Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

japán irodalom

a japán szerzők japán nyelvű irodalmi műveinek, valamint a legkorábbi időszakban klasszikus kínai nyelven Japánban írott műveknek az összessége (eleinte a japánoknak nem volt saját írásuk).

Kezdetek. Önálló japán irodalmi műveket a VII. század óta tartanak számon. A japán az egyik leggazdagabb és legkiemelkedőbb irodalom a világon, de szabályozott stílusformái gyakran korlátok közé szorították.

A japán irodalomnak sohasem voltak olyan „sötét korszakai”, amikor ne születtek volna jelentős irodalmi alkotások; attól kezdve pedig, hogy közönsége egyre szélesedett, a rendkívül kifinomult, klasszikus nyelvű udvari költészetet is mind többen fogadták be és élvezték.

A legkorábbi japán szövegeket kínai írásjegyekkel írták, mert nem volt még olyan önálló írás, amellyel a japán hangokat és nyelvtani formákat lejegyezhették volna. Az első két teljes mű, a Kojiki (Régi idők feljegyzései; 712) és a Nihon shoki vagy Nihon-gi (Japán krónikája; 720) több mint 120 dalt is tartalmaz, amelyek valószínőleg a Kr. u. V. században keletkeztek. Mindkét mű legendák gyűjteménye. A sok kínai nyelvű részt is tartalmazó mitologikus elbeszélések több ciklust alkotnak: a Yamato-ciklus középpontjában a napistennő, Amaterasu Omikami áll, az Izumo-ciklus főhőse pedig Susanoo, Amaterasu bátyja, akit az istenek világából büntetésből a földre küldenek, s így az emberi nem őse lesz. A Kojiki és Nihon-gi mítoszai nem szépirodalmi alkotások (mint más népekéi, pl. a görög eposzok és drámák), hanem megírásuk elsőrendű célja politikai volt: a császári ház napistenig visszavezethető geneológiáját hivatottak igazolni, hogy a társadalom vezető nemzetségeinek nagyobb tekintélyt szavatoljanak.

Költészet. A japán szépirodalom első mérföldköve a Man'yô-shuu (Tízezer levél; 759 után) c. költészeti antológia, mely mintegy 4500 verset tartalmaz; korábbi évszázadokban született dalokat is. Formája szerint legtöbbjük tanka: ötsoros, 5-7-5-7-7, azaz összesen 31 szótagból álló vers, de igazi remekműnek az a 260 chuka („hosszú dal”) számít, mely akár 150 5 vagy 7 szótagú sorból is állhat, és egy vagy több hanka („záróformula”) fejezi be. Ez a szabadabb forma lehetőséget adott a költőknek, hogy megénekelhessék a rövid dalban kifejezhetetlen témákat: hozzátartozóikért érzett gyászukat, a császári ház dicsőségét vagy egy aranylelőhely felfedezésén érzett örömüket. Modern kutatások szerint a chuka tisztító halotti szertartásokban gyökerezik: a halott háborgó szellemét csendesítették le érdemeinek felsorolásával és annak ígéretével, hogy sohasem merül feledésbe.

A gyűjtemény legnagyobb költője Kakinomoto no Hitomaro volt, de kiemelkedtek Otomo no Tabito és Otomo no Yakamochi (valószínűleg az antológia szerkesztője), valamint Yamanoue no Okura is. Az arisztokrata költőkéin kívül a gyűjtemény közrendűek tollából is tartalmaz verseket.

