az Izayoi nikki (A fogyó hold naplója; XIII. sz. vége), amelyben egy apáca úti élményeit örökíti meg sok humorral. A napló műfaja napjainkig fennmaradt a japán irodalomban, és előfutára volt a XX. századi modern irodalom egyik legfontosabb műfajának: az énregénynek.

Az érett regény a japán irodalomban Murasaki Shikibu Genji monogatari („Gendzsi regénye”; 1010 k.) c. remekművével jelenik meg, amelyet nem ok nélkül tartanak az egész világirodalom legelső igazi regényének. A mű főhőse, Genji herceg nem harcművészeti kiválóságával vagy államférfiúi erényeivel tűnik ki, hanem mint eszményi szerető, aki valamennyi nő lelkét érti, akit csak meghódít. A cselekményt a herceg hódításai viszik előre. Az írónő hihetetlen érzékenységgel ábrázolja, hogyan reagál a tökéletes férfihős az érte rajongó vagy hódításának áldozatul eső hölgyek érzelmeire. A regénynek oly nagy hatása volt, hogy a mű folytatásait (bár kevesebb irodalmi tehetséggel) még évszázadokon át tovább írták.

A korai japán próza másik kiemelkedő műve Sei Shunagon udvarhölgy Makura no sôshi („Párnakönyv”; 1000 k.) c. műve, mely a napló műfajával rokon, az udvarhölgyek hétköznapjait és szerelmi kalandjait jeleníti meg, de harmadik személyben íródott. Csípős humorát nagyra becsülte az utókor.

A japán regény azonban más utakon haladt tovább: a háborús történet, a szamurájregény felé. Ezen alkotások legjelesebbike a Heike monogatari (A Heike nemzetség története; 1220 k.). Szerzőjének neve szintén ismeretlen, de minden bizonnyal nemesember volt, aki a Taira (Heike) és a Minamoto (Genji) nemzetség előző századi harcának történetét írta meg papi szájhagyomány alapján. A mű eredeti három könyve dalnokok - vak szerzetesek - improvizációi révén tizenkettőre dagadt. A szájhagyománynak köszönhető nemcsak a számtalan változat, hanem a kivételesen ritmikus és drámai stílus is. A következő évszázadok háborús elbeszélésein és történelmi regényein - ilyen a Hôgen monogatari, a Heiji monogatari (XIII. sz.), ill. a Taiheiki, a Giteiki, a Soga monogatari (XIV. sz.) - ugyancsak kimutatható a hatása, akárcsak egy másik műfaj darabjain, a fikció és a történetírás közötti átmenetet képviselő „tükrök”-ön, legalábbis a későbbieken, mert az első, a legművészibb „tükör”, az Okagami (Nagy tükör; 1120 k.), még a Heike monogatari előtt keletkezett. A Fujiwara nemzetség felemelkedése és tagjainak élete tükröződik benne.

A japán próza következő fontos műfaja a különféle témájú elbeszélések és leírások laza füzére. A Konjaku monogatari (Mostani és régi történetek; XII. sz. eleje) népmeséket és vallásos legendákat tartalmaz, mégpedig nemcsak hazai, hanem indiai és kínai forrásokból is, és arról ad képet, hogyan beszélt és viselkedett a köznép a háborúk és vallási mozgalmak századában. Egy évszázaddal később született meg Yoshida Kenkô buddhista szerzetes tollából a Tsurezure-gusa (Merengő írások; 1330 k.) c. mű, mely a változó korban a békésebb, harmonikusabb múltat idézi.

A könyvnyomtatás elterjedésével a Tokugawa-korszakban (1603-1867) jelent meg a népszerű prózairodalom: a kana-zoshi („kana-könyvek”), azaz olyan elbeszélések, amelyek nem kínai írásjegyeket (kanji), hanem japán szótagírást, kanát használtak - ez volt tulajdonképpen a japán ponyvairodalom. Születtek ebben a formában a krónikákhoz közel álló írások is, továbbá vallásos értekezések, gyakorlati útmutatók, kurtizánokat és színészeket értékelő írások és hasonló munkák. A korszak jelentős írója, akinek rangját az irodalomtörténészek Murasaki Shikibuéhoz mérik, Ihara Saikaku volt. Munkássága megváltoztatta a japán prózairodalom fejlődésirányát. Első regénye, a Kôshoku ichidai otoko (Egy kéjvágyó férfi élete; 1682) már címében is erősen erotikus hangot ígér, cselekménye pedig egy férfi kalandjait írja le attól kezdve, hogy hétéves gyermekként először kísérletezett a testi szerelemmel, egészen addig, amíg 60 éves korában elhatározza: elhajózik egy olyan szigetre, ahol csak nők élnek. Remeklésnek tartják Kôshoku gonin onna (Öt szerelmes nő; 1686) c. művét is, mely kereskedőcsaládok leányainak és asszonyainak szerelméről szól; ez volt az első eset a japán irodalomban, hogy valaki a prostituáltakén kívül más nők szerelmi életét is megjelenítette. Ragyogó stílusa és az ábrázolt sorsok iránti mély együttérzése a pornográfia pereméről a magas művészetbe emelte Ihara Saikaku könyveit.

