Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Hálózatok Hinduizmus, jóga India Indonézia, Szingapúr Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Mélyadaptáció Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

hakíka

(arab: „valóság”, „igazság”), a szúfi (muszlim misztikus) szóhasználatban: az a tudás, amelyet a szúfi akkor szerez meg, amikor az Istennel való egyesüléshez vezető útja végén föltárulnak előtte az isteni lényeg titkai. A szúfinak először a faná („a személyiség megsemmisülése”) állapotát kell elérnie; ekkor szabaddá válik, nem kötik többé az e világi élet láncai, s teljesen elveszti önmagát Istenben. Miután magához tér ebből az állapotból, eléri a baká („megmaradás”) állapotát, s föltárul előtte a hakíka.

A szúfik magukat ahl al-hakíkának („az igazság emberei”) nevezik, megkülönböztetésül az ahl as-saría csoporttól („a vallásjog emberei”). Ezt az elnevezést azért is használták, hogy védekezzenek a bigottul ortodox muszlimok vádjaival szemben, miszerint a szúfik elvetik a Koránban (az iszlám szent könyvében) és a hadíszban (Mohamed mondásaiban) lefektetett iszlám jogot és alapelveket. Az ilyen vádakat - mondják a szúfik - azért találták ki ellenük, mert a bigott hívők túl egyoldalúan a szent szövegek külső jelentésére támaszkodnak, és nincs kedvük vagy erejük az iszlám mélyebb jelentéseinek megértéséhez.