A Heian-korszak (794-1185) arisztokrata költészete elsősorban kínai nyelvű volt. A kana fonetikus szótagírás feltalálása, melyet a hagyomány Kuukai (ismertebb nevén Kobo Daishi) buddhista szerzetesnek tulajdonít, rendkívüli mértékben felpezsdítette a japán nyelvű irodalmat. 905-ben Ki no Tsurayuki és mások összeállították az első japán (kana) nyelvű költészeti antológiát, a Kokinshuut (Régi és újabb versek gyűjteménye). Ez 1111 verset tartalmaz; jellemzőjük a különleges érzékenység és a hangzás szépsége, de e hibátlanul csengő miniatűr költemények kevésbé változatosak, mint a Man'yô-shuuban összegyűjtött művek. E költők - és a később összeállított antológiák udvari költői - számára az eredeti hang kevésbé volt fontos, mint a nyelv és a hangzás tökéletessége. A Kokinshb legnagyobb költői: Ono no Komachi, Ise asszony, Ariwara no Narihira és az összeállító, Kino Tsurayuki. A következő történelmi korszakban császári parancsra még 15 költői antológiát állítottak össze, közülük a leghíresebb a Fujiwara Sadaie szerkesztette Shin kokinshuu (Új Kokinshuu; 1205 k.). Az antológia költői szimbolikus értelmet tulajdonítanak a szemmel látható dolgoknak.

A XIV-XVI. században virágzott fel a plebejus költészet, és új forma váltotta fel a tankát, a renga („láncvers”). A kezdetben frissebb hangú, kötetlenebb, egymásba kapcsolódó rövid strófák szabályai az évszázadok során megmerevedtek, mindazonáltal a nagy XV. századi renga-költő, Sôgi Iio és társai láncversei váratlan lírai fordulatokkal tűnnek ki, láncszemről láncszemre haladva, akár az úszó hajóról szemlélt változatos táj egymást követő képei.

A láncvers nyitósoraiból nőtt ki a XVII-XVIII. században a haiku-költészet, melynek csúcsát Matsuo Bashô költészete képviselte. A formalista teitoku-iskola és a köznyelvi rögtönzés fontosságát hangsúlyozó danrin-iskola ellenében Matsuo haikui a jelen pillanat egy-egy mozzanatában világítanak rá valamely örök igazságra. Későbbi követői (XVIII-XIX. sz.) újabb elemekkel gazdagították a haikut: Yosa Buson szerelmi és narratív mozzanatokat szőtt bele, Kobayashi Issa pedig a köznép nyelvének elemeit is felhasználta.

A XIX. század végére kiürülő hagyományos formák a nyugati költészet hatására keltek új életre. A köznyelvi, modern költészet első nagy alakja, Shimazaki Tuson angol minták, főként Shelley nyomán hozta létre az új japán formákat, míg Ueda Bin fordításai a francia szimbolisták és parnasszisták szemléletét honosították meg a japán költészetben. A hagyományos formákat, a tankát és a haikut Masaoka Shiki keltette új életre. Yosano Akiko szerelmes versei a női költészet hagyományait elevenítették fel. Az ún. új stílus költői köznyelven írtak, azaz nem a klasszikus irodalmi nyelven. A XX. század legnagyobb költőjének Hagiwara Sakutarôt tartják; kiválóan használja ki a modern nyelv zenei és expresszív lehetőségeit. Horiguchi Daigaku, aki főként a francia költészet fordításának szentelte magát, oly lenyűgöző eredménnyel fordított, hogy átültetéseit a modern japán költészet fontos részének tekintik.

Próza. Az arisztokrata osztályok fénykorában, a Heian-korszakban született meg a japán irodalom első nagy terjedelmű, epikus műve: Minamoto Shitagô Utsubo monogatari („Az odvas fa története”; 970 és 983 között) c. alkotása, mely verses és prózai formában írt tündérmesék laza füzére; csaknem ezer tanka-költeményt is tartalmaz.

