Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

imám

(arab: „vezető”, „követendő minta”), a muszlim közösség vezetője; a Koránban sokszor használják ezt a címet Ábrahámmal és más vezetőkkel kapcsolatban. Az imám tisztségének eredetét és jelentését a muszlim közösség különböző csoportjai különféleképpen fogták föl, s részben ez a nézeteltérés okozta az iszlám kettészakadását síita és szunnita ágra. A szunniták körében az imám szó a kalifa (halífa) szinonimája lett. Ezzel jelölték Mohamed utódát, aki átvette a Próféta közigazgatási és politikai (de nem a vallási) funkcióit. Emberek nevezték ki, s bár tévedhetett, mégis engedelmeskedni kellett neki, ha az iszlám előírásait betartatta, még ha személy szerint bőnös életet élt is.

A negyedik kalifa, Mohamed veje, Ali halála (661) után föllángoltak a politikai viták az öröklésről, s ezek nyomán a síita imámfogalom más irányban fejlődött tovább. Ali hívei megpróbálták a muszlim közösség vezetését fönntartani Ali leszármazottainak. A síita iszlámban az imám abszolút szellemi tekintéllyé és mértékadóvá nőtt; a hívek egyedül Alit és az utána következő imámokat tartják képesnek a Korán mélyebb értelmének átlátására, mondván, hogy ezt a tudásukat Mohamedtől kapták. Az újplatonizmus hatására a IX-X. századtól az imámokat az ős-fény, vagyis Isten által megvilágosított, Istentől kijelölt és tévedhetetlen embereknek is tartották. Csakis ők dönthettek a doktrína kérdéseiben, nem pedig a szunnita iszlámban szokásos közmegegyezés (idzsmá), s csakis ők értelmezhették az isteni kinyilatkoztatást. Az utolsó imám eltűnésével (ghajba) kialakult a rejtőzködő imámba vetett hit, akit a mahdíval azonosítanak. (Abban nincs egyetértés, hogy hányadik volt az utolsó imám: a nagyobb szekták közül a szabaíja, vagyis az iszmáíliták, hét imámot ismernek el, míg az iszná-asaríja, vagyis a tizenkettesek, tizenkettőt.)

Az imám szót tiszteletbeli címként is használták, például olyan személyekre, mint Ali ibn Abí Tálib kalifa, vagy több nagy teológus: Abu Hanífa, As-Sáfií, Málik ibn Anasz, Ahmad ibn Hanbal, Al-Ghazálí és Muhammad Abduh. Időnként az imám címet viselik a mecsetekben a közös imát vezető, képzett muszlimok is.