Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
SUDÁR
BALÁZS: "Tán prémes bundába bújhatok..."
Egy hódoltsági török
költő panaszai
História 28(2006):1, 24-25.
Ha
egy 16. századi török költő valamiféle előnyhöz kívánt jutni, verset írt annak
a személynek, akitől vágyai teljesülését várta. E dicsérő versek - törökül kaszídék
- költői szempontból legértékesebb része az első felük, amelyben többnyire valamilyen
természeti képről - év- és napszakokról, természeti jelenségekről - olvashatunk,
de volt, aki vallási-filozófiai igazságokat boncolgatott, s volt olyan is, aki
kis történeteket mesélt el e helyütt. A természeti képek között leggyakrabban
a tavaszi kert bukkan fel, virágzása a vágyak teljesülését volt hivatott előrevetíteni.
Volt azonban, aki egészen másképp gondolkodott: éppen körülményeinek zordságát
kívánta ecsetelni.
Így tett egy hódoltsági poéta, Jahja bég is. Karrierje szépen
indult. Albániában született és valószínűleg gyermekadó révén került a szultáni
szerájba. Tehetségével hamar felhívta magára a figyelmet, a janicsárok írnoka
vette maga mellé. Később tisztként végigharcolt jó néhány hadjáratot: ott volt
Csaldiránnál (1514), Mohácsnál (1526), s részt vett a két bécsi hadjáratban is
(1529, 1532). 1548-ban verseivel felkeltette Rüsztem pasának - Szülejmán szultán
kedvelt nagyvezírjének - a figyelmét. Hamarosan remek állásokat kapott: a legjelentősebb
isztambuli vallási alapítványok felügyelője lett. Ezzel kényelmes élete biztosítva
volt, akár élete végéig a költészetnek szentelhette volna magát. Sorsa azonban
másképp alakult.
1553-ban a teljesen ártatlan Musztafa herceget Szülejmán szultán
kivégeztette, mert féltékeny volt népszerűségére. A rendkívül kedvelt szultánfi
halála óriási felzúdulást váltott ki, számos költő írt például siratóéneket az
emlékére, amelyekben többé-kevésbé nyíltan a szultánt, illetve nagyvezírjét, Rüsztemet
bírálták - közéjük tartozott Jahja bég is. Szülejmán azonban nem tűrte a különvéleményt:
a hangoskodó költőket állásukból elcsapták, s többnyire a birodalom távoli vidékeire
száműzték őket.
Jahja is csak hosszas könyörgés után tudott egy kisebb javadalombirtokot
szerezni az északi végeken, a Száva partján. Hosszan próbálkozott az uralkodói
körök kegyének visszaszerzésével, sorra írta a dicsérő énekeket - de hiába. Egy
idő után beletörődött sorsába, s új lakhelyén kereste a boldogulást. Visszavonult
birtokára, s késő öregkoráig rendezgette verseit fiával, Ádem cselebivel.
Az
alább idézendő kaszíde Jahja egyik költői bravúrja. A korábbi pártfogó, majd ellenség,
Rüsztem pasa 1561-ben meghalt, helyét Szemiz Ali pasa foglalta el. Jahja bég előtt
valószínűleg felcsillant a remény: talán az új nagyvezír segítségével visszatérhet
a birodalom központjába. Ali megnyerésére igen ügyes verset kanyarított: a kaszíde
bevezető szakaszát a tél leírása tölti ki. A hideg és a fagy elől mindenki, aki
csak teheti, a kályha mellé menekül, a kinti világot a pusztulás és a nyomor jellemzi.
Költőnk, úgy látszik, kint rekedt, fázósan pengeti hárfáját, s hozzá kemény dallamot/dalt
énekel - mintha csak Janus Pannoniust hallanánk: "S íme, virágzik a mandulafácska
merészen a télben" -, magát már-már az iszlám világban nagy megvetéssel illetett
kutyákkal helyezi egy sorba. De ekkor, a legnagyobb nélkülözés közepette feltűnik
egy - az iszlám szent zöld színébe öltözött - bölcs, aki szelíden figyelmezteti
emberünket: vegyen kabátot. Költőnk persze panaszkodik, nincs, aki segítene rajta,
kivéve talán a nagyvezírt, Alit. Ettől kezdve a nagyvezír nyílt dicséretét olvashatjuk,
akinek napként fénylő arca még a zord telet is elűzi, ő maga a tavasz hírnöke.
S talán még prémes kabátot is ajándékoz a számkivetett költőnek.
