Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

hunok

Eredetükről a 18. század óta vita folyik. Az alapprobléma: azonosak-e vagy sem a kínai forrásokban hiung-nu vagy hsiung-nu néven szereplő törzsekkel, akikkel a Kínai Birodalom a Kr. e. 4.–Kr. e. 1. század között kemény harcokat vívott, s akik ellen a Nagy Falat emelték. Nevük és történetük – szír és szogd források segítségével – a több mint két évszázados hiátus ellenére is összekapcsolhatónak látszik az európai hunokéval. Azonosságukat azonban mindeddig nem igazolta a nyelvészet (a hiung-nu nyelv mindmáig ismeretlen, s az európai hunok nyelvére is csak következtetni lehet), s csak közvetve világítja meg a régészet (a Kr. u. 4. századinál korábbi hun lelet nem ismert Közép-Ázsiából sem) és az antropológia (mongoloid típusok ugyan nem ritkák az európai hunok körében, de nem is általánosak, ugyanakkor nem jelenthetnek mongol nyelvűséget) is. A hunok jellemző régészeti ismérvei: a csontlemezekkel merevített aszimmetrikus íj a háromélű vas nyílcsúcsokkal, a hosszú kard, a harcikés, a nomád öv, a magas kápákkal ellátott nyereg ugyanis az eurázsiai steppéken végbement általános fejlődés eredményei, a legsajátosabb hun emlékek, a réz áldozati üstök is csupán öntési technikájukkal gyökereznek a kínai bronzművességben.

Legalább ennyire ellentmondásos történelmi jelentőségük megítélése, amelyet a legújabbkori politikai gondolkozás is eltorzított. A modern nyugati iskolai oktatás Ammianus Marcellinus „klasszikus” jellemzését tanítja róluk, holott a Rómában élő és író kiváló történetíró csak hírből ismerte a hunokat. Jellemzésükre – a kor szokása szerint – az antik geográfia és etnográfia évezredes hiedelmeit (Herodotos, Strabon, Pompeius Trogus, Iustinus elképzeléseit „a szkíta nomádokról”) kötötte művészi csokorba, s egy olyan paleolit szinten álló hordát tárt olvasói elé, amely képtelen lett volna egy népek fölötti birodalmat kiépíteni, akár egyetlen hadjáratot is megnyerni. Az ammianusi kép nem egyeztethető össze a 395-től kezdve rendszeresen feljegyzett tényleges eseményekkel, s éles ellentétben áll a keletrómai Priskos művével, aki a hunokat és Attilát saját országukban tett látogatása után írta le. Görög nyelvű műve azonban nem vált a Nyugat közkincsévé – Magyarországon is kevéssé (s főleg szépirodalmi átdolgozásokból) ismert, kivéve azokat a részleteket, amelyeket egy évszázaddal a hunok letűnése után Jordanes latinul merített belőle. A magyar hun legenda – a 13. századi Kézai Simon irodalmi alkotása – még az utóbbiból is alig merített, az Attila néven kívül nincs sok köze a hunok valóságos történetéhez.

A 370-es években a Volgán átkelő hunok szétverték és szétkergették az alánokat, s ezzel véget vetettek az iráni népek évezredes steppei uralmának. Alán segédcsapatokkal megerősödve leverték Hermanarik osztrogót birodalmát – az osztrogótoknak csak kisebb csoportja tudott római területre menekülni. 376 kora őszén a Dnyeszternél szétszórták Athanarik vizigót hadait, többségük keletrómai területre menekült. Maguk a hunok győzelmeik után két évtizedig a Fekete-tenger északi partjait körülölelő birodalmuk kiépítésével foglalkoztak, csak a 395. évi római polgárháború idején indítanak tájékozódó hadjáratokat a Kaukázuson és az Al-Dunán át a Római Birodalom mindkét felébe. Váratlan feltűnésük óriási pánikot váltott ki. Keleten ekkor keletkeznek a vadságukról szóló rémtörténetek, a Balkánon pedig I. Alarik vizigótjai támadásuk nyomán vonulnak le Hellasba. 400-ban a mai Havasalföldre benyomuló, Uldin vezette hun seregben a rómaiak nem remélt szövetségesre találnak, barátságból (a gót Gaina ellen) vagy fizetségért (az Itáliát támadó I. Alarik, majd Radagaisus gótjai ellen) segítik mindkét római államot. 402–406 között egy csak következményeiből és régészeti leletekből ismert hun támadás menekülésre kényszeríti a Visztula–Odera-vidékről a vandálok Siling-ágát, az utóbbiak a vandálok Kárpát-medencei Hasding-ágával és hozzájuk csatlakozó kvád/szvébekkel együtt 407. január 1-én elárasztják Galliát, 409-ben pedig elérik Hispaniát.

408 nyarán, Arcadius császár halálhírére a hunok megszakítják baráti kapcsolataikat a keletrómaiakkal, Uldin serege és segédcsapatai lerombolják az Al-Duna északi partján fekvő ellenerődöket, majd a folyón átkelve birtokukba veszik Castra Martis erődjét (Kula [Bulgária]). A továbbiakban kedvezőtlenül alakuló keletrómai háború akadályozza meg Uldint abban, hogy megsegítse a baráti nyugatrómai császárt, Honoriust I. Alarik ellen. Az első keletrómai háború 412-ben békével ér véget, amelyet a konstantinápolyiak a Don torkolata közelében kötnek Karaton hun nagykirállyal.

A hunok 422-ben támadják meg újból a keletrómai Thraciát, röviddel ezután, 424 körül Ruga nagykirály átteszi a Hun Birodalom székhelyét a Tiszától keletre eső síkságra. Már onnan támogatja nagy sereggel az új nyugatrómai császárt, Iohannes „usurpator”-t, de megkésve, csupán a hunok egykori túszát és barátját, Aetiust sikerül hatalmon tartania. Aetius zsoldjába fogadott hun segédcsapatokkal 426-ban felmenti a vizigótoktól ostromolt Arelate/Arles-t, s a következő években is sikerrel folytatja a galliai római uralom helyreállítását.

A Római Birodalmat azok a népek kezdték el dúlni, rabolni, majd nyugati feléből hatalmas darabokat kiszakítani (Délnyugat-Gallia, Hispania részei, Észak-Afrika), akik a hunok elől menekültek nyugatra (vizigótok, vandálok, szvébek, alánok, burgundok); a hunok világtörténelmi szerepe ennek az első nagy népvándorlásnak az előidézése volt. A Hun Birodalom európai kialakulása után már egyetlen nép sem volt képes kiszakadni a hun kötelékből, a két római birodalom-fél második elözönlésére csak a hunok bukása után került sor. 425–440 között „az utolsó római”, Aetius éppenséggel hun barátai fegyvereire támaszkodva vetette vissza a galliai városokat ostromló vizigótokat, űzte ki Észak-Galliából, Raetiából, Noricumból a germán támadókat. Hun szövetségeseivel reguláztatja meg 437-ben a vormaciai (Worms) burgundokat, e vészterhes hun támadás emlékéből sarjad majd a Nibelung-ének. A Hun Birodalom barátsága és segítsége évtizedekkel meghosszabbította a halálosan beteg Nyugatrómai Birodalom agóniáját, a frankok, alamannok, szvébek csak a hunok bukása után kezdték megszállni a Rajnán és Dunán túli tartományokat.

A hun segítségnek azonban ára volt. Amikor Aetiust 433-ban átmenetileg megbuktatják, kénytelen volt az akkor még római Pannonia tartományokon át a hunokhoz menekülni. Ruga másodszorra is hatalomra segíti (434). Hálából a Róma városában kötött szerződésben Aetius a nyugatrómai kormányzat nevében átengedi hun barátainak Pannonia Prima és Valeria tartományokat. Ezzel egy időben a hunok újabb támadást indítanak a Keletrómai Birodalom ellen, amely azonban Ruga halála miatt félbeszakad. A békét 435-ben a Duna északi partján Castra Constantia erődjénél (Margus – ma Orasje – városával szemben a Temesközben) kötik meg. A keletrómaiak kénytelenek elfogadni az új nagykirály, Bleda (434–445) és öccse, Attila békediktátumát, amely súlyos terheket ró rájuk. A vandálok Szicilía elleni, a perzsák Kelet elleni támadását kihasználva 440/41-ben Bleda a békét félredobva sorra megostromolja és elfoglalja Moesia Prima (a mai Észak-Szerbia) városait, majd délkeletről, a Száván át megtámadja a 427 óta keletrómai Pannonia Secundát s ostrommal beveszi Sirmiumot (ma Sremska Mitrovica). 441/42-ben beavatkoznak a háborúba az Attila vezette keleti hun hadak is. Ratiaria (Arcar [Bulgária]) bevétele után az egyesült hun erők elfoglalják Naissust (Nis), Serdicát (Szófia), Philippopolist (Plovdiv) s kijutnak a Márvány-tengerig, ahol a thraciai Chersonesos félszigeten megverik Aspar keletrómai seregét. Konstantinápoly kénytelen békét kérni. A megkötője nyomán elnevezett „Anatolius első békéje” (443) valóságos aranyfolyamot indít el a Hun Birodalomba, egy összegben 6000 font „kárpótlást” és évi 2100 font tributumot.

A 445-ben puccsal hatalomra kerülő s a Tisza-vidéki központi orduba (fejedelmi székhely) átköltöző, harcias Attila kezdettől háborús fenyegetést jelentett mindkét birodalom számára. A régi szövetséges, a ravennai kormányzat, Savia provincia átengedésével, a magister militum (fővezér) címmel s a vele járó jövedelemmel igyekszik támadókedvét mérsékelni, Attila Nyugat elleni készülődését ennek ellenére csak a 447. januári konstantinápolyi földrengés híre fordítja a régi irányba. Hadait – immáron a szövetségessé emelt germánok seregeit is – rázúdítja a Balkánra. Noha pusztításon kívül egyetlen hadicélját sem érte el, 450 elejéig megszállva tartja Dacia Ripensist és Moesia Primát, a déli határ Naissosnál volt. A megszállt területeket lakatlan határzónává akarta tenni. Az ezzel kapcsolatos követjárások egyike során járt Attila udvarában 449 őszén a panioni Priskos, akinek a nagykirály, orduja és a hun viszonyok élesszemű leírását köszönhetjük. A 450 tavaszán megkötött „Anatolius második békéjében” Attila végül is lemondott a hódításról s megújította a 443. évi békét (ratifikálására II. Theodosius császár halála miatt nem kerülhetett sor). Engedékenysége mögött az rejlett, hogy 449-től már Gallia ellen készülődött.

A 451. évi Gallia elleni hadjárat nem sok sikert eredményezett, mégis olyan megrendítő volt a nyugati kortársak számára, hogy mindmáig elhalványítja a Keletrómai Birodalom ellen viselt két sokkal pusztítóbb háború emlékét. Mivel a Loire hídját védő Aureliani/Orléans-t az utolsó pillanatban felmentették I. Theodorik vizigót király seregei és Aetius segédcsapatai, Attila kénytelen volt hátrálni. A galliai szövetségesek Troyes előtt 5 mérföldre csaptak össze Attila szövetséges seregével (mauriacumi, másként catalaunumi = champagne-i csata s nem chalons-i!). Mivel egyik fél sem volt képes kiűzni a másikat a táborából, a csata lényegében a támadó Attila kudarcát jelentette, aki rövidesen visszavonulásra határozta el magát. Üldözés nélkül jutott el a Rajnáig s kelt át rajta.

Attila 452. évi Észak-Itália elleni hadjárata a még soha ostrommal el nem foglalt Aquileia bevételével és lerombolásával kezdődött. Utána a Pótól északra Mediolanumig (Milánó) nyomuló seregét az éhség és a járványok visszafordulásra kényszerítették – a Rómáig nyomuló és az Örök Város falai alól visszahőkölő Attila a középkori legendagyártás terméke. Amiként késő középkori az „Isten Ostora” elnevezése is. Visszavonulását siettette, hogy Marcianus keletrómai császár csapatai a Dunánál hátbatámadták birodalmát. Az emiatt kitört újabb keletrómai háború előkészületei idején, 453 tavaszán Attila vérömlésben elhunyt. Temetésének ünnepélyes, minden ízében ázsiai – a későbbi türk nagyfejedelmek temetésére meglepően hasonlító – szertartását Priskos nyomán Jordanes hagyományozta az utókorra. Attilát egyetlen koporsóban titkon a földbe temették.

Attila Arikan nagyfejedelem-asszonytól származó legidősebb fia, Ellak lett a hunok nagykirálya, aki ellen előbb öccsei, majd az Ardarik gepida király vezetésével szövetkezett gepidák, rugiak, szvébek, szkírek, szarmaták keltek föl. Ellak elesett a mindmáig ismeretlen Nedao folyó mellett vívott második „népek csatájában”, amelyben az osztrogótok még a hunok oldalán harcoltak (455). A keletre menekült hunokat Attila középső fia, Dengitzik szervezte meg. Dengitzik utóbb a Keletrómai Birodalom ellen támad, de 469-ben a csatát és életét elveszít. Vele ér véget a hunok európai története.

Az antik kortársak egységesek voltak abban, hogy a hunok katonai sikereiket páratlan tökélyre emelt lovasíjász harcmodoruknak köszönhették. Lovuk télen-nyáron fáradhatatlan volt, csontmerevítős reflexíjuk valóságos csodafegyvernek számított, elöl-hátul magas kápájú nyergükből előre vagy hátra fordulva sűrű, jól célzott nyílzáporral bénították meg s zilálták szét ellenségeiket. Nem véletlenül volt egyik hatalmi szimbólumuk és méltóságjelvényük az aranylemezekkel díszített vagy bevont „aranyíj”, amely ma már jónéhány példányban ismert hun vezetők sírjából vagy halotti áldozatából. Attila tömegeket mozgató hadjáratai előtt villámgyorsan mozgó váratlanul támadó kisebb-nagyobb lovascsapataik érték el mindazt a sikert, amit elértek. Hadművészetük döntő eleme volt az összehangolt szervezés, a felderítés, a bekerítés, a több irányból-oldalról indított színlelt vagy valóságos támadás. Hadiszervezetükből nőtt ki birodalmi szervezetük. Előbb a stratégiai vidékek (pl. a Krím félsziget és bejárata, a Kárpátok délkeleti kiszögellése és a dobrudzsai Duna-szakasz, a Dunántúl és a Bécsi-medence) megszállása, utóbb a vazallus királyságok rendszere, amely 450-ben már egész Közép- és Kelet-Európára kiterjedt. Birodalmuk élén európai feltűnésükkor nagy tekintélyű harci királyok, az 5. századtól pedig nagykirályok állottak, Attila egyeduralma előtt másodfejedelmek is léteztek. 434–445 között maga Attila is másodfejedelem volt, orduja a mai Moldva és Havasalföld határvidékén a Buzau/Bodza folyó vidékén feküdt. A hun birodalom vezetői aranyban pompáztak, s egy olyan sajátos belső-, illetve közép-ázsiai divatot hoztak magukkal (aranyveretes öv, aranycsatos csizma, arany nyakperec, aranyveretes hosszú kard, aranyveretes lószerszám és nyereg), amely túlélte a Hun Birodalmat, és évtizedeken át éppúgy fennmaradt, mint az a páratlan személyi hatalom, amelyet Attila kölcsönzött a vazallus királyoknak. Az utóbbiak ennek ellenére sem tartoztak a birodalom legfőbb vezetői közé, még Attila idejében is csupán a gepida Ardarik vehetett részt a királyi tanácsban. A név szerint ismert hun vezetők többsége a török nyelvből értelmezhető nevet viselt (ilyenek török formában: Öldin, Karaton, Öktar, Mundzsuk, Ajbars, Atakam, Ellak, Mama, Dengitzik, Verik stb.), a gót kicsinyítő képző előtt török név szerepel Ruga/Rugila, Blida/Bilda/Blaedila és Ata-ila/Attila esetében is. Öntudatos hunnak vallották magukat a nem hun származású vezetők Hunigiz/Onegesius és Skotta, hűségesen szolgálták Attilát a mellé szegődött olyan római arisztokraták, mint Orestes. Attila orduja és lakomája a perzsa (szászánida) nagykirályok szertartásait idézi, olyan iráni hatásokat, amelyek még Európába kerülésük előtt érték a hunokat. Hun köznépi temetőket nem ismer a régészet, mivel a „hunok” valójában egy fiatal férfiakból álló mozgó, folyamatosan változó, gyarapodó hadsereg voltak, éppúgy, mint 800 évvel később a mongolok. Alapjaiban elhibázott a hunokat a 19. századi vándorló nomádok mintájára elképzelni. Vezető rétegük valóságos temetkezései is alig ismertek, annál nagyobb szerencséje a régészetnek az a tucatnyi lelet, amely a temetési szertartás alkalmával máglyára vetett vagy égetés nélkül feláldozott, kis mélységekben elföldelt halotti áldozatból maradt fenn. Ezekből került elő a hun régiségek leglátványosabbja, a mintegy 20 db öntött rézüst, amelyek az Urál folyótól a mauriacumi csatatérig bámulatos pontossággal jelzik a hun mozgalom kiindulási és végpontját – a legtöbb a két nagy központból, a Havasalföldről és Pannonia körzetéből ismert. A halotti áldozatokból kerültek elő az „aranyíjak”, az aranybevonatos kardok s mindaz, ami a hun viselet és fegyverzet kapcsán fentebb említésre került. Az áldozati leletek száma szerencsére egyre növekszik, s velük azok az adatok, amelyeken át bepillantást lehet nyerni a Hun Birodalom viseletébe és hatalmi szervezetébe.

