Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Hárún
ar-Rasíd
Hárún ar-Rasíd, más írásmóddal HARUN AR-RASÍD, teljes nevén HÁRÚN AR-RASÍD IBN
MUHAMMAD AL-MAHDÍ IBN AL-MANSZÚR AL-ABBÁSZ (szül. 763. márc./766. febr. Rej, Irán
- megh. 809. márc. 24. Túsz), az Abbászida-dinasztia 5. kalifája 786-tól; a birodalom
legvirágzóbb korszakában uralkodott Bagdadban; fényűzését az Ezeregyéjszaka meséi
is megörökítik.
Családja
és ifjúsága. Apja al-Mahdí, a harmadik Abbászida-kalifa volt (ur. 775-785), anyja
pedig al-Hajzurán, egy hajdani jemeni rabszolgalány, erős személyiségű, nagy befolyású
asszony, aki komoly hatással volt az államügyekre férje és fiai uralkodása idején.
A legidősebb herceg, al-Hádí 4 éves volt, amikor Hárún megszületett. Az ifjú hercegek
a bagdadi udvarban nőttek föl, megismerkedtek az iszlám szent könyvével, a Koránnal,
a költészettel, a zenével, a Mohamed prófétáról szóló elbeszélésekkel, az iszlám
korai történetével és az érvényben lévő jogrendszerrel. Hárún tanítója a Barmakida
Jahjá (Jahjá al-Barmakí), anyja hűséges támogatója volt. 780-ban és 782-ben névleg
Hárún vezette a Bizánci Birodalom elleni hadjáratokat, bár katonai ügyekben kétségkívül
a mellette álló, tapasztalt hadvezérek döntöttek. A 782-es hadjárat során a Boszporuszig,
a Konstantinápollyal szembeni partig hatoltak előre, majd a muszlimok számára
kedvező békeszerződést kötöttek. Ezért a sikerért Hárún elnyerte az ar-Rasíd ("Helyes
úton járó") melléknevet, másodiknak vezeték ki a trónörökösök sorában, s
megkapta Tunézia, Egyiptom, Szíria, Örményország és Azerbajdzsán kormányzói tisztét,
bár a közigazgatás tényleges irányítása tanítója, Jahjá kezében volt. E lépéseket
föltehetőleg al-Hajzurán és Jahjá intézte el. Némelyek szerint ők ketten arra
is rávették al-Mahdít, hogy Hárúnt nevezze meg közvetlen utódjául, de a kalifa
785 augusztusában úgy halt meg, hogy hivatalosan nem változtatta meg az utódlási
sorrendet. Al-Hádí lett a kalifa, Hárún pedig tudomásul vette a kialakult helyzetet.
Amikor al-Hádí titokzatos módon meghalt (786. szept.), az a pletyka járta, hogy
a haláleset mögött al-Hajzurán áll, mert al-Hádí nem hagyta magát irányítani.
Hárún
ar-Rasíd így 786. szeptember 14-én kalifa lett, s ezzel a Földközi-tenger nyugati
medencéjétől Indiáig terjedő birodalom élére került. Jahjá al-Barmakít tette meg
vezírévé, de a főminiszter mellett ott állt két fia, al-Fadl és Dzsáfar (Dzsafar)
is. Ebben az időben ugyanis a vezír nem egyszerűen politikai döntéshozó volt,
hanem egész testületet gyűjtött maga köré, döntései végrehajtására. Haláláig,
789-ig al-Hajzurán nagymértékben hatott a kormányzásra. Ezután 803-ig jórészt
a Barmakidák irányították a birodalmat. A kalifa mégsem függött teljesen tőlük,
hiszen több állami hivatalt más származásúak töltöttek be.
Hárún
uralkodását sok belpolitikai nehézség kísérte. A helyi problémák miatt Egyiptomban,
Szíriában, Jemenben és több keleti tartományban fölkelések törtek ki, de a központi
kormányzat elég erős volt ahhoz, hogy elfojtsa ezeket, és helyreállítsa a rendet.
Ifríkíjában (Tunézia) alkalmatlan kormányzók váltottak egymást, mígnem 800-ban
Ibráhím ibn al-Aghlab került a tartomány élére. Ő évente kifizetett Bagdadnak
egy tetemes összeget, ennek fejében viszont félig független uralkodóként irányíthatta
országát. Ez akkor pénzügyi szempontból igen előnyös volt Hárún ar-Rasíd számára,
ám ezzel kezdődött meg a kalifák hatalomvesztése. Az Aghlabida-család ugyanis
egy évszázadnál is tovább uralta Ifríkíját anélkül, hogy Bagdad bármibe is beavatkozott
volna, s más tartományi dinasztiák szintén hasonló jogokat kaptak. Bár a krónikák
szerint egyik fölkelés követte a másikat, a birodalom jó részén általában mégis
béke honolt. Így az ipar (textilszövés, fémművesség, papírgyártás stb.), valamint
a kereskedelem nagyot fejlődött. A növekvő jólét lehetővé tette, hogy a kalifa
és a birodalom vezető férfiúi és asszonyai kezében hatalmas vagyonok halmozódjanak
föl.