A prózairodalom első jeles művei az irodalmi naplók, melyek Japánban sok évszázadon át virágzó hagyományt teremtettek. Az első ismert naplót férfi írta: Kino Tsurayuki, a híres költő, de művében japán stílusban (nem kínaiul, mint férfihoz „illett” volna) jegyezte fel a Tosából Kyôtóba vezető úton szerzett benyomásait és út közben írott verseit Tosa nikki (Tosai napló; 935) címen. Egy Fujiwara-családbeli hölgy műve, a Kagerô nikki (Illanó évek) a 954 és 974 közötti évek eseményeit írja le: az első kötet bevallottan költött részeket is tartalmaz, és ezzel az önéletrajzi regényhez közelít, a második és harmadik kötet valódi napló; az író (akinek nevét sem tudni, csak „Michitsuna anyja”-ként ismeri az utókor) némi önsajnálattal írja le boldogtalan házaséletét. Az első nagy japán regény írónőjének naplója (Murasaki Shikibu nikki; Murasaki Shikibu naplója) a császári udvarhölgyek életéről fest költői képet; az Izumi Shikibu nikki (Izumi Shikibu naplója) pedig irodalmi (költői) értékeiről nevezetes, inkább rövid elbeszélések füzére, mintsem igazi napló. A Kamakura-korszakban (1192-1333) tovább élt a női irodalmi naplók hagyománya: az Izayoi nikki (A fogyó hold naplója; XIII. sz. vége), amelyben egy apáca úti élményeit örökíti meg sok humorral. A napló műfaja napjainkig fennmaradt a japán irodalomban, és előfutára volt a XX. századi modern irodalom egyik legfontosabb műfajának: az énregénynek.

Az érett regény a japán irodalomban Murasaki Shikibu Genji monogatari („Gendzsi regénye”; 1010 k.) c. remekművével jelenik meg, amelyet nem ok nélkül tartanak az egész világirodalom legelső igazi regényének. A mű főhőse, Genji herceg nem harcművészeti kiválóságával vagy államférfiúi erényeivel tűnik ki, hanem mint eszményi szerető, aki valamennyi nő lelkét érti, akit csak meghódít. A cselekményt a herceg hódításai viszik előre. Az írónő hihetetlen érzékenységgel ábrázolja, hogyan reagál a tökéletes férfihős az érte rajongó vagy hódításának áldozatul eső hölgyek érzelmeire. A regénynek oly nagy hatása volt, hogy a mű folytatásait (bár kevesebb irodalmi tehetséggel) még évszázadokon át tovább írták.

A korai japán próza másik kiemelkedő műve Sei Shunagon udvarhölgy Makura no sôshi („Párnakönyv”; 1000 k.) c. műve, mely a napló műfajával rokon, az udvarhölgyek hétköznapjait és szerelmi kalandjait jeleníti meg, de harmadik személyben íródott. Csípős humorát nagyra becsülte az utókor.

A japán regény azonban más utakon haladt tovább: a háborús történet, a szamurájregény felé. Ezen alkotások legjelesebbike a Heike monogatari (A Heike nemzetség története; 1220 k.). Szerzőjének neve szintén ismeretlen, de minden bizonnyal nemesember volt, aki a Taira (Heike) és a Minamoto (Genji) nemzetség előző századi harcának történetét írta meg papi szájhagyomány alapján. A mű eredeti három könyve dalnokok - vak szerzetesek - improvizációi révén tizenkettőre dagadt. A szájhagyománynak köszönhető nemcsak a számtalan változat, hanem a kivételesen ritmikus és drámai stílus is. A következő évszázadok háborús elbeszélésein és történelmi regényein - ilyen a Hôgen monogatari, a Heiji monogatari (XIII. sz.), ill. a Taiheiki, a Giteiki, a Soga monogatari (XIV. sz.) - ugyancsak kimutatható a hatása, akárcsak egy másik műfaj darabjain, a fikció és a történetírás közötti átmenetet képviselő „tükrök”-ön, legalábbis a későbbieken, mert az első, a legművészibb „tükör”, az Okagami (Nagy tükör; 1120 k.), még a Heike monogatari előtt keletkezett. A Fujiwara nemzetség felemelkedése és tagjainak élete tükröződik benne.