A hunok történelmi szerepének és jelentőségének megítélése századok óta vitatott és ellentmondásos. Görög, római, germán ellenfeleik nyolc évtizeden át a vesztes oldalon álltak, híradásaikból nehéz tárgyilagos adatokat kihámozni, márcsak azért is, mivel a feljegyzések többsége hadjáratokról, pusztításokról szól, a hunok életéről és belső viszonyairól mit sem árul el. Kivált a Hun Birodalom fennállásának utolsó 13 éve vált a kortársak és az utókor számára emlékezetessé, amelyben Bleda és Attila, majd az egyeduralkodó Attila kíméletlen háborúkat indított a Keletrómai Birodalom ellen. E korszak csupán utolsó három évére esik a Nyugat elleni két támadás, amelyet Kelet és Nyugat szimbólum-érvényű első nagy küzdelmének szokás tekinteni. Holott Attila nyugati háborúiban már nem (a despotizmustól távolról sem mentes) „rómaiak” és a barbár „hunok” álltak szemben egymással, hanem késő antik és kora feudális szövetségi rendszerek. Galliát a vizigótok, burgundok, frankok, alánok, barbár katonai telepesek (laeti) és a római senatorok magánfegyveresei védelmezték osztrogótok, gepidák, türingek, rugiak, szkírek, szarmaták és más frankok és alánok ellen, a római és hun vezetők a nagy összecsapásban már csak a szálak mozgatói voltak. Itáliába Attila oldalán nyomult be a pannoniai Orestes, az utolsó nyugatrómai császár leendő apja, Edika szkír király, Odoaker, „Itália királya” apja és Thiudimer, a későbbi Nagy Theoderik apja. Fiaik Itália fölötti uralmát egykoron majd elismerni kényszerül a Római Birodalom egyedüli képviselőjévé váló Konstantinápoly, míg a 451-ben Gallia (és az akkor mai értelemben perifériának számító Nyugat) védelmét megszervező Avitus galliai senator nyugatrómai császárságát nem ismerte el. A korabeli valóság tehát nagyon különbözött attól, ahogyan korunk látni szeretné.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból; Attila és hunjai. Szerk. Németh Gy., Budapest, 1940; 19852 (Harmatta János előszavával); E. A. Thompson, A History of Attila and the Huns. Oxford, 1948; L. Musset, Les invasions. Les vagues germaniques. Paris, 1969; Czeglédy K., Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Budapest, 1969; O. J. Maenchen-Helfen, The World of the Huns. Los Angeles–London, 1973; uő, Die Welt der Hunnen. Wien, 1978; O. Pritsak, The Hunnic Language of the Attila Clan. Harvard Ukrainian Studies 6(1982); Bóna, MT 265–288; É. Demougeot, Attila et les Gaules. In: uő, L’empire romain et les barbares d’occident (IVe–VIIe siecles). Paris, 1988, 215–250; I. Bóna, Das Hunnenreich. Stuttgart, 1991. [Magyarul: Bóna I., A hunok és nagykirályaik. Budapest, 1993; franciául: I. Bóna, Les Huns. Le grand empire barbare d’Europe IVe-Ve siecle. Editions Errance, 2002.] A fenti címszó magva azonos a szerző „The invasion of the Huns and the beginning of the Migration Period” (The History of Mankind. UNESCO, Paris, III. 7.4,1) fejezetével, az első két és az utolsó előtti bekezdésben kiegészítve a szerző „Hunnen” címszavából átvett részekkel (Lexikon für Mittelalter V. München, 1990, 222–224).

Bóna István

Hun hadművészet
A hun hatalom igen rövid idő alatt hatalmas területeket befolyása alá vonó sikerei elsősorban a rómaiak és a germánok szemében szokatlan hadviselési módnak voltak köszönhetők. Bár az egykorú források, majd a hagyományok lejegyzői az ellenfél szemszögéből és antik toposzok felhasználásával írtak, konkrét hadi eseményekről részletesebb beszámolót alig találunk köztük, összevetve az ázsiai hunokra és későbbi rokon kultúrájú pusztai népekre vonatkozó adatokkal a hun hadművészet fő vonásai kielemezhetők. A hun hadszervezet és a politikai (társadalmi) rend nem vált el élesen egymástól. A hadszervezet élén a mindenkori nagykirály állott, az egyes birodalomrészek (szárnyak) urai önállóan is működhettek (pl. Uldin, Oktar). Analógiák alapján a tízes rendszer meglétét tételezhetjük fel. A döntő fegyvernem a félelmetesen nyilazó könnyűlovasság, a vezetők környezetében – iráni mintára – páncélos testőrséggel is számolhatunk. Az előkelők saját kíséretükkel vonultak hadba, a társadalmi ranglétrán való emelkedésnek a vitézség egyik fő eszköze volt. A csatlakozott népek egységei az elő- és utóvéd szerepét kapták. Szinte semmit sem tudunk a különleges fegyvernemekről, pedig bizonyára voltak az erődítmények ellen bevethető ostromgépeik, pontosan működő hírszerzésük. A mauriacumi szekértábor léte valamiféle hadtápra utal, a hadizsákmány szállítására, fegyverutánpótlásra is szükség volt, az élelmezést távoli hadjáratokban nyilván az elfoglalt területekről oldották meg. A kitartó, gyermekkortól gyakorlatozó, a rendszeres évi vadászatokon kipróbált harcosok nagy tömegben is összehangolt manőverek végrehajtására voltak alkalmasak. Rossz időjárás, folyamok nem jelentettek számukra akadályt. A fegyelemsértést kegyetlenül megtorolták. Előnyük nagyvonalúan tervezett stratégiájukban és taktikájukban rejlett, amihez megfelelő haditechnika párosult. Elsősorban gyorsaságukra figyeltek fel az ellenfelek, hegyről legördülő lavinához, szélvészhez hasonlítják őket. Előszeretettel éltek a meglepetés, a hadicselek, az ellenfél állandó nyugtalanítása, a színlelt menekülésből váratlan támadásba váltás, a lélektani hadviselés (tudatosan alkalmazott harci lárma, nyílzápor, ellenséges vezetők megsemmisítése, félelemkeltés) eszközeivel. A hun lovas magas kápájú nyergében biztosabban ült, többféle műveletre volt képes, erős reflexíjával messzebbre és pontosabban lőtt nyugati kortársainál, a lovas harcmodornak jobban megfelelő karddal volt felszerelve. Mindez látványos sikereket eredményezett, szinte egyvágtában győzték le az alánokat, az osztrogótokat, majd a dnyeszteri csatában a vizigótokat. 75 év múlva Attila galliai hadjárata során néhány elem (a vizigótok és Aetius elvágásának kísérlete, az alkalmas helyet kereső hátrálás, a hun ék bevetése, az elvonulást leplező zajkeltés) még emlékeztet a hun hadművészet megismert vonásaira, azonban a zömmel más harcmodorhoz szokott germánokból álló sereg taktikázó lassú előnyomulása, az áttekinthetetlen kézitusa, a meglepetés hiánya leglényegesebb elemeitől fosztotta meg. Az ellenfelek megtanultak alkalmazkodni, a technikai fölény összezsugorodott, a Nedao menti csatában az egymással is civakodó Attila-fiak döntő vereséget szenvedtek. A hun hadművészet híre is csak mendemondákban élhetett nyugaton, amikor majd 100 év múlva új nomád nép, az avarok megjelenésével ismét megérintette Európát.

Irod.: Bóna, Das Hunnenreich 9–17; uő, A hunok 9–17.

Tomka Péter

Hun fegyverzet
Az Európába nyomuló hunok legfélelmetesebb fegyvereként az íjat emlegetik a források, bár karddal, harcikéssel, lándzsával is harcoltak, esetenként vértet is hordtak. A hun fegyverzetet a sajátos hun temetkezési szokások következtében többnyire csak töredékesen vagy éppen a peremterületekről ismerjük. A hun lovas fő, távolra ható fegyvere a végein, markolatán csontlemezekkel merevített mintegy 130 cm hosszú, rendkívül erős aszimmetrikus reflexíj a hozzá tartozó vashegyű nyílvesszőkkel. A legtöbbször igen töredékes csontlemezeket Volga-vidéki leleteken kívül (Pokrovsk, Rovnoe, Verhnee Pogromnoe [Oroszország]) kercsi katakombákban, a Wien-Simmering-i sírban, kivételesen germán vezérsírban (Blucina) találták meg. Az íj a hun hatalom jelképévé vált (Marcianus álma). Ennek régészeti bizonyítékaként arany íjborítások kerültek elő hun temetési áldozatokból (Pécs-Üszög, Bátaszék, Pannonhalma, és egykorú temetkezésből: Jakuszowice [Lengyelország]). A háromélű, 5 cm hosszú vas nyílcsúcsokat mintegy 20 lelőhelyről ismerjük, előfordulnak az egész hun szállásterületen és a peremvidékeken is. Tegezmaradványokat Európában még nem sikerült feltárni, lehetséges, hogy a pécs-üszögi, szeged-nagyszéksósi leletek egyes aranyveretei tegezről származnak. A közelharc fő fegyvere a keresztvassal felszerelt hosszú, viszonylag karcsú kétélű kard (hossza 100 cm körüli, a penge szélessége 4-5 cm). Jelentőségét illusztrálja a „Hadisten (Mars) kardja” motívum. A kelet-európai puszták szinte valamennyi 5. századi leletében utal valami – pengetöredék, veret – kard egykori jelenlétére, a Duna-vidékről jó állapotban megmaradt kardokat idézhetünk: Pannonhalma, Szirmabesenyő, Bátaszék, Lengyeltóti, Wien-Leopoldan stb. Az Azovi-tenger vidékén csoportosulnak azok a rekeszes díszű keresztvassal ellátott példányok (Pokrovsk-Voshod, Taman’ [Oroszország], Dmitrievka [Ukrajna]), amelyek kaukázusi alán és nyugati germán kardok előzményének tekinthetők, és amelyekhez a pannonhalmi díszkard is tartozik. Az előkelők kardhüvelyét (ritkábban a markolatot) aranylemezek díszítették. A felerősítés nemegyszer féldrágakő kardfüggesztővel (Altlussheim, Pokrovsk-Voshod) vagy veretes tartófülekkel (Novogrigor’evka [Ukrajna] VIII. kurgán) történt. A kard mellett gyakran második fegyverként keleti eredetű keskeny, egyélű, 40-60 cm hosszú harcikéseket használtak. Jelenlétükre hüvelyveretek alapján ott is következtetni lehetett, ahol a vaspenge nem maradt ránk (pl. Szeged-Nagyszéksós). Nem sokat tudunk a kétségtelenül meglévő hun lándzsáról (Pokrovsk-Voshod, Pécs-Üszög), páncélról (Fedorovka, Pokrovsk-Voshod [Oroszország]), ezek általában nem kerültek sem sírba, sem a halotti áldozat eltemetett tárgyai közé. Pányvának, pajzsnak régészeti nyomát eddig nem találták, nem azonosították. A hun fegyverzetben az ázsiai hun és iráni örökséghez a kelet-európai puszták hagyományai ötvöződtek. A hun mozgalom messze nyugatra közvetítette ezeket, belőlük a germán népek egyes, harcmodoruknak megfelelő elemeket átvettek, mások csak a keleti steppéken éltek tovább.

Irod.: Tomka, Der hunnische Fürstenfund 460–466; Bóna, Das Hunnenreich 167–176.

Tomka Péter

Hunok életmódja
A hunok történelmi szereplésük során mindvégig lótartó nomádok maradtak. Ebben egybevágnak a korai források, a követjelentések és a steppe régészeti leleteinek tanúságai: a magányos sírok; lócsontok, lovasfelszerelés; az al-dunai síkság megélhetést biztosító, hadműveleti bázisként használt területének megszállása (bár a Kárpát-medencébe nem költöztek be asszonyostól-gyerekestől a hun népi elemek, a megszállást jelző leletek itt is a síkságokon sűrűsödnek); Attila téli és nyári szállás közti mozgását igazoló forráshelyek; az állandó telephely hiányát, szekereken vonuló, sátorlakó életmódot hangsúlyozó híradások; a ló szerepének kiemelése (Bleda és Attila lovon ülve tárgyalnak a rómaiakkal, Onegesios asszonya a nyeregben ülő Attilát vendégeli meg); a hun hadművészetre vonatkozó adatok. Ennek az általános képnek nem mond ellent a keletrómai követek tapasztalata az útközben érintett falvakról, a nagykirály „városáról” (téli szállásáról), valamint a régészek megfigyelései az ázsiai hunok földbe mélyített házakból álló szállásairól (Ivolga [Burjátföld, Orosz Föderáció]) vagy garnizonjairól, a megszállt Pannonia egykori táborainak, városainak visszaszoruló, mégis folyamatos életéről. A hunok lélekszámára az Európába törő csapatok 20-30 ezres becsült nagyságrendje mérvadó. Lovaik a szívós, kistermetű steppei fajtákat képviselték. A késői nomádok (mongolok) városai képének meglepő részletességgel felel meg Attila ordujának leírása: a fátlan síkságon kiemelkedésen állott a gerendákból és deszkákból épített fejedelmi palota, amit fatornyokkal tagolt magas kerítés határolt. Nagyobb térségen túl emelkedett a főfeleség saját palotája, valamint Onegesios háza és Pannoniából hozott kövekből épített fürdője. A központ körüli nagy kiterjedésű táborvárost valószínűleg (fa)fal vette körül. A fejedelmi palota fogadótermének hátterében, emelvényen állt Attila kerevete. Arykan palotáját szőnyegek díszítették. A hun állattartó gazdaságot a (meghódított, megtartott) falvak földművelése és szolgáltatásai (köles, gabona, méhsör, árpasör), valamint a hadjáratok zsákmánya, az adók és a határ menti szabályozott kereskedelem jövedelme egészítette ki. A viminaciumi kereskedő karriertörténete és a hun kor nagyszámú aranylelete azt sugallják, hogy a harcosok is részesedtek belőle. Kétségtelenül számolnunk kell kézmű- és háziiparral. Attila ruházatának, étkészletének hangsúlyozott egyszerűsége mögött (szimbolikus, sőt babonás okok mellett) az igazi steppei ember mentalitása sejlik. A tuvai, kirgiziai kurgánokban megmaradt faedények, asztalkák olyan típusok, amelyek alig különböznek egymástól a füves puszták világában. A nomád ruházata és lószerszáma praktikus és ezért minden aranylemezes csillogása ellenére egyszerűbb, mint a környező (germán) világ fényűzése. A hun birodalom szokásjogon alapuló jogrendszerének nyomai a hun társadalom tagolódásának megfelelő szigorú etikettre engednek következtetni (ülésrend). A jogbiztonságot (legalábbis egyesek) a római birodalom viszonyainál nagyobbra tartották. Az államellenes bűncselekményeket (dezertálás) kegyetlenül, nyilvánosan büntették. A családjogban is érvényesült a hierarchia. A birodalom belső irányítását kancellária, a külügyeket előkelő követek segítették. A mindennapokat átszövő szokások (szertartások, étkezés, játék, tánc, zene) közül a viseletet és a temetkezési szokásokat tudjuk legjobban megközelíteni.