A XVIII. századi próza kiemelkedő képviselője, Ueda Akinari fantasztikus elbeszéléseivel vált híressé: Ugetsu monogatari (Az eső és a hold meséi; 1776). Őt követték a gesaku (szórakoztató) stílus művelői, akik írásaikból éltek, s maguk árusították is könyveiket. A számtalan ilyen regény közül kiemelkedik Jippensha Ikku Tôkaidu chuu hizakurige (Gyalog a Tôkaidu úton; 1802-22) c. pikareszk regénye két izgága fickó örökös balszerencséjéről és mulatságos kalandjairól az Edóból Kyôtóba vezető Tukaidu országúton.

Dráma. Az irodalmi rangú dráma a XV. században jelent meg a japán irodalomban a nô műfaj kialakulásával, elsősorban Zeami Motokiyo művészetével (lásd még kelet-ázsiai művészetek). A nô-dráma varázslatos költői nyelven szólalt meg, s különlegesen tömör, mégis igen szabad szerkezet jellemző rá. Sok drámai mű tárgya a buddhista értelemben vett ragaszkodás bűne: aki nem tudja elfeledni életét ebben a világban, az nem is szabadulhat meg tőle, hanem démonalakban újra és újra megjelenik, és korábbi szenvedélyei hálójában vergődik. A nô-előadás rendszerint öt darab egymás utáni eljátszását jelenti. Remekművei olyan világot jelenítenek meg, amelyet a szem nem láthat, hanem csak a színész hívhat elő mozdulatainak és szavainak szépségével. A világ zűrzavara miatti elkeseredés a szerzőket olyan mély igazságok érzékeltetésére ösztönözte, amelyek szavakba nem foglalhatók. Ez talán annak a yuugennek („titokzatos mélység”) a kifejeződése, amelyet Zeami a nô-dráma művészetéről szóló értekezéseiben nevezett meg eszményként.

A dráma következő fontos korszakát a Genroku-kortól (1688-1704) számítják: ez egybeesik a városi polgárság igényeit szolgáló irodalmi újjászületéssel, kulturális ízlésváltozással, amelyet a képzőművészetben az ukiyo-e („tünékeny világ képei”), a prózai irodalomban az ukiyo-zôshi („tünékeny világ történetei”) jeleznek; ekkor születik meg a kabuki-színház és a jôruri-bábjáték. Elődeitől eltérően ez a kultúra többre értékelte a korszerűséget, mint az ősi hagyományt; a hétköznapi élethez a naprakész formák illettek, követni kellett divatját és szlengjét, mert a közönség a pillanat örömét többre tartotta a középkorias nô-költészet örök igazságainál.

A kor legfontosabb drámaírója, Chikamatsu Monzaemon legjobb darabjait szerencsétlen nőkről írta, akiket a szegénység prostitúcióra kényszerített, s csak egyetlen módon szabadulhatnak a nyomorúságos világ szorításától: ha szeretőjükkel együtt öngyilkosok lesznek. Chikamatsu legtöbb darabját bábszínházi előadásra írta, a jururi ugyanis a XVIII. században a kabukinál is népszerűbb volt. Darabjai vagy történelmi események, legendák feldolgozásai, vagy a hétköznapi életből vett témák ihlették őket. Később szinte valamennyi művét előadták élő színészekkel kabuki-színházban is. Követői, bár Chikamatsu műveinek irodalmi magaslatait nem érték el, sokszor nagyobb népszerűségre tettek szert darabjaik mozgalmasabb cselekménye miatt. A XVIII. századi bábszínház legnépszerűbb darabja (később kabuki-változatát is megírták) Takeda Izumo Chuushingura („A róninok kincse”; „Csúsingura”; 1748) c. műve, mely urukhoz és a szamurájerkölcsökhöz hű kóbor lovagok hősi kalandjait jeleníti meg.

A modern dráma a XX. században született meg európai művek mintájára, de kevés kiemelkedő alkotást hozott létre; a nyugati stílusú színház számára írt drámák szinte kivétel nélkül a nô- vagy kabuki-hagyomány újrafogalmazásai (pl. Mishima Yukio drámái).

