Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

HÁZASSÁG (jiehun)

A régi Kína jellegzetessége, hogy nem a fiatalok egyéni szempontjai döntöttek a leendő házastárs kiválasztásakor, hanem a család érdekeinek megfelelően kötettettek a házasságok. A konfuciánus kultuszuk jelentős hatással voltak mind a családi életre, mind a házasságra. A házasságban elsősorban rituális szertartást láttak, amely a család gyarapodásának, erősödésének ügyét szolgálja. Általában a városokban serdülőkor előtt nem kötöttek házasságot, de vidéken gyakori volt, hogy a leendő vőt már gyerekkorában örökbe fogadta apósa és anyósa. A fiú megházasítását mindig nagyon fontos dolognak tartották, sem erőt, sem pénzt nem kíméltek ennek érdekében. A leendő házaspárok családjai mindig egy házasságközvetítő, házasságszerző segítségével tudatták házassági szándékukat és egyeztették egymással. Ha kedvező válasz érkezett a mennyasszony szüleitől, ajándékokat kellett küldeni nekik, és pontosan meg kellett tudni a lány születési évét, hónapját és óráját. Ezeket az adatokat a vőlegény születési adataival együtt odaadták a jósnak, aki bonyolult asztrológiai számításokkal meghatározta, előnyös-e a házasság a vőlegény családjának. Ha kedvező választ kaptak, újra meglátogatták egymást, ajándékokat cseréltek, megkötötték a házassági szerződést, és kijelölték a lakodalom napját. Az ilyenkor szokásos ajándékok, amelyeket a vőlegény családja küldött lehettek fejékek, aranyvázák, brokátszoknyák, szeszes italok, ínyencségek. Ezeket a mennyasszony családja viszonozhatta kelmékkel, gyűrűkkel, egy pár evőpálcikával, két hagymával és két vázával, amelyben négy aranyhal úszkált. Ezt a rítust nevezték "a halak és evőpálcák viszonzásának". A szertartás megelőző napon a mennyasszony családja kisebb kiállítást rendezett a hozományban szereplő értékes tárgyakból. Az esküvő napján a mennyasszonyt ünnepi vörös ruhába öltöztették, de haját még lányosan fésülték, majd gyaloghintón a vőlegény házába vitték. A menet közben a mennyasszony lába nem érinthette a földet, mert ez rossz előjelnek számított, és át kellett lépnie egy nyerget (nyereg) és egy mérleget, melynek jelentése ma már a múlt homályába vész. A lakodalmas menetet gondosan óvták a gonosz szellemektől, démonoktól: különleges nyilakat lőttek a levegőbe, a mennyasszony mellére varázserejű bronztükröt (tükör) akasztottak. A mennyasszony tiszteletére a vőlegény házában petárdákat durrantottak. A vőlegény és a mennyasszony együtt leborult az Ég és a Föld tiszteletére, s még számos szertartást és tiszteletadó térdhajtást végeztek. Vörös fonallal egybekötött két csészéből borral kínálták őket, és húsos táskát fogyasztottak, amely azt volt hivatva jelképezni, hogy sok gyermeket kívánnak nekik. Az esküvő végig telis-teli mindenféle szimbólummal, mindennek (a képeknek, ábrázolásoknak, leborulásnak, elhangzott szavaknak stb.) megvolt a maga jelentése, amely koronként és vidékenként változhatott. A fő szertartások befejeztével a vőlegény távozott, a mennyasszony pedig átöltözött és férjes asszony módjára fésülte a haját. A fiatalok ezután a hálószobába vonultak, hogy együtt töltsék a nászéjszakát. Másnap mindenki üdvözölte őket, és lakomát tartottak. Miután valamennyi ünnepi szertartás véget ért, a mennyasszony bemutatkozott az anyósának, akinek ettől fogva a fennhatósága alá tartozott. Néhány hónappal később a férje őseinek is bemutatták őt az ősök templomában, és így teljes egészében családtaggá lett. A házasságok általában egész életre kötettek, de szigorúan meghatározott esetekben a feleséget vissza lehetett küldeni a családjához. Az ilyenfajta eltaszítás jelentette tulajdonképpen a H. felbontását, a tulajdonképpeni válást. A nőtől férjhez menetele előtt makulátlan tisztaságot követeltek, s miután férjhez ment apósának és anyósának feltétlen tisztelettel és engedelmességgel tartozott. A vagyonos férjnek jogában állt egy vagy több ágyast tartania, s a feleségnek e vetélytársakat féltékenység nélkül kellett fogadnia. Ez szigorúan véve nem számított poligámiának, hiszen hivatalosan minden férfinak csak egyetlen felesége lehetett. A régi Kínában a férfi számára az özvegység nem jelentett problémát. Szükségesetében egyszerűen újra nősülhetett, vagy ágyasokat szerzett magának. Ezzel szemben a nő, mihelyt a férje házába került, már más családhoz tarozott, ezért özvegysége esetén nem újra férjhez. Ha olyan fiatalon jutott özvegységre, hogy még nem született gyereke, esetenként jogában állt, hogy megpróbáljon újból férjet találni magának, de ezt a gyakorlatot hivatalosan általában sohasem szorgalmazták. Nem volt ritka, hogy a fiatalon özvegyen maradt hitves öngyilkosságot követett el, amely tettével igen nagy tiszteletet vívott ki magának, és családjának erényesnek számító tettével.