A japán próza következő fontos műfaja a különféle témájú elbeszélések és leírások laza füzére. A Konjaku monogatari (Mostani és régi történetek; XII. sz. eleje) népmeséket és vallásos legendákat tartalmaz, mégpedig nemcsak hazai, hanem indiai és kínai forrásokból is, és arról ad képet, hogyan beszélt és viselkedett a köznép a háborúk és vallási mozgalmak századában. Egy évszázaddal később született meg Yoshida Kenkô buddhista szerzetes tollából a Tsurezure-gusa (Merengő írások; 1330 k.) c. mű, mely a változó korban a békésebb, harmonikusabb múltat idézi.

A könyvnyomtatás elterjedésével a Tokugawa-korszakban (1603-1867) jelent meg a népszerű prózairodalom: a kana-zoshi („kana-könyvek”), azaz olyan elbeszélések, amelyek nem kínai írásjegyeket (kanji), hanem japán szótagírást, kanát használtak - ez volt tulajdonképpen a japán ponyvairodalom. Születtek ebben a formában a krónikákhoz közel álló írások is, továbbá vallásos értekezések, gyakorlati útmutatók, kurtizánokat és színészeket értékelő írások és hasonló munkák. A korszak jelentős írója, akinek rangját az irodalomtörténészek Murasaki Shikibuéhoz mérik, Ihara Saikaku volt. Munkássága megváltoztatta a japán prózairodalom fejlődésirányát. Első regénye, a Kôshoku ichidai otoko (Egy kéjvágyó férfi élete; 1682) már címében is erősen erotikus hangot ígér, cselekménye pedig egy férfi kalandjait írja le attól kezdve, hogy hétéves gyermekként először kísérletezett a testi szerelemmel, egészen addig, amíg 60 éves korában elhatározza: elhajózik egy olyan szigetre, ahol csak nők élnek. Remeklésnek tartják Kôshoku gonin onna (Öt szerelmes nő; 1686) c. művét is, mely kereskedőcsaládok leányainak és asszonyainak szerelméről szól; ez volt az első eset a japán irodalomban, hogy valaki a prostituáltakén kívül más nők szerelmi életét is megjelenítette. Ragyogó stílusa és az ábrázolt sorsok iránti mély együttérzése a pornográfia pereméről a magas művészetbe emelte Ihara Saikaku könyveit.

A XVIII. századi próza kiemelkedő képviselője, Ueda Akinari fantasztikus elbeszéléseivel vált híressé: Ugetsu monogatari (Az eső és a hold meséi; 1776). Őt követték a gesaku (szórakoztató) stílus művelői, akik írásaikból éltek, s maguk árusították is könyveiket. A számtalan ilyen regény közül kiemelkedik Jippensha Ikku Tôkaidu chuu hizakurige (Gyalog a Tôkaidu úton; 1802-22) c. pikareszk regénye két izgága fickó örökös balszerencséjéről és mulatságos kalandjairól az Edóból Kyôtóba vezető Tukaidu országúton.

Dráma. Az irodalmi rangú dráma a XV. században jelent meg a japán irodalomban a nô műfaj kialakulásával, elsősorban Zeami Motokiyo művészetével (lásd még kelet-ázsiai művészetek). A nô-dráma varázslatos költői nyelven szólalt meg, s különlegesen tömör, mégis igen szabad szerkezet jellemző rá. Sok drámai mű tárgya a buddhista értelemben vett ragaszkodás bűne: aki nem tudja elfeledni életét ebben a világban, az nem is szabadulhat meg tőle, hanem démonalakban újra és újra megjelenik, és korábbi szenvedélyei hálójában vergődik. A nô-előadás rendszerint öt darab egymás utáni eljátszását jelenti. Remekművei olyan világot jelenítenek meg, amelyet a szem nem láthat, hanem csak a színész hívhat elő mozdulatainak és szavainak szépségével. A világ zűrzavara miatti elkeseredés a szerzőket olyan mély igazságok érzékeltetésére ösztönözte, amelyek szavakba nem foglalhatók. Ez talán annak a yuugennek („titokzatos mélység”) a kifejeződése, amelyet Zeami a nô-dráma művészetéről szóló értekezéseiben nevezett meg eszményként.

