Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E
F G
H I
J K
L M
N O
P Q
R S
T U
Ü V
W X
Y Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
IRÁNYTŰ (zhinanzhen)
Az iránytű a négy legnagyobb kínai találmány egyike. Olyan nagyszerű találmányokkal
osztozik ezen a címen, mint a selyem, a könyvnyomtatás és a puskapor. Ezek mindegyike
Kína határain túllépve a világ egyetemes kultúrájának legjelentősebb felfedezéseinek
sorába tartozik. Az iránytűvel az arabok ismertették meg Európát. Az arab források
kb. a 13. század elején tesznek említést az iránytűről. A kínaiak igen korán
felismerték, hogy bizonyos természetes ércek, ásványok mágneses tulajdonsággal
rendelkeznek. Arra, hogy a mágnesességet irány-meghatározásra használták először
a Hadakozó Fejedelemségek idején, az i. e. 3. században történik említés, miszerint
az előző korok uralkodói a sinan ("dél kormányzója") segítségével
határozták meg a négy égtájat. Az iránytű azonban hosszú-hosszú évszázadokig
kizárólag a földjóslással (fengshui) szakemberek, taoista mágusok eszköztárának
kellékeként volt ismert. Már az ókortól kezdve a mindenkori királyok, uralkodók,
majd Kína egyesítése után a császárok is arccal dél felé fordulva kormányozták
országukat, birodalmukat. Így tehát igen kitüntetett szerepet a sokáig "dél
kormányzójának" nevezett szerkezetet, amelyről rekonstrukciók eredményeképpen
tudjuk, hogy forgó része egy apró kanál (shuo) volt, amelyet természetes mágnes
tartalmú ásványból vagy ércből csiszolták. Ezt a kanalat pedig bronzból vagy
bármilyen más, nem mágneses fémből készült ún. "föld-tányérra" (diban)
helyezték. A "föld-tányér" négy szélét a 28 hsziu-nak, vagyis a konstellációknak
megfelelő szakaszokra osztották. A belső részeit további beosztásokkal látták
el, úgy mint a naptári ciklusok megadására használt ciklusjeleivel és a jóslásból
ismert 8 trigrammal, kínai nevén a ba gua-val. A "föld-tányér" középső
részén található kör alakú emeletre helyezték a kanalat. Az iránytű jelentős
formai és funkcionális változására csak a Song-dinasztia idején került sor.
Ez idő tájt kapta a ma is használt elnevezését a "délre mutató tűt"
(zhinanzhen). A történelem során az iránytű számos változata jelent még meg,
amelyek működési elvükben megegyeztek, de kivitelezésükben egészen különlegesek
lehettek, s első ránézésre távolról sem hasonlítottak az iránytűhöz. Ezek az
apró remek művek a kínai ötvösművészet formagazdagságának, finom esztétikájának
és a mesteremberek elképesztő precizitásának ékes bizonyságai. Meggyőző leírás
arról, hogy az iránytűt navigációhoz használták csak 1119-ből származik. A mongol
Yuan-dinasztia idejétől kezdve vált a "délre mutató tű" általánosan
használt segédeszközé a tengerjáró hajókon. A hajdan volt kanalas forgó résszel
ellátott "dél kormányzójának" (sinan) egy egyszerűsített formáját
luoban néven mind a mai napig használják a kínai halászhajókon, dzsunkákon.
