Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hônen

eredeti nevén SEISHIMARU, később GENKUU, más néven HÔNEN SHÔNIN, ENKÔ DAISHI vagy GANSO (szül. 1133. máj. 13. Inaoka, Mimasaka tartomány, Japán - megh. 1212. febr. 29. Kyôto), buddhista szerzetes, az ún. tiszta föld (jôdo) buddhista szekta megalapítója. Ez az irányzat a japán buddhizmus egyik legfontosabb áramlata lett. Hônent szerzetesi tanulmányai során a tendai papok ismertették meg a tiszta föld Kínából származó tanaival, amelyek közül ő maga a nembutsut (Amida Buddha nevének recitálását) tartotta az üdvözüléshez egyedül szükséges gyakorlatnak.

Hônen egy Uruma Tokikuni nevű tartományi katonai vezető egyetlen fia volt, és apja halálos ágyánál fogadta meg, hogy pap lesz. Szülőhelyén tanult, majd 15 éves korában a Hiei-hegyre, a buddhizmus tendai szektájának kolostorába küldték. A látszólag virágzó és tekintélyes kolostorra a főpapok hatalmi harca, erkölcsi és szellemi romlottsága nyomta rá bélyegét.

Hônen és más felelősen gondolkodó, fiatal papok hamarosan a tiszta föld doktrínájának hatása alá kerültek, amely az Amida (Amitábha) Buddha kegyelméből való üdvözülést hirdette. Hônenre nagy hatást gyakorolt Genshin, a X-XI. századi japán amida-buddhista szerző Ôjôyôshuu (Az üdvözülés lényege) c. műve, valamint a Kuan-ching-su (A meditációs szútra kommentárja), melyet Shan-tao (japánul Zendô), a tiszta föld VII. századi kínai mestere írt. Hônen 1175-ben, 43 éves korában jelentette ki, hogy az üdvözülés egyetlen eszköze a nembutsu.

Főművében - Senchaku hongan nembutsu-shuu (Szemelvények az eredeti fogadalom nembutsujának választásáról), röviden Senchaku-shuu -, amelyet 1198-ban írt, Hunen két fogalom, a shôdô (szent út) és a jôdo (tiszta föld) köré csoportosította a buddhizmus tanait. Szerinte Buddha az ember belső énjében bízva megmutatta az embereknek a megvilágosodáshoz az előírásokon, meditáción és tudáson át vezető szent utat, amelyen végighaladva elszakadhatnak a földi világ vágyódásaitól és illúzióitól, és eljuthatnak abba a másik világba, ahol teljes béke van. Hônen azonban arról is meg volt győződve, hogy „bűnös és kapzsi” természete miatt a szent út követése a magafajta ember számára csak elméletileg adott, gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Az ilyen gyarló ember számára az egyetlen megoldás a jôdo, amely a szukhávatí (szanszkrit: „tiszta föld”) urának, Amida Buddhának eredeti fogadalmába (hongan) vetett hiten alapul. Amida Buddha az ő kegyelmében üdvözíti azokat a hívőket, akik megfogják könyörületes kezét, és teljes meggyőződéssel kiejtik szent nevét a namu Amida Butsu („dicsőség Amida Buddhának”) formában. Ezt nevezi a Senchaku-shuu nembutsunak („néven szólítás”).

Hônen az egyházi hatalmasságoktól távol, Kyôto világi negyedében telepedett le, és lelkes tanítványokkal vette körül magát, akik közül később Shinran alapította meg a jôdo shinshuu (valódi tiszta föld) szektát. Hônen és tanítványai elfogadták a hagyományos buddhista történelmi korszakolást, amely szerint a Buddha halálát követő első 1000 év a „tökéletes törvény” időszaka (shôbô), amelyben még virágzik az igaz tanítás; a második 1000 év a „másolt törvény” kora (zôbô), amelyben a vallásosság megmarad ugyan, de az igaz tanítás lehanyatlik, végül az utolsó 1000 évben eljön a „törvénytelenség kora” (mappô), amikor is a buddhizmus letűnik, s a világot elárasztja a bűn és a háborúskodás. Megjegyzendő, hogy a japán buddhisták számításai szerint az utolsó időszak Kr. u. 1051-ben kezdődött el. Japán, mintegy ezt a történelemszemléletet igazolva, a XII. században a politikai bizonytalanság és a társadalmi anarchia időszakát élte, amelynek végén a harcosok osztályának vezetésével feudális kormányzat jött létre. Ezek után érthető, hogy Hônen egyszerű tanítása követőkre talált kora japán társadalmának minden rétegében.

Az Amida Buddha tiszta földjébe vetett hit népszerűsége féltékenységet ébresztett a buddhizmus régebbi iskoláiban, ráadásul két császári udvarhölgy is megtért Hônen hitére, feladva a buddhizmus bevett formáját. Hônent ezért megvádolták az udvarhölgyek elcsábításával, és 1207-ben tanítványaival együtt száműzték a fővárosból (néhány tanítványát le is fejezték). Miután papi nevétől megfosztották, Hônen a Fujii Motohiko nevet vette fel, és száműzetésében Shikoku szigetén is nagy hatású hittérítőnek bizonyult. Az év végén már elhagyhatta Shikokut, de Kyôtóba csak 1211-ben térhetett vissza, s ott a nép nagy örömmel fogadta.

Hônen ugyan az Amidába vetett hitet és nevének üdvözítő kimondását hirdette, de bátor, ugyanakkor szelíd, türelmes és kompromisszumra kész emberként arra biztatta híveit, hogy tiszteljék a többi Buddhát, valamint az eltérő buddhista meggyőződéseket és gyakorlatokat is. A tanok más formáinak betartása szerinte még hozzá is segítheti a híveket, hogy eljussanak Amidához és az ő paradicsomába. Hônen figyelmeztette a hívőket: ne engedjenek a kísértésnek, hogy a nembutsut erkölcstelen életforma mellett gyakorolják, s ne higgyék, hogy a név kimondása eltörli a bűnöket, akár a buddhista életregula szabályainak megsértését, akár mást. A kikristályosodott buddhista hagyományt a XIII. századi új buddhizmus úttörő szellemével ötvözte. Az általa megteremtett jôdo-shuu mindmáig az egyik legbefolyásosabb japán buddhista iskola; eszméinek hatását tanúsítja a tanítványa, Shinran alapította, jóval népesebb jôdo shinsuu is.