Az
Abbászidák gazdagsága Hárún idejében. A Hárúnról és udvartartásáról szóló mesés
leírások az Ezeregyéjszaka meséiben idealizált és romantikus képet adnak ugyan,
de van valóságalapjuk. Alapításától (762) kezdve elmondhatatlanul nagy gazdagság
áradt az új fővárosba, Bagdadba. A vezető személyiségek, de még inkább a feleségeik,
versengtek egymással a hivalkodó költekezésben, s ez Hárún idején addig nem tapasztalt
mérteket öltött. Hárún felesége, Zubajda - maga is az Abbászida-család tagja -
kizárólag drágakövekkel kirakott arany- és ezüstedényeket tűrt meg az asztalán.
A kalifa palotája óriási szervezet volt, sok eunuchhal, ágyassal, énekesnővel,
szolgával és szolgálónővel. Hárún nagyon kedvelte a zenét és a költészetet, s
a kiemelkedő zenészeket és költőket nagyvonalúan megajándékozta. A fényes udvari
kultúrának azonban voltak bizonyos korlátai, a tudományok ugyanis - a filozófia
kivételével - egyelőre gyermekcipőben jártak az arab világban. S a képnek van
egy sötétebb oldala is. Zenehallgatás helyett Hárún gyakran kakas- és kutyaviadalokat
nézett. Kalifaként élet és halál ura volt, s bárkit azonnal kivégeztetett. A Bagdadban
tett éjszaki kóborlásairól szóló történetekben általában a hóhér, Maszrúr is elkísérte,
akárcsak barátai, Dzsáfar al-Barmakí és a nagyszerű költő, Abu Núvász.
A
Barmakidák bukása. Hárún személyiségének kevésbé vonzó vonásait jól illusztrálja
a Barmakidák bukásának esete. Ez a család több mint 16 évig irányította a birodalom
közigazgatását, s tagjai adták az udvar fényűzéséhez szükséges pénzt. Dzsáfar
al-Barmakít olyan szoros barátság fűzte Hárúnhoz, hogy a pletykák homoszexuális
kapcsolatot is emlegettek. Más történetek szerint Hárún úgy rendezte, hogy Dzsáfar
titokban vegye feleségül az ő Abbásza nevű lánytestvérét, azzal a feltétellel,
hogy nem hálnak egymással, ám Dzsáfar szerelmes lett a nőbe, s az gyermeket szült
neki. Nem tudni, emiatt dühödött-e föl Hárún, mindenesetre 803. január 29-én kivégeztette
Dzsáfart. A Barmakida-család többi tagját bebörtönözték, vagyonukat pedig elkobozták.
A mai történészek nem adnak hitelt ezeknek a pletykáknak, szerintük Hárúnt nyomasztotta
a Barmakidák óriási hatalma, s talán a vagyonukra is szemet vetett. Mindezen felül
a birodalomban jelen lévő eltérő érdekek két ellentétetés tábort hoztak létre.
Az egyik oldalon álltak az "írnokok", vagyis állami hivatalnokok, általában
a perzsák és a keleti tartományok lakói, a másik oldalon pedig a vallástudósok
(ulamá), általában az arabok és a nyugati tartományokban élők. A Barmakidák az
első érdekcsoportot támogatták, az új vezír, al-Fadl ibn al-Rabí viszont a másodikat.
Ezért valószínű, hogy ez a politikai ellentét is szerepet játszott a vezetőség
kicserélésében.
A
két érdekcsoport küzdelme még legalább fél évszázadon át folytatódott. Hárún nyilvánvalóan
tisztában volt a helyzettel: Irakot és a nyugati tartományokat al-Amín nevű fiának,
közvetlen örökösének juttatta, míg a keleti országrészt másik fiának, al-Mammúnak,
az örökösök sorában a másodiknak. Al-Amín Zubajda arab hercegnő fia volt, nevelését
803 után al-Fadl ibn ar-Rabíra bízták, al-Mamún anyja perzsa rabszolganő volt,
s 803-tól a Barmakidák egyik kliense, al-Fadl ibn Szahl lett az oktatója. Hárúnt
sokat bírálták azért, hogy ezzel megosztotta a birodalmat, s hozzájárult a széthulláshoz,
ugyanis halála után háború tört ki két fia között. Ám az is lehet, hogy a törésvonalakat
láthatóvá téve, tulajdonképpen megkönnyítette, hogy a probléma végül is 850 után
megszűnjön.
Al-Fadl ibn ar-Rabí vezírként nem volt olyan erélyes, mint a Barmakidák, s az ő idején nagyobb súlyt kaptak Hárún személyes döntései. Újabb sikeres hadműveletek indultak a Bizánci Birodalom ellen. 808 őszén azonban Hárún - útban az iráni Khorászán felé - megbetegedett, s pár hónap múlva meghalt Túszban (ma Meshed közelében). Utódja a kalifai székben al-Amín lett. Bár a művészeteket buzgón támogatta, Hárún nem volt sem nagy uralkodó, sem különösképpen lenyűgöző személyiség. Hírnevét udvara gazdagságának és fényűzésének, valamint az arab mondavilágban elfoglalt kiemelkedő helyének köszönhette.