Irod.: D. Sinor, The Hun Period. In: The Cambridge History of Early Inner Asia, Cambridge, 1990, 177–205; Bóna, Das Hunnenreich 36–45; uő, A hunok 34–43.

Tomka Péter

Hun temetkezés és hitvilág
Az ázsiai hunok előkelőiket fakoporsóba, gerendából ácsolt sírkamrába temették, arany-ezüst tárgyakat, értékes szöveteket tettek melléjük (Noin Ula). A kirabolt sírokban fegyverek, lakk- és egyéb edények, szertartási tárgyak, levágott hajfonatok, állatcsontok tanúskodnak a temetési rítus gazdagságáról. A kelet-európai hunok temetkezési szokásai feltűnő változatosságot mutatnak. A sírok magányosak vagy kisebb csoportokat alkotnak, legfeljebb nagyobb temetkezőterületekkel számolhatunk, amelyen belül helyezkedhetnek el az előkelők jeltelen sírjai (Törtel és Nagyszéksós között). Feltártak hun kori kurgánokat (Volga-vidék), de másodlagosan felhasználtak korábbi sírhalmokat, sírépítményeket, mauzóleumszerű épületeket is. Általánosabb a jeltelen (titkos) temetés és a vele járó, a sírnál, közelében vagy tőle teljesen függetlenül elásott halotti áldozat, amely fölé emelhettek halmot is. Néhány sír esetében lókoponya, lócsontok, lószerszám jelképes lovas temetkezésre utal (Beljaus [Krím, Ukrajna], Pokrovsk 36. kurgán 2. sír, Verhnee Pogromnoe 4. kurgán 3. sír). A halotthamvasztás idegen a hun szokásoktól, a korábban így interpretált leletek zöme halotti áldozat (részben elégetett) maradványa. A sírok tájolása többnyire észak–dél, megfigyeltek oldalpadmalyos sírformát is. A hun temetkezési szokások nem függetlenek közép-ázsiai, dél-oroszországi hatásoktól, egyes elemeit átvették a szövetséges-alávetett alán–germán népcsoportok előkelői. A halottat általában ünnepélyesen felöltöztetve helyezték koporsóba, étel-ital melléklettel látták el, esetleg egyszerűbb eszközökkel is (kés, szőrcsipesz, orsó), a fegyver, lószerszám kerülhetett a halotti áldozatba. Egyes feltételezések szerint az utóbbiakhoz tartozhattak a hun üstök is. A vázolt képbe illik az Attila temetését elmesélő jordanesi hagyomány: a díszes ravatal, siratás, halotti ének, a ravatal körülnyargalása, fémveretes koporsó, jeltelen titkos sír, emlékhelyen tartott tor (strava). Az őskultusz különben is a hun hitvilág legjobban megközelíthető eleme. Élők és holtak összetartozását demonstrálják a férfisírokban lelt női ékszerek, az eredetmonda (szarvasünőt űző ősök) nyoma és az, hogy az elődök sírjai kirablásának (bármily mondvacsinált) vádja casus bellinek számít (440, Margus püspökét vádolták). A hunok hittek a Nagykirály isteni elhivatottságában (a Hadisten kardja-motívum). Óvatosan bár, de sámánizmus jelenlétére is gondolhatunk (Atakam, Eskam nevének lehetséges török etimológiája, belső-ázsiai párhuzamokkal rendelkező csontjóslás említése, az üstök „életfaszerű” megkoronázása alapján). A hunok közt folytatott keresztény térítésnek eddig csak irodalmi nyomai találhatók.

Irod.: I. P. Zaseckaja, Osobennosti pogrebal’nogo obrjada gunnskoj épohi. ASGE 13(1971), 61–72; Tomka P., A sztyeppei temetkezési szokások sajátos változata. A hun halotti áldozat. Arrabona 22–23(1986), 35–56.

Tomka Péter

Hun viselet
A hun ruházat fő elemei (süveg, kaftán, öv, nadrág, csizma) a lovas népek célszerű viseletének felelnek meg. A női viseletből hiányzik a fibula. Az ázsiai örökséget e téren is befolyásolta az iráni civilizáció, a hun viselet viszont hatott különböző alán és germán népcsoportokra (5. századi fejedelmeik Attila főembereinek viseletét utánozták). Az ázsiai hunok kínai leírása, ábrázolása, viseletük átvétele és a sírleletek alapján ismerjük a cobolyprémes, cikádadíszes görbe süveget; a jobbról balra záródó kaftánt, a karikacsüngős veretes övet, amelyről a mindennapi felszerelés: tőr, kés, tarsoly fenőkővel, fésűvel, tűzszerszámmal csüngött; a szűk lovaglónadrágot, csizmát (anyaguk bőr, prém, nemez, adataink vannak kínai selymek, hímzett ruhák, arany övcsat, aranyberakásos öv ajándékozásáról is). Priscos nemcsak Attila egyszerű, tiszta ruházatát állította szembe környezete kardszíjainak, csizmáinak arannyal, drágakővel kérkedő barbár pompájával, hanem arról is beszámolt, hogy főfelesége udvarában színes fonalakkal hímezték a szöveteket. Mindez, összevetve a régészeti leletekkel, ellentmond az antik etnográfia toposzainak (primitív, soha le nem vetett piszkos rongyos bőrruhában járó barbárok – Ammianus Marcellinus). A hun viselet egyedi vonásainak meghatározását nehezíti a birodalom etnikai tarkasága, a sírok bolygatottsága és azok a leletek, amelyekben a viseleti elemek nem eredeti helyzetükben találhatók. A leletek elsősorban a vezető és középréteget képviselik, területi és időbeli eltéréseket mutatnak. Férfisírokban (Kyzyl-Kajnar-Töbe, Sipovo [Kazahsztán] 3. kurgán, Pokrovsk-Voshod [Kazahsztán], Beljaus, Szirmabesenyő, Lengyeltóti, Keszthely-Téglagyár, szeged-nagyszéksóstói halotti áldozat) süvegdísznek tarthatjuk a diadémszerű leleteket, inget és szegélyes kaftánt figyelhetünk meg – ritkán felvarrt aranyflitterekkel is díszítve. Rangjelző szerepe volt a nyakpereceknek. A bőrövet nagy csat, kevés fémveret és általában egyetlen szíjvég ékítette. Külön öve, csatja volt a nadrágnak. A csizma szíjaihoz gyakran (arany)csatok jártak. Esetenként egyetlen fülbevalót, még ritkábban karperecet is hordtak. A hun harcos megjelenését ékes fegyvere és lószerszáma tette ünnepélyessé. A női viselet (Berezovka [Oroszország], Sipovo 2. kurgán, Pokrovsk 36. kurgán, Csorna, Szekszárd, Mezőberény) jószerével csak a fej körüli ékszerek változatosságával különbözik a férfiakétól. Jellegzetesek a hun diadémok, párosan viselt fülbevalók, borostyán- és egyéb gyöngyökből fűzött nyakláncok, a kelet-európai területekről ismert páros hajfonat (főkötő?)díszek (koltok) és sárkányfejes nyakékek (kulon). Ritka a karperec, gyűrű, gyakoribbak az öv- és csizmacsatok, szíjvégek. Külön kérdést jelent a cikádafibulák viselete. Az európai hun birodalomban női viseletben tűnnek fel, már a hunok megjelenése előtt. Bár elterjedésük megegyezik a hun hatalom kiterjedésével, jól megfigyelt, hunnak tartható női sírokból általában hiányoznak.

Irod.: A. K. Ambroz, Vostocnoevropejskie i sredneaziatskie stepi V–pervoj poloviny VIII vv. In: Stepi Evrazii v epohu srednevekov’ja. 1981, 10–23; Bóna, MT 276–279.

Tomka Péter

Hun lószerszám
A hun uralom alatt álló területek legfontosabb leleteiből kimutatható a lószerszám sokszor töredékes, hiányos maradványa (pl. Novogrigor’evka, Scerbataja kotlovina [Ukrajna], Niznjaja Dobrinka [Oroszország], Szeged-Nagyszéksós, Pécs-Üszög, Pannonhalma). Legfontosabb része a magas első kápájú fanyereg. Többnyire csak a pikkelymintás arany- (aranyozott ezüst-, bronz)lemezek, a nyeregszárnyak első részére, illetve az első kápára rekonstruálható nyeregdíszek maradtak ránk, a helyreállítás alapja famaradvány (Sipovo), illetve in situ megfigyelés (Dürso [Oroszország]). A kelet-európai pusztákon az 5. században a karikás zablát részesítették előnyben, a kantár- és gyeplőszíjakat fémszorítók kapcsolták a zablakarikákhoz. Megjelentek egyenes, lefelé szélesedő vagy felül előrehajló, néha aranyborítású pofarudak is. A kantárt aranyos fejű szegecsekkel vagy különböző nagyságú, rekeszes, illetve préselt díszű téglalap alakú, aranybevonatú lemezekkel díszítették, járulékos díszek (csüngők, sallangok, szíjvégek) emelték a szerszámzat Priskos által Attila udvarában megcsodált pompáját. A hun lószerszámok hatása más-más típusú pofarudakon, öntött ezüstvereteken széles körben megfigyelhető Keleten és Nyugaton egyaránt.

Irod.: Tomka, Der hunnische Fürstenfund 459–460; Bóna, Das Hunnenreich 177–179.

Tomka Péter

Hun társadalom
Megismerésének forrásai (auctorok, régészeti leletek) elsősorban a vezető rétegről informálnak. Az ázsiai hunok a nomád társadalmak rendkívül finom rangrendjének megfelelően tagozódtak: a főhatalom a fejedelem (sanjü) kezében összpontosult, aki abszolút engedelmességet követelt meg katonai kíséretétől. A hadrenddel azonosan szárnyakra oszlott a társadalom is. A 24 főméltóság 10 000 lovas felett parancsnokolt. A bonyolult rangsort rangjelzők (nemesfém veretek, cikádák, cobolyprém) mutatták. A közemberek életét szigorú törvények szabályozták. Az európai hun társadalom szerkezete nagy vonalakban hasonló lehetett, annak ellenére, hogy az alánok, gótok, herulok, szkírek hódoltatása után megfigyelhető az átrétegződés. A csúcson kezdettől fogva nagykirályok álltak, a hatalom időszakos megosztása ellenére (amiben a szárnyakra tagolódás, a szárnyak jelentőségének változtatása is szerepet játszott). Az öröklési rendben szóhoz jutottak az oldalágak (pl. Mundzsuk fiai). Attila abszolút egyeduralma és udvarának nemzetközi arisztokráciája már jelentős társadalmi változások mutatója. Hierarchikus tagolódását illusztrálja Priskos leírása Attila lakomájának ültetési rendjéről.

Az isteni eredetűnek vallott hatalom számos önálló hatalom legitimálására szolgált: vazallus főnökökből germán királyok és nomád fejedelmek lettek, a meghódított népek élére esetenként a dinasztia tagjai kerültek, máskor Attilához hű vezetők emelkedtek fel. A nagykirály és családja mellett a kiválasztottak (logades) és a kísérők (épitédeioi) gyakorolták a hatalmat. Gazdagságukat saját méneseik és falvaik biztosították, intézkedéseiket saját katonai kíséretük hajtotta végre, e prefeudális rétegnek emellett szüksége volt a háborúk, zsákmány, zsarolás eszközeire is. A hun törzsfők (reges, reguli) hatalmát felszámolták, a nemzetségf'k (archontes) is háttérbe szorultak. A katonáskodó közrendűek helyzete nem változott (velük követségek kísérőiként ismerkedhetünk meg). Alapegységük analógiák alapján az aul (néhány együtt legeltető család) lehetett. Patriarchális rabszolgatartásnak csak a logades háztartásaiban van nyoma, hadi sikerek ez esetben is lehetővé tették a társadalmi mobilitást. A legyőzött népcsoportok „megszervezése” azzal járt, hogy falvaikat még a hun központok környékén is megtűrték, de nem osztották szét őket, népi különállásukat általában megtartották. Az előkelő nők feltűnően nagy szerephez jutottak (a követek tisztelegtek Arykannál; Bleda asszonyai megtarthatták birtokaikat, több női sírban található lóáldozat maradványa). A hun társadalom régészeti vetületének szociológiai elemzése nem ellentmondásmentes. A közép-európai hunok eddigi legnagyobb lelete (Szeged-Nagyszéksós) a nagykirályok családjához kapcsolható. Hun előkelők (katonai vezetők?) temetési áldozataiból származnak a rangjelző arany íjborítások (Pannonhalma, Pécs-Üszög), rangjuk azonban vitatható (a tárgyak szimbolikus jelentősége jóval meghaladhatta tényleges értéküket). Az ő szállásaikon élhettek a diadémdíszes nők (pl. Csorna). A középréteg ezüstös felszerelése (Léva) és még egyszerűbb sírleletek (Szirmabesenyő) mellett nehezen besorolható, etnikailag is vitatható sírokat ismerünk (Lébény, Lengyeltóti, Keszthely-Gátidomb). Még a Kárpát-medencei állapotoknál is nehezebb a dél-oroszországi steppék leletanyagának értelmezése.

Irod.: Harmatta J., A hun aranyíj. MTAK I. 1(1951), 123–187; uő, A hun birodalom felbomlása. A hun társadalom Attila korában. MTAK II. 2(1952), 147–192; Bóna, MT 285–287; uő, Nibelungenlied 297–342; C. J. Maenchen-Helfen, The World of the Huns. 1973.

Tomka Péter

Hun aranyíj
Az a felismerés, hogy hun áldozati és sírleletekben aranylemezzel bevont kisméretű rangjelző íjak fordulnak elő, hatalmas lépéssel vitte előre a hun birodalom társadalmi és katonai szerkezetének vizsgálatát. A revideált régi s legújabb leleteket figyelembe véve ma háromféle hun „aranyíjat” ismerünk: 1. Egész felületén aranylemezzel borított kisméretű reflexíj (Jakuszowice), 2. Két végén és a markolaton díszített vagy sima aranylemezekkel bevont miniatűr reflexíjak (Pannonhalma-Szélsődomb, Novogrigor’evka), 3. Az aszimmetrikus valódi íj, felső, nagyobb csontmerevítő lemezét a lemez alakjához simulva aranylemezzel bevont reflexíjak (Bátaszék, Pécs-Nagykozár-Üszögpuszta, Kercs-Glinisce és Novo Ivanovka [Ukrajna]). A legelső és a legutolsó kivételével nem sírból, hanem kis mélységben elföldelt áldozati leletekből származnak, emiatt az aranylemezek gyakran sérültek, hiányosak. Koruk az 5. század első fele. Az aranylemezzel részlegesen vagy teljesen beborított íj a kutatás egyhangú véleménye szerint katonai rangot, méltóságot jelzett, azzal kapcsolatban azonban megoszlanak a vélemények, hogy az aranyíjakat az életben is használták-e jelvényként, avagy csupán a sír-síráldozat számára készültek. A teljes leletegyütteseket figyelembe véve nyilvánvaló, hogy a háromfajta „aranyíj” között nem lehetett lényeges rangkülönbség. Bár az íj már a perzsáknál és a szkítáknál is a méltóság, a beiktatás, a fegyveres férfivá avatás jelképe, a hun aranyíjak szerepét mégis elsősorban a hunokkal feltűnő reflexíjak jelentőségével kell magyarázni.

Irod.: László Gy., A hun aranyíj jelentősége. MTAK II. Régészet, 1951, 105–122; uő, The Significance of the Hun Golden Bow. Acta ArchHung 1(1951), 91–106; Tomka, Der hunnische Fürstenfund 423–488; Bóna, Das Hunnenreich 181–182; uő, A hunok 169–170.