A vers szimbolikájában
nem nehéz felfedeznünk Jahja sorsát: a zord tél, a reménytelenség, a pártfogó
hiánya mind-mind az udvarból eltávolított s végvidékre küldött költő panasza.
A téli kép talán több, mint allegória: meglehet, az általa már megtapasztalt "zord
észak" képével kívánt hatni a Boszporusz lényegesen enyhébb klímájú partján
élő reménybeli pártfogó érzelmeire.
*****
Hideget
hozott a világra a tél évszaka
Együtt reszket a hidegtől a föld és az ég
Megkaparintotta
a növények arany-ezüst köntösét,
S a fákat fekete darócba öltöztette a téli
szél
Senki sem mondja most: "a tűzhelyet, mint a füst, elhagyom"
A
hidegtől elkékült az ég orcája
Nem folyik a föld vére, ugyancsak megkeményedett
De
ne gondold, ó, szívem, hogy a vizek a téli hidegtől fagytak be
Ha szertenéztek,
ne gondoljátok, hogy hó hullik a világban
Csak a hajlékony szerencse köp a
jelenkor orcájára
Nézzétek, a földet beborította a hulló hó
A világ hölgye
arcát fehérre mázolta
Tavasszal olyan a föld, mint a zsenge hajtás
De a
tél kegyetlenségének kínjától elfehéredett, ó, mily kár
Azonnal a felhő porába
rejtőzött az égen
A délelőtti Nap, amikor meglátta, hogy a platán keze1 lehanyatlik
Bár
korábban a fülemülék minden hangnemben énekeltek itt
Most a varjak lakhelye
lett a rózsaágy
De miért ne nevezhetném rózsáskertnek a kemence tüzét?
Minden
szikra egy-egy vörös rózsa - vélnéd
Ha fejből mondja a Fény és a Füst szúráját
Ne
csodálkozzatok: minden lángnyelvvé változott
A szerencsétlenek most - a szegénység
és a nyomor miatt
Minden sarokban a tél szomorúságáról énekelnek
A romba
dőlt világ üvegpalotává változott hirtelen
Ha például tüsszentesz, nem esik
a földre, megfagy, megmarad
Ruhaujjába behúzta kezét, mint a platánfa ága
A
szépségek keze sosem kegyetlen
Ha behúzza kezét és fejét a vén s a fiatal
A
hátára csapnak erősen a bottal
Nyöszörgés, zokszó, vonyítás reggelig:
A
város kutyái lettek a bánat ünnepének zenészei
E mulandó világban a víz tükörré
lett
A feloldódás népe fagyott képét látja benne
Az utat jég borítja, az
emberek úgy járnak, mint a részegek
Nem tud megállni a lábán se koldus, se
szultán
Amint csodáltam a világ efféle állapotát
Egy bölcs és okos öreget
vettem észre
Első pillantásra azt hittem, maga Hizir2 az
Zöld ruhában jött
felém, mint a tavasz
Arca forró, mint a kard, jelleme tiszta
A türelem s
a nyugalom fénye világította meg orcáját
Ékes szavának szépsége a lelket táplálta
Nyelve
fülemüléje édes szavakkal szólt
Amikor látta, hogy kemény dallamot pengetek
hárfámon
Azt mondta nekem: "gyere, te szerencsétlen bolond
Vedd magadra
bundádat, az időjárásnak megfelelően
Mert most a tél hidege, mint a bánat
nyila, átjárja a lelket
Keress egy kolostort, szívből könyörögj
Hogy minden
teremtmény legyen méltó a föld arcának vizére"3
Amikor szavai igazgyöngyei
fülembe jutottak
Megcsókoltam a kezét és alázatosan azt mondtam neki
Szóltam:
"senki sem könyörül sorsomon
Bár az uralkodó vezírjétől jönne orvosság
bajomra
A bölcsesség tengerének óceánja, második Nagy Sándor ő
Hüszrev,
Dzsemsíd és Dárius4 ajtónálló szolgái neki
A jelenkor legbátrabbja, a világ
népeinek támasza
A kegyelem tengerének óceánja: Ali pasa őnagysága
[...]
Ebben
az ügyben remélem, tán prémes bundába bújhatok
Ezért sírok most a hidegtől,
ej, Jahja
Mivel Napként tűnik fel, leírása
Ne nyújtsd a szót, tárd ki karod,
eljött az ima ideje
Szerencséjének tavasza legyen mindig friss és üde
Akkor,
amikor az idők forgása révén eljön a tél
A világ kertjében tegye őt szerencséssé
Szerencséjét
továbbra is tegye bőségessé az Isten
(Fordította: Sudár Balázs)
