Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Wojtilla Gyula: India 500 évvel ezelőtt
História 1992-5/6
India a legrégebbi időktől fogva mint a csodálatos anyagi és szellemi kincsek lelőhelye élt az európai népek tudatában, és amikor Kolumbusz útnak indult kis hajóhadával, célja ez a távoli mesés ország volt. Az eredmény, Amerikai felfedezése, mindenki számára jól ismert. Ugyanakkor az emberek általában igen keveset vagy semmit sem tudnak a korabeli Indiáról, a valóságos viszonyokról. Az ókor óta kialakult, eszményi India kép, amely bővelkedik mesés elemekben, és amelyben Elő-India, az Indonéz-szigetvilág és Hátsó-India összemosódnak még Kolumbusz idejében is, máig hat. Kérdés, hogy a 15. század végén milyen tényleges információk álltak az utazók rendelkezésére.
Hajrá, egy év!
Tudjuk, hogy az Kr.e. 3. évezredtől kezdve part menti hajózás létezett a Közel-Kelet és India között, majd a monszun felfedezésével rendszeres nyílttengeri hajózásra is mód nyílott. Amint a Kr. u. 1. századi „A Vörös-tenger körülhajózása” (Periplusz Marisz Erüthraei) leírja, Róma és India között zavartalan tengeri kereskedelem zajlott; az út a szárazföldi átrakodásokkal együtt oda-vissza kerek egy évet vett igénybe Rómától egy délnyugat-indiai kikötőig. Mindez azonban nagyrészt feledésbe ment, majd pedig a nagy karavánutak is bezárultak a 15. században az oszmán–török terjeszkedés következtében. Friss ismeretek alig jutottak Európába.
A 15. században Indiában élő vagy ott járt európaiak száma igen gyér. A velencei Nicolo Conti 1420-ban fordult meg Vidzsajanagarban, és leírja a hatalmas várost, majd a hatvanas években a Tverből származó orosz kereskedő, Afanaszij Nyikityin járt Dél-Indiában. Rajtuk kívül csupán muszlim utazók, írók feljegyzéseire támaszkodhatunk. Mindebből azonban Kolumbusz és kortársai aligha meríthettek igazi információkat. Ugyancsak bizonytalan, hogy a századvégen a különböző indiai hadseregekben a tüzérséget szervező velenceiek révén mi jutott el Európába.
Kis államok
1340 után Indiában egyetlen olyan központi jellegű hatalom sem létezett, amely a szubkontinens egészét vagy döntő részét uralta volna.
A koronként India fővárosának számító Delhiben, időszakunkban a Lódi-dinasztia volt a trónon. Ez az afgán eredetű család Delhi környékét, a Pandzsábot, a mai Uttar-pradés, Madhja-pradés állam egy részét és Bihárt magába foglaló területet tartotta birtokában. Hatalmuk azonban nem mindig érvényesült az afgán törzsfőkkel szemben, akik kénytelen-kelletlen elismerték adófizetési kötelezettségeiket. Az 1489-ben trónra lépő Szikander Lódi a legtehetségesebb uralkodójuk volt. Ennek ellenére országa egy Lokális, szárazföldi hatalom maradt, amelynek a külvilágra semmiféle jelentékeny hatása nem volt.
A korabeli kevés építmény az iszlám építészetben elsőrendű szerepet vivő mecsetek és síremlékek számát növelte. Ezek építészeti elemei a timúridák Perzsiából és Turkesztánból származnak, ahogyan Baktay Ervin mondja, valamiféle szomorúságot árasztanak, úgy tűnik, hogy építtetőik „nem nagyon értek rá örülni az életnek”. Jellegzetességük viszont, hogy rajtuk megjelennek a hinduizmus motívumai is, például a kupolán a halhatatlanság italát tartalmazó vizeskorsó (kalasa). Az iszlám–hindu szimbiózis különleges terméke a Pandzsábban megszülető szikh vallás, ennek alapítója, Guru Nának (1469–1539) tevékenységének nagyobbik része erre az időszakra esik.