Bóna István

Hun cikádák
A hun mozgalommal keletről nyugatra elterjedő, nagy szárnyú rovart utánzó, bajelhárító és rangjelző ékszer. Leggyakoribb öntött bronzból vagy ezüstből, egyesével vagy párosával, mindenkor nők és gyermekek ékszereként, fibulaként azonban ritkán viselték. Tömör aranyból van az erdélyi sáromberkei (Dumbravioara), ékkövekkel díszített aranyozott ezüstlemez borítja a györkönyi cikádapárt, rekeszdíszes felületű a csömöri cikáda, előfordulnak aranylemezből is (Mezőberény, Iszkaszentgyörgy). A cikádaszárny kedvelt hun kori díszítőelem is (lévai lószerszámok). A hun kori cikádák előzményei elvétve már előfordulnak az Alföld késő szarmata sírjaiban. Nincs közvetlen közük viszont a hun kori cikádáknak azokhoz a hosszú testű, nagyméretű öntött bronzcikádákhoz, amelyek valójában 3–4. századi illyricumi római fibulák – az utóbbiak népvándorláskorra való keltezése római épületekben és sírokban számos időrendi zavar forrása.

Irod.: Z. Vinski, Zikadenschmuck aus Jugoslawien. Jb. des Römisch-Germanischen Zentralmuseums, Mainz 4(1957), 136–160; Bóna, Das Hunnenreich 196–197.

Bóna István

Hun diadémok
A steppei viselet sajátos darabjai előkelő helyet foglalnak el a hun–alán mozgalom régészeti bizonyítékai között. Az erősebb bronzlemez alapon, szélein visszahajtott arany vagy aranyozott ezüst, 3–5 cm széles lemezabroncsok hossza csak kivételesen haladja meg a 30 cm-t. Általában 3-4 sűrűn rendezett sorban különböző nagyságú kerek, csepp, háromszög, rombusz vagy szabálytalan formájú rekeszekben domború, máskor laposra csiszolt, többnyire vörös gránátkövek (ritkábban más kő vagy színes üveg) ékítik. Járulékos elemként egy csoportjuknál a kövek közét granuláció tölti ki, a lemezek széleit, illetve az egyes mezőket filigránszalagok vagy préselt szegélydísz keretezi. Bőr vagy textil fejfedő (párta, fátyol) homlokrészére erősítve viselték. Feltételezhető, hogy a közrendű nőknél pusztuló anyagból készült (kivarrott?) párták voltak divatban, egyes leletegyüttesekben bőrre varrt aranyozott gyöngyök (Pokrovsk), selyemmel fedett vászonra erősített félgömbös aranylemezkék (Batyr-tó [Kazahsztán] mellett) igazolják az egyszerűbb változat meglétét. Ismerünk 3 darabból összeállított (Kanattas [Oroszország]), egy lemezből készült, de a középrészt hangsúlyozó mezőkre osztott „ál-háromrészes” (pl. Berezovka, Csorna, Verhnee Pogromnoe) és tagolatlan példányokat (pl. Marfovka, Carev/Leninsk [Oroszország]). Az utóbbiak sajátos változatánál a keskeny, egy sor rekesszel díszített alapot a hun üstök díszítésére emlékeztető gomba alakú vagy kétfelé ívelő bővítmény (fríz) egészíti ki (Verhne Jablocnoe [Oroszország], Stara Igren’, Melitopol’ [Ukrajna]). A középrészt esetenként a többinél nagyobb kövek, máskor külön felmagasodó díszítmény emeli ki (pl. Kercs-Mithridates-hegy: a legszebb darab; Sipovo 2. kurgán: az egyetlen bronzdiadém, amelyet nem igazi rekeszek, hanem üvegberakások díszítenek). A leletegyüttesek (Jedrzychowice [Lengyelország], Sipovo, Melitopol’ stb.), az egyéb tárgytípusokon is megtalálható technika és díszítés („polikróm stílus”), valamint stratigráfiai megfigyelés (Dulceanca [Románia], ahol 3–4. századi gót telepbe beásott sírban fordult elő) a hun uralom korára keltezik. A hun diadémok eredete vitatott, egyesek a meotisi szkíta és a bosporusi viseletből, mások a szkíta kori Ázsiából és a hiung-nu kori Kazaksztánból igyekeztek levezetni. Valószínű, hogy a Duna-vidékiek stílusa Volgán túli területek iráni–barbár hagyományaiban gyökerezik. Az ismert hun diadémok száma kb. 25 (egyes töredékek meghatározása nem bizonyított). Elterjedési területük kirajzolja a hun birodalom előkelő steppei családjainak biztonságos lakóhelyeit: jelentős számuk származik Kazaksztánból és a Volgától keletre lévő sávból, zömük mégis a Fekete-tenger északi partvidékét kísérő füves pusztákon került elő. A román alföldön már kevesebb található (Buhaeni, Gheraseni), Magyarországon egyetlen biztos sírleletből ismerjük (Csorna). Itt figyelték meg először in situ, női sírban a koponyán, viseleti módját azóta több lelet igazolta (Sipovo, Gheraseni [Románia] torzított koponyával, Berezovka, Kara-Agac [Kazahsztán]). Többségük bizonyosan nők sírjából származik, az ünnepélyes-reprezentatív női viselet része volt. Feldarabolt és másodlagosan felhasznált töredékéről is tudunk (Jedrzychowice, Dulceanca). A germánok nem vették át, a hun uralom bukása után legalábbis ebben a sajátos formában viselete megszűnik.

Irod.: Kovrig, Das Diadem von Csorna 107–145; Bóna, Das Hunnenreich 147–149.

Tomka Péter

Hun üstök
A legszembetűnőbb tárgy, amely az Ázsiából Európa szívéig vezető hun mozgalomhoz köthető. A nagyméretű, 50–100 cm magas, nyújtott hengeres testű, két- vagy négyrészes formába öntött, tölcsérszerű lábon álló réz-bronz edények két szögletes füle a perem fölé emelkedik, ezeket gyakran gombaszerű, félköríves fejű díszek koronázzák, a díszítés a peremen is folytatódhat. A hun üstök testét 1–3 éles borda osztja négy mezőre, amelyeket az üst nyakán vízszintesen körülfutó bordák zárnak le, ezekről néha rojtszerűen elrendezett kerek karikákban végződő plasztikus díszek nyúlnak le. A nyak és perem gyakran tölcséres, esetenként perem-gallér rekeszekre osztva tagolt. Hun kori datálásukat együtt talált tárgyak (Jedrzychowice, Makartet [Ukrajna]), illetve stratigráfiai helyzet (Intercisa, Sucidava [Románia]) biztosítja. Eredetük – különleges készülési módjuk, formájuk, díszítésük alapján – Belső-Ázsiába, a hiung-nu uralom alatti területekre vezet. Elterjedésük az Obtól Troyes-ig a hun uralom legnagyobb kiterjedését illusztrálja. A több mint 20 üstlelet zöme az európai hun nagyhatalom két katonai központjában, a román síkságon és a Kárpát-medencében csoportosul. Ritka az épségben előkerülő példány (Desa-Ciuperceni [Románia], Sestaci [Moldova]), nagyobb részük töredékes, szándékosan rongált (pl. a legelőször talált jedrzychowicei; a ionesti, a törteli, amely a legnagyobb méretű; a hőgyészi, a Várpalota környéki vagy az ivanovkai). Legtöbbjük kis mélységből, véletlenül került elő. Több lelőhelyről csak kisebb töredékek (főleg fülek) ismertek, pl. Troyes vidéke, Benesov [Csehország], Hotarani, Bosneagu [Románia] (150 cm mélyre elásva találták), Makartet (halotti áldozat részeként). Külön említhetők a római erődök területéről származó töredékek. Vitatott, hogy mire használták a 30-50-100 literes, díszes kivitelű hun üstöket. A vélemények: kultikus cselekmény, áldozat, temetkezés, ünnepi lakoma nem zárják ki egymást, hiszen lehetséges, hogy a temetés utáni ünnepi halotti tor edényeit a halotti áldozat során megrongálva juttatták a másvilágra. Nem kínál végleges megoldást a dél-szibériai sziklarajzokkal (Kyzyl-kaja) való összevetés sem. A hun üstök mérete és formája inkább folyadék tárolására-keverésére, mintsem főzésre utal. Lóra nem málházhatták, szállításuk nyilván kocsin történt. Eltérően ítélik meg az üstök díszítésének jelentését is. A gomba alakú nyúlványokat interpretálták „pseudo-fibulaként”, a bordákkal tagolt mezőket és a rojtmintát textil vagy csüngődíszek utánzataként, a felerősítésre(?) szolgáló kötelekre utaló motívumként, mindkettőt az edény „rangemelése” („megkoronázása”) jeleiként, a nyúlványokat stilizált világfa ábrázolásaként. Az utóbbi, samanisztikus tartalmat feltételező magyarázatnak a legalaposabb az indoklása, hiszen a motívum megjelenik egyes hun diadémokon, amelyek helyén koreai halotti koronákon valóban fák ábrázolásait találjuk. A díszek száma( 2×5, 2×6) az üst tulajdonosának rangjára utalhat.

Irod.: I. Kovrig, Hunnischer Kessel aus der Umgebung von Várpalota. FolArch 23(1972), 95–121; R. Harhoiu – P. Diaconescu, Hunnischer Kessel aus Muntenien. Dacia 28(1984), 99–116; Bóna, Das Hunnenreich 140–146, 240–241, 275; uő, A hunok 131–139, 217–219.

Tomka Péter

* * *

Bakodpuszta – „Puszta-Bakod” (Dunapataj, Bács-Kiskun megye)
1859. szeptember 22-én a kalocsai érsekség bakodi uradalmában iskolaépület alapozásakor dúsgazdag sírleletekre bukkantak, amelyeket Kunszt József érsek a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott. A sírhelyek közelében 1865-ben emlékoszlopot állítottak fel, innen ismert a pontos lelőhely: Bödpuszta. Az aranylelet azonban „Puszta-Bakod” néven vált ismertté és híressé, ez indokolja a név megőrzését. A sírok helyét 1970-ben sikerült megtalálni.

A rangosabb fejedelemnő, minden bizonnyal királynő, sírjából (1. sír) a hun kori Európa leggazdagabb női ékszeregyüttese került elő: sodrott arany nyaklánc rekeszdíszes arany csüngőkkel, vadkanfejekkel díszített gránátberakásos arany karperecpár, ékkő berakásos súlyos, nagy aranycsat, aranygyűrűk és fátyol aranylemez díszei. A sír különlegessége még az edény, római horpasztott falú serleg barbár utánzata, besimított halszálkamintákkal díszítve. Kiemelkedő gazdagságú volt a szomszédos női temetkezés (2. sír) hun kor utáni ékszeregyüttese is: vörös gránátgömbökkel tagolt arany nyakék, félhold és szív alakú csüngődíszekkel, rekeszes aranygyűrűk, vörös kőberakásos arany poliéder gombos fülbevalók. Egy kissé távolabb eltemetett udvarhölgy ékszerkészlete még mindig vetekszik a korszak leggazdagabb nemesasszonyainak viseletével (3. sír): nagyméretű ezüst lemezfibula ékkövekkel is díszítve, kisméretű ezüst fibulapár, poliéder gombos ezüst fülbevalók.

Az ékszerek készülése és viselése 430–470 közé keltezhető, az 1–2. sír aranyai jórészt még a hun korban készültek. Bár a karpereceknek, gyűrűknek és az 1. sír nyakláncának közeli rokonai vannak Kijev és Odessza környékén és a Krímen, nem biztos, hogy keleten készültek. Valószínűbb, hogy a hun központi orduban működtek keleti ötvösök, akiknek tevékenysége a hun kor után is követhető a gepida királyi udvarban (Apahida).

Mivel a hun uralom idején a régészeti leletek szinte teljes hiányából következtetve a Duna–Tisza közén nem volt számottevő település, az előkelő asszonyokat minden bizonnyal a hun uralom után temették el Bakodpusztán, ezt a 3. sír késői ékszerei igazolják. Az egykorú írott források szerint 455–470 között a Duna–Tisza köze délnyugati felében a szkírek éltek. Királyuk Attila hajdani hadvezére, Edika volt. Az ékszerek kora, stílusa, gazdagsága, a halottak viselete azt sugallja, hogy a bakodpusztai halottak a szkír királyi család nőtagjaival és udvartartásukkal hozhatók kapcsolatba.

Irod.: Fettich N., Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez. Arch. Hung. XXXI. Budapest, 1951, 22–24, 120–123; Bóna, Das Hunnenreich 290–293; uő, A hunok 260–262.

Bóna István

Bátaszék (Iskola, Tolna megye)
1965-ben árokásás közben 70 cm mélyen talált hun áldozati lelet, amelynek közelében sem embercsont, sem másféle lelet nem volt. Az együttes darabjai: 96 cm hosszú kétélű kard keresztvassal, ékkődíszes hüvely és markolat díszítő aranyakkal s a kard díszgombjával, kisméretű reflexíj felső hosszabb végének aranylemez borítása, rekeszdíszes övcsat, egy valamivel kisebb kardszíjcsat és egy préselt aranylemez szíjvég.

Irod.: I. Kovrig, Pogrebenie gunskogo knjazja v Vengrii. Drevnosti epohi velikogo pereselenija narodov V–VIII vekov. Moskva, 1982, 6–13; A. Gaál – H. Ubl, Katalog Severin zwischen Römerzeit und Völkerwanderung. Linz, 1982, 471–472; Bóna, Das Hunnenreich 184, 258, 277–279; uő, A hunok 170, 232–233, 249–250.

Bóna István

Csépán (Cepari, Tschepan, jud. Bistrita-Nasaud [Románia])
A Nagy-Szamos-vidéki falutól délnyugatra, a Cirligate/Horgos nevű határrészen 1958-ban egy nyugat–keleti tájolású, alig egy méter mély, gazdag női temetkezés látott napvilágot. Nyakát néhány üvegpaszta gyöngyből álló füzér díszítette, többi viseleti tárgya és melléklete arany volt. Övét ovális keretű és lemezű csat zárta. A bal karon, illetve csuklón a Kárpát-medencében a legelőkelőbb sírokhoz kötődő, kiszélesedő végű karperecet, jobb kezén egyszerű kivitelű gyűrűt hordott. Bal kezéhez obulust, II. Theodosius (408–450) keletrómai császár 429–430-ban kibocsátott solidusát helyezték. A gepida vagy esetleg más etnikumhoz tartozó sír így a hun korra, a 430–450-es évekre tehető.

Irod.: D. Protase, SCIV 10(1959), 475–485; uő, Ein Grab aus dem V. Jh. aus Cepari. Dacia 4(1961), 569–575; Bóna, ET 134.

Cseh János

Csorna (Győr-Sopron megye)
A Téglagyár agyaggödrében, a város közvetlen délnyugati határában 1887-ben találták észak–déli tájolású, 180 cm mély sírban, női csontváz koponyáján a Magyarországon eddig egyetlen hiteles hun diadémot. Rekonstruált hosszúsága 28,9 cm, szélessége 3,6–4,2 cm. Eredetileg bronz alátétre hajtották rá a vékony aranylemezt, amelyet négy sorban 120 gránátlappal, középen karneollal, szélei felé 24 borostyánkővel kitöltött rekeszek díszítettek (a kiesett köveket zöld, illetve színtelen üveggel pótolták). Széleit és a három mezőt elválasztó sávokat préselt hullámvonal élénkíti. A diadémos sír nem volt magányos temetkezés, 1961-ben egymástól 5-8 méterre fekvő sírok néhány melléklete (korsók, bögrék, tál, csontfésű, kis fibula, lándzsacsúcs, harcikés) került a téglagyárból a győri múzeumba.

Irod.: Kovrig, Das Diadem von Csorna 107–145; Bóna, A hunok 247.

Tomka Péter

Györköny-Diósi rész (Tolna megye)
1820-ban egy másodlagosan felhasznált, földbe elásott római szarkofágban, hun kori temetkezés mellett talált öntött ezüst cikádafibula-pár. Előlapját rekeszekbe foglalt almandinokkal ékített köpeny borítja, szemei gránátok, nyakán filigrán (aranyhuzal) díszítés van. Az előkelő nő keleti (Fekete-tenger-vidéki) eredetét és viseletét tükröző, az összes ismert közt mindmáig legdíszesebb cikádák 1832-ben Jankovich Miklós gyűjteményéből kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba.

Irod.: Pulszky F., Rekeszes ötvösség Magyarországon. ArchÉrt 1(1881), 150, I. t.; Hampel, Alterthümer I. 329, 820. kép, II. 7, III. 9. t. 1; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 45, 40. t. 4–5; Bóna, Das Hunnenreich 196, 286, XXV/92. t.; uő, A hunok 256.

