Terebess
Ázsia Lexikon
A
B
C
D E F
G H I
J K L
M N O
P Q R
S T U
Ü V
W X Y
Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Go-Daigo
Go-Daigo, eredeti nevén TAKAHARU (szül. 1288. nov. 26. Kyôto, Japán - megh. 1339.
szept. 19. Yoshino-hegyek, Narától délre), japán császár 1318-tól; a sogunátus
megdöntésére és a monarchia helyreállítására törekedett, de próbálkozásai polgárháborúhoz
vezettek, sőt a császári családot is megosztották.
Trónra lépése az ország
történelmének egyik legzavarosabb korszakára esik. A politikai hatalmon két központ
osztozott: egyfelől a jog szerinti császári kormányzat és udvar Kyôtóban, másfelől
a tényleges hatalmat gyakorló sógun (katonai főparancsnok) udvartartása Japán
keleti részén, Kamakurában. Széteső állapotban volt mindkettő, sem a császár,
sem a sógun nem tartotta kezében a gyeplőt, egyik is, másik is a nagy hatalmú
családok bábfigurája volt.
Kyôtóban
az insei ("kolostori hatalom") nevű különös politikai gyakorlat bonyolította
tovább a helyzetet. Az insei a XI. században tűnt fel, lényege, hogy a császár
- színleg lemondva - kolostorba vonult, ott új és hatékony apparátust alakított
ki, s ennek révén a háttérből kormányzott. A trónt eközben egy gyermek foglalta
el, aki türelmesen várta, hogy felnőve ő is visszavonulhasson, és attól kezdve
valódi uralkodóként élhessen tovább. A Takaharut közvetlenül megelőző hét császár
közül hat kiskorú volt, egyikük 3 évesen, egy másikuk 7 évesen lépett trónra.
Mindezeken
felül Kyôtóban a császári család két ága, egy régibb és egy újabb váltogatta egymást
a trónon, s szüntelenül viszálykodott az utódlás kérdéséről. 1318-ban a sógun
megegyezésre bírta őket, ennek eredményeképp a fiatalabb ág képviselőjeként Takaharu
lépett a trónra, és fölvette a Go-Daigo nevet.
Kamakurában a helyzet semmivel
sem volt átláthatóbb. A hatalom a Minamotókról a Hôjô-családra szállt, minthogy
azonban az utóbbiak a sóguni címet nem viselhették, régensként uralkodtak az általuk
választott báb-sógun mellett. Ezt a szerepet elsőként a Fujiwara-család fiatalabb
ágának szülöttére osztották ki, másodjára pedig a császári családból választottak.
A XIV. századra azonban a Hôjôk befolyása is lehanyatlott, s az uralmat ismét
egy új família, a Nagasaki kaparintotta meg. Felemelkedése nagyobbrészt a régens,
Hôjô Takatoki fiatal korának volt betudható, akit mindössze 8 évesen iktattak
be. Felnőttként ostoba és kicsapongó ember vált belőle, aki ideje nagy részében
kutyaviadalokon lebzselt, s ezzel megingatta a sogunátus szükségszerű voltába
vetett hitet. Tovább rontotta a helyzetet, hogy Nagasaki Takasuke, aki szürke
eminenciásként ténykedett a régens mellett, barátait és rokonait kegyekkel halmozta
el, s ily módon elriasztotta a sogunátus megmaradt híveit is.
Látva
a növekvő elégedetlenség jeleit, Go-Daigo még trónra lépése előtt elhatározta,
hogy felszámolja a sogunátust, és visszaszármaztatja a hatalmat a császári udvarra.
Titkos lépései az 1320-as években biztató eredményekkel jártak, 1331-ben azonban
minden kiderült. Ekkor menekülni próbált Kyôtóból, de a sogunátus csapatai elfogták,
és száműzték az Oki-szigetekre.
A
terv mégis elindult a megvalósítás útján. A császár fogásának első éve alatt csak
szórványos összecsapások voltak a trón és a sogunátus támogatói között, 1333 azonban
a döntő változások éve volt. A sógun csapatainak nagy része átállt, a meglepett
Hôjô Takatoki pedig elmenekült híveivel együtt, s ezzel véget ért Japán első katonai
kormányzatának százötven éves története. Közben átállt Ashikaga Takauji, a sogunátus
fő erőinek parancsnoka is. Feladata Kyôto elfoglalása lett volna, ő azonban a
sógun ottani helyőrségét rohanta le, s a várost az Oki-szigetekről hazatérő császár
kezére adta.
Lehet,
hogy Go-Daigo a lelke mélyén hálát érzett a korábbi Hôjô-vazallusok iránt, akik
a "Kemmu-restauráció" néven ismert eseménysor bekövetkezését lehetővé
tették, ám ezeket az érzelmeit nem mutatta ki. Nem tüntette ki őket, nem adott
nekik helyet az új kormányzatban, egyedül Takauji volt az, aki némi földet és
(meglehetősen alacsony) tanácsadói címet kapott. Takauji arra számított, hogy
ő lesz a sógun, de Go-Daigo ezt a címet meggondolatlanul a saját fiának, Morinaga
hercegnek adta, maga ellen hangolva Takaujit és a harcoló főurak nagy részét,
noha a restauráció véghezviteléhez a segítségükre még szüksége lett volna. A történészek
egységes álláspontja szerint Go-Daigo képtelen volt belátni, hogy kizárólag civil
arisztokráciára támaszkodva már nem uralkodhat, s lényegében minden további bajának
ez a tévedés volt a kiváltó oka.
Takauji
1335-ben sógunnak kiáltotta ki magát, Go-Daigo pedig lázadónak minősítette őt,
s ezzel kitört köztük a háború. A császárpártiak vitézül harcoltak ugyan, végül
azonban alulmaradtak Takauji számbeli fölényben lévő csapataival szemben. A harcok
főváros körül is dúltak, a császár pedig, a pillanatnyi hadihelyzetnek megfelelően
hol elmenekült, hol meg visszatért, 1336-ban azonban végleg elhagyni kényszerült
Kyôtót.
Takauji Kôgont, a császári család ősibb ágának szülöttét emelte a trónra, Go-Daigo pedig saját udvart alapított a Yoshino-hegyekben, Narától délre, és ott is halt meg. 1336-tól tehát két, egymással versengő udvar volt Japánban, egészen 1392-ig, a császári család két ágának összebéküléséig: Go-Daigo és utódai déli udvara, melynek befolyása a Yoshino-hegyek környékére korlátozódott, valamint Kôgon és utódai északi udvara, amely az Ashikaga-család befolyása alá került.