Észak-India nyugati illetve keleti részén önálló államok léteztek: Kásmír és Bengál. Kásmír 1346 óta állt muszlim uralkodó fősége alatt, de a hindu lakosság kedvező helyzetben maradt: szabadon gyakorolhatta vallását, templomokat építhetett, fejlődött a szanszkrit irodalom. Mindazonáltal a terület korántsem volt olyan fontos kereskedelmi-kulturális találkozópont, mint a késő ókorban vagy a kora középkorban, egy elszigetelt kicsiny ország volt.
Bengálban 1490–93 között egy Szídi Badr nevű abbesszín uralkodott. A társadalom megosztott volt, a politikai elitet alkotó muszlimok számban kisebbségben voltak. Nem csoda, hogy Bengálban a hinduizmus vaisnava irányzata reneszánszát élte. A szultánok építkezései az iszlám alapvető előírásai mellett a hindu művészet formakincséből vett mintákkal egészültek ki. A Gangesz alsó folyása melletti gazdag terület, amely korábban a nagy észak-indiai birodalmakat gazdagította, egyes korszakokban pedig a Nepál, Tibet és Hátsó-India felé irányuló kereskedelem kiindulópontja volt, korszakunkban külvilágtól elzárt területnek számított.
A Lódi Birodalomtól némileg délkeletre Dhar fővárossal a Málva nevű állam létezett, uralkodói a Ghúri-dinasztia tagjai voltak. Jelentősége csekély, mert az itt az ókorban áthaladó nagy kereskedelmi út, amely a Selyemúthoz csatlakozott, ekkortájt már nem funkcionált.
Híre Európában
Málva nyugati szomszédja a tengerpartig Gudzsarát Szultánság volt. A termékeny, jó földrajzi adottságokkal rendelkező területnek része a Kathiávár-félsziget, a tenger felől érkező hajósok kedvelt célpontja. Gudzsarátban 1297 óta volt a politikai vezetés a muszlimok kezében, ezt azonban a hindukkal egyezségben békésen gyakorolták. Mahmúd Bígarhá (1459–1511) hosszú országlása sikerekben gazdag volt. Mahmúd feltűnő egyéniségének híre Európába is eljutott, a 16. század elején ott járt itáliai utazó Ludovico di Varthema beszámolója alapján. Bajusza állítólag olyan hosszú volt, hogy feje köré csavarva meg kellett kötni, szakálla a derekáig ért, és étvágya olyan roppant nagy volt, hogy naponta 20 font élelmet fogyasztott. Gyermekkora óta fokozatosan átitatták méreggel a szervezetét, így felnőtt korában semmiféle méreg nem ártott neki, sőt, ha egy légy a kezére szállt, rögtön elpusztult. Mahmúd idején Ahmedábádban és Csampanérban folytak jelentős építkezések, itt is sajátságos hinduizált muszlim építészet született. A kedvező politikai viszonyoknak köszönhetően az iszlám mellett a hinduizmus is fejlődött, és megőrizte helyét a dzsaina vallás is. Virágzott a gudzsaráti nyelv és irodalom. A terület gazdag volt, de nem töltötte be korábbi nemzetközi szerepét. Adottságai pedig erre predesztinálták, így az is természetes, hogy néhány évtized múlva ez lesz az európai hajósok és gyarmatosítók egyik célpontja.
Muszlim állam
Dél felé haladva a Dekkánban az ún. Bahmanida-szultánságok következnek. Ez az eredetileg egységes muszlim állam állandó háborúban állt az őt körülvevő hindu királyságokkal. A hadsereg, amelyben szép számban harcoltak török, perzsa, arab sőt abesszin kalandorok is, nem mindig bizonyult elegendőnek, ezért a Bahmanidák több mint száz erődöt építettek. Az erődöket a korabeli európaiakhoz hasonlóan széles falak, kiszögellő bástyák, széles vizesárkok védték. A falakon nyilazó állásokat és ágyúkat telepítettek. Az ágyúk kőgolyókat vagy kővel töltött bőrzsákokat lőttek ki. Korszakunkban az egység megszűnt, és a birodalom öt önálló szultánságra bomlott. Ezek gazdasági ereje váltakozó volt. Golkonda nevezetes aranylelőhelyeiről. Az anyagi jólét a kultúra magas szintű ápolását tette lehetővé, Ahmadnagarban és Bídzsapurban híres könyvtárak, kódex másoló és illusztráló műhelyek működtek. Az erődök egy rövid ideig képesek voltak ellenállni a portugáloknak.