Bóna István

Lengyeltóti (Somogy megye)
1976 októberében gödörásás közben a község belterületén a hun uralom (433–454) idejéből származó férfisírt dúltak fel. A hitelesítő ásatás megtalálta a sírgödröt, egyes csontvázrészeket és egy csizmacsatot in situ, további leletek a kidobott földből kerültek elő, nagy részüket a munkásoktól gyűjtötték össze. A sír tájolása észak–déli (eltérés nyugat felé 13°). Mélysége 286 cm, a gödör mérete 240×120 cm. A halottat díszruhájában, fegyvermelléklettel, (étel-)italáldozattal és lószerszámmal ellátva temették el, valószínűleg koporsóban (a korsó magasabb szinten, a koporsón kívül került elő). Viseletének fémrészei: ezüst övcsat, kisebb aranycsat, üvegpasztaberakásos arany cipőcsatok. Fegyvere hosszú kétélű vaskard keresztvassal, a kardszíjakat ezüstcsat, 3 db félhold alakú ezüstveret, két keskeny ezüst szíjvég és ezüst függesztőkarika díszítette, egy ezüstkarika ráhajtott füllel a kardhüvelyről származhat. Kérdés, hogy a (töredékes) csontfésű a viselethez tartozott-e. A lószerszámhoz is ezüstszerelékek tartoztak: a vaszabla elhajló végű ezüst pofarúdja, 43 nagyobb és 72 kisebb aranyozott félgömb alakú ezüstveret. Bronzcsat egészítette ki a felszerelést. Egyéb mellékletek: kékpettyes üvegpohár (töredék), besimított fenyőgallymintás szürke korsó, ismeretlen rendeltetésű bronzlemez. A halott társadalmi helyzete messze elmarad a korszak aranyleletekkel ékes vezetőitől, ez azonban a sírlelet jelentőségéből semmit sem von le. Etnikumáról csak annyit állíthatunk, hogy a hun mozgalom során kerülhetett Pannoniába Keletről, esetleg a Kaukázus vidékéről.

Irod.: K. Bakay, Bestattung eines vornehmen Kriegers vom 5. Jahrhundert in Lengyeltóti (Komitat Somogy, Kreis Marcali). Acta ArchHung 30(1978), 149–172; Bóna, Das Hunnenreich 281; uő, A hunok 252.

Tomka Péter

Mezőberény (Békés megye)
1. E gazdag leletet négy részletben vásárolta meg a Magyar Nemzeti Múzeum 1884–1885-ben és 1887-ben. Nem dönthető el bizonyosan, hogy a feltehetőleg egy alkalommal előkerült tárgyak szükségképpen egyetlen sír mellékletei voltak-e. Az első közlők a község két végéből, különálló női és férfisírból származóknak tartották a tárgyakat. Később a leleteket – helyszíni kutatások és „együvétartozásuk” alapján – egyetlen hun kori női sír mellékleteiként értelmezték. Minden bizonnyal nőé lehetett a hatszögletes testű, gránátbetétes kerek rekesszel és granulációval ékes fülbevalópár; pontos párhuzama nem ismert, de ötvöseljárásainak és mintázatának finomsága késő antik műhelyre mutat. Nő is használhatta az e korban szokásos bronz pinzettát. Talán kisgyereké lehetett az igen kis átmérőjű, kiszélesedő végű arany karperec és a szintén parányi, aranylemezből készített, szemében és szárnyán kőbetétes cikádafibula is. (Az utóbbi a Childerich-sír „méheire” emlékeztet, de a legjobb párhuzama egy „Magyarország” lelőhelyű cikáda.) Két ráhajló peckű, gránát kőbetéttel díszített, téglatestű aranycsat a méretei miatt cipőcsat lehetett. (Kora a flonheimi és a kercsi csatok alapján az 5. század közepére tehető.) Övhöz tartozhatott két pajzs alakú aranyveret, egyikük T-függesztőfüles; a hun korban szokásos technikával, szegeccsel rögzítették a szíjra. Merev alapra, szintén szegeccsel erősítették fel azt a négy aranylemezt, amelyek filigrános, granulált díszítése a hun korban gyakori pikkely-, illetve spirálmintát követi. E tárgyak az 5. század közepére tehetők. A lelethez tartozónak mondtak egy kis, erősen kettőskónikus, besimított díszítésű edényt is, jó párhuzama a község területéről ismert; az 5. század végéről–6. század elejéről származik.

2. A Tücsökhalomban 1901-ben talált sírból származó „ezüst kőbetétes” csatról nem tudunk bizonyosat, de a jellegzetesen gepida, ékbenyomkodásos edényt ismerjük. Az 1971-ben itt feltárt 3 gepida sír egyikében fekvő nő pontkördíszes bronzfibulája, kő övcsüngődíszei és kettőskónikus edénye együtt a 6. század első felére keltezhetők.

Irod.: Pulszky F., ArchÉrt 5(1885), 100–102; Hampel, Alterthümer II. 44–46, III. 38. t.; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 47–49; Bóna, Das Hunnenreich 288–289.

Tóth Ágnes

Mojgrád (Moigrad, egykori Szilágy megye, ma jud. Salaj [Románia])
Az 1912. évi nagy rézkori aranykincsbe vegyített, hunnak vagy gepidának tartott öt aranytárgy (rekeszdíszes övcsat és cipőcsat, kardfüggesztő, kardgomb, gyöngy) modern hamisítvány, a leleteknek nincs köze a népvándorláskorhoz.

Irod.: Fettich, A szeged-nagyszéksósi 56–64; Bóna I., VMMK 18(1987), 95–113; uő, ET 188.

Bóna István

Murga (Tolna megye)
A Murgán talált sírleletből múzeumba került egy szürke, hasas korsó, melynek füle a kihajló perem alatti gyűrűből indul; vállán függőleges egyenes- és zegzugvonalas, hasán pedig vízszintesen körbefutó, zegzugmintás besimítás díszíti. E kerámiatípus eredete a Pontus-vidéki késő antik–barbár és a Csernyahov-kultúra fazekasságára vezethető vissza. A Kárpát-medencében mind a hajdani Pannonia provincia területén, mind ennek határvidékén és a Barbaricumban is sűrűn előfordulnak hasonló példányok, ezért e korsótípus részben helyi készítésű. A murgai lelethez tartozott négy, aranylemezzel bevont, kerek karikájú ezüstcsat is. Közülük a négyzetes testűeket ovális, en cabochon befoglalású karneolok díszítik; a nagyobbik példány övcsat lehetett. A két kisebbik csat téglalap alakú testén szögletes köveket foglaltak rekeszekbe; ezek cipőcsatok lehettek vagy kard szíjazatát rögzítették. Hasonló csatgarnitúra a novogrigor’evkai temetőből ismert, a Kárpát-medencéből párhuzamként néhány nagyszéksósi díszlemez említhető. Hasonlóan díszített a timár-zalkodi csat középmezője, bár azt a már néhány évtizeddel később divatos ékvéséses mintával vették körül. A murgai lelet 5. század első felébe való keltezésének a kis, aláhajlított lábú ezüstfibula sem mond ellent. A szétdúlt sírban feltehetőleg előkelő férfi nyugodott.

Irod.: Wosinsky M., Tolna vármegye az őskortól a honfoglalásig. II. Budapest, 1896, 994–995; Hampel, ArchÉrt 16(1896), 95–96; Alföldi, Leletek a hun korszakból 79; Bóna, Das Hunnenreich 280–281; uő, A hunok 251–252.

Tóth Ágnes

Pannonhalma (Győr-Soporon-Moson megye)
A Szélsőhalom keleti lejtőjén, a szőlőben alig 80 cm mélységből 1979-ben a steppei temetkezési szokások sajátos változata, külön elásott halotti áldozat került elő. A lószerszámok és fegyverek (2 aranylemezzel borított pofarudas zabla; a hun lószerszámok két garnitúrára való jellegzetes arany szíjelosztói és szíjveretei; nyeregkápadísz töredéke; egy egyszerű és egy aranyveretes markolatú, aranyrekeszekben almandinberakással borított keresztvasú, pikkelydíszes aranylemezekkel díszített hüvelyű kétélű díszkard; két véglemezből és a markolatlemezből álló teljes – mint ilyen, eddig egyetlen – arany íjgarnitúra; feltehetően korbácsnyelet borító aranyfólia szalag) a hun halotti áldozatok szokásos összetételének felelnek meg. Az unikális fegyverek és a lószerszám, valamint a temetkezési szokás tulajdonosuk hun voltát és előkelő rangját tanúsítja. A tárgyak párhuzamai, lelőkörülményei a hun uralom (Pannonia I. esetében 434–454) idejére való keltezését bizonyossá teszik.

Irod.: Tomka, Der hunnische Fürstenfund 423–488; Bóna, Das Hunnenreich 279–280; uő, A hunok 250–251.

Tomka Péter

Pécs-Nagykozár-Üszögpuszta – „Pécsüszög” (Baranya megye)
1900-ban szőlőforgatás közben 70 cm mélyen, az agyagréteg határán talált hun áldozat. Ember- vagy állatcsont, égett csontmaradvány nem volt a közelben. Annak ellenére, hogy a teljes lelet már eredetileg sem került múzeumba (s azóta is fogyott, csonkult), az egyik legteljesebb áldozati együttes. A leletek: kard aranylemez tokborítása és rekeszdíszes függőgombja, reflexíj hosszabb végének aranylemez borítása, vas kopjacsúcs, 4 db háromélű nyílhegy, aranyozott pálcarudas vaszabla, nyereg első kápájának és nyeregdeszkájának hálómintás aranylemez borításai és a hátsó kápa arany szegélydísze, ló fejkantárának levél és félhold alakú arany csüngődíszei és téglalap alakú – részben rekeszekkel díszített – szíjveretei, préselt arany szíjvégek, ezeken kívül egyelőre nem ismert rendeltetésű díszített aranypántok és sima borítólemezek. Az aranylemezeken nincs égésnyom, halotti vagy áldozati máglyán sosem voltak. A lelet kora a 434–454 közötti két évtized.

Irod.: Hampel J., ArchÉrt 20(1900) 98–107; Alföldi, Leletek a hun korszakból 76; Kiss A., ArchÉrt 108(1981), 79–80; Bóna, Das Hunnenreich 180, 257–258, 276–277; uő, A hunok 169–170, 232, 248–249.

Bóna István

Rábapordány (Győr-Sopron-Moson megye)
A falu közvetlen dél-délnyugati határában jellegzetes dombhát északi lejtőjén 1886 óta kerültek elő alkalmi homokvétel során népvándorlás kori sírok. A domb neve tulajdonosaival változott, utoljára Patyi-dombként ismert. Patyi József a domb lábánál gyümölcsfaültetéskor találta azt a gazdag keleti germán női sírt (kincset?), amelynek leletei 1926-ban a Magyar Nemzeti Múzeumba jutottak. Az aranylemez borítású, gránátköves rekeszekkel díszített ezüst fibulapár, a levél alakú préselt aranylemezekből, balta alakú ezüstcsüngőkből, ezüst-, borostyán- és fehér pasztagyöngyökből álló nyakék, 21 ép és 3 törött ezüstkarika, ezüstszálakból font és poncolt csüngőkkel díszített karperec(?), ezüst piperekészlet az 5. század első harmadára keltezhető. Hasonló ékszereket az osztrogótok és alánok vezetőinek asszonyai viseltek.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból 72–74; Bóna, Das Hunnenreich 272–273.

Tomka Péter

Sáromberke (Dumbravioara [jud. Mures, Románia])
A ritka, tömör aranyból készült cikádafibula magas méltóságot jelölhetett. Szemei rekeszekben ülő kerek gránátok; fejét arany sodronyutánzat, testét bevésett halszálkaminta és köröcskék, az erősen kifelé ívelő, csúcsos végű, alul lekerekített szárnyait érintő vonalakkal összekötött körök és kisebb köröcskék ékítik. Kétféle, a korra egyaránt jellemző ötvösdivatot egyesít magában: a szárnyak formája, vésett-poncolt díszítésének mintái az ún. Untersiebenbrunn–Cosovenii de Jos–Kacin-kör ezüst lószerszám-díszítményeire és az ugyanezen körhöz tartozó rábapordányi eskügyűrű csüngőire hasonlítanak. A gránátrekeszek és az aranysodrony pedig az említett kör arany ékszereinek jó párhuzama. A fibula a 4–5. század fordulója körüli évtizedekben készült, s a Pontus-vidéken élt vagy tanult mester keze munkája.

Irod.: Pulszky F., Rekeszes ötvösség Magyarországon. ArchÉrt 1(1881), 150; Fettich, A szeged-nagyszéksósi 49; Bóna, Das Hunnenreich 287; uő, A hunok 257.

Tóth Ágnes

Szeged-Röszke-Nagyszéksós (124. tanya, Csongrád megye)
Az első leleteket – a színes népi híradás szerint „talicskaszámra” – 1912-ben szőlőtelepítés közben találták itt, egy részük már akkor múzeumba került. 1926-ban egy korlátozott terjedelmű ásatás során Móra Ferenc 93 aranytárgyat talált „egy csomóban, csontváznak vagy temetkezésnek minden nyoma nélkül”. 1934-ben, újabb jelentős leletek felbukkanása után a lelőhely környékét alaposan átkutatták, 80 cm mélyen azonban mindenütt szűzföldre találtak. Évtizedeken át kallódó darabokkal együtt mára a múzeumba került nagyszéksósi aranytöredékek száma megközelíti a 200 darabot. Kiemelkedik közülük egy csonka mivoltában is 40 dekagrammos tömör arany nyakperec és hét különböző méretű és alakú tömör aranycsat. A többi leletek jórészt csonkák vagy töredékesek: pikkelymintás nyereg- és kardhüvelydíszek, különböző alakú és méretű préselt vagy rekeszdíszes lószerszám-ékítmények, rekeszdíszes arany szíjvégek, faedények sima és rekeszdíszes aranypántjai és „köldökei”, összeégett elektroncsésze és egy szintén összeégett, áttört oldalú perzsa elektronkehely. A nagyszéksósi lelet valamelyik hun nagykirály vagy főméltóság halotti áldozatának elföldelt maradványa, kora 424–454 közé tehető.

Irod.: Fettich, A szeged-nagyszéksósi 17–42; B. Kürti, Fürstliche Funde der Hunnenzeit aus Szeged-Nagyszéksós. Germanen, Hunnen, Awaren. Nürnberg, 1988, 163–166, 178–180; Bóna, Das Hunnenreich 187–188, 284–285; uő, A hunok 173–174, 254–256.

Bóna István

Tóti (Bihartóti, Tauteni-Bihor, Tauteu, Tauteu-Bihor, jud. Bihor [Románia])
A község határában 1970 nyarán és telén (hitelesítő ásatás) két ezüstedény került elő csekély, 30-40 cm mélységben. A lelőhelyen égésnyomokat (faszén) is megfigyeltek. A figurális (Neptunus, Minerva, Bellerophon, Hermes), palmettás és geometrikus díszítésű, trébelt-préselt (au repoussé technika) lemezekkel borított nyúlánk ezüstkorsó és zömök aranyozott ezüstkanna keleti, bizánci ötvösremek. Koruk a 4. század második fele és az 5. század első fele, zsákmányként vagy ajándékként-adóként juthattak a Kárpátok térségébe. Időrendi és topográfiai szempontból az együttes a szilágysomlyói kincsleletekhez áll közel, maguk az edények az Apahida–Concesti–Pietroasele-körhöz kapcsolódnak. A lelőkörülmények alapján egy, a hun korban megfigyelhető rítusra, halotti áldozatra lehet gondolni, mely kifejezetten keleti eredetű. Hun meghatározása mellett gepida összefüggése sem zárható ki.

Irod.: S. Dumitrascu, Tezaurul de la Tauteni-Bihor. Oradea, 1973; L. Rosu – R. Florescu, in: Dictionar enciclopedic de arta veche a Romaniei. Bucuresti, 1980, 330; D. Gh. Teodor, Romanitatea Carpato-Dunareana si Bizantul in veacurile V–XI e. n. 1981, 30–31; Bóna, Nibelungenlied 300–312.