A modern irodalom. A Tokugawa-korszakban Japán gyakorlatilag teljesen el volt zárva a külvilágtól. A XIX. század második felében bekövetkezett nyitás és a nyugati irodalmi művek fordításai nyomán új irodalom született, amely köznyelven íródott. A Meiji-korszakban (1868-1912) és a XX. század első harmadában a regény és az elbeszélés lett az irodalom vezető műfaja. Olyan, a nyugat-európai naturalista irodalom hatását is mutató művek jöttek létre, mint például Shimazaki Tôson Hakai (A megszegett ígéret; 1906) vagy Tayama Katai Futon (A lepel; 1907) c. könyve. A kor két legnagyobb írója, Mori Ogai és Natsume Sôseki nem csatlakozott a naturalista mozgalomhoz. Mori kezdetben a német romantika nyomán haladt, érett korszakában pedig történeti elbeszéléseket írt tömör, pontos, férfias stílusban. Natsume humoros regényeivel (Botchan [A kamasz; 1906]; Kokoro [A szív; 1914]) szerzett hírnevet.

Az új írónemzedék az orosz-japán háború után tűnt fel, s olyan nevek fémjelzik, mint Nagai Kafb, Akutagawa Ryuunosuke és Tanizaki Jun'ichirô. Mindhárom író művén erősen érződik az európai hatás, a hagyományban keresnek támaszt a változó világban.

Nagai a francia kultúra megszállottja volt, megvetéssel írt a modern Japán képmutató, felszínes világáról, s későbbi műveiben nosztalgiával emlékezik ifjúságának Japánjára, annak mélyebb, igazi vonásaira.

Akutagawa a régi japán gyűjteményekben talált történeteket írta át modern novellákká, beoltva őket modern pszichológiával. A legismertebb a Rashomon („A vihar kapujában”; 1917), amelyet Kurosawa Akira 1950-es filmfeldolgozása tett világhírűvé. Későbbi éveiben Európáról írt, zaklatott stílusban. Öngyilkossága 1927-ben megrázta egész Japánt és az irodalmi világot.

Tanizaki regénye, a Tade kuu mushi (Aki a keserűfüvet szereti; 1928-29) a nyugati és japán életforma ellentmondásait jeleníti meg egy idősödő, hagyománytisztelő öregúr és modern erkölcsök szerint élő leánya és veje történetében. Ugyanez a téma már komikus felhangokat is kap két, a II. világháború után írt regényében: a Kagi (A kulcs; 1956) és a Fuuten rôjin nikki (Egy hibbant vénember naplója; 1961-62) címűekben.

Az 1945 utáni irodalomban számtalan iskola és irányzat alakult. A neoszenzualisták legjelesebb képviselői Yokomitsu Riichi és Kawabata Yasunari. Utóbbi 1968-ban irodalmi Nobel-díjat kapott lírai ihletésű, eredeti szerkezetű regényeiért: Yukiguni („Hóország”;©. 1937), Yama no oto (A hegy hangja; 1949), Sembazaru („Ezerdaruminta”; 1952), Mizuumi („A tó”; 1954). Témájában is a háború utáni évek mozgalmas és tragikus eseményeit jeleníti meg Dazai Osamu Shayu (A nyugvó nap; 1947) c. kisregénye; más művek az atomtámadások borzalmairól vallanak, legmegrázóbb közülük Ibuse Masuji Kuroi ame (A fekete eső; 1965) c. regénye.

Világhírnévre tett szert Mishima Yukio (1925-70). Lélektani tanulmánynak is beillő Kinkaku-ji („Az Aranytemplom”; 1956) c. regényében egy zen-buddhista papnövendék kiábrándultságában felgyújtja Kyôto remekmívű templomát. A Hôjô no umi (A termékenység tengere; 1965-70) c. tetralógia, melyet rituális öngyilkossága, szeppukuja napján fejezett be, különös, misztikus-filozofikus, mégis érzéki világba kalauzolja az olvasót.

A háború utáni írónemzedékből elsőként Abe Kôbônak sikerült ötvöznie a japán irodalmi stílust az avantgárd eszközeivel (Suna no onna [„A homok asszonya”; 1962]; Hako otoko [„A dobozember”; 1973]). A japán irodalom második Nobel-díját Oe Kenzaburô kapta 1995-ben; őt tartották az 1960-70-es évek legerőteljesebb írótehetségének, de mellette nemzetközi hírnévre tett szert különös hangú elbeszéléseivel Fukazawa Hichirô (1914-87; Narayama bushi ko [„Zarándokének”; 1956]); nyomukban pedig új utakon járó írónemzedék jelentkezett (Furui Yoshikichi, Kaiko Takashi és mások).

A stílusjegyeiben és témáiban is erősen különböző női irodalom (külön férfi és női nyelvváltozatot, stílust is megkülönböztetnek a mai beszélt japán nyelvben is!) az utóbbi két évtizedben erősödni látszik, felelevenítve a japán nőirodalom évezredes hagyományát.

Az 1980-90-es években a tényirodalom sok hívet szerzett Japánban és a szigetország határain túl is.