Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Hárún ar-Rasíd

Hárún ar-Rasíd, más írásmóddal HARUN AR-RASÍD, teljes nevén HÁRÚN AR-RASÍD IBN MUHAMMAD AL-MAHDÍ IBN AL-MANSZÚR AL-ABBÁSZ (szül. 763. márc./766. febr. Rej, Irán - megh. 809. márc. 24. Túsz), az Abbászida-dinasztia 5. kalifája 786-tól; a birodalom legvirágzóbb korszakában uralkodott Bagdadban; fényűzését az Ezeregyéjszaka meséi is megörökítik.

Családja és ifjúsága. Apja al-Mahdí, a harmadik Abbászida-kalifa volt (ur. 775-785), anyja pedig al-Hajzurán, egy hajdani jemeni rabszolgalány, erős személyiségű, nagy befolyású asszony, aki komoly hatással volt az államügyekre férje és fiai uralkodása idején. A legidősebb herceg, al-Hádí 4 éves volt, amikor Hárún megszületett. Az ifjú hercegek a bagdadi udvarban nőttek föl, megismerkedtek az iszlám szent könyvével, a Koránnal, a költészettel, a zenével, a Mohamed prófétáról szóló elbeszélésekkel, az iszlám korai történetével és az érvényben lévő jogrendszerrel. Hárún tanítója a Barmakida Jahjá (Jahjá al-Barmakí), anyja hűséges támogatója volt. 780-ban és 782-ben névleg Hárún vezette a Bizánci Birodalom elleni hadjáratokat, bár katonai ügyekben kétségkívül a mellette álló, tapasztalt hadvezérek döntöttek. A 782-es hadjárat során a Boszporuszig, a Konstantinápollyal szembeni partig hatoltak előre, majd a muszlimok számára kedvező békeszerződést kötöttek. Ezért a sikerért Hárún elnyerte az ar-Rasíd ("Helyes úton járó") melléknevet, másodiknak vezeték ki a trónörökösök sorában, s megkapta Tunézia, Egyiptom, Szíria, Örményország és Azerbajdzsán kormányzói tisztét, bár a közigazgatás tényleges irányítása tanítója, Jahjá kezében volt. E lépéseket föltehetőleg al-Hajzurán és Jahjá intézte el. Némelyek szerint ők ketten arra is rávették al-Mahdít, hogy Hárúnt nevezze meg közvetlen utódjául, de a kalifa 785 augusztusában úgy halt meg, hogy hivatalosan nem változtatta meg az utódlási sorrendet. Al-Hádí lett a kalifa, Hárún pedig tudomásul vette a kialakult helyzetet. Amikor al-Hádí titokzatos módon meghalt (786. szept.), az a pletyka járta, hogy a haláleset mögött al-Hajzurán áll, mert al-Hádí nem hagyta magát irányítani.

Hárún ar-Rasíd így 786. szeptember 14-én kalifa lett, s ezzel a Földközi-tenger nyugati medencéjétől Indiáig terjedő birodalom élére került. Jahjá al-Barmakít tette meg vezírévé, de a főminiszter mellett ott állt két fia, al-Fadl és Dzsáfar (Dzsafar) is. Ebben az időben ugyanis a vezír nem egyszerűen politikai döntéshozó volt, hanem egész testületet gyűjtött maga köré, döntései végrehajtására. Haláláig, 789-ig al-Hajzurán nagymértékben hatott a kormányzásra. Ezután 803-ig jórészt a Barmakidák irányították a birodalmat. A kalifa mégsem függött teljesen tőlük, hiszen több állami hivatalt más származásúak töltöttek be.

Hárún uralkodását sok belpolitikai nehézség kísérte. A helyi problémák miatt Egyiptomban, Szíriában, Jemenben és több keleti tartományban fölkelések törtek ki, de a központi kormányzat elég erős volt ahhoz, hogy elfojtsa ezeket, és helyreállítsa a rendet. Ifríkíjában (Tunézia) alkalmatlan kormányzók váltottak egymást, mígnem 800-ban Ibráhím ibn al-Aghlab került a tartomány élére. Ő évente kifizetett Bagdadnak egy tetemes összeget, ennek fejében viszont félig független uralkodóként irányíthatta országát. Ez akkor pénzügyi szempontból igen előnyös volt Hárún ar-Rasíd számára, ám ezzel kezdődött meg a kalifák hatalomvesztése. Az Aghlabida-család ugyanis egy évszázadnál is tovább uralta Ifríkíját anélkül, hogy Bagdad bármibe is beavatkozott volna, s más tartományi dinasztiák szintén hasonló jogokat kaptak. Bár a krónikák szerint egyik fölkelés követte a másikat, a birodalom jó részén általában mégis béke honolt. Így az ipar (textilszövés, fémművesség, papírgyártás stb.), valamint a kereskedelem nagyot fejlődött. A növekvő jólét lehetővé tette, hogy a kalifa és a birodalom vezető férfiúi és asszonyai kezében hatalmas vagyonok halmozódjanak föl.

