Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
imám
(arab: „vezető”, „követendő minta”), a muszlim közösség vezetője; a Koránban sokszor használják ezt a címet Ábrahámmal és más vezetőkkel kapcsolatban. Az imám tisztségének eredetét és jelentését a muszlim közösség különböző csoportjai különféleképpen fogták föl, s részben ez a nézeteltérés okozta az iszlám kettészakadását síita és szunnita ágra. A szunniták körében az imám szó a kalifa (halífa) szinonimája lett. Ezzel jelölték Mohamed utódát, aki átvette a Próféta közigazgatási és politikai (de nem a vallási) funkcióit. Emberek nevezték ki, s bár tévedhetett, mégis engedelmeskedni kellett neki, ha az iszlám előírásait betartatta, még ha személy szerint bőnös életet élt is.
A negyedik kalifa, Mohamed veje, Ali halála (661) után föllángoltak a politikai viták az öröklésről, s ezek nyomán a síita imámfogalom más irányban fejlődött tovább. Ali hívei megpróbálták a muszlim közösség vezetését fönntartani Ali leszármazottainak. A síita iszlámban az imám abszolút szellemi tekintéllyé és mértékadóvá nőtt; a hívek egyedül Alit és az utána következő imámokat tartják képesnek a Korán mélyebb értelmének átlátására, mondván, hogy ezt a tudásukat Mohamedtől kapták. Az újplatonizmus hatására a IX-X. századtól az imámokat az ős-fény, vagyis Isten által megvilágosított, Istentől kijelölt és tévedhetetlen embereknek is tartották. Csakis ők dönthettek a doktrína kérdéseiben, nem pedig a szunnita iszlámban szokásos közmegegyezés (idzsmá), s csakis ők értelmezhették az isteni kinyilatkoztatást. Az utolsó imám eltűnésével (ghajba) kialakult a rejtőzködő imámba vetett hit, akit a mahdíval azonosítanak. (Abban nincs egyetértés, hogy hányadik volt az utolsó imám: a nagyobb szekták közül a szabaíja, vagyis az iszmáíliták, hét imámot ismernek el, míg az iszná-asaríja, vagyis a tizenkettesek, tizenkettőt.)
Az imám szót tiszteletbeli címként is használták, például olyan személyekre, mint Ali ibn Abí Tálib kalifa, vagy több nagy teológus: Abu Hanífa, As-Sáfií, Málik ibn Anasz, Ahmad ibn Hanbal, Al-Ghazálí és Muhammad Abduh. Időnként az imám címet viselik a mecsetekben a közös imát vezető, képzett muszlimok is.
