Afrika Arab világ Ausztrália Ázsiai gasztronómia Bengália Bhután Buddhizmus Burma Egyiptológia Gyógynövények Hadművészet Haiku Hinduizmus, jóga India Indonézia Iszlám Japán Játék Kambodzsa Kelet kultúrája Magyarországon Kína Korea Költészet Közmondások Kunok Laosz Magyar orientalisztika Memetika Mesék Mezopotámia Mongólia Nepál Orientalizmus a nyugati irodalomban és filozófiában Perzsia Pszichedelikus irodalom Roma kultúra Samanizmus Szex Szibéria Taoizmus Thaiföld Tibet Törökország, török népek Történelem Ujgurok Utazók Üzbegisztán Vallások Vietnam Zen/Csan

Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z

« vissza a Terebess Online nyitólapjára

Go-Daigo

Go-Daigo, eredeti nevén TAKAHARU (szül. 1288. nov. 26. Kyôto, Japán - megh. 1339. szept. 19. Yoshino-hegyek, Narától délre), japán császár 1318-tól; a sogunátus megdöntésére és a monarchia helyreállítására törekedett, de próbálkozásai polgárháborúhoz vezettek, sőt a császári családot is megosztották.
Trónra lépése az ország történelmének egyik legzavarosabb korszakára esik. A politikai hatalmon két központ osztozott: egyfelől a jog szerinti császári kormányzat és udvar Kyôtóban, másfelől a tényleges hatalmat gyakorló sógun (katonai főparancsnok) udvartartása Japán keleti részén, Kamakurában. Széteső állapotban volt mindkettő, sem a császár, sem a sógun nem tartotta kezében a gyeplőt, egyik is, másik is a nagy hatalmú családok bábfigurája volt.

Kyôtóban az insei ("kolostori hatalom") nevű különös politikai gyakorlat bonyolította tovább a helyzetet. Az insei a XI. században tűnt fel, lényege, hogy a császár - színleg lemondva - kolostorba vonult, ott új és hatékony apparátust alakított ki, s ennek révén a háttérből kormányzott. A trónt eközben egy gyermek foglalta el, aki türelmesen várta, hogy felnőve ő is visszavonulhasson, és attól kezdve valódi uralkodóként élhessen tovább. A Takaharut közvetlenül megelőző hét császár közül hat kiskorú volt, egyikük 3 évesen, egy másikuk 7 évesen lépett trónra.

Mindezeken felül Kyôtóban a császári család két ága, egy régibb és egy újabb váltogatta egymást a trónon, s szüntelenül viszálykodott az utódlás kérdéséről. 1318-ban a sógun megegyezésre bírta őket, ennek eredményeképp a fiatalabb ág képviselőjeként Takaharu lépett a trónra, és fölvette a Go-Daigo nevet.
Kamakurában a helyzet semmivel sem volt átláthatóbb. A hatalom a Minamotókról a Hôjô-családra szállt, minthogy azonban az utóbbiak a sóguni címet nem viselhették, régensként uralkodtak az általuk választott báb-sógun mellett. Ezt a szerepet elsőként a Fujiwara-család fiatalabb ágának szülöttére osztották ki, másodjára pedig a császári családból választottak. A XIV. századra azonban a Hôjôk befolyása is lehanyatlott, s az uralmat ismét egy új família, a Nagasaki kaparintotta meg. Felemelkedése nagyobbrészt a régens, Hôjô Takatoki fiatal korának volt betudható, akit mindössze 8 évesen iktattak be. Felnőttként ostoba és kicsapongó ember vált belőle, aki ideje nagy részében kutyaviadalokon lebzselt, s ezzel megingatta a sogunátus szükségszerű voltába vetett hitet. Tovább rontotta a helyzetet, hogy Nagasaki Takasuke, aki szürke eminenciásként ténykedett a régens mellett, barátait és rokonait kegyekkel halmozta el, s ily módon elriasztotta a sogunátus megmaradt híveit is.

Látva a növekvő elégedetlenség jeleit, Go-Daigo még trónra lépése előtt elhatározta, hogy felszámolja a sogunátust, és visszaszármaztatja a hatalmat a császári udvarra. Titkos lépései az 1320-as években biztató eredményekkel jártak, 1331-ben azonban minden kiderült. Ekkor menekülni próbált Kyôtóból, de a sogunátus csapatai elfogták, és száműzték az Oki-szigetekre.

A terv mégis elindult a megvalósítás útján. A császár fogásának első éve alatt csak szórványos összecsapások voltak a trón és a sogunátus támogatói között, 1333 azonban a döntő változások éve volt. A sógun csapatainak nagy része átállt, a meglepett Hôjô Takatoki pedig elmenekült híveivel együtt, s ezzel véget ért Japán első katonai kormányzatának százötven éves története. Közben átállt Ashikaga Takauji, a sogunátus fő erőinek parancsnoka is. Feladata Kyôto elfoglalása lett volna, ő azonban a sógun ottani helyőrségét rohanta le, s a várost az Oki-szigetekről hazatérő császár kezére adta.

Lehet, hogy Go-Daigo a lelke mélyén hálát érzett a korábbi Hôjô-vazallusok iránt, akik a "Kemmu-restauráció" néven ismert eseménysor bekövetkezését lehetővé tették, ám ezeket az érzelmeit nem mutatta ki. Nem tüntette ki őket, nem adott nekik helyet az új kormányzatban, egyedül Takauji volt az, aki némi földet és (meglehetősen alacsony) tanácsadói címet kapott. Takauji arra számított, hogy ő lesz a sógun, de Go-Daigo ezt a címet meggondolatlanul a saját fiának, Morinaga hercegnek adta, maga ellen hangolva Takaujit és a harcoló főurak nagy részét, noha a restauráció véghezviteléhez a segítségükre még szüksége lett volna. A történészek egységes álláspontja szerint Go-Daigo képtelen volt belátni, hogy kizárólag civil arisztokráciára támaszkodva már nem uralkodhat, s lényegében minden további bajának ez a tévedés volt a kiváltó oka.

Takauji 1335-ben sógunnak kiáltotta ki magát, Go-Daigo pedig lázadónak minősítette őt, s ezzel kitört köztük a háború. A császárpártiak vitézül harcoltak ugyan, végül azonban alulmaradtak Takauji számbeli fölényben lévő csapataival szemben. A harcok főváros körül is dúltak, a császár pedig, a pillanatnyi hadihelyzetnek megfelelően hol elmenekült, hol meg visszatért, 1336-ban azonban végleg elhagyni kényszerült Kyôtót.

Takauji Kôgont, a császári család ősibb ágának szülöttét emelte a trónra, Go-Daigo pedig saját udvart alapított a Yoshino-hegyekben, Narától délre, és ott is halt meg. 1336-tól tehát két, egymással versengő udvar volt Japánban, egészen 1392-ig, a császári család két ágának összebéküléséig: Go-Daigo és utódai déli udvara, melynek befolyása a Yoshino-hegyek környékére korlátozódott, valamint Kôgon és utódai északi udvara, amely az Ashikaga-család befolyása alá került.