A Bahmaní Szultánság legnagyobb ellenfele, a déli terület legendás gazdagságú királysága, a hindu Vidzsajanagar állam volt, amelynek fővárosa Vidzsajanagar. Korszakunkban a Száluva-dinasztia uralta. Vidzsajanagar uralkodói nehéz helyzetben voltak, mert harcban álltak a muszlim államokkal, ugyanakkor a hadseregük számára létfontosságú lovakat, tengeren át a Közel-Keletről voltak kénytelenek importálni. Ezt sikeresen tették egészen a 16. század közepéig. Vidzsajanagar város pompájáról már Nicolo Conti említést tesz, ezt jól egészíti ki az 1522-ben itt járt portugál Domingos Paes beszámolója, illetve az egyes muszlim íróknál található adatok. Paes szerint a város nagysága Rómával mérhető össze, legalább 100 000 háza volt. Paes a királyi palotában elefántcsonttal burkolt szobákat is látott. A hadsereg közel egy millióra rúgott, a lovasság létszámát 35 000 főre becsülte. A király mellett egy változó összetételű és hatalmú tanácsadó testület működött, a király a nemeseknek adományokat juttatott szolgálataik fejében, és ezt egy pecsét jelképezte, nem okirat. A birodalom kevésszámú, de nagy területű tartományokból állt. A nemesség luxus körülmények között élt, de a földművesek meztelenek, szegények voltak a túlzott adózás miatt, ami időnként lázadásokat eredményezett. A földművelésből származó adóbevételek mellett a törvényesített prostitúció számított jelentős tételnek az államháztartásban. A templomokhoz tartozó kurtizánok a város legszebb utcáiban laktak. Abdul-Razáq heráti krónikás közlése szerint az állam 12 ezer rendőrének fizetését az uralkodó a prostituáltak adójából fedezte.
Étkezés, vallási szokások
A városi és a falusi élet között kiáltó különbség mutatkozott. A piacokon Paes leírása szerint mindent árultak, ami szem-szájnak ingere. A legkedvesebb húsétel a birka volt, de mindenféle szárnyast fogyasztottak, sőt a sertéshús-árusoknak külön utcájuk volt. Ez is a birodalom sokszínűségét mutatja, hiszen a hindu elit, elsősorban a bráhmana kaszt tagjai, vegetáriánusok voltak.
A vallás a hinduizmus vaisnava irányzata volt, de ez jól megfért azokkal a helyi eredetű kultuszokkal, amelyeknek maradványa a véres állatáldozat. Juhok százainak, bivalyok tucatjainak fejét vágták le egy éles sarlószerű késsel az istenszobrok előtt.
Vidzsajanger uralkodói gazdagságukat az irodalom és a művészetek ápolására is használták. Egyaránt virult a szanszkrit és a telugu irodalom, pompás paloták, hatalmas erődök, kiválóan tervezett utak és öntözőrendszerek dicsérik patrónusi tevékenységüket. A képzőművészetek minden vállfaja dívott, különösen nagy jelentőségűek a dombormű díszítések, amelyek a templomok falán a hindu mitológia egyes történeteit mesélik el. Vidzsajangar állam tehát nagyjában-egészében betöltötte azt a szerepet, amelyet a külső szemlélő a „mesés Indiának” szokott tulajdonítani, és vonzotta az idegeneket, barátokat és hódító szándékú ellenségeket egyaránt.
1498: Vasco da Gama
A kis „kitérő” után, Amerika felfedezését követően csupán hat évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a portugál Vasco da Gama Afrikát megkerülve 1498-ban elérje India partjait. A hódítók egy széttagolt országot és nagy gazdagságot találtak. Igaz, a 16. század közepén az erős Mughal-hatalom még egyszer egyesíti majd India erőit, a part menti európai telepek azonban mindvégig megmaradnak, hogy a 18. század elejétől, immár az angolok jóvoltából, Indiát – gyarmatként – bekapcsolják a világkereskedelembe. Ez a folyamat azonban Kolumbusz nagy útja idején kezdődött.