Cseh János

Törtel (Pest megye)
Hun rézüst. Az 1869 tavaszán a Czakó-halom mellett talált legelső s máig legszebb hun üst, kormosan, sérülten, töredékekben került elő egy áldozóhely közeléből. Nemcsak a legnagyobb s legsúlyosabb a mintegy 20 hun üst között, de díszítése is a leggazdagabb, hozzá hasonló csak a mauriacumi csatatéren, Troyes mellett talált üsttöredék lehetett. Magassága 90 cm, súlya 41 kg. Már a legelső publikáció népvándorlás korinak határozta meg.

Irod.: Rómer F., ArchÉrt 2(1870), 290–292; Bóna, Das Hunnenreich 275; uő, A hunok 247.

Bóna István

Untersiebenbrunn (Bez. Ganserdorf, Niederösterreich, Ausztria)
Az észak–déli tájolású 1. sírt 1910 januárjában dúlták szét. A kutatás nagyobb része ezt a leletet máig – az egykorú antropológiai vizsgálatra támaszkodva – fiatal nő sírjaként értelmezi, bár egy újabb vélemény szerint egy igen előkelő férfi mellékletei is kiválaszthatók belőle. Figyelemre méltó, hogy néhány jellegzetes női ékszertípus kétszer fordul elő a leletben (fibulapárok, nyakláncok). A fibulapárok közül a díszesebbik aranylemezzel bevont ezüstöntvény, polychrom stílusú (fontosabb párhuzamai: Szilágysomlyó, Völc, Rábapordány, Regöly, „Airan” [Moult-Argences, Franciaország]). Az egyszerűbb fibulák ezüstlemez-öntvények, félkörös, illetve háromszöges rugólemezzel; előképeik a Marosszentanna–Csernyahov-kultúrából ismertek. A két nyaklánc több aranyszálból fonott, egyikük a hochfeldenihez, kercsihez, bakodpusztaihoz hasonló jégcsapcsüngőkkel; a másik rekeszes zárótaggal ékes. A kígyófejes, kőberakásos arany karperecpár (a regölyihez hasonló), az ezüst stílustű, az arany gyűrűpár és a gömbös, harangcsüngős arany fülbevalópár a késő antik hagyományban gyökerezik. A női viselet kelléke az e korban szokásos bronz piperekészlet, a vaskés s a szarmata–alán eredetű aranyflitteres fátyol is (az utóbbihoz: Kercs, Bakodpuszta, Lébény, Regöly, Hochfelden, „Airan”). A sírból durvább, kék szövetmaradványok is előkerültek. A halott mellé törötten került a sugaras hátú, fehérbronz tükör. Italmellékletre mutat a római üveg füles korsó és üvegpohár. Férfi mellékleteként értelmezhetők az aranytorques, az arany cipőcsat, a kard szereléke, melyek a Fekete-tengertől Nyugat-Európáig előforduló típusok. A vaspántok koporsós temetkezésre mutatnak. A sír lószerszámaihoz három zabla, számos csat, kerek és négyzetes, csüngős veretek tartoznak; valamennyi azonos stílusban, pecsételt dísszel, bronzlemezből készült. (Szinte azonos a környékbeli Kronbergből előkerült néhány darab; de hasonlók a román és lengyel síkságról is ismertek: Cosovenii de Jos, Kasin [Románia], Zamosc [Lengyelország].) Az untersiebenbrunni észak–déli tájolású 2. sírban az első temetkezéstől 5-6 méterre kislány nyugodott; aranyflitteres öltözékét két vésett díszű cikáda fogta össze, nyakát üveg- és borostyángyöngy díszítette. Vele adták púpos hátú csontfésűjét, sugaras hátú tükrét, ezüst piperekészletét, vaskését. Kézzel formált bögrét és késő antik, kékpöttyös üvegpoharat tettek melléje. E kiemelkedő gazdagságú, magas társadalmi állású, egymással feltehetőleg rokoni kapcsolatban álló személyek temetkezésének egyes melléklettípusai a Kaspi- és a Fekete-tenger mellékétől, a Volga-vidéktől Nyugat-Európáig és Észak-Afrikáig követhetők; a legtöbb hasonló összetételű lelet mégis az Azovi-tenger partján és a Kárpát-medencében található. A kercsi katakombák pénzzel datált leletei alapján tehetjük korukat az 5. század első felére. Ennek megfelelően a kutatás újabban az untersiebenbrunni kört (Lébény, Regöly) gót–alán–hun etnikummal hozza kapcsolatba, és fellépését a hun mozgalommal magyarázza. Az Untersiebenbrunnban eltemetettek etnikuma nem dönthető el, mivel hasonló összetételű anyagi kultúrát hoztak magukkal a hunok által Kelet-Európából kimozdított alánok–gótok és a nyomukban járó hunok és alán–keleti germán alattvalóik.

Irod.: W. Kubitschek, Grabfund in Untersiebenbrunn (auf dem Marchfeld). JfA 5(1911), 32–74; E. Keller, Bemerkungen zum Grabfund von Untersiebenbrunn. Germania 54(1967), 109–120; O. F. A. Menghin, Germania 46(1968), 125–126; A. Kaltofen, BAR-IS 191(1984), 304–308. – Újabban hun kori eredetét és korát képviselik: H. Friesinger (– B. Vacha), Die vielen Vater Österreichs. Wien 1987, 54–58. és Bóna, Das Hunnenreich 153–166, 255–256. – az 1. sír férfi mellékletei alán hatással magyarázhatók.

Tóth Ágnes

„Vértes Szent György puszta” (Ma Alcsútdoboz-Szentgyörgy, Fejér megye)
1838-ban talált hun arany övcsat, kardszíjcsat és csizmaszíjcsat. Minden bizonnyal egy hun áldozati lelet darabjai, amelyek változatos rekeszdíszítéseikkel nemcsak a 21 Közép-Duna-vidéki rokon lelet közül emelkednek ki, hanem a mintegy 50 hasonló hun kori aranycsat közül is. Az 1847-ben József főherceg hagyatékából a Magyar Nemzeti Múzeumba került, azóta sokszor közölt csatoknak a lelőhelye korábban nem volt ismert.

Irod.: Alföldi, Leletek a hun korszakból 34. t. 6, 8–9; Bóna, Das Hunnenreich 286–287.

Bóna István

Völc (Velt, Velz, Wöltz jud. Sibiu [Románia])
1905-ben a Kis-Küküllő környéki falu térségében gazdag kora népvándorlás kori temetkezésre bukkantak. Az előkelő nő ruháját a vállakon egy-egy nagyobb, arany-ezüst, egész felületén különálló, háromszögű rekeszekben ülő ékkövekkel ellátott (cabochon-cloisonné technika) és filigránnal keretezett fibula ékítette. Hasonlók találhatók pl. a rábapordányi, a regölyi és a szilágysomlyói leletegyüttesben. Füleiben poliéder gombos, ékkődíszes arany fülbevalókat viselt. A borostyángyöngy a nyaklánc része lehetett, de tartozhatott a brossokhoz is. A síregyüttesben két egyszerű, ovális ezüstcsat található még, amelyek az övre vagy a lábbelire utalnak. Az 5. század első felére, a hun korra datálható temetkezés a gepidákhoz vagy más népcsoporthoz köthető.

Irod.: László Gy., Közlemények az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárából 1(1941), 122–128; Bóna, ET 133.

Cseh János

* * *

Alarik (ala-ríks ’az egész nép/mindnyájunk királya’)
Vizigót király a Balth nemzetségből (391–410). 395-ben népével a hunok elől Hellasba vonult, ahol pusztulás kísérte útját (Piraeus, Korinthos, Argos, Sparta, Olympia feldúlása). 397-ben Stilicho kiszorította a Peleponnesosról, átkelt Epirosba, ahonnan a hun Uldin Duna-vidéki feltűnésekor, 401-ben Itáliába menekült. Aquileia sikertelen ostroma után, az akkori főváros, Mediolanum (Milánó) mellett elhaladva Gallia felé tartott, de 402. április 6-án Pollentiánál (Pollenzo) Stilicho megverte és visszafordította, majd miután augusztusban Veronánál újabb vereséget mért rá, kiparancsolta Itáliából. Serege ezután „Dalmácia és Pannonia közt” állomásozott mint a rómaiak szövetségese. Stilicho bukása (408. augusztus 22.) után Alarik októberben ellenállás nélkül Rómáig hatolt és megsarcolta a várost. 409-ben Athaulf seregével megerősödve ismét Rómáig nyomult, amelyet harmadik támadásakor, 410. augusztus 24-én árulással elfoglalt. Mindössze három napos római tartózkodás után népével Szicílián át Afrikába kívánt menekülni, útközben a calabriai Cosentia városánál érte a halál. A római kormányzat Alarik támadása elől menekült 402-ben Ravennába, ahol egészen 450-ig maradt.

Irod.: K. Düwel, RGA I. 127–128; Martindale, PLRE 2, 43–48.

Bóna István

Athaulf/Atavulf (atavulf ’apafarkas’)
Seregvezér, majd a vizigótok királya (410–415). 402–408 között egy gótokból és más néptöredékekből álló sereggel Pannonia Prima (= Superior) területén szállt meg, ahonnan sógora, I. Alarik hívására 409-ben Itáliába vonult. 410-ben a vizigótokkal elhagyta Itáliát, 413-ban elfoglalta Narbonát (Narbonne), ahol 414-ben feleségül vette Honorius császár gót fogságban lévő húgát (féltestvérét), Galla Placidiát. 415-ben Barcianóban (Barcelona) megölték.

Irod.: R. Wenskus, RGA I. 464–465; Martindale, PLRE 2, 176–178.

Bóna István

Ardarik
A gepidák királya (440-es évektől), nevének jelentése ’Földek királya’. Talán még Bleda megbízásából került népe élére, ahol olyan sikeresnek bizonyult, hogy Attila idejében ő volt az egyetlen vazallus király, aki „esze és hűsége” miatt a hun fejedelmi tanács tagja lehetett. Seregével részt vesz Attila 447., 451. és 452. évi hadjárataiban. 455-ben felkel Ellak nagykirály ellen s a Duna-vidéki népeket (rugiak, szvébek, herulok, szarmaták) megnyerve a gepidák szövetségesének, a Nedao folyó menti csatában legyőzi a hunokat és osztrogót szövetségesüket. A megvert hunok keletre menekülnek, a győztesek ligája felszabadul a hun uralom alól. Győzelme után Ardarik és gepidái megszállják a korábban a hunok szállásterületének számító, Köröstől délre fekvő Alföldet, a Szamostól délre fekvő Erdélyt és Olténiát, és szövetségre lépnek Marcianus (450–457) keletrómai császárral. Ardarik további sorsa nem ismert, de dinasztiája valószínűleg közel egy évszázadig uralmon marad (Omharius, Gunderik, Elemund). Ardarikot és közvetlen utódait, az ott talált királysírok feltűnő gazdagságából következtetve, Apahidán temették el.

Irod.: R. Wenskus, RGA 1, 397–398; Martindale, PLRE 2, 138.

Bóna István

Arikan/Erekan
A helyes névalak valószínűleg Arykan, Attila hun király első és főfelesége, a fejedelemasszony. Nevének jelentése a török „Szép fejedelemnő”. A hunok germán alattvalóinak nyelvében és korai irodalmában Herka-Kreka-Krekan (ez talán a török ’feleség-úrnő’) alakban szerepel, ezt veszik át középkori krónikásaink s ebből származik az újkori magyar Réka név. Arikan maga is vezető szerepet töltött be a hun birodalomban, Attila székhelyén fából épített toronyszerű palotája volt, amelyben kötelező, de legalább is illendő volt tisztelegni a külföldi követségeknek. Arikan nagyszámú női kísérettel és szolgaleánnyal élt a palotában. Már Attila hatalomra jutása előtt is főfeleség volt, legidősebb fiát, Ellakot 449-ben az akatzirok királyává iktatja be Onegesius. A nagyfejedelmi méltóságot is az elsőszülött Ellak örökölte. Attila halála után a hatalom és az utódlás csak Arikan fiai között volt vita és küzdelem tárgya, Attila más feleségeitől született gyermekeinek nevét sem ismerjük.

Irod.: O. Pritsak, Harvard Ukrainian Studies 6(1982), 428–486; Martindale, PLRE 2, 400 „Erecan”; Bóna, Das Hunnenreich 33, 71; uő, A hunok 32, 72.

Bóna István

Attila
Mundzsuk fia (szül. 410 körül, †453), a hunok másodfejedelme, majd nagykirálya. Neve a török/gót: Ata ’Atya’ gót kicsinyítő képzővel: ’Atyácska, Atyuska’. 434–445 között az Al-Duna és a Fekete-tenger körüli hunok fejedelme, székhelye a Bodza/Buzau folyó völgyében volt, a hozzá igyekvő keletrómai követségek vagy Odessosig (Várna [Bulgária]) hajózva Durostorumon (Silistra), vagy Carsium erődjén és révjén (Scythia Minor/Dobrudzsa) át érték el. 435-ben bátyjával, Bledával együtt részt vesz a margusi béketárgyalásokban. Miután a keletrómai udvarral tervezett különalkuja meghiúsult, 441-ben bekapcsolódott Bleda keletrómai háborújába, hadai Ratiariánál kelnek át az Al-Dunán. Az erődvárosban zsákmányolt római ostromgépek nagy szerepet játszottak több város (Naissus, Serdica, Philippopolis) bevételében, a 442-ben vívott thraciai chersonesosi csatában Attila a hun hadak egyik vezére. 444 végén vagy 445 elején katonai kísérete és germán vazallus fejedelmek segítségével erőszakkal kerül a nagykirályi méltóságba, Bledát állítólag saját kezűleg ölte meg. Mivel Attila személyében a háborús párt került uralomra, a viszony a hunok és a két római birodalom között uralma kezdetétől fogva feszültté válik. Aetius 446-ban magas jövedelemmel járó nyugatrómai katonai főparancsnoki címmel és Savia tartomány átengedésével igyekszik Attila támadókedvét csillapítani. 447 tavaszán, arra a hírre, hogy Konstantinápoly falait egy földrengés romba döntötte, Attila a Balkánra zúdítja hadait, köztük első ízben a germán szövetségeseket, de célját, Konstantinápoly bevételét nem tudja elérni. Békét kötnie sem sikerült a keletrómaiakkal, akik Attila túlzó területi követeléseit elutasítják. Az egyik követség tagjaként járt Attila tiszántúli ordujában 449 őszén a panioni Priskos, akinek Attila és a hun udvar leírását köszönhetjük. Nyugatrómai háborús előkészületei miatt Attila engedni kényszerül Konstantinápolynak, „Anatolius második békéje” (450 eleje) a 443. évi békeszerződés megismétlése, amelyet azonban II. Theodosius császár halála (450 július) után az új keletrómai császár, Marcianus (450–457) nem hagy jóvá, végleg beszünteti az aranytributum fizetését s kitiltja a hunokat a római piacokról.

451 tavaszán Attila a szövetséges germán népek (gepidák, osztrogótok, rugiak, szkírek, türingek, frankok egy része stb.) hadaival Galliára támad és a Liger/Loire mellett fekvő Aureliani/Orléans városerődöt, egy fontos hídfőt kezdi ostromolni. Aetius és a vizigót I. Theodorik király hadai azonban felmentik a várost s visszavonulásra kényszerítik Attilát. Csatára az antik Tricassis/Troyes város előtti mauriacumi mezőkön (a „catalaunumi”/champagne-i síkon) kerül sor, s bár a küzdelem döntetlenül végződik, Attila végleg visszavonul. A következő tavasszal (452) Attila Észak-Itália ellen támad, hosszú ostrommal beveszi a még soha el nem foglalt Aquileiát, majd Mediolanumig (Milánó) nyomul. A hadait pusztító pestis és az éhség miatt kénytelen visszavonulni és a Mincio folyónál fegyverszünetet kötni a nyugatrómaiakkal – a Róma városi követség tagja volt I. Leó (Nagy Szent Leó) pápa is, akinek Attilával való találkozását és szerepét a legendák később eltúlozták. Az itáliai hadjárat idején Marcianus keletrómai császár csapatai hátba támadják a hunokat, Attila kétfrontos háborúba keveredett. Egy sikertelen béketárgyalási kísérlet után újabb keletrómai háborúval fenyegetőzött, erre azonban már nem került sor, mivel 453 tavaszán Attila székhelyén orrvérömlésben meghalt. Ünnepélyes, minden ízében ázsiai hun halotti szertartás után Attilát titokban temették el a pusztaságban, valószínűleg a Duna–Tisza köze homokbuckái között. A nagykirályi méltóságot Arikantól született legidősebb fia, Ellak örökölte.