Az Abbászidák gazdagsága Hárún idejében. A Hárúnról és udvartartásáról szóló mesés leírások az Ezeregyéjszaka meséiben idealizált és romantikus képet adnak ugyan, de van valóságalapjuk. Alapításától (762) kezdve elmondhatatlanul nagy gazdagság áradt az új fővárosba, Bagdadba. A vezető személyiségek, de még inkább a feleségeik, versengtek egymással a hivalkodó költekezésben, s ez Hárún idején addig nem tapasztalt mérteket öltött. Hárún felesége, Zubajda - maga is az Abbászida-család tagja - kizárólag drágakövekkel kirakott arany- és ezüstedényeket tűrt meg az asztalán. A kalifa palotája óriási szervezet volt, sok eunuchhal, ágyassal, énekesnővel, szolgával és szolgálónővel. Hárún nagyon kedvelte a zenét és a költészetet, s a kiemelkedő zenészeket és költőket nagyvonalúan megajándékozta. A fényes udvari kultúrának azonban voltak bizonyos korlátai, a tudományok ugyanis - a filozófia kivételével - egyelőre gyermekcipőben jártak az arab világban. S a képnek van egy sötétebb oldala is. Zenehallgatás helyett Hárún gyakran kakas- és kutyaviadalokat nézett. Kalifaként élet és halál ura volt, s bárkit azonnal kivégeztetett. A Bagdadban tett éjszaki kóborlásairól szóló történetekben általában a hóhér, Maszrúr is elkísérte, akárcsak barátai, Dzsáfar al-Barmakí és a nagyszerű költő, Abu Núvász.

A Barmakidák bukása. Hárún személyiségének kevésbé vonzó vonásait jól illusztrálja a Barmakidák bukásának esete. Ez a család több mint 16 évig irányította a birodalom közigazgatását, s tagjai adták az udvar fényűzéséhez szükséges pénzt. Dzsáfar al-Barmakít olyan szoros barátság fűzte Hárúnhoz, hogy a pletykák homoszexuális kapcsolatot is emlegettek. Más történetek szerint Hárún úgy rendezte, hogy Dzsáfar titokban vegye feleségül az ő Abbásza nevű lánytestvérét, azzal a feltétellel, hogy nem hálnak egymással, ám Dzsáfar szerelmes lett a nőbe, s az gyermeket szült neki. Nem tudni, emiatt dühödött-e föl Hárún, mindenesetre 803. január 29-én kivégeztette Dzsáfart. A Barmakida-család többi tagját bebörtönözték, vagyonukat pedig elkobozták. A mai történészek nem adnak hitelt ezeknek a pletykáknak, szerintük Hárúnt nyomasztotta a Barmakidák óriási hatalma, s talán a vagyonukra is szemet vetett. Mindezen felül a birodalomban jelen lévő eltérő érdekek két ellentétetés tábort hoztak létre. Az egyik oldalon álltak az "írnokok", vagyis állami hivatalnokok, általában a perzsák és a keleti tartományok lakói, a másik oldalon pedig a vallástudósok (ulamá), általában az arabok és a nyugati tartományokban élők. A Barmakidák az első érdekcsoportot támogatták, az új vezír, al-Fadl ibn al-Rabí viszont a másodikat. Ezért valószínű, hogy ez a politikai ellentét is szerepet játszott a vezetőség kicserélésében.

A két érdekcsoport küzdelme még legalább fél évszázadon át folytatódott. Hárún nyilvánvalóan tisztában volt a helyzettel: Irakot és a nyugati tartományokat al-Amín nevű fiának, közvetlen örökösének juttatta, míg a keleti országrészt másik fiának, al-Mammúnak, az örökösök sorában a másodiknak. Al-Amín Zubajda arab hercegnő fia volt, nevelését 803 után al-Fadl ibn ar-Rabíra bízták, al-Mamún anyja perzsa rabszolganő volt, s 803-tól a Barmakidák egyik kliense, al-Fadl ibn Szahl lett az oktatója. Hárúnt sokat bírálták azért, hogy ezzel megosztotta a birodalmat, s hozzájárult a széthulláshoz, ugyanis halála után háború tört ki két fia között. Ám az is lehet, hogy a törésvonalakat láthatóvá téve, tulajdonképpen megkönnyítette, hogy a probléma végül is 850 után megszűnjön.

Al-Fadl ibn ar-Rabí vezírként nem volt olyan erélyes, mint a Barmakidák, s az ő idején nagyobb súlyt kaptak Hárún személyes döntései. Újabb sikeres hadműveletek indultak a Bizánci Birodalom ellen. 808 őszén azonban Hárún - útban az iráni Khorászán felé - megbetegedett, s pár hónap múlva meghalt Túszban (ma Meshed közelében). Utódja a kalifai székben al-Amín lett. Bár a művészeteket buzgón támogatta, Hárún nem volt sem nagy uralkodó, sem különösképpen lenyűgöző személyiség. Hírnevét udvara gazdagságának és fényűzésének, valamint az arab mondavilágban elfoglalt kiemelkedő helyének köszönhette.