A dráma következő fontos korszakát a Genroku-kortól (1688-1704) számítják: ez egybeesik a városi polgárság igényeit szolgáló irodalmi újjászületéssel, kulturális ízlésváltozással, amelyet a képzőművészetben az ukiyo-e („tünékeny világ képei”), a prózai irodalomban az ukiyo-zôshi („tünékeny világ történetei”) jeleznek; ekkor születik meg a kabuki-színház és a jôruri-bábjáték. Elődeitől eltérően ez a kultúra többre értékelte a korszerűséget, mint az ősi hagyományt; a hétköznapi élethez a naprakész formák illettek, követni kellett divatját és szlengjét, mert a közönség a pillanat örömét többre tartotta a középkorias nô-költészet örök igazságainál.

A kor legfontosabb drámaírója, Chikamatsu Monzaemon legjobb darabjait szerencsétlen nőkről írta, akiket a szegénység prostitúcióra kényszerített, s csak egyetlen módon szabadulhatnak a nyomorúságos világ szorításától: ha szeretőjükkel együtt öngyilkosok lesznek. Chikamatsu legtöbb darabját bábszínházi előadásra írta, a jururi ugyanis a XVIII. században a kabukinál is népszerűbb volt. Darabjai vagy történelmi események, legendák feldolgozásai, vagy a hétköznapi életből vett témák ihlették őket. Később szinte valamennyi művét előadták élő színészekkel kabuki-színházban is. Követői, bár Chikamatsu műveinek irodalmi magaslatait nem érték el, sokszor nagyobb népszerűségre tettek szert darabjaik mozgalmasabb cselekménye miatt. A XVIII. századi bábszínház legnépszerűbb darabja (később kabuki-változatát is megírták) Takeda Izumo Chuushingura („A róninok kincse”; „Csúsingura”; 1748) c. műve, mely urukhoz és a szamurájerkölcsökhöz hű kóbor lovagok hősi kalandjait jeleníti meg.

A modern dráma a XX. században született meg európai művek mintájára, de kevés kiemelkedő alkotást hozott létre; a nyugati stílusú színház számára írt drámák szinte kivétel nélkül a nô- vagy kabuki-hagyomány újrafogalmazásai (pl. Mishima Yukio drámái).

A modern irodalom. A Tokugawa-korszakban Japán gyakorlatilag teljesen el volt zárva a külvilágtól. A XIX. század második felében bekövetkezett nyitás és a nyugati irodalmi művek fordításai nyomán új irodalom született, amely köznyelven íródott. A Meiji-korszakban (1868-1912) és a XX. század első harmadában a regény és az elbeszélés lett az irodalom vezető műfaja. Olyan, a nyugat-európai naturalista irodalom hatását is mutató művek jöttek létre, mint például Shimazaki Tôson Hakai (A megszegett ígéret; 1906) vagy Tayama Katai Futon (A lepel; 1907) c. könyve. A kor két legnagyobb írója, Mori Ogai és Natsume Sôseki nem csatlakozott a naturalista mozgalomhoz. Mori kezdetben a német romantika nyomán haladt, érett korszakában pedig történeti elbeszéléseket írt tömör, pontos, férfias stílusban. Natsume humoros regényeivel (Botchan [A kamasz; 1906]; Kokoro [A szív; 1914]) szerzett hírnevet.

Az új írónemzedék az orosz-japán háború után tűnt fel, s olyan nevek fémjelzik, mint Nagai Kafb, Akutagawa Ryuunosuke és Tanizaki Jun'ichirô. Mindhárom író művén erősen érződik az európai hatás, a hagyományban keresnek támaszt a változó világban.