Attila szövetségesi rangra és méltóságra emelte a hun birodalom különböző népeinek vazallus királyait, emléke ezért számos nép, főleg uralkodó dinasztia körében legendássá, sőt mitikussá vált, a mondákban Attila királyok gazdájává, dinasztiák ősévé lett. Ugyanakkor Gallia és Itália elleni pusztító háborúi miatt Nyugat-Európa népei számára mindmáig ő a „keleti barbarizmus” jelképe. Késői keresztény legendákban tűnik fel Attila „Isten ostora” elnevezése, életében nem nevezték így, halála után született az „Európa elárvítója” elnevezés is.

Irod.: R. Wenskus, RGA 1, 467–469; Martindale, PLRE 2, 182–183; Bóna, Das Hunnenreich 33, 54–99, 203–206; uő, A hunok 32, 52–92, 187–190.

Bóna István

Balamber
Az Európában megjelenő hunok első nagykirálya a 370-es években. Vezetésével győzik le a hunok az alánokat és Hermanarik osztrogót birodalmát. Balamber a hozzá csatlakozó osztrogót herceg, Gesimund segítségével veri le az Erak folyó menti csatában Vithimir/Vinithariust, a még ellenálló osztrogótok királyát, akit – a hagyomány szerint – nyíllal homlokon talált. Az utóbbi lányát, Vadamerkát is besorolta feleségei közé. A Balamber névnek nincs köze a gót Valamer névhez.

Irod.: Jordanes, Get. 130, 248–249; Jones – Martindale – Morris, PLRE 1, 145; Bóna, Das Hunnenreich 12–13, 33; uő, A hunok 12–15, 32.

Bóna István

Bleda/Blida
Gót szokás szerint becézett formában Blaedila, eredetileg talán Bilda/Blida török ’Bölcs uralkodó’, a hunok nagykirálya, Mundzsuk idősebb fia, Ruga nagykirály unokaöccse (szül. 408 körül, †444/45). 434-től főfejedelem, aki azonban kezdettől fogva kénytelen volt a hatalmon osztozkodni harcias öccsével, Attilával. Bleda a tiszántúli központi hun orduban székelt, a székhely jórészt az ő korszakában épült ki. Politikai mesterműve a keletrómaiakkal kötött margusi (ma Orasje [Szerbia]) békeszerződés (435), amelyet Bleda és Attila lóháton ülve tárgyalt meg s diktált. A béke súlyos feltételeket és terheket, köztük évi 700 font arany megfizetését rótta a Keletrómai Birodalomra. A perzsa és vandál háborúba bonyolódó keletrómaiak európai meggyengülését kihasználva s élve a Nyugatrómai Birodalom katonai vezetőjéhez fűződő barátsággal (Aetiust fia, Carpilio képviselte a hun udvarban). Bleda 440/41-ben sikeres háborút vívott az Al-Duna mentén. Vezetésével foglalták el a hunok Viminaciumot (Kostolac), Margust, Singidunumot (Belgrád) és Sirmiumot (Sremska Mitrovica), s az utóbbival együtt Pannonia Secundát (Szerémség). Ezután a hadjáratba bekapcsolódó Attilával együtt megostromolják és beveszik a Középső-Balkán városait, 442-ben pedig a thraciai Chersonesoson (Gallipoli-félsziget) nagy győzelmet aratnak az Aspar vezette keletrómai sereg fölött. Bleda a hun sikereket a 443-ban megkötött békében („Anatolius első békéje”) biztosította, a hun birodalom ekkor jutott hatalma és gazdagsága csúcsára. Konstantinápoly kénytelen volt egyben 6000 font arany „kárpótlást” fizetni, az évi tributum pedig 2100 fontra növekedett. A higgadt, vidám természetű nagykirályt 444 végén vagy 445 elején Attila meggyilkolja és „és népeit arra kényszeríti, hogy neki engedelmeskedjenek”. Bleda nevét a középkori magyar krónikások Buda alakban használták, így került be szépirodalmunkba is. Az Ó-Budának nevet adó Buda valójában középkori magyar személy, aki a krónikásoktól, Bledának majd Attilának tulajdonított aquincumi római romvároshoz tapadó hiedelmek révén került Bleda helyébe.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 230; Bóna, Das Hunnenreich 35, 52–60; uő, A hunok 32, 52–57.

Bóna István

Bolia folyó
Csak Jordanes említi (Get. 277–278) mint a pannoniai osztrogótok Thiudimer vezetésével kivívott nagy győzelmének színhelyét a gótok ellen szövetkezett, Hunimund és Halarich vezette szvéb, Beuca és Babai vezette szarmata, Edica és Hunvulf vezette szkír és az őket támogató rugi és gepida segédhadakból álló szövetséges sereg fölött (469). A valószínűleg Cassiodorus elveszett munkája nyomán idézett esemény helyszíne homályos, mivel Pannoniában nem ismert Bolia nevű folyam. A folyónév a Morva, Vág, Nyitra és Garam nevével együtt germán (kvád) eredetű vagy közvetítésű, következésképpen minden valószínűség szerint az Ipoly (régi magyar: Ipul/Ipol) neve. Ennek megfelelően értelemezendő a Dél-Pannoniában lakó gótok és fő ellenségük, a korszakban Észak-Pannoniában is, s tőle közvetlenül északra is lakó szvébek országába helyezett folyónál vívott csata színhelye.

Bóna István

Dengitzik/Dintzik
Hun herceg, majd király (455–469), Attila és Arikan középső fia. Neve törökül ’Déli szél, Tengeri szél’ jelentésű. Apja halála után öccsével, Ernakkal együtt szembefordul bátyjával, Ellak hun nagykirállyal, de a hatalmi harcban alulmaradva menekülni kényszerülnek. 456/57 telén Dengitzik sikertelenül üldözi „szökött rabszolgáit”, Valamer osztrogótjait, 459-ben azonban Bassiana (ma Donji Petrovci [Horvátország]) ostrom alá fogásával ideig-óráig sikerül megmentenie a Pannoniában visszamaradt hun sadagarokat Valamer támadásától. A 460-as években megszilárdítja uralmát az al-dunai és pontusi steppék felett olyannyira, hogy 467-ben I. Leó keletrómai császártól (457–474) követeli egy békeszerződéssel biztosított határ menti kereskedőváros megnyitását. A visszautasítást háborúval torolja meg (467/69), amelynek során életét veszti. Fejét karóra tűzik Konstantinápolyban.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 354–355; Bóna, Das Hunnenreich 33, 208–209.

Bóna István

Edika
Görögösen Edekón, a szkírek királya (440-es évek–469), a Turciling (Thorkeling) nemzetségből. Attila bizalmi embere, valószínűleg a Bleda elleni puccs egyik szereplője. 449. évi konstantinápolyi tartózkodásakor a keletrómai udvar – korábbi szerepe ismeretében – megkísérli megvásárolni Attila meggyilkolására. Sikerrel, a merénylettervet Edika csak amiatt kénytelen felfedni Attila előtt, mivel félt, hogy követtársa, Orestes leleplezi. Edika a szkír–hun testőrség parancsnokaként Attila hadjárataiban is részt vett. A Nedao menti csatában a szkírek Ellak ellen harcoltak, győzelmük után Edikát és harci kíséretét a Duna–Tisza köze déli felében találjuk, itt verik vissza az osztrogót Valamer támadását. Edika fiai Odoaker és Hunvulf. Az utóbbival együtt utoljára a Bolia menti csatában szerepel. Női családtagjai a Bakodpusztán talált királynői sírokban sejthetők.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 385–386; Bóna, MRR 126–131; uő, Das Hunnenreich 111–114.

Bóna István

Ellak
Eredetileg talán Illak, hun trónörökös herceg, majd nagykirály, Attila és Arikan legidősebb fia. 449-ben Attila, aki nem kedvelte Ellakot, a keleten lakó „erdei emberek”, az akatzirok királyává teszi, de beiktatása után Ellak visszatér a hun udvarba. 453-tól a hunok nagykirálya, aki ellen fellázadnak öccsei, Dengitzik és Ernak/Irnik. Bár őket sikerül elűznie, 455-ben szembekerül az Ardarik vezetésével felkelt dunai népek szövetségével, s elesik a Nedao folyónál vívott csatában.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 391; Bóna, Das Hunnenreich 207; uő, A hunok 191.

Bóna István

Eugippius
A 460-as évek elején született, saját adataiból kihámozhatóan valószínűleg a raetiai Quintanisban (Künzing, Bajorország). 470 után gyermekifjúként került Noricumba Szent Severinus környezetébe, mestere utolsó tíz évének szereplője és szemtanúja. 488-ban szerzetes társaival kénytelen kivándorolni Itáliába, ahol 492 utántól a Castellum Lucullanumban az Orestes özvegyétől, Barbariától alapított kolostorban él, az 500-as évektől a kolostor apátja. 509–511 között Commemoratorium (Emlékirat) címen megírta Szent Severinus életét (Vita Sancti Severini). 533-ban még levelezik, valószínűleg 535-ben hunyt el.

Irod.: A Commemoratorium magyar fordítása Mócsy Andrástól és tanítványaitól: Eugippii, Vita Sancti Severini, Bóna I. történeti tanulmányával. Ókortörténeti Társaság Kiadványai VII. Budapest, 1969; Váczy P., Eugippiana, AntikTan 8(1961), 243–259; uő, Annales Univ. Sci.Budapestiensis. Sectio Historica 3(1961), 41–58.

Bóna István

Hunimund
Az Észak-Pannoniában és a Duna szemben fekvő északi oldalán lakó szvébek egyik királya. 467/68 telén Thiudimer osztrogót király a Balaton északi oldalán kíséretével együtt fogságba ejti és erőszakkal vazallusi esküre kényszeríti. A sérelmet megtorlandó Hunimund állott az I. Leó keletrómai császártól (457–474) is támogatott osztrogótellenes koalíció élére, amelynek erői azonban 469-ben a Bolia folyónál vereséget szenvednek. Thiudimer 470. évi bosszúhadjárata elől Hunimund és kísérete elmenekül, 476 után Batavis (Passau) körül tűnik fel.

Irod.: Jordanes, Get. 274, 277; Martindale, PLRE 2, 574.

Bóna István

Hunvulf/Onoulf
A szkírek ifjabb királya, majd római tábornok, Edika fia, Odoaker öccse. 440 körül valószínűleg a tiszántúli hun orduban született s 453 körülig apja mellett ott is nevelkedett. Az osztrogótok ellen vívott vesztes Bolia menti csatában apja oldalán a szkírek „primatus”-a (469). A vereség s népe pusztulása után keletrómai szolgálatba áll, 477-től Illyricum egyik katonai parancsnoka. Epirusban részt vesz a „Valamerfi” Nagy Theoderik gótjai elleni harcokban (480/81). Röviddel később átáll bátyjához, akinek megbízásából 488-ban végleg elűzi Rugilandból Friderik rugi trónörököst és harcosait. Győzelme ellenére elrendeli a Part menti Noricum (Noricum ripense)-maradvány római lakosságának Itáliába telepítését, katonai segédlettel felszámolja a római életet Északnyugat-Pannoniában, a mai alsó-ausztriai Duna-szakaszon is. 490-től három éven át Odoakerrel együtt Ravennát védelmezi, 493 februárjában a város békés átadása után Nagy Theoderik gótjai a templomban menedéket kereső Hunvulfot nyíllövésekkel megölik. Neve beszélő típusú: ’Hun farkas’.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 806, „Onoulphus”.

Bóna István

Karaton/Charaton
A hunok nagykirálya, akit 412-ben Olympidoros keletrómai követ a Fekete-tengeren áthajózva valahol a délorosz steppéken keresett fel. A követség az Uldintól 408-ban kezdett háborút kívánta lezárni. A név török eredetű: qaraton ’fekete köpenyes’.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 283; Bóna, Das Hunnenreich 24, 33.

Bóna István

Mauriacumi csata – Pugna Mauriacensis
Aureliani (Orléans) ostromának felhagyása (451. június 14.) után mintegy két héttel csapott össze az Attila és Onegesius vezette kelet- és közép-európai szövetséges sereg az Aetius és I. Theoderik vezette nyugatrómai–galliai szövetséges sereggel. A csata színhelyét az egykorú és későbbi galliai (Chronica Gallica, Gregorius Turonensis, Fredegar) és az egykorú itáliai források (Consularia Italica) egybehangzóan a Tricassis/Trecas (ma Troyes [Franciaország]) várostól nyugatra öt római mérföldre (7,5 km) fekvő Mauriacum vagy Maurica nevű helység körüli síkságon (campus Mauriacus) jelölik meg, főcímünk latin változata a csatában résztvevő burgundok 5. századi törvénykönyvéből (Lex Gundobada XVII.1) származik. A helyszínt nem ismerő, időben és korban távoli, itáliai (Cassiodorus), hispaniai (Hydatius, Sevillai Izidor) és keletrómai–gót (Jordanes) krónikások nyomán terjedt el s gyökeresedett meg a hibás „catalaunumi” elnevezés, amelyet Chalons-sur-Marne, Chalons-sur-Saone városokkal vagy általában a Champagne-nyal szoktak azonosítani.

Irod.: Chronica Gallica 615 (Chr. min. I. 663); Consularia Italica 566 (uo. 301–302); Leges Burgundionum 55; Gregorius Turonensis, Historia Francorum II. 7; Fredegar, Chron. II. 53. – a csata részleteiről egyedül Jordanes, Get. 192–218. írt – nála az éppen általa meghonosított catalaunumi mellett mauriacumi is.

Bóna István

Mundzsuk/Mundzuchos (†422 körül)
A hunok nagykirálya Ruga előtt. Bleda és Attila apja, török neve Muncuq gyöngyöt, ékszert, de zászlót is jelent. Tetteiről nem maradt híradás, Attila azonban 449-ben Mundzsukot a maga éppen olyan nemes és előkelő elődjének mondja, mint amilyennek – s éppen ezt kellett követének, a hun Eslának a konstantinápolyi udvarban hangsúlyoznia – II. Theodosius számára saját apja számít. A név a múlt század elején rossz szövegkiadások nyomán „Bendegúz” formában honosodott meg Magyarországon.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 767; Bóna, Das Hunnenreich 33; uő, A hunok 32, 52.

Bóna István

Nedao folyó
Csak Jordanes említi (Get. 260), Priskos elveszett műve nyomán. Az utolsó hun nagykirály, Ellak hun serege, valamint osztrogót és alán szövetségesei itt szenvedtek vereséget az Ardarik vezette gepida, szvéb, rugi, herul, szkír, szarmata szövetséges seregtől (455 – a helyes évszám a Vita Sancti Severinitől is leírt Comagenis–Savaria közti földrengés feljegyzett dátumából következik). A Jordanestől „Pannoniába” helyezett folyó minden azonosítási kísérletnek ellenáll. Legutolsó magyarázata szerint (Vékony Gábor) egy gót hősi ének Denao (Donaws = Duna) nevének eltorzítása. A Lajtával („Lethao”) való korábbi azonosítása éppoly valószínűtlen, mint a Morava folyó völgyében, Horreum Margi (ma Cuprija [Szerbia]) városától délre fekvő „Nato” nevű 6. századi castellum nyomán felvetett lokalizálása.

