Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

IRÁNYTŰ (zhinanzhen)
Az iránytű a négy legnagyobb kínai találmány egyike. Olyan nagyszerű találmányokkal osztozik ezen a címen, mint a selyem, a könyvnyomtatás és a puskapor. Ezek mindegyike Kína határain túllépve a világ egyetemes kultúrájának legjelentősebb felfedezéseinek sorába tartozik. Az iránytűvel az arabok ismertették meg Európát. Az arab források kb. a 13. század elején tesznek említést az iránytűről. A kínaiak igen korán felismerték, hogy bizonyos természetes ércek, ásványok mágneses tulajdonsággal rendelkeznek. Arra, hogy a mágnesességet irány-meghatározásra használták először a Hadakozó Fejedelemségek idején, az i. e. 3. században történik említés, miszerint az előző korok uralkodói a sinan ("dél kormányzója") segítségével határozták meg a négy égtájat. Az iránytű azonban hosszú-hosszú évszázadokig kizárólag a földjóslással (fengshui) szakemberek, taoista mágusok eszköztárának kellékeként volt ismert. Már az ókortól kezdve a mindenkori királyok, uralkodók, majd Kína egyesítése után a császárok is arccal dél felé fordulva kormányozták országukat, birodalmukat. Így tehát igen kitüntetett szerepet a sokáig "dél kormányzójának" nevezett szerkezetet, amelyről rekonstrukciók eredményeképpen tudjuk, hogy forgó része egy apró kanál (shuo) volt, amelyet természetes mágnes tartalmú ásványból vagy ércből csiszolták. Ezt a kanalat pedig bronzból vagy bármilyen más, nem mágneses fémből készült ún. "föld-tányérra" (diban) helyezték. A "föld-tányér" négy szélét a 28 hsziu-nak, vagyis a konstellációknak megfelelő szakaszokra osztották. A belső részeit további beosztásokkal látták el, úgy mint a naptári ciklusok megadására használt ciklusjeleivel és a jóslásból ismert 8 trigrammal, kínai nevén a ba gua-val. A "föld-tányér" középső részén található kör alakú emeletre helyezték a kanalat. Az iránytű jelentős formai és funkcionális változására csak a Song-dinasztia idején került sor. Ez idő tájt kapta a ma is használt elnevezését a "délre mutató tűt" (zhinanzhen). A történelem során az iránytű számos változata jelent még meg, amelyek működési elvükben megegyeztek, de kivitelezésükben egészen különlegesek lehettek, s első ránézésre távolról sem hasonlítottak az iránytűhöz. Ezek az apró remek művek a kínai ötvösművészet formagazdagságának, finom esztétikájának és a mesteremberek elképesztő precizitásának ékes bizonyságai. Meggyőző leírás arról, hogy az iránytűt navigációhoz használták csak 1119-ből származik. A mongol Yuan-dinasztia idejétől kezdve vált a "délre mutató tű" általánosan használt segédeszközé a tengerjáró hajókon. A hajdan volt kanalas forgó résszel ellátott "dél kormányzójának" (sinan) egy egyszerűsített formáját luoban néven mind a mai napig használják a kínai halászhajókon, dzsunkákon.