Nagai a francia kultúra megszállottja volt, megvetéssel írt a modern Japán képmutató, felszínes világáról, s későbbi műveiben nosztalgiával emlékezik ifjúságának Japánjára, annak mélyebb, igazi vonásaira.

Akutagawa a régi japán gyűjteményekben talált történeteket írta át modern novellákká, beoltva őket modern pszichológiával. A legismertebb a Rashomon („A vihar kapujában”; 1917), amelyet Kurosawa Akira 1950-es filmfeldolgozása tett világhírűvé. Későbbi éveiben Európáról írt, zaklatott stílusban. Öngyilkossága 1927-ben megrázta egész Japánt és az irodalmi világot.

Tanizaki regénye, a Tade kuu mushi (Aki a keserűfüvet szereti; 1928-29) a nyugati és japán életforma ellentmondásait jeleníti meg egy idősödő, hagyománytisztelő öregúr és modern erkölcsök szerint élő leánya és veje történetében. Ugyanez a téma már komikus felhangokat is kap két, a II. világháború után írt regényében: a Kagi (A kulcs; 1956) és a Fuuten rôjin nikki (Egy hibbant vénember naplója; 1961-62) címűekben.

Az 1945 utáni irodalomban számtalan iskola és irányzat alakult. A neoszenzualisták legjelesebb képviselői Yokomitsu Riichi és Kawabata Yasunari. Utóbbi 1968-ban irodalmi Nobel-díjat kapott lírai ihletésű, eredeti szerkezetű regényeiért: Yukiguni („Hóország”;©. 1937), Yama no oto (A hegy hangja; 1949), Sembazaru („Ezerdaruminta”; 1952), Mizuumi („A tó”; 1954). Témájában is a háború utáni évek mozgalmas és tragikus eseményeit jeleníti meg Dazai Osamu Shayu (A nyugvó nap; 1947) c. kisregénye; más művek az atomtámadások borzalmairól vallanak, legmegrázóbb közülük Ibuse Masuji Kuroi ame (A fekete eső; 1965) c. regénye.

Világhírnévre tett szert Mishima Yukio (1925-70). Lélektani tanulmánynak is beillő Kinkaku-ji („Az Aranytemplom”; 1956) c. regényében egy zen-buddhista papnövendék kiábrándultságában felgyújtja Kyôto remekmívű templomát. A Hôjô no umi (A termékenység tengere; 1965-70) c. tetralógia, melyet rituális öngyilkossága, szeppukuja napján fejezett be, különös, misztikus-filozofikus, mégis érzéki világba kalauzolja az olvasót.

A háború utáni írónemzedékből elsőként Abe Kôbônak sikerült ötvöznie a japán irodalmi stílust az avantgárd eszközeivel (Suna no onna [„A homok asszonya”; 1962]; Hako otoko [„A dobozember”; 1973]). A japán irodalom második Nobel-díját Oe Kenzaburô kapta 1995-ben; őt tartották az 1960-70-es évek legerőteljesebb írótehetségének, de mellette nemzetközi hírnévre tett szert különös hangú elbeszéléseivel Fukazawa Hichirô (1914-87; Narayama bushi ko [„Zarándokének”; 1956]); nyomukban pedig új utakon járó írónemzedék jelentkezett (Furui Yoshikichi, Kaiko Takashi és mások).

A stílusjegyeiben és témáiban is erősen különböző női irodalom (külön férfi és női nyelvváltozatot, stílust is megkülönböztetnek a mai beszélt japán nyelvben is!) az utóbbi két évtizedben erősödni látszik, felelevenítve a japán nőirodalom évezredes hagyományát.

Az 1980-90-es években a tényirodalom sok hívet szerzett Japánban és a szigetország határain túl is.