Bóna István

Odoaker
Pénzein Audo(vacar) monogrammal, Itália s az uralma idején még Itáliához tartozó tartományok – köztük Noricum és Nyugat-Pannonia – királya (476–493). 433 körül született Ruga nagykirály tiszántúli ordujában, apja a Thorkel nembeli (Torciling) szkír Edika. Odoaker szkír és herul zsoldos kísérettel a 460-as évek elején Itáliába megy és a szvéb Rikimer patricius (456–472) szolgálatába áll. Útja elején a Duna menti Noricumban meglátogatja Szent Severinust. Ez az esemény a Vita Sancti Severini keltezésének egyik kulcspontja. 463-ban Aureliani/Orléans környékén hadakozik, 469–472 között a császári gárda doriforosaként (magas rangú tiszt) szerepel az egymást sűrűn váltó császárok közti harcokban. 476. augusztus 23-án az itáliai germán – elsősorban herul – csapatok „Itália és a népek” (gentes) királyává kiáltják ki. Pár nappal később leveri és megöli a pannoniai Orestes patriciust, akit egy évvel előbb ő segített hatalomra. 476 szeptemberében Ravennában lemondatja Orestes fiát, az utolsó nyugatrómai császárt, Romulus Augustust, akit családtagjaival együtt a nápolyi Castellum Lucullanumba internál, a császári jelvényeket pedig Konstantinápolyba küldi. Noricum, valamint Nyugat és Dél-Pannonia Odoaker itáliai királyságához tartozott, ezt forrásadatok (Vita Sancti Severini) és az itáliai „barbár” kultúrával megegyező régészeti leletek (Répcelak, Domolospuszta, Kapolcs stb.) egyaránt igazolják. Bár a Dalmáciába száműzött Nepos császár patriciusszá és helytartójává nevezi ki „Flavius” Odoakert, uralmát a keletrómai császár, Zeno (474–491) soha nem ismerte el. 486/87-ben sikerült rávennie a rugiakat, hogy támadják meg Odoaker országát. Odoaker 487/88 őszén–telén herulokból, szkírekből, alánokból álló seregével Nyugat-Pannonián át felvonulva kiveri a betört rugiakat, majd a Dunán átkelve saját országukban, a Rugilandban tönkreveri őket. Foglyul ejti a rugi királyi házaspárt is. A hadjáratot 488-ban öccse, Hunvulf fejezte be. Zeno ellenakciója a Nagy Theoderikkel kötött szövetség volt, az osztrogótok Moesiából Dél-Pannonián átvonulva 489-ben elindítják azt a háborút, amely 493 februárjában Odoaker bukásával és meggyilkolásával végződött. Felesége: Sunigild, fia: Okla, más néven Thela.

Irod.: Assunta Nagl, Odoacer, PWRE XVII, 1888–1896; Martindale, PLRE 2, 791–793, „Odovacar”; Bóna, MT 292–294; uő, Odoacer. In: Eugippius, Szent Severinus élete. Budapest, 1969, 287–288.

Bóna István

Onegesios/Onigisios/Hunigasius/Hunigis
A hun birodalom nagyvezére Bleda és Attila idejében. Görögül–latinul jól tudott, valószínűleg pontusi származású volt, aki öccsével együtt gyermekifjúként állt hun szolgálatba. 440/41-ben Onegesios vezeti Bleda hadait Viminacium, Margus, Singidunum és Sirmium elfoglalására. 442 után foglyul ejtett sirmiumi mesterrel Pannoniából hozatott kövekből és faanyagból fürdőt építtet magának a hun központi orduban, a fejedelmi palota és saját, magas kerítéssel övezett fapalotája között. Öccse, Skotta ebben az időben Attila bizalmi embere, s ez nyilván fontos szerepet játszott abban, hogy Onegesios méltóságát Attila idején is megtartotta. Főfeleségét Attila is tisztelettel üdvözölte. Attilával szemben Onegesios a két római birodalom elleni kétfrontos háború ellenzője volt, és döntő szerepet játszott a II. Theodosius megbízottaival 450 tavaszán megkötött békében. Támogatta Ellak trónörököst is. 451-ben a galliai hadjárat idején Attila latin „tolmácsa”, utána nem hallunk róla.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 805; Bóna, Das Hunnenreich 106–110; uő, A hunok 98–102.

Bóna István

Orestes
Attila notariusa, majd a Nyugatrómai Birodalom patriciusa, az utolsó nyugatrómai császár apja és trónra ültetője (szül. 425 körül, †476). Apja, Tatulus a család származására utaló sajátos dél-noricumi nevet viselt, maga Orestes Priskos szerint abból „a Száva menti Pannoniából” származott, amelyet Aetius engedett át Attilának. Ez csak a 446-ban Carpilio közvetítésével Attilának átadott Savia lehetett, semmiképpen nem a Bledatól még 441-ben meghódított Pannonia Secunda. A fiatal tartományi arisztokrata valószínűleg önként állt Attila szolgálatába, 449-ben már fontos személy, két ízben is megfordul követként Konstantinápolyban, kelet- és nyugatrómai követségekkel tárgyal. 449 őszén látogatja meg a hun udvarban apja, valamint apósa, a poetoviói Romulus comes, akiről majd későn született fiát elnevezi. Attilához rendíthetetlenül hű, ő leplezi le a Chrysaphios-féle merénylettervet, 452-ben pedig elkíséri urát az itáliai hadjáratra is. A hunok bukása után kénytelen visszavonultan élni, az Aetius galliai tisztjeiből lett császárok (Avitus, Maiorianus) éppúgy árulónak tartják, mint a keletrómai tábornokból nyugatrómai császárrá lett Anthemius. Ez időben volt levelező partnere a noricumi Szent Severinus. Karrierje Iulius Nepos idejében (473–475/80) újból felível, Itáliába megy, ahol a nyugatrómai hadsereg parancsnoka lesz, majd patricius. Mellette ekkoriban fontos szerepet játszik korábban nem szerepelt öccse, Paulus. Orestes 475. október 31-én detronizálja és száműzi Nepos császárt, s a trónra 15 év körüli fiát, Romulus Augustust ülteti. Tíz hónappal később nem hajlandó teljesíteni germán zsoldosai követelését, akik a földbirtokok egyharmadát maguknak kívánták, így éppen azok a Duna-vidéki erők győzik le és ölik meg (476. augusztus 28), amelyek előbb hatalomra segítették. Odoaker Orestes fiát, Romulus Augustust és Orestes feleségét, Barbariát a nápolyi Castellum Lucullanumba száműzi, ahol a századfordulón még jómódban éltek.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 811–812; W. Ensslin, Orestes, PWRE XVIII, 1, 1012–1013; Bóna I., Orestes. In: Eugippius, Szent Severinus élete, Budapest, 1969, 288–290; uő, Das Hunnenreich 110–117; uő, A hunok 102–110.

Bóna István

Ruga
A hunok nagykirálya 422–434 között. Neve görög nyelvű forrásokban Roa(s)-Rua(s), gót becéző formában Rugila. Ruga helyezi át a hun főhatalom súlypontját, „a jobbszárnyat” a Pontus-vidékről a Duna-vidékre. Feltűnésekor Thraciára támad (422/23), majd a háborút követő, részleteiben nem ismert békeszerződésben először sikerült elérnie, hogy a keletrómaiak évi 350 font (libra) arany béke-tributumot fizessenek a hunoknak. 424/25-ben főerőivel már a Tisza-vidéken állomásozik, Aetius kérésére s a kilátásba helyezett tekintélyes pénzösszegért innen kísérli meg támogatni Iohannes nyugatrómai császárt (423–425) – késve. 425-től szinte évente, jelentős katonai erőkkel segíti Aetiust a Galliába befurakodó vizigótok, frankok, burgundok elleni harcokban, eközben öccse, Oktar/Uptar (Öktar ’Erős, Hatalmas’) vezetésével a hun birodalom határait egészen a Rajnáig igyekszik kiterjeszteni. 433–434-ben hatalomra segíti a megbuktatott Aetiust, aki a Rómában kötött barátsági szerződésben átengedi Rugának Pannonia Primát és Valeriát. 434-ben hadjáratot indít a Keletrómai Birodalom ellen, eközben éri a halál. A hadjáratot sikeresen lezáró békét már utódai, Bleda és Attila kötik meg 435-ben. Valószínűleg Ruga idejében kezd kiépülni a hun központi ordu, Bleda és Attila későbbi székhelye.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 951, „Rua”; Bóna, Das Hunnenreich 47–52; uő, A hunok 44–52.

Bóna István

Severinus, Szent
Nyugatrómai, latin származású, jó nevelésben részesült orvos(?), aki 448 tájától 455-ig a pannoniai Orestes környezetéhez tartozott, s mint ilyen, valószínűleg Attila udvarában is megfordult, ahol több vezető személyiséggel kapcsolatba jutott. 456 kora őszén Pannonia osztrogót inváziója elől Noricumba menekült, ahol rövid ideig Asturisban, majd Comagenisben, végül állandó jelleggel Favianisban élt. Az utóbbi helyen szerzetesi közösséget alapított, amelynek cellulaei keletkeztek a noricumi Duna-szakasz mentében, egészen az Inn partján fekvő Boiotróig. Gyógyító, csodatevő híre, aszkéta élete miatt rómaiak és germánok szentként tisztelték. Noricum római lakosságát és egyházát az egykor a hun szövetségbe tartozó hatalmasok (a rugi Flaccitheus király, Orestes, Odoaker) személyes vagy közvetett segítségével, valamint saját tekintélyével és szervezőkészségével haláláig sikerült megoltalmaznia különböző germán támadók (oszrogótok, alamannok, herulok) ellen, bár 476 után kénytelen volt az Enns folyótól nyugatra fekvő városokat kiüríteni és feladni. 482 január 6-án halt meg Favianisban. Holttestét 488-ban szerzetesi közössége magával vitte Itáliába, ahol másfél évezredes viszontagságok után ma is megvan a frattamaggiorei templomban.

Irod.: R. Noll, Eugippius, Das Leben des Heiligen Severin. Berlin, 1963, 17–27; I. Bóna, Severiniana. Acta AntiquaHung 21(1973), 281–338; R. Bratoz, Severinus von Noricum und seine Zeit. Wien, 1983.

Bóna István

Theodorik/Theodorid
A dél-galliai vizigótok királya (418–451), a tolosai gót állam megalapítója. 451 júniusában vizigót seregével felmenti az országába vezető Liger/Loir-hidat védelmező Aureliani/Orléans-t Attila ostroma alól, majd a hun nagykirály után nyomulva elesik a mauriacumi csatában. Holttestét fiai Tolosába (Toulouse) szállították.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1070–1071.

Bóna István

Thiudimer/Thiudimir
Az osztrogótok királya (468–474), Valamer öccse. 456-ban harci kíséretével a Balatonnál (Pelso) szállt meg, valószínűleg a keszthely-fenékpusztai castellumban, amelyet ostrommal foglalt el. 467/68 telén a Balaton északi partján foglyul ejti Hunimund szvéb királyt, s erővel hőségesküre kényszeríti. 469-ben az osztrogótok királyaként hatalmas vereséget mér a Bolia folyónál (Ipoly) az ellene szövetkezett népekre (szkírek, szvébek, szarmaták, gepidák). 470 elején bosszúhadjáratban feldúlja a szvébek Duna feletti országát, maradványaikat elűzi, valószínűleg hasonlóan bánik el a szkírekkel is. 473-ban az osztrogótok Thiudimer vezetésével elhagyják Pannoniát, benyomulnak Illyricumba, majd Thessaliába, ahol Cyrrhus városában Thiudimer meghal. Gyermekei több asszonytól: Nagy Theoderik, ennek öccse Thiudimund/Theodimundos s leánytestvérük, Amalafrida.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1069–1070, „Theodemer”.

Bóna István

1. Thorismud/Thorismund
Osztrogót király, Hunimund fia, a mitikus Amal nemzetségből. A hunokkal vazallusi viszonyba került osztrogótok királya, aki urai megbízásából hadat viselt a Kárpát-medencei szvébek (kvádok), majd a gepidák ellen. A gepidákkal vívott csatában életét vesztette (407 körül), helyét az osztrogótok élén a hunok 40 évig nem töltötték be.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1116.

Bóna István

2. Thorismud/Thorismund
Vizigót herceg, majd király, I. Theodorik vizigót király legidősebb fia. 451-ben a mauriacumi csatában a vizigót sereg vezére, megsebesül, lováról levetik. Apja eleste miatt még a csatamezőn királlyá kiáltják ki. Azonnal hazavonul Tolosába, ami Attilának lehetővé teszi a háborítatlan visszavonulást. Három évi uralkodás (451–453) után a római nagyvárosban, Arelate/Arles-ban vendégeskedő királyt testvérei orvul megöletik. Utódja öccse, II. Theoderik lesz.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1115–1116.

Bóna István

Uldin
Görögül Uldis, nevét a törökből magyarázzák: Öldin ’Szerencsés’. A nyugatra előredobott hun erők vezetője (regulus) a 400–410 közötti években, de nem kizárt, hogy 395 elején már ő vezette az első nagyszabású támadást a Dunán át a Keletrómai Birodalom ellen. 400. december 23-án körülzárja s megsemmisíti a Konstantinápolyból az Al-Duna északi partjára menekült Gaina osztrogót király harcosait, 401 januárjában Gaina fejét Konstantinápolyba küldi barátsága jeléül. 406 augusztusában személyesen vagy az általa küldött hun csapatok révén jelentős szerepet játszik az Itáliába betört Radagaisus és serege megsemmisítésében. Arcadius keletrómai császár halálakor (408 május) arra a hírre, hogy a császári trónra egy hétéves gyermek került, támadást intéz az al-dunai római limes ellen. Megostromolja, elfoglalja és feldúlja a folyó északi partján lévő ellenerődöket az Olt torkolatánál fekvő Sucidavától (Celei), a Vaskapun inneni Lederatáig (Palánk). A seregébe tartozó szkírek átkelnek a folyón és csellel elfoglalják Castra Martist (ma Kula [Bulgária]), amelyet azonban a keletrómaiak sikerrel visszafoglalnak (409), majd a Dunán túlra szorítják Uldint (410), aki 410-ben éppen keletrómai háborúja miatt nem tudja segíteni Honorius nyugatrómai császárt Alarik ellen. A Karaton nagykirályhoz küldött Olympiodoros-féle követség zárja le Uldin háborúit (412).

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1180; Bóna, Das Hunnenreich 18–23, 33; uő, A hunok 19–23, 32.

Bóna István

Valamer/Valamir
Az osztrogótok királya (447–468) Attila akaratából. Származása ismeretlen, nevének jelentése, ’a jóhírű’ nem utal királyi elődökre. 447-ben tűnik fel, s ettől kezdve harcosaival együtt részt vesz Attila keleti és nyugati hadjárataiban. 455-ben a Nedao menti csatában Ellak oldalán vereséget szenved és keletre menekül. Marcianus császár hívására és szövetségében 456 nyarán megszállja Pannoniát. Valamer harci kísérete Pannonia Secundában települt le, az Aqua Nigra (Karasica [Szerbia]) folyó és a gót nyelven megjelölt Scarniunga folyó közt, székvárosa Bassiana lesz. Falaitól kétszer, először 456/57 telén, majd 459-ben visszaveri a támadó Dengitziket és hunjait. 459/60-ban Illyricum ellen indított rablótámadással 100 fontról 300 fontra emelteti I. Leó keletrómai császárral (457–478) az osztrogótoknak fizetett subsidiumot, a béke zálogául azonban „saját” fiát kell Konstantinápolyba küldenie. 468-ban a szerémségi Duna-szakasztól északra lakó szkírek ellen támad, de vereséget szenved és elesik a csatában.

Irod.: Martindale, PLRE 2, 1135–1136.

Bóna István

Vita Sancti Severini
Szent Severinus életrajza (Commemoratorium), amelyet 509–511 között a raetiai Quintanisból származó Eugippius apát foglalt írásba. Eugippius (az africai vagy neapolisi származását bizonygató irodalomtörténészi elképzelések légből kapottak) 470 tájától Severinus haláláig (482) a favianisi kolostorban mestere közelében élt. Az Emlékirat összeállításához felhasználta Severinus saját elbeszéléseit (1–4. fejezet), valamint a severinusi közösség Severinus halála utáni apátjai, a cucullisi Marcianus és a raetiai Lucillus adatait (5–32. fejezet) és saját visszaemlékezéseit (33–44. fejezet). Mindezek miatt a Vita Sancti Severini a Duna-vidék késő római életének és a római uralom felbomlásának (456–488) páratlan hitelességű emléke. Eugippius a Commemoratorium írása idején az Orestes özvegyétől, Barbariától (valamint fiától, a detronizált utolsó nyugatrómai császártól, Romulus Augustustól) alapított Szent Severinus-kolostor apátja volt a Nápoly melletti Castellum Lucullanumban.

Irod.: Újabb kiadásai: R. Noll, Eugippius, Das Leben des Heiligen Severin. Berlin, 1963; R. Bratoz, Zivljenje svetega Severina. Ljubljana, 1982; Magyar fordítása: Mócsy András és tanítványaitól: Eugippius, Szent Severinus élete. Az Ókortudományi Társaság Kiadványai VII. Budapest, 1969.

Bóna István

Forrás: http